Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-15 / 3. szám

XIII. évfolyam. 3. szám. Január 15. 1871. Egy év, egy nap vagy néhány percz; Ennyiből áll minden öröm. Felleg, homály, nap s csillagok Váltakoznak a látkörön. A bánat talán még többet Vesz magának osztályrészül; De az élő az egyikért, A másikkal is kibékül. A remény az mindig biztat, A jövő az mindig csábit, A kedélyek sötét ködén A hit keresztül világit. Mig az idő látatlanul Száll az öröm s bánat felett, S minden évet, perczet, napot, Reményt és hitet eltemet. Lauka Gusztáv. — Elbeszélés. — Irta: Szabó Richard. Gyermekkori emlékeim között nem utolsó helyet foglal el az öreg Sári bácsi, kinek ha ott, hol már régen aluszsza örök álmát, valamikép tudomására jut, hogy majdnem negyven év után nevét s emlékét fölemlítem, bizonyos vagyok benne, hogy örömkönyük hullanak arczára, ha ugyanott túl a síron egyáltalában könyüket hullathat az ember. Előttem áll még most is Sári bácsi az ő melancholicus mosolygása, barátságos arczával, élénk kis szemeivel, pisze orrával, lekonyuló bajuszával és kicsiny, zömök termetével, mely azonban oly élénken mozgott, mint amily élénk, nyugtalan volt szelleme, — daczára hatvan éves korának. Különben törődött teste nem állt arányban lelke fiatalságával s rugékonyságával, melyet sem kor, sem sors megtörni nem birt. — Tehát ki volt az a Sári bácsi ? — kérdé tőlem az olvasó, ki bizonyosan már sejti, hogy hősöm Sári bácsi lesz; minélfogva a kérdés természetes és jogosult. Sári bácsi az én első tanítóm volt. Hogy és miként került Sári bácsi házunkhoz, azt nem tudom, nem is kutattam, csak arra emlékezem, hogy egy szép napon Sári bácsi egy kis tarisznyával hozzánk beállított, a tarisznyából egy levelet vett ki, azt átadta atyámnak, ki a levelet elolvasván és Sári bácsit tetőtől talpig végig nézvén, igy szólt hozzánk: „Gyermekek, ez a bácsi lesz tanítótok, köszönjetek neki szépen!“ A bemutatás nem látszván előttünk valami nagyon bizalomgerjesztőnek, mi bizony sehogy sem, nem hogy szépen köszöntünk volna, hanem atyánkhoz bújtunk s félénken bámészkodtunk Sári bácsira. Hogy nem anyánk szoknyája redői közé bújtunk, annak az az egyszerű, szomorú oka volt, hogy édes anyánk akkor már meghalt s a gyermek ily esetekben félénk szive csak az apához menekülhetett. Voltunk pedig mi hárman. Egy utánam következő fivérem, egy ez után következő nővérem és én. Mint orgonasíp következtünk egymásután. Én voltam 7-ik, fivérem 6-ik, nővérem 5-ik évében. Ideje volt tehát, hogy főképen én a tanulást megkezdjem. Atyám gazdatiszt lévén, velünk nem bajlódhatott, a faluban iskola nem volt, mi bizony, habár ez negyven év előtt volt, annak a falunak nem nagy dicsőségére válik, és így házitanítóra volt szükségünk. Így lett Sári bácsi első tanítónk, habár honnét került házunkhoz, mint már említem, nem tudom. A bemutatás után történt menekülésünk atyánk védszárnyai alá Sári bácsit nem hozta zavarba, ki a bemutatásból hedélyesen következtetvén beigtattatását, tarisznyáját s furkósbotját letette, azután hozzánk jött, és daczára visszahúzódásunknak, rendre csókolgatott bennünket. — Remelem, — mondá, — nemsokára megbarátkozunk* . Sári bácsi sok szép mesét tud ám, azokat rendre elmondja nektek, azután abban a tarisznyában, ha nem is nagy, de van ám . (■ sok szép kép, festék, lapta s mit én tudom, még mi minden,a miket mind nektek hoztam. Sári bácsi hangjában, modorában volt valami megnyerő, a mi idegenkedésünknek határt szabott, figyelmesebben kezdtük vizsgálni, és szívünknek valami önkénytelen mozdulata mindenfélénkséget eltávolított lelkünkből.”