Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)

1867-02-24 / 8. szám

IX. évfolyam, 8. szám, 1867. február 24. BALGA KÍVÁNSÁG. A vér megpezsdül ereimben, Hő lángra gyulád kebelem, Költészet fényes istennője, Érzem, — te lebegsz körülem! Menj, hagyj el! — szivem nem tied már, Egy dicsőbb lénynek szentelem: A szerelem szép angyalának Imádott nőmnek kebelén. Ott nyugszik ő. — Az édes álom Szelid mosolyt csal ajkira, Kebléből boldog sóhaj száll fel, Mint égbe lengő halk ima. Megmozdul! — Ah, a bűvös szemek Hivólag rajtam csüggenek, És ajka halkan, öntudatlan Egy-két szerelmi szél rebeg! Költészet fényes istennője, Menj! — más varázs vonz engemet; Hol hatalmas­ lény tart lekötve, Nőm oldalánál nincs helyed. Szivem szerelme, hagyj előtted Imádva térdre hullanom, Hogy üdv áradjon el szivemben, S dicsdal fakadjon ajkamon. Óh kéj! a mennyből fény sugárzik, Körüllebegnek angyalok, Kezükben rózsák illatoznak, Szemükben égi üdv ragyog. Szobám virágos ligetté lesz, Gyöngy reng a hajló kelyheken; S az angyalok közt körülöttem A legszebb angyal: — kedvesem. Költészet fényes istennője, Te műved ez — még itt vagy Hiába küldlek, nem hagyod el Szobámnak csendes falait. — itt! — Menj, menj! — De nem — oh balga én — hisz Lehetlent óhajt kebelem. Elválaszthatlan egyek vagytok. Költészet s égi szerelem! TORKOS LÁSZLÓ. KOMÉDIÁS TÖRTÉNET. — ELBESZÉLÉS — BOTI ZSOLTTÓL. I. Egy este. Csengettek. Minden arcz, minden tekintet oda fordult, hol a kopott vö­rös vásznon egy piros­ képű Pannónia egyik kezével az ország­­czimeres pajzsra támaszkodik, másikban koszorút nyújt egy fél­térdre ereszkedett sisakos vitéznek, kiben a remekmű ismeret­len szerzője a színművészetet akarta ábrázolni, melyet a haza hálája s elismerése koszorúz. Az egész tehát inkább proféczia akart lenni, mint remekmű. Minden arcz, minden szem erre fordult. Erre az első pa­dokból (páholy nem ismertetik) a nagyságos szemek, melyek ket­­tőscsövű segedelme csak arra szolgál, hol a suhogó, nehéz se­lyemruhák, a csillogó karpereczek, keletet nem látott igaz gyön­gyök, természetien pirosságú arczok és tükörből betanult mo­solyok mellett egy-egy bámuló pillantást nyerhessen azok ré­széről, kiktől végzetük megtagadta a selyemruhát, karpereczet, igaz gyöngyöt, pirosítót, és az időt, mely a mosolyok betanulá­sára kivántatnék. Erre ama kis ártatlanok mohó tekintete, kik gondos övéik által a legeslegelső sorba állíttattak, hogy annál többet lássanak s kik gyermeki türelmetlenségükben mindunta­lan a függöny alá kukucsálnak. Erre azok a büvösbájos kék és fekete szemek, halvány és rózsás arczok, melyek az üdv egy-egy mennyországát, az ifjúság ábrándvilágát, a szerelem tündérvilá­gát s más efféle megtagadott országokat és világokat tüntetnek elő. E szemek azonban olykor-olykor szabadságot vesznek ma­guknak a mamák mellől félrepillantani a deszka-szinháznak kü­lönösen két oldalára ama más szemek felé, melyeket kisvárosi birtokosaik a nagy­városiak példájára, ablakaikkal hathatósan ké­szítenek elő a végmegromlásra. Ezek a szemek már többet te­­kintgetnek a számozott padok, mint a sisakos vitéz és a vörös .

Next