Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-02-12 / 7. szám
80 NEFELEJTS. védőrnagy állt, mint a nemeslelkü főherczeg József képviselője. Jelen voltak a többek között: Andrássy Gyula gr., Festetich György gr., Horváth B., Kerkápoly, Szlávy F., Gorove Istv., Teleky Domokos gr., Szende Béla, Gyulay P., Szász Károly, Aczél Péter, Jekelfalussy L., Greguss, Keleti K., Földváry K., Gromon, V. Kovács L., Helfy, Simonyi Ernő,Dux A., Tisza Lajos, Thaisz Elek, Reviczky Sándor, Zichy Manó gr., Széchenyi Ödön gr., Móricz, Jankovits, Perczel Béla, Ivánka Zs. stb. stb. A fájdalmakban már-már roskadozó hű nőt, s a szerető atyától válni nem tudó gyermekeket gr. Andrássy,birta csak kérésével visszatartani, hogy a sirboltba ne kisérjék a dicsőültet, hol a szebb napok emlékei, keverten az újból felidézendő múlandóság, már régebben is átérzett keserveivel, még erősebb szenvedésre késztették volna a már úgy is vigasztalhatlanokat. Az egyházból a koporsót a boldogult kor és kortársai és barátai emelték a gyászkocsira, mely csendes léptekben, mindannyiunktól kisérve haladt azon sírbolthoz, melyet a halhatlan szellem, múlandó részeinek nyughelyéül kijelölt. A falu nyugati oldalán, messzelátó síkságon, a királyi folyam közel szomszédságában, gyér fák között áll a kápolnácska, melynek sírboltja e nagy szellem és tiszta jellem porhüvelyét őrzendi. Lenn a sírboltban, fájdalomtól megtört hangon, ezüsthajjal az mondta az utolsó imát a koporsó felett, az áldotta meg a porhadó nemes szivet, ki évtizedekkel ezelőtt, viruló arczczal, sötét fürtökkel s mosolygó ajkakkal kérte áldását a bölcsőnél a kisdedre. — Az isten e szelíd, jámbor szolgája. Radios kanonok. E kápolna, mely könnyű vas ajtajával nemzetünk nagy fiát örökre elzárta előttünk, 1871. febr. 6-án a történet súlyos kapuit nyitotta fel, s kriptáját, melyet eddig csak családkegyelet látogatott, ezután a nemzetkegyelet is látogatandja.“ Végül még, mint a kegyelet nyílvánulásának egyik legszebb mozzanatát említhetjük fel, hogy az országházban miniszteri széke és asztala feketével vonatott be, azonkívül ez utóbbin ezüst rojtos, fekete bársony vánkoson babérkoszorú nyugszik, és ez mindaddig igy marad, mig utódját ki nem nevezik. a tiK! WM folytatása. Negyedik. A kártyás ne tegye fel mindenét egy lapra; a leány ne adja minden tánczát egy kedveltjének. Lenczi, Pista, Kálmán olyan szövetségtársak voltak, mint Dumas musquetairjei, és olyvig czimborák, mint az ember csak jogász korában lehet. A három fiatal jogásznak még egy negyedik társuk is volt: Benedek, de bár szerették, sokszor volt életeik czéltáblája. És mégis — ki hinné — a lassúbb eszű, szelíd Benedek Emma kisasszonynál fölényben volt. Emma k. a. már két farsangon három lapban szerepelt mint bálkirálynő, elég ok, hogy ifjaink kegyéért versengtek. A Páris almája Benedeké volt. Emma k. a. a jogászbálra is minden tánczot neki adott, mi Benedeket büszkévé tette, és győzedelmével az életeskedők ellenében méltán hivalkodott. A farsang zenitje, a jogászbál nagy napja elérkezett. Emma kiválón ízletes toiletteben várta tánczosát a terem azon helyén, melyet neki pár nap előtt kijelölt. Édesanyja vizsgálódva jártatta szemét a lányok sorain, de mindig büszkén vezette vissza Emmájára, kinél szebbet és csinosabb öltözetet nem látott. S Emma csak Benedeket kereste szemeivel. Kálmán és Pista habozva jöttek tánczot kérni, Emma eléjük tartá halálos ítéletüket: a kis tánczrend-könyvecskét, amelyben minden táncra Benedek nevére volt signálva, amit egyébiránt a jó fiúk úgy is tudtak. A zenekar az első négyesre hangolt; Lenczi e pilanatban elsáppadva rohant inkább, mint jött Emma nagysághoz. — Hallották-e már nagysádtok? — Mit ? — kérdék a lány és anya egyszerre. — Oh! borzasztó, borzasztó... — De szóljon hát — — Hogy is kezdjem, hogy meg ne ijeszszem nagysádtokát, — éppen most beszéli Lenczi, — szegény fiú egészen odáig ' van, hogy is ne, hiszen laktársa és oly jó barátok együtt, — hogy — — Hogy, hogy.. . sürgetők a nők. — Hogy — oh irtóztató! — szegény Benedek barátunk, S pedig milyen áldott jó fiú volt... — Ön kinpadra feszít, — kiáltá Emma — Benedek csak nem halt meg, vagy — — Oh iszonyúbb ennél, szegény fiú, — és itt Lenczi hangja hegyet csuklott, — ma délelőtt megőrült és Budára Schwarzerhez szállították. — Emma közel volt az ájuláshoz, s csak bágyadt hangon mondható: pedig minden tánczot neki ígértem. — Nem-e ez a nagy szerencse hatott rá ily végzetesen? — jegyzé meg mintegy magával beszélve Lenczi. — Oh anyám, anyám. . . fuldoklásroma és csipkés zsebkendőjét akarta arczához vinni, de anyja egy másik közönségesebbel cserélte ki. — Nos Kálmán — kérdé Lenczi? közeledő barátjától. — Oh kedves barátom, — mondá ez zokogva, miközben egy kissé félrehúzta Lenczit, mintha a nőket kímélni akarná . . . tudod-e mi történt? s — Hisz magad beszélted el az imént, — felesé Lenczi. ’ — Nem azt, de amit éppen most hallottam az assistenstől. — Benedek a lánczhidon kiszökött a kocsiból, mely a téli bolydába akarta szállítani, és — — És — és . . . — kiáltottak a nők és Lenczi rémülten s — a Dunába ugrott ? . . . — Azt nem, — mondá Kálmán nyugtatólag, hanem kalap nélkül, tépett ruhában visszaszaladt Pestre, ... ki tudja , mi lett belőle ? Éppen midőn a társaság magának az őrült Benedek szörnyű állapotát képzeletében kifestő és nyomasztó hallgatás állt be köztük, Kálmán egyszerre ijedve mutat a nagy terem ajtaja felé. Mindnyájukban megdermedt a vér. Benedek állt ott, haja homlokába csüggött, ruhája rendezetlen, nyakravalója zilált, szemét vadul forgatá, mintha kekresne valakit. Emma anyjába csimpaszkodott és e felkiáltással: „iszonyú ! !— iszonyú!“ —az éttermek felé menekült. Lenczi,hogy magukra ne legyenek, utánok. XIII. ÉVFOLYAM