Nemere, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)
1875-07-07 / 54. szám
ugyanekkor 17 volt már. Hogy mennyi veszett a romok közt el, most még nem tudhatni, azonban az eltűntek számát nagyra teszik. A Rácz-fürdő üveg éttermének csak helye van meg, de hát ki tudná az összedőlt házakat mind előszámlálni ? Az újtelepen levő templomban a víz a főoltárig ért. Az ár a sírboltba is betörvén, ott mindent összerombolt. Karácsonyi Guidó gr. nagyszerű üvegháza az ár és jég által eléktelenitetett. A Horváth-kert iszappal töltetett be. A növényzet szánandó állapotba jutott. A vérmező iszaptengerré alakult. Egy szóval mindenütt a pusztulás szomorú képe tűnik elő. Jókai magas leánya is veszélyben volt. Ő, mint írja is, ha öt perccel megkésik az után — nyaralójába ment — a józsefvárosi választási izgalmak megszűntek volna. Leányát is csak úszási ügyessége mentette ki a veszélyből. Trefort miniszter 2 leánya nevelőnőjükkel az után érezett a zivatar által, kik is egy véletlenül kapott deszkát tartva fejük fölött a zugligeti erdőben töltötték az éj nagy részét s csak hajnali 3 órakor szakadhattak ki szomorú helyzetükből. Hányan vesztek el, nem bizonyos. Különbözők e tekintetben a számadatok. Ha az előbb említettekhez adjuk azokat, kik magánházakban helyeztettek el — mintegy 30-at — a szám csak halottban eddig 60- ra tehető. Sokkal nagyobb ennél a sebesültek száma, kiknek életéhez is kevés a remény. Alig van ember a három városrészben, kinek legalább ismerőse ne hiányzanék. Általában a veszteség nagy, a kárt megbecsülni lehetetlen még, de azért el lehet mondani, hogy sok idő kell arra, hogy a főváros most szenvedett veszteségeit kiheverhesse. A szegénykárosultak segélyezéséről a főváros gazdabizottsága előterjesztéseit megtette a városi tanácsnak, mely ez ügyben határozni fog. A fővárosi lapok adakozásra hívják fel a közönséget, mely bizonyára eredmény nélküli nem lesz. Meg vagyok győződve, hogy derék honfitársaim sem maradnak távol segélyükkel. Hiszem, hogy emberbaráti szeretetüknek ez alkalommal is szép jelét adandják, s nem veszik rész néven tőlem, ha felhívom mindnyájukat ez emberbaráti kötelesség teljesítésére. S az anyag a szellem két különböző kasztját (ami eredetileg nem olyan nagyon különböző) egymással összhangzatba hozni. A receptivitás bizonyos fokon már mint activitás mutatkozik, a receptaculum csiszolata szerint, mely a különböző’ pontokról jövő világossági sugarakat egységessé módosítja s egy képet tár szemeink elé — a valóság eszményített képét. Ez már illetőleg ezeknek öszlete természeti s társadalmi tényező. És már mi természetesebb, mint az, hogy a társadalom morálja e természettől adott s a társadalom által módosult, a mai kultúra álláspontján álló fejlett tényezőket nemcsak a magok eredeti tisztaságá“ szereti látni, hanem azoktól e jellegnek megfelelő eredeti, tiszta, szeplőtlen productumokat is vár? (Ugorjunk egy nagyot!) Mi természetesebb, mint az, hogy a társadalom morálja a nőknek nemcsak egyes tényeit, hanem magát az egész nőt a maga eredeti szeplőtlen tisztaságában nemcsak látni szereti, hanem tőle, az ily színvonalon álló nőtől, nemes áldásos gyümölcsöket is követel: — követel szűz erélyt (erély és erény egy és ugyanaz) — azaz a szüzesség erényét? Állítottuk, hogy a női erény emettől van függővé téve s most hozzá tesszük, hogy a nő egész jelentősége is. Aki azt hiszi, hogy Orosz-s Francziaország női a társadalom egésséges, tehát valódi tényezői, arról bátran elmondhatjuk, hogy a társadalom hivatásáról még csak fogalma sincs. Ha egyszer a nő a kötelesség szentsége által őrzött Rubicont átlépte, ha társadalom nem zúgja is fülébe, de öntudata a lelkiismeret képében mindig hangoztatni fogja: „alea jacta est“. Ez öntudattól őt megszabadítani senki sem képes, — de a bűn, az erkölcsiség megtagadása már megvetette lábát (Madách) s végre eljő, mert el kell jőnie — Martins Idusa, az erény ítéletnapja s a kérlelhetlen erkölcsi nemes is diadalma! Szomorú kép talán, talán a körülmény is sietteti a bünhödést, de az ok mindig maga után vonja az okozatot. Épen ezért kell a nőket a szűzies erény s saját jelentőségük öntudatára ébreszteni — és a társadalomnak emancipálni. Talán azt mondhatná valaki, hogy hisz ez még nem emancipatio. Mi bizton merjük állítani, hogy ez a világon a legelső s legnagyobb emancipátio, a legnagyobb egyenjogúsítás (t. i. a férfival — a valódival). Oroszország az említett erény tekintetében emanczipálva nincs (ezért adtuk ep Oroszország képét s még egyébért, mit ezután fogdunk kifejteni); ott nincs a nő ez erény tudatra emelkedve; csak élet eszköze s az élő múmiája. Nem él tulajdonképen, csak tenyész, tengődik, mert komoly czélja, hivatása semmi sincs s ami van, az csak állati, de nem emberi élet. Ki oly férjjel kész életét letölteni, kit még életében azelőtt aligha látott is: az látni való, hogy nem élő orgánum, hanem csak egy tényezője az állatvilág gépezetének. Ezt különben nem is szükség fejtegetnünk, csak még egyszer azt kérdem olvasóimtól: lehet itt moralitás, lehet-e valóságos társadalom, valóságos nő? Aki erre igennel felel: annak én nagy jövőt jósolok Oroszországban, hol az erkölcsiség példányképe gyanánt fog tündökölni. (Folyt, következik.) Baczoni Mátyás: A nő-emancipatió kérdéséhez. (Folytatás.) A czivilizatio haladása s az egyes cultural tényezők következtében e természetesség szükségkép módosul. Úgy a kor szelleme, mint e korszellem befolyása alatt s következtében létesült önérdek más-más alakot ölt magára az anyag finomsága szerint, mely táperejét amazokból szivá fel. De mint mondók, az eredeti természetet módositni lehet; lényegében megváltoztatni korántsem. Ugyanazon szerv — bármily magaslatra legyen is tökéletesítve — csak ugyanaz marad eredetében, mi azelőtt volt az elődöknél. Az állat mindig csak önfentartásáért fog küzdeni s eredeti képességeit erre fogja felhasználni bármennyire cultiválódjék is s minthogy az ember is csak állat. — ő sincs kivéve a természet örök törvényei alól. Ma már lejárt a keresztyén dogma egyedül üdvözitő voltának régies hordereje s nemcsak madártávlatból nézzük s érezzük a világ tényeit, hanem igyekezünk A fekete koldus. — Regény. — Irta: Feval Pál. Fordította: Kőrössy László. (Folytatás.) • Hisz te önmagadat árulod el, — mondá — kegyetlen ember volnék, ha tovább faggatnálak vallatásaimmal. Don Juan hangos nevetésére, megfordult a koldus. Levette szalmakalapját és kezét a balcon felé tartotta. Xavér azonnal kihúzta tárczáját. — Ez a koldus sehogy sem tetszik nekem ! — mondá Carral és szintén zsebébe nyúlt. Xavér levetette a pénzt. A fekete koldus, mielőtt fölemelte volna, még egyszer megemelte a kalapját és kezét szívére tette. — Hallod-e néger! Nesze öt frank! — kiáltá Carral és ledobta az ötfrankos pénzdarabot. — De csak azon föltétel alatt adom, ha eltakarodol innét. Az öt fiánk a koldus kalapjába esett. A fekete koldus azonban a pénzt kifordította a a kalapjából és újra a templom bejáratához ment vissza — Megsértetted! —mondotta Xavér neheztelve. — Megsértettem? Furcsa! — válaszolta boszosan a mulat. — Különben is mit törődöm a koldus haragjával. Csak öt frankomba került! De édes barátom, amint látom, te megint ábrándozásba vagy elmerülve. Kétségkívül búskomorságban szenvedsz. Xavér fölnokajtott. — A búskomorság csak a boldogok betegsége; én nem szenvedek benne, így szólott Xavér és szomorúan tekintett barátjára. De azután hirtelen megragadta a mulat kezét és bizalmasan így szólt: — Carral! te barátom vagy; legalább azt hiszem, hogy az vagy, én bízom benned. Miután titkaimnak az egyik részét megtudtad, tudd meg ám az egészet. Én szenvedek . . . — No édesem! ezt nagyon is észre lehet venni, de mondd csak: miért szenvedsz? — Szegény vagyok! . . . — Csak ez a bajod? — És hozzá még Xavér a nevem . . . — Ez nagyon csinos név — jegyzi meg Carral. No de természetesen, még meg kellene toldani valamivel. Ami e tekintetben engem illet: én ugyan nem vádolhatom a sorsomat. — És végre . . . folytatása vér — és végre . . . De még nem fejezte be a mondanivalóját, midőn kitárult a Saint-Germain des Prés ajtaja és azon a hívők sokasága özönlött ki. A két barát elnémult. A fekete koldus megkezdette a kéregetést. Olyan mozdulatlan volt az az ember, mintha csak ében szobor volna. Xavér kihajlott a balconon. És mintha lelke szemeibe szállott volna, olyan különösen égtek azok. — Ott volt ez a vecsernyén? — kérdezé egész halkan Carral. — Kicsoda? . . . válaszolá Xavér és homlokát sötét bíbor lepte el. — No már megint titkolózol! Jól van. De kár is volt kérdeznem, hisz épen itt jön és Xavér még jobban kihajolt. Ebben a pillanatban a templom lépcsőjéről egy szép leányka lépett le, olyan egyszerűséggel, mely hódít és amit leírni nem lehet. Közvetlen utána a társalgónő jött. Amint a fiatal hölgy a fekete koldus elé ért, egy pénzdarabot adott neki. A fekete koldus mosolygott. Ekkor a leányka lopva a balcon felé nézett és pir futotta be az arczát. — Szereti! . . . gondolá magában Carral. Xavér akartlanul összekulcsolá a kezeit Blowter mistres, — ki mint majd minden kitűnő társalgónő — természetesen angol a jégbe merengett, talán azért, hogy az időjárást vizsgálja. Az ég, mely egész nap derült volt, beborult és már nagy csöppek kezdte hullani. Az angolnő félénken tekintett ide-oda. Csak egyetlenegy bérkocsit fedözhetett föl, de ez a kocsi a tér túlsó részén állott, hozzá még a kocsis is mély álomba volt merülve a bakon. — No szépen állunk! — mondotta halkan Carral — míg Rumbrye kisasszony az isteni tiszteleten van, addig mostoha anyja a marquise asszony, hintájával a városon kívül jár és Valées Alfréd úr mostoha apjának, a marquisnak cabrioletjében megy sétálni. No de ez már csak ugyan a rendén van. A marquis és leánya oda vannak utasítva, hogy vagy gyalog menjenek, vagy pedig fogadjanak maguknak bérkocsit. Más út nincs is hátra. A leányka a kapu alá sietett, mialatt Blowter mistres, hosszú britt lábaival a bérkocsi felé futott. — Bocsáss meg barátom, hogy rövid időre távoznom kell. Carral a szobába vonult. A tömeg oszlófélben volt. (Folytatása következik) — 218 f V. Ferdinánd király meghalt. Ferdinánd Károly Lipót Marczelin, I. Ferencz császár és Mária Therézia szicziliai főherczegnő legidősb fia született Bécsben 1793 april 19-én. Gyönge testalkattal birt, sokat küzdött a kórral s ehez járult, hogy nem nagy tapintattal lettek megválasztva azok, kikre első neveltetése bizatott. De egy utazás, melyet 1815-ban Magyarországon s a birodalom több tartományában tett, s azutáni kirándulásai Olaszországba, Schweitzba, Francziaország egyes részeibe jótékonyan hatottak egészségére. S épülni, erősödni kezdett. Tanulmányai közül leginkább a heraldika s technológia érdekelték, s természeti s művészi tárgyakból nagybecsű gyűjteményt szerzett össze, melyet a császári palotában egy kitűnő szakember, Kecs rendezett. Atyja 1829 óta előkészíté az uralkodásra, részt vett az államtanács üléseiben, s némely kisebb fontosságú dolgok elintézését rábízták. A reform eszmék miatt Magyarország ekkor forrongásban volt s Ferencz király a háborgó kedélyek lecsillapítására legalkalmasabbnak hitte, ha a népszerű Ferdinánd megkoronáztatását az országgyűlésen keresztülviszi. A nemzet sok vágyának és reményének teljesültét csatola ez eseményhez — az országgyűlés örömmel fogadta, Ferdinánd 1838. szept. 28-án „rex junior“ rá koronáztatott és letette az 1792-ben megállapított esküt. Az örömnek és lelkesedésnek fényes napja volt ez Pozsonyban. Az ifjú király első tette emelte a lelkesedést: a nemzet dija (50,000 4£) a magyar akadémia s egyes magyar községek közt osztatott meg. De a mit a felángoló lelkesedés várt és remélt, s mit az ifjú király szive sugallatát követve hajlandó lett volna is megtenni, m meghiusitá az amkkor uralkodó kormányzati szellem, mely egészen Metternich vezetése alatt állt, s melyen ez nem volt hajlandó tágítani. Ferdinánd 1831. febr. 27-én nőül vette Viktor Emáuel szardíniai király leányát Mária Anna Karolina Pia herczegnőt, kivel halála napjáig a legboldogabb frigyben élt. Életének sok keserű perczeit enyhité erigy, s az első az volt, midőn Reindl Ferencz ny. kapitány 1832 nyarán a baeui közhelyen sétája közben ülött. Az utálatos tett nem sikerülte miatt nagy volt közönség öröme — még nagyobb bámulata és lelkesedése, midőn a gonosztevőnek megkegyelmezett. De az utálatos tett irjedelme egy lassan behegedő nyomot hagyott lelkében. Nem sokká e tény után — Helfert beszéli Geschichte Oesterreichs I k. 68 — 90. — Münchengraetzben Ferencz császár és Miklós czár találkoztak. Egy bizalmas beszélgetés alkalmával Ferencz császár nyomott kedélylyel beszélt a czárnak fia és utódja degességéről, betegeskedéséről s kérte a czárt, hogy baráti vonzalmát terjeszsze ki fiára is. A czár meghatottan térdre esett s jobbját az égre emelve esküdt meg, hogy ha szükség van rá, meg fogja segitni. Ferencz császár mélyen megindulva, áldólag tette kezét czár fejére. A jelenetnek nem voltak tanúi, de mindkét uralkodó egy és ugyanazon személynek beszélte azt: Windischgraetz herczegnek, ki 1848-ban saját kezű levéllel emlékeztette Miklós czárt münchengraetzi ígéretére. Ferencz császár 1932. márczius 2-án halt meg s midőn Ferdinánd 42 éves korában átvette a trónt, az államügyekben ujoncz volt. Határtalan jósága, kiapadhatlan kegyessége, szelíd lelkülete megszerzették neki a jóságos melléknevet, de betegeskedése, gyöngesége, járatlansága az államügyekben útját állták, hogy önállólag lépett volna fel a kormányzásban. Még a sor-