Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-11-26 / 48. szám
XIII. évfolyam. 48. szám. November 26.1871. V toHL — (Heine.) — Hazám, ha éjjel a gondolatom Rád téved, többé el sem alhatom. Szemem’ se hunyhatom le többet, Tőrré könyvma úgy ömölnek. Száll az idő, év évre jó-megy, Oly rég nem láttam jó szülőmet ! Tizenkét éve már nem láttam, S nő napról napra forró vágyam. Forró, sóvárgó vágyam csak nő . . . Igazán megbüvölt ez agg nő. Rá gondolok folyvást, kit Isten Tartson meg, áldjon és segítsen ! Szegény! ő engem úgy szeret; S valahányszor irt levelet: Láttam, hogy reszketett keze S anya-szive mit éreze. Eszembe’ van folyvást a jó anya . . . S tizenkét év elsuhana, Tizenkét év lefolyt egymás után, Mióta őt szivemhez szoktam. Hazám az örökéltülészen, Mert egészséges, ép egészen; És bérezeit, hegy völgyeit Bármikor föllelem megint. Hazámat nem sóvárganám: [ Ha ott nem volna jó anyám. Hazám csak meglesz, nem hal ő meg ; De féltem, ah, jó agg szülőmet! Mióta elhagyom hazámat, Oh hányán sírba roskadának, Kiket szerettem ... Ha számlálom : Vérzik szivem, köny ül pillámon. Számlálnom kell, és amint nő számok: Nő kínom is, nő bám utánok. Mintha szivemre nehezednék Holttestek . . . Tűnnek, hála szent ég! Oh hála ég ! . . . Ablaktáblámon Az idegen nap süt vidámon. Jó hajnalszép nőm, rám mosolygott, S szétűzte már a honi gondot! Szász Károly- A $i @ 4 ( — Beszély. — ( Irta: Tóth József. (Folytatás.) " Most megrezzent tőle — mintha egy alak nyert volna életet a gondolat-haos méhében s az kiáltott volna oly gunyosan, megvetéssel. A rigó a mint meglátta, odahagyta a kis cziczát, mely ólálkodva fel akart már kúszni a rácson, hogy az őt boszantó J. madarat valahára tréfából megcsípje, s meglebbentve szárnyait úrnője vállára repült, harsányan khiáltva : — Amália látlak! Amália látlak ! Várnainé boszosan lökte le magáról a máskor oly kedves madarat s ingerülten dobbantott kis lábával. — Hess! csúnya madár! És a szegény rigó megszégyenítve repült egy vén fa ludas váza, melynek tetejében egy szép vadgalamb-pár rakott fészket. És még csak meg sem bánta, hogy oly kegyetlenül cselekedett a szegény „Mátyás“-sal! ... A kis tarka czicza ijedten hordta el magát, nehogy reá is sor kerüljön. Olyan haragos volt a szép menyecske ! Egy negyedóra múlt el ezután. Amália még mindig a kertben sétált, türelmetlenül tekintgetve, midőn arra felé járt, a házra, hogy nem nyílik-e az ajtó, mely a kertbe vezet. Szerette volna már megtudni, hogy sikerül az első lépés, mert abban bizonyos volt, hogy férje mihelyt felöltözik, egy sétát tesz a kertben. Éppen visszafordult s a kert belső része felé irányzó lépteit, 48