Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)

1874-07-22 / 58. szám

Brassó, 1874 Megjelenik ez a lap l­éton­­kint kétszer szerdán és szombaton. Ara: Egész év . . . ti ft. — kr. Félévre . . . 3 ft. — kr. 1 f Negyedévre . . I ft. 5­1 kr. A szerkesztő irodája: Nagyutcza, 492. szám. Kiadó-Hivatal, halpiac­. 311 Negyedik évfolyam. 58 szám. Kis Politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászati lap, Szerdán, julius 22. — Hirdetési díj: 5 hasábos garmond sörért, vagy annak helyéért 5 kr. 1—10 sornyi hirdetés ára mindig 30 kr. — Bélyegdij minden iktatáskor 6(1 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint. — Hirdetések felvé,­tettnek a kiadóhivatalnál Brassó, 1874. jul. 20-án. Társas viszonyaink. A világ-egyetem­ egyöntetűség, üszműkö­­désre törekszik. A parányi atomok billiói alkotják a natív „Egészet.“ A legparányibb atomnak is meg van ren­deltetés-szerű hivatása, s a legparányibb atom is befolyással van a nagy egész existentiájára. Az öslszmű­ködés, az erők együttes műkö­dése az alap, melyen világ-egyetemünk felé­pítve van. A „cohoesio“ a világ-egyetem legcseké­lyebb viszonyaiiban is megköveteli a maga uralmát. Az emberi nem az egyes ember­csoportok társadalmi s politikai élete ez alapon nyugszik s ez alapon ölt a viszonyok sajátszerű­ hatásai folytán külömböző­ alakot magára. A­hol e természetszerű alap nincs meg, ott zűr­zavar, az egyes erők kölönvállása és más­­más irányban működése áll be. T­ársas életün­k nélkülözi a súlypontot, hova az egyes erők nehezedhetnének. A­­hány egyes erő annyi különböző irányú hatás, annyi külömböző eredményű munkálkodás. Politikailag s társadalmilag folytonos vajú­dásoknak vagyunk kitéve, s társadalmi életün­ket szervezni, egyöntetűvé tenni, a folytonos megtámadások daczára sem törekszünk. Mi a kétségbeesés érzete mellett is re­mélünk. Nem akarjuk, nem tudjuk magukat meg­fosztani a „remedium ultimum“-tól, nem akarjuk polgártársainkat egy szebb, egy kedvezőbb tár­sadalmi élet reményétől megfosztani. Reméljünk tehát! De csak reméljünk s össz­edugott kézzel várjuk m­ig a mindenek ura elküldi megmentő I angyalát számunkra ? Nem ! A lethargikus állapot egy neme a halálnak: lassú a halál, mely a szerves életet részen kint emészti fel.­­ Reméljünk és tegyünk! Az „Óra­d labora“ közmondás megdönt­et­len igazságot foglal magában s ha a véletlen­­­től várjuk egyedül viszonyaink javulását, meg-­­ maradnak kezdetleges állapotaink a végtelen­ségig. S­egíts magadon..................! Egy nagy hibában szenvedünk, mely tár­sadalmi életünkön féreg gyanánt rágódik. N­em tudjuk a közérdeket kellőleg méltányolni, nem tudjuk a közjóra c­élzó törekvéseket az „é­n"­­ölébe helyezni. A közérdekű dolgokat rendesen egyes sze­mélyek egyéniségével kötjük össze s a közér­deket nem eo ipso, hanem valamely személlyel összeköttetésben bíráljuk meg. S szerencséseknek érezhetjük magunkat, ha véletlenül ezer közül egy esetben a közérdek magához méltó személyre akad, s így utóbbi befolyása, irányadása mellett valósulást nyer. Vannak testületeink, melyek mindegyike társadalmi életünk fejlesztése körül határozott czélokat tűzött ki magának, de ezek élete meddő , mert az egyéni ambitio, a sértett önérzet egy­mással majdnem szembe állította azokat. Testületeink egyes tagjai, maguk a testü­letek nem hogy testvér­testületekhez illő egyet­értésben élnének egymással s egyenként és együt­tesen a kitűzött czélok meg­valósítására törekedné­nek ; de egyik testületünk a másiktól fennáll­­hatását, létérdekeit félti s kancsai szemekkel néznek egymásra. Egyik társulatunk ambitiosus tagja, nehez­tel másik­­társulatunk tagjára, ki pusztán haza­fias és önzetlen indokból foly annak viszonyaira irányt adólag be. S miért ? ! M­er­tamannak munkássága ambitiónkat sérti, mert az önteltség azt mondatja velünk, „miért épen azon egyén, s miért nem mi vagyunk e társulat viszonyai irányzója , hiszen mi is érzünk annyi erőt, annyi képességet magunkban.“ Csakhogy nem vetünk számot magunkkal s nem gondoljuk meg , hogy későn ébredtünk erőnk s képességünk öntudatára s csak azután, midőn a viszonyok mások által már megteremtve vannak.­ S a sértett nmbiti®, az idétlen önteltség­­nem engedi, hogy valamely közérdekű ü­gy ki­viteléhez erőnkhöz mérten járuljunk. S miért is fárasszuk a főt, rongáljuk testünk épségét ? ! Hiszen ott vannak mások, elvégeznek azok helyettünk is mindent, részünkről elég, ha egész közönnyel nézünk a viszonyok kialakulása elé. D­e meg kellene gondolnunk, hogy összesített erővel többre volnánk képesek. Társas­ életünket e két szóval jellemezhetjük legjobban : „ Fagyos közöny" s ennek következtében örökös „holt-idény." Elénk mozgalmat teremteni, kedvező lökést adni társas­ életü­nknek-egyik testületünk sem érzi magát felhiva. S csodálkozhatunk-e ha az egyesek hi­deg közönnyel tekintenek azon mozzanatokra melyeket egyes önzetlen s a kedvezőtlen viszo­nyok között is fáradhatatlan egyének minden erejöket mozgásba hozva előidézni törekesznek, ha testületeink magok alig mutatnak életjelt. Reformokat létesíteni, társadalmi életünket annak minden ágában irányozni — a testületi­ szel­lem képes csak. A diplomata tanácsa, Scliiicking Lewiu beszélje. fordította: Kemleffy Vidor, i. 1747-ben történt. Albrizzi asszony, az úgynevezett „velenczei Staél,“ a hírneves szellemdús nő, ki oly so­káig teve a Tartochi Albrizzi házat kitűnő emberek gyülhelyévé, és ki visszaemlékezéseinek egy részét „Ritratti“ czímű érdekes könyvébe tette le, még igen jól emlékezhetett több személyekre azon időből. Ha ő — ki 1836-ban teljes 80 éves korában halt el — régi Velenczéjét víg cselszövényeivel, élénk, tarka valamint fénylő társaságaival, zenéjével és varázsün­nepélyeivel ecsetelé az egész múlt dicsőségével, — nem feledé el e neveket megemlíteni: Corallina és Rousseau János Jakab; és hogy ő e két nevet egy­idejüleg ne­vezd, — mely közül az egyik oly teljes sötétségben enyészett el, mint a mily tisztán ragyogva maradt fönn a másik, — arra az jogosította, mivel azon körnek mely öt körülrajongta, a következő történetet adta tu­domására. Frankhon képviselője a Szent-Márk köztársaság­nál azon időben egy gróf Montaigu volt, ki a franczia király udvaránál mint a tisztestőrség kapitánya nagy hírnevet szerzett magának, és ezért — megjutalmazá­­sul — követté lett előléptetve. Ő fényes állását ép úgy töltötte be, mint a „Mai­son militaire du Roi“ sorrendében, azaz hallgatag mit­­semmitevéssel; — az ügyeket és mindent, mi azokkal összefüggésben állott, átengedd embereinek és első­sor­ban titkárjának. A 30 év közepe felé járó fiatal embert, ki a meg­nevezett évben ezen állást elfoglald, Rousseau János Jakabnak hívták. Egy világos téli reggel volt. A híres bölcs, ki akkor még igen távol volt a gondolattól, a kulcsot az emberi szivekhez megtalálni és azokat „megjobbitani és tanulmányozni,“ egyedül a chiffrirozott sürgönyök kulcsával foglalkozott, mik előtte egy nagy asztalon hevertek és felette nem okos dol­gokat tartalmaztak; — jelentéktelen udvari története, két, miknek a titkosírás felesleges tiszteletét adták. A franczia követség nagy munkatermében ült Rousseau, háttal a kályha felé fordulva, mely a hosszú termet nem melegité meg eléggé. Mellette segédje ült, a diszes kis Binis abbé, szin­­tén egy sürgönybe mélyedve, mit az utolsó hírnök ho­zott volt. Az ajtó felnyilt és a követ lépett be. — Kedves Rousseaum! itt van még egy sürgöny. Gesvres herczegtől, a király első kamarásától jön és első énekesnőnkkel foglalkozik . . . — Corallinával excellentiád ? — kérdd Rosseau felemelkedve. — Épen azzal. Ön tudja, hogy az ősszel Coral­­lina atyjával Veronésével Párisban volt, — ott Aimond énekessel eljegyezte magát és az atya leányával szer­ződésileg lekötelezték magukat a télen át az olasz ope­rában Párisban fellépni. Veronése ar 2000 franc úti­költséget kapott. De aki nem jön szerződését betölteni, az Veronése úr, imádandó leányával! Gesvres herczeg tehát reclamálja mindkettőt közvetítésünkkel ... In­tézze el ön ez ügyet! Ezzel a követ az asztalra veté a sürgönyt, mely­ben a két ifjú diplomata dolgozott és elhagyá ismét a termet. — Intézze ön el! —­ ismét le Rousseau akaratla­nul utána nézve. — Mintha az ép oly könnyű volna, mint a Chiaggiáról egy osztrigát lenyelni. Binis abbé nevetett. Ő már régibb ideje, hogy megszokta ő excellen­­tiájának valamely ügygyel ilyképeni bánásmódját, mint Rousseau. — A velenczeiek Corallináját elszöktetni! — foly­­tatá Rousseau. — Ő a San­ Luca csoportjához tartozik, — mond az abbé — és a San-Luca csoport Signor Giustinián, tulajdona és ez alkalmasint inkább saját leányát en­gedné elszöktetni, ha volna neki, mint kincsét Coral­­linát! — Ehhez járul, hogy Signor Gustiniani neme l­egyén, kinek neve a köztársaság aranykönyvében áll miért is minekünk, kik idegen követséghez tartozunk,le­hetetlen vele személyesen közlekednünk.*) — Nem marad egyébb hátra, — folytatá az abbé, — mint hogy ön ez ügyet a szükségben rendes sza­baditóra, Le Blond­urra, a franczia Consulra bízza. *) Tudvalevőleg, « velenczei patrietdiáknak minden érint­­kezése az idegen követségek tagjaival a legszigorúbb büntetés terhe alatt eltiltva volt.

Next