Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)
1874-07-22 / 58. szám
Brassó, 1874 Megjelenik ez a lap létonkint kétszer szerdán és szombaton. Ara: Egész év . . . ti ft. — kr. Félévre . . . 3 ft. — kr. 1 f Negyedévre . . I ft. 51 kr. A szerkesztő irodája: Nagyutcza, 492. szám. Kiadó-Hivatal, halpiac. 311 Negyedik évfolyam. 58 szám. Kis Politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászati lap, Szerdán, julius 22. — Hirdetési díj: 5 hasábos garmond sörért, vagy annak helyéért 5 kr. 1—10 sornyi hirdetés ára mindig 30 kr. — Bélyegdij minden iktatáskor 6(1 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint. — Hirdetések felvé,tettnek a kiadóhivatalnál Brassó, 1874. jul. 20-án. Társas viszonyaink. A világ-egyetem egyöntetűség, üszműködésre törekszik. A parányi atomok billiói alkotják a natív „Egészet.“ A legparányibb atomnak is meg van rendeltetés-szerű hivatása, s a legparányibb atom is befolyással van a nagy egész existentiájára. Az öslszműködés, az erők együttes működése az alap, melyen világ-egyetemünk felépítve van. A „cohoesio“ a világ-egyetem legcsekélyebb viszonyaiiban is megköveteli a maga uralmát. Az emberi nem az egyes embercsoportok társadalmi s politikai élete ez alapon nyugszik s ez alapon ölt a viszonyok sajátszerű hatásai folytán külömböző alakot magára. Ahol e természetszerű alap nincs meg, ott zűrzavar, az egyes erők kölönvállása és másmás irányban működése áll be. Társas életünk nélkülözi a súlypontot, hova az egyes erők nehezedhetnének. Ahány egyes erő annyi különböző irányú hatás, annyi külömböző eredményű munkálkodás. Politikailag s társadalmilag folytonos vajúdásoknak vagyunk kitéve, s társadalmi életünket szervezni, egyöntetűvé tenni, a folytonos megtámadások daczára sem törekszünk. Mi a kétségbeesés érzete mellett is remélünk. Nem akarjuk, nem tudjuk magukat megfosztani a „remedium ultimum“-tól, nem akarjuk polgártársainkat egy szebb, egy kedvezőbb társadalmi élet reményétől megfosztani. Reméljünk tehát! De csak reméljünk s összedugott kézzel várjuk mig a mindenek ura elküldi megmentő I angyalát számunkra ? Nem ! A lethargikus állapot egy neme a halálnak: lassú a halál, mely a szerves életet részen kint emészti fel. Reméljünk és tegyünk! Az „Órad labora“ közmondás megdöntetlen igazságot foglal magában s ha a véletlentől várjuk egyedül viszonyaink javulását, meg- maradnak kezdetleges állapotaink a végtelenségig. Segíts magadon..................! Egy nagy hibában szenvedünk, mely társadalmi életünkön féreg gyanánt rágódik. Nem tudjuk a közérdeket kellőleg méltányolni, nem tudjuk a közjóra célzó törekvéseket az „én"ölébe helyezni. A közérdekű dolgokat rendesen egyes személyek egyéniségével kötjük össze s a közérdeket nem eo ipso, hanem valamely személlyel összeköttetésben bíráljuk meg. S szerencséseknek érezhetjük magunkat, ha véletlenül ezer közül egy esetben a közérdek magához méltó személyre akad, s így utóbbi befolyása, irányadása mellett valósulást nyer. Vannak testületeink, melyek mindegyike társadalmi életünk fejlesztése körül határozott czélokat tűzött ki magának, de ezek élete meddő , mert az egyéni ambitio, a sértett önérzet egymással majdnem szembe állította azokat. Testületeink egyes tagjai, maguk a testületek nem hogy testvértestületekhez illő egyetértésben élnének egymással s egyenként és együttesen a kitűzött czélok megvalósítására törekednének ; de egyik testületünk a másiktól fennállhatását, létérdekeit félti s kancsai szemekkel néznek egymásra. Egyik társulatunk ambitiosus tagja, neheztel másiktársulatunk tagjára, ki pusztán hazafias és önzetlen indokból foly annak viszonyaira irányt adólag be. S miért ? ! Mertamannak munkássága ambitiónkat sérti, mert az önteltség azt mondatja velünk, „miért épen azon egyén, s miért nem mi vagyunk e társulat viszonyai irányzója , hiszen mi is érzünk annyi erőt, annyi képességet magunkban.“ Csakhogy nem vetünk számot magunkkal s nem gondoljuk meg , hogy későn ébredtünk erőnk s képességünk öntudatára s csak azután, midőn a viszonyok mások által már megteremtve vannak. S a sértett nmbiti®, az idétlen önteltségnem engedi, hogy valamely közérdekű ügy kiviteléhez erőnkhöz mérten járuljunk. S miért is fárasszuk a főt, rongáljuk testünk épségét ? ! Hiszen ott vannak mások, elvégeznek azok helyettünk is mindent, részünkről elég, ha egész közönnyel nézünk a viszonyok kialakulása elé. De meg kellene gondolnunk, hogy összesített erővel többre volnánk képesek. Társas életünket e két szóval jellemezhetjük legjobban : „ Fagyos közöny" s ennek következtében örökös „holt-idény." Elénk mozgalmat teremteni, kedvező lökést adni társas életünknek-egyik testületünk sem érzi magát felhiva. S csodálkozhatunk-e ha az egyesek hideg közönnyel tekintenek azon mozzanatokra melyeket egyes önzetlen s a kedvezőtlen viszonyok között is fáradhatatlan egyének minden erejöket mozgásba hozva előidézni törekesznek, ha testületeink magok alig mutatnak életjelt. Reformokat létesíteni, társadalmi életünket annak minden ágában irányozni — a testületi szellem képes csak. A diplomata tanácsa, Scliiicking Lewiu beszélje. fordította: Kemleffy Vidor, i. 1747-ben történt. Albrizzi asszony, az úgynevezett „velenczei Staél,“ a hírneves szellemdús nő, ki oly sokáig teve a Tartochi Albrizzi házat kitűnő emberek gyülhelyévé, és ki visszaemlékezéseinek egy részét „Ritratti“ czímű érdekes könyvébe tette le, még igen jól emlékezhetett több személyekre azon időből. Ha ő — ki 1836-ban teljes 80 éves korában halt el — régi Velenczéjét víg cselszövényeivel, élénk, tarka valamint fénylő társaságaival, zenéjével és varázsünnepélyeivel ecsetelé az egész múlt dicsőségével, — nem feledé el e neveket megemlíteni: Corallina és Rousseau János Jakab; és hogy ő e két nevet egyidejüleg nevezd, — mely közül az egyik oly teljes sötétségben enyészett el, mint a mily tisztán ragyogva maradt fönn a másik, — arra az jogosította, mivel azon körnek mely öt körülrajongta, a következő történetet adta tudomására. Frankhon képviselője a Szent-Márk köztársaságnál azon időben egy gróf Montaigu volt, ki a franczia király udvaránál mint a tisztestőrség kapitánya nagy hírnevet szerzett magának, és ezért — megjutalmazásul — követté lett előléptetve. Ő fényes állását ép úgy töltötte be, mint a „Maison militaire du Roi“ sorrendében, azaz hallgatag mitsemmitevéssel; — az ügyeket és mindent, mi azokkal összefüggésben állott, átengedd embereinek és elsősorban titkárjának. A 30 év közepe felé járó fiatal embert, ki a megnevezett évben ezen állást elfoglald, Rousseau János Jakabnak hívták. Egy világos téli reggel volt. A híres bölcs, ki akkor még igen távol volt a gondolattól, a kulcsot az emberi szivekhez megtalálni és azokat „megjobbitani és tanulmányozni,“ egyedül a chiffrirozott sürgönyök kulcsával foglalkozott, mik előtte egy nagy asztalon hevertek és felette nem okos dolgokat tartalmaztak; — jelentéktelen udvari története, két, miknek a titkosírás felesleges tiszteletét adták. A franczia követség nagy munkatermében ült Rousseau, háttal a kályha felé fordulva, mely a hosszú termet nem melegité meg eléggé. Mellette segédje ült, a diszes kis Binis abbé, szintén egy sürgönybe mélyedve, mit az utolsó hírnök hozott volt. Az ajtó felnyilt és a követ lépett be. — Kedves Rousseaum! itt van még egy sürgöny. Gesvres herczegtől, a király első kamarásától jön és első énekesnőnkkel foglalkozik . . . — Corallinával excellentiád ? — kérdd Rosseau felemelkedve. — Épen azzal. Ön tudja, hogy az ősszel Corallina atyjával Veronésével Párisban volt, — ott Aimond énekessel eljegyezte magát és az atya leányával szerződésileg lekötelezték magukat a télen át az olasz operában Párisban fellépni. Veronése ar 2000 franc útiköltséget kapott. De aki nem jön szerződését betölteni, az Veronése úr, imádandó leányával! Gesvres herczeg tehát reclamálja mindkettőt közvetítésünkkel ... Intézze el ön ez ügyet! Ezzel a követ az asztalra veté a sürgönyt, melyben a két ifjú diplomata dolgozott és elhagyá ismét a termet. — Intézze ön el! — ismét le Rousseau akaratlanul utána nézve. — Mintha az ép oly könnyű volna, mint a Chiaggiáról egy osztrigát lenyelni. Binis abbé nevetett. Ő már régibb ideje, hogy megszokta ő excellentiájának valamely ügygyel ilyképeni bánásmódját, mint Rousseau. — A velenczeiek Corallináját elszöktetni! — folytatá Rousseau. — Ő a San Luca csoportjához tartozik, — mond az abbé — és a San-Luca csoport Signor Giustinián, tulajdona és ez alkalmasint inkább saját leányát engedné elszöktetni, ha volna neki, mint kincsét Corallinát! — Ehhez járul, hogy Signor Gustiniani neme legyén, kinek neve a köztársaság aranykönyvében áll miért is minekünk, kik idegen követséghez tartozunk,lehetetlen vele személyesen közlekednünk.*) — Nem marad egyébb hátra, — folytatá az abbé, — mint hogy ön ez ügyet a szükségben rendes szabaditóra, Le Blondurra, a franczia Consulra bízza. *) Tudvalevőleg, « velenczei patrietdiáknak minden érintkezése az idegen követségek tagjaival a legszigorúbb büntetés terhe alatt eltiltva volt.