Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-03-31 / 13. szám
XIV. évfolyam. 13. szám. Márczius 31.1872. 3LrA JHLS04Sfkr821 e s e Ha elhagysz , elhagy téged is a béke ! Vagy nem szerettél soha, sohasem! Ha elhagysz, akkor életünknek vége! Én is meghalok s te is, kedvesem. És kisértetté válunk mind aketten ! Én ott leszek, ott, ágyatok felett . . . Amig te jársz-kelsz s bolygsz számkivetten Kislelkűségre csalva nevedet. És férjed félni, félni fog te tőled, A mint te tőlem, a kit szeretél, S kit elhagyál, midőn én tefelőled Legédesebben álmodám, szegény! Szegény, szegény lány s asszony majd talán, ha kimondád egykor a hazug igét. — Ne mondd, ne mondd, és jer forró karomba! Ne törd darabra egy költő hitét! — Benedek Aladár. 41 ASSlWf1SftölLW — Beszély. — Irta: Tó vagy i Titusz. (Vége.) — A jó újságot ? . . . Igen ... a jó újságot? — Azt az újságot, hogy három nap múlva itt lesz az a gazdag ember, és én gazdatisztje fogok lenni. — Olyan bizonyosan mondod? — Igen . . — Mert én most úgy érzem, hogy nem leszek többé szegény ember .. . — Hanem azért nem tagadod, — kérdé a nő gyermekded mosolylyal ajkain, — hogy kissé pityizáltál valahol ? — Mért ? — szólt Ede nevetve. Azt hiszed hogyha rád tekintek, nem leszek ittas az örömtől ? . . . — Igen, csakhogy . . . olyan likőr íze van a csókodnak... — Egy kis marasquinot ittam, édes babuskám. .. — A kereskedő adta . . . — Az a páratlan derék ember! Tisztel és csókol az ő jó !j feleségével együtt! — Tehát biztattak, hogy meg fogod kapni az állomást? — Mint kétszer kettő négy! — édes babuskám! — Most szótlanul néztek egymás szemeibe néhány pillanatig , mintha ki akarnák olvasni a hit valóságát, melyet talán oda irt az Isten keze. — Hanem most egy kissé lefekszem, — mondá ide mosolyogva. — És én oda fogok ülni melléd, nehogy kilopják álmodközben szivedből a boldogságot. „Szegény jó férjem“ — gondolá aztán Etelka, midőn is Ede ugyanazon mosolyával ajkain elszenderült: „ha tudnád, miként már azt sem tudom, mit fogok főzni holnap ?! S mintha s az öröm kifejezéséből a fájó kifejezésbe átmenő álom mosolya ezt susogta volna a férj ajkairól: „Szegény jó nőm, ha tudnád, mily aggodalom az, melyet a mámorral kellett néhány pillanatra eloltanom ? Eltelt azonban a másik és a harmadik nap anélkül, hogy Ede csak a legkisebbel is tudatta volna, hogy valami újabban készülő csapás dúlja nyugalmát — Etelka pedig összeszedett minden apróságot s még értékesíthető és nélkülözhető tárgyakat, hogy titkolhassa férje előtt a nyomort, mely most már bejelentette magát. Mindketten, sőt mindhárman a kereskedő ígéretében bíztak most, ki a negyedik nap reggelén küldött is egy látogatói jegyet, s kérete Edét, hogy legyen szíves őt meglátogatni. Ismét bekövetkezett aztán az a lázas állapot, mely ily s pillanatokban magáévá szokta tenni az ember kedélyét. „Uramistenem!“ — sóhajtá Ede titokban. —„Ne vigy ismét a kísérletbe“. „Uram Jézusom!“ — fohászkodék az éghez Etelka: „hallgasd meg könyörgésemet!“ Mikor pedig együtt voltak, biztatták egymást a jó reménységgel. Hanem azért féltek, re- megtek mind a ketten „Ha még ez is meghiúsul.“ — De mielőtt elmennél, — mondá férjének Etelka, — tudtodra adom, hogy ha nem találna is sikerülni e reménységünk, ne erezd magadat miatta. Én is gondolkoztam már valaamiről, s ha minden szerencse elhagyott is, ez biztatni fogja a megélhetésünket. Nem hitegetésből, hanem komolyan mondom. 13