Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-05-05 / 18. szám
IV. évfolyam, 18. szám. Május 5.1872. Meghaltál és eltemettek, Eltemettek messze, messze, És én azt se tudhatom meg: Ott, hol vagy, nyugalmad lesz-e? Meg fog-e szived pihenni, Kit annyiszor üldözének Külső belső ellenségi: Az emberek, s szenvedélyek. Neked néma pusztaság kell, Hol nincsen zaj, nincsen élet, Hol egyforma csendességben Álmodozhatik a lélek. Hol nincs se a valóságnak, Se költészetnek hatalma, Megtört s zaklatott szivednek Ott, csak ott lehet a nyugalma. Egy ismert hang, egy madárdal, Egyetlen emlék a múltból, Mint vészharang a nyugvókat Felriasztna álmaidból. Hogy szived a néma földben Csendesen tudjon nyugodni, A felejtés sürü fátylát kell múlt napjaidra vonni. m ma í® — Elbeszélés — Irta: László Mihály. I. Gyermekéveimet nagynéném házában töltöttem. Szüleimet nem ismertem, s mintegy örökségül szállottam a tisztes aszszonyságra, kinek a Szucsáva vize partján szép, nagy fehér háza volt. Moldva közepén laktunk, egy végtelen síkság ölé-ben, melyen a Szucsáva kígyózva rohan keresztül. A fehér ház megött a gyönyörű park terült el, s távolabb az ezüst nyárfák csillogtak, míg lenn a park mélyében egy piczinyke völgy czifi rázott, egy édeni helyecske, hol sok szép órát éltem át, bámulva a kék eget, s a légben kóválygó madarakat! Tekintetemmel , sokszor követtem azokat a messzeségbe, míg előlem el nem tűntek. Öreg néném áldott egy asszony volt, és sok szeretetet palzárolt reám. Fiának, édes mindenének nevezett, s olyan okos S tanítót tartott, hogy beillett volna német tudósnak is. Onnan S is hozatta valahonnan Németország közepéből. Tanítóm a tudományokat öntötte belém, mig finom műveltségű néném nyelvekre tanított. Emlékszem a napra, midőn francziául kezdtem is csevegni, midőn nyelvemet az angol kiejtésben törtem. Mindez hamar vonult át életemen. Szabad óráimban kirándulásokat tettem a nem messze levő erdőcskébe, s ott erdei virágokat gyűjtöttem, miket bokrétába kötve, esténkint nagynénémnek nyújtottam át. Ilyenkor mélyen szemembe nézett, s láttam mint szemei kényesek lesznek, és kebléhez ölelt. — Szegény Lamoral! sóhajtott néném s letörülte könnyeit, s Én nem igen értettem az ő sóhaját, annál kevésbé a nevet, mit előttem említett. Azt gondoltam, egy olyan öreg aszzonynak, mint néném, sok baja lehetett életében, s most azok közül valamelyik eszébe jutott. Minél inkább nőttem, annál több kedvezményben részesié tett néném. Szabad volt a vidékre kikocsikázni, vagy az erdőbe vadászatra járni. Oh, mint szerettem a puskát, mint szerettem egyedül barangolni az erdőben ! Mintha most is csengne fü■ lemben a zaj, mit egy dördülés keltett, mely az erdő szent ■ némaságát megzavarta, s a fészkén ülő madarat tovariasztotta. Vagy nem ejtettem-e el a puskát kezeimből, midőn az első Lőzikét megpillantottam ? Ott iddogált egy rohanó patak hűs vizében; a mint engem meglátott, okos, nagy szemeivel szelíd tekintetet vetett reám. S én szépen bámultam a kedves állatot , s hagytam elfutni. Nagynénémnek nem sok ismerőse volt a vidéken. Leginkább a botuscháni német consult látogatta, kivel — mint a földivel — jó barátságban állott. Nekem sokat dicsérte a városkát, s többször úgy nyilatkozott, hogy ha valahol, ott leg-18