Nemzet, 1882. október (1. évfolyam, 31-61. szám)

1882-10-22 / 52. szám

vés teremtményei, a vadak ellen szállók is sikra. Mert ha vérengző szenvedély is a vadászat s halálával végződik objectumának, azért nem zárja ki, hogy maga a vadász nemesen gondolkodó, az összes emberi érzelmek iránt fogékony keblű, gyöngéd érzelmű férfiú legyen, mint nem zárja ki a bátor katona harczedzettsége a humanismust. Méltányolni tudom a hegymászó, a híres »Bergfex« szenvedélyét, aki hogy embernemjárta talajra tehesse lábát, életveszélylyel küzdve, baltafokkal vágott lépcsőkön mászsza meg a jégért, hogy majdan tetejére érve, dicső önérzettel lássa meg az alatta elterülő ködöt, mely áthathatlanul borítja előtte a várva-várt nagyszerű látványt. Ily meg nem érdemlett kudarcz utólérheti ugyan a vadászembert is, de mennyivel több élvezetet várhat mégis, megmászva ugyan e sziklákat, törtetve ugyanoly járatlan ösvényen följebb-följebb mind, az alpesek tiszta aetherébe, hogy ott ne puszta köddel, de aczélizmu zergevel találkozzék,hogy nemcsak bájos mozdulataiban gyönyörködjék, hanem saját ügyességének, kitartásásának gyümölcsét is szedje, biztos lövéssel terítve le kiérdemelt, nemes zsákmányát. Vagy ha alantabb régiókban jár is, ha meg se haladja a kúszó fenyőt, hogy végül kopár sziklák közt bujdossák, hanem megmarad a buja növényzet zónájában s az őserdő sűrűjében cserkészve, remél találkozhatni a vadon királyi lakójával, a fejedelmi agancsárral; valóban ekkor is fejedelmi az élvezet! Itt is akár a siketfajd beugratásakor, vagy a nyírfajd meglesésében a pirkadó hajnal az erdőn találja a cserkészeit s a bíboros alkonyat ismét csak oda csalogatja. És ha felhangzik az erős gim rügyetése s a hegyes-völgyes erdő viszhangjába belevegyül távolabb álló szarvasok bőgése, oly zeneverseny támad, mely hangosabban dobogtatja a vadászember szivét s benne mélyebb resonancziát ébreszt mint akár Beethoven C-dúr symphoniája, akár Wagner Rikhárd összes Zukunfts-Musikja. S igy végig mehetnék valamennyi vadászati nemen, mert mindegyiknek van speciális érdeke, soknak költői színezete, valamennyinek sok élvezetet nyújtó gyönyöre! De meglehet-e ezt mind magyarázni, avagy csak szorulok is-e reá oly társaságban, melynek minden tagja Diána hívének vallja magát, sokra többet élt át nálamnál, ha bensőbben nem is élvezte. Inkább visszatérek egynémely vadászati állapotunk kritikai megvilágításához, mi a netalán fejlődendő eszmecserének bővebb anyagot nyújthat. S itt még egy pillanatra megállapodom a szarvasvadászatnál, mely — mint alkalmam volt tapasztalni, nem mindenütt űzetik szabályszerűen, sokhelyt nem is okszerűen. Úgy vélem ugyanis — bár ez egyéni nézet és lehet hibás is — mintha a magas vadászat iránt nem viseltetnénk kellő tisztelettel s ezt — néhány főúr szépen rendezett vadászatait kivéve — kissé nagyon is parlagi módon űznek. Nem szólhatok de nem is akarok szólani a fényűzésükről hajdan híres ozorai vadászatokról, melyeket különben is csak leírásból ismerek. Nem óhajtom vissza a franczia Lajosok parforce vadászatai etiquettes szabályzatát, hol a tömérdek fullajtár és csatlós mindegyikének különkülön szerepeit kiszabva. Egyik piqueura kegyelemdöfést volt hivatva megadni a lelőtt agancsárnak, másnak joga volt első jobb lábát levágni, hogy átnyújtsa egy harmadik a vadászat főurának, vagy az általa kitüntetett vendégnek stb. azt se kívánhatni mai napság, hogy a fővad feltörése és kizsigerelése ránczozott kézelővel történjék, melynek nem szabad bevéreződni; de egy neme azon ismeretnek, mely az ó-német »Waid-und hirschgerechte Jägert« megillette, nálunk se volna teljesen fölösleges. A mint minden mivelt embertől megköveteljük, hogy a különböző társas összejöveteleknél megfelelő ruhában jelenjék meg, úgy rossz ízlésnek kell keresztelnünk, ha szarvasvadászaton valaki talán hálóval és agyatékokkal ellátott fürjező tarisznyával debütiroz, vagy épen sörétre meg ficzkóra töltött sima csövű fegyverrel szerepel. Nem tudom helyeselni, hogy ily alkalmakkor, legalább a vadászati személyzetnél hiányzik a szarvas kés — ha ugyanez helyes fordítása a német »Hirschlängernek«. Még inkább roszul esik pedig, ha a vad felbontását hónaljig felgyúrt ingujakban látom végrehajtatni, hol könyökig véres karokkal vájkál valamely erdőcsősz a leterelt nemes vad belében s még annyira sem ismeri a teendők mikéntjét és egymásutánját, mind a még legénynyé sem avatott mészáros vagy hentes inas. Ezek kicsinyes dolgoknak látszanak, de, ha csak valamennyire komolyan vesszük a vadászatot, mely nem csupán puskázásból áll, nem épen könnyen mellőzhetők. A fővadászat emez elparlagiasodásával jár több fontosabb ismerethiány is, mely a vadászat eredményét már erősebben befolyásolja és ez a vadnak általában, leginkább pedig a fővad életszokásainak csekély tanulmányozása a csapatismeret teljesen hiánya, melyben majd összes vadászati személyzetünk szűkölködik. Avagy ki ne tapasztalta volna, hogy még a tanultabb erdőszemélyzet közül is több helytt, ahol fővad előfordul, meg tudják ugyan mondani, hogy »nagy darabnak« a csapáját látták, de hogy e nagy darab erős és mekkora ágú agancsár-e, vagy pedig valamely öreg tehén, már nem képesek jelezni, sőt néhol a szarvasborjú csapáját az őzével is összetévesztik. Csak az alapismeretek hiánya okozza továbbá, hogy még tapasztaltabb erdészeink is, ha a vad szokásait kellőleg nem tanulmányozzák, nem tudnak valamely vadászatot sikeresen rendezni. Nem tudják télen meg nyáron, tavaszszal vagy őszszel zord vagy meleg, nedves vagy száraz idővel, széllel vagy szélcsendben hol áll a vad, merre vált, s hogyan lehetne azt sikeresen kézre keríteni. Több helyt láttam télennyáron ugyanazon hajtásokat megtétetni, jó vagy rossz időben egyaránt állítani el a vadászokat, mintha a rötvad is szűken kimért bérhelyiségben lakoznék, hol az másnak hiányában az évszak minden idejében, a nap minden órájában bizton meg is volna található. Azután ki nem hallotta az ily hajtóvadászatok alkalmával e kérdésre, »mit szabad lőni?« a jelszó : »A mi jön.« Kőkép a törvényszabta október 15-ke körül gyakori e jelszó és vajmi gyakran épúgy előtte esik tehén vagy suta, mint utána agancsár! Hát még, ha az őzet is tekintjük, főleg a téli hajtások alkalmával, mikor a bak már föl nem rakott, hány suta és gida esik ekkor e jelszó áldozatául: »Was bak kommt!« De itt már a törvénytisztelet vezényszavát is hangoztattam, pedig ettől meg akartam kímélni tisztelt hallgatóimat, hisz egész egyletünk működése e törekvéseken sarkallik és egyleti közlönyünk e tekintetben egész éven át se fukarkodott pirítással és buzdítással ; ne akarjunk itt is az ő terrénumára lépve, a tilosba csapni. Hanem egy dologra mégis vissza szeretnék még térni, melyet azelőtt csak pedzettem s a mely összeesik némileg egy másik hiánynyal, mely vadászatügyünkre nehezedik, t. i. a még eléggé ki nem fejlett magyar műnyelv. Ez alatt ugyan korán sem akarom a középkorból származott német Jagdsprache abnormitásait méltó utánzásra ajánlani és a magyar szóval is illustrált Petermannféle nyulat ábrázolni, mely lábak helyett puskacsövekre (Läufe) állította a nyulat, füle helyére kanalakat rakott (Löffel) szeme helyére gyertyát gyújtott (Lichter) és a farka helyére virágot tűzött (Rose) stb. hanem valami fejlesztése nyelvünknek e téren is szükséges és itt csak egy szóra bátorkodom felkérni figyelmüket, mely a vadászt jelzi, mit a német »Waidman«-nak mond s a mire a magyarban az I egyszerű vadász szónál egyébbel nem bírunk. Pe-dig a németben benn van e szóban a »derék« értelme is, mert akire ama szót alkalmazzák, az épúgy nem lehet rossz vagy csak egyszerű vadász, mint ahogy mi a fűzfapoétát nem tartjuk költőnek. Egyletünk egyébiránt e téren is kezdeményezőleg lépett föl, további működésétől méltán elvárhatjuk itt is a megfelelő eredményt. E működéstől várom a többek között, hogy — mint a lótenyésztés terén is mindinkább meg kezd honosulni, főleg mióta az állam is nevel kiváló versenyfutókat — maholnap csak elszokunk mi is az idegennek szolgai majmolásától és nem fogjuk többé absolut szükségnek tekinteni, hogy lovunknak, kutyánknak angol neve legyen, bár eredetileg angol vérből neveltük is. Hiszen a talaj és takarmány, az eledel és nevelés által a mienkké vált ez és nem látom be, mért ne alkalmazhassuk édes nyelvünk hangjait azon állatok elnevezésére, melyeket szeretünk ? mért kell vadásznyelvünket a franczia couche, vagy apporte, az angol dropp vagy down, vagy — ami épen legelterjedtebb — a romlott franczia-német keverékkel: apporté schön, couch dich, alle vorwärts s több efféle korcsszavakkal vezényelni, mikor nyelvünkben is mindnyájára találunk ép, egészséges kifejezést. Több magyarságot látunk általában az a garászatnál, mely csakugyan nemzeti és kiválóan magyar sporttá fejlődött. Ehhez legközelebb áll a kopaszat, mely egyébiránt némely kitűnő vadászutaink által a kihalási étatra állíttatott, bár egészen talán meg sem érdemli, noha épen nem tagadhatni, hogy remek vadászati területet tartó eme főurak, saját szempontjukból, méltán neheztelnek a kopászatra. Nem tagadhatni ugyanis, hogy kisebb vadászterületeken, vagy nagyobb, jól ápolt vadásztér szomszédságában a jól nem őrzött, vagy épen malamide kibocsátott kopó legtöbb okot szolgáltat határvillongásra, mely ellen az eddigi vadásztörvény kellő védelmet nem nyújtott. Az sem tagadható, hogy éjjel-nappal hajhászó kopók, főleg nehéz talajon, gyönge fagyon, vagy fagyos havon, gyakrabban lerántnak egy őzülőt, vagy épen megmarczangolnak valamely vemhes nehéz futót. Sőt még azt is elismerem készségesen, hogy a vadsertésre, ezen az erdővidéki mezőgazdaságra nézve talán legkártékonyabb vadra használt kopók nyár elején is hajtva, mert a dúvadnak nincs kimélési időszaka — a nehéz rőtvad tehénben, vagy a gyönge borjúban is egyszer-másszor kárt tehetnek. De vájjon melyik vadászatnemnél nem fordulnak elő egyes károsodások és szabad-e ily okoknál fogva elitélni és megsemmisíteni akarni egy külön vadászati génet, melynél a terepviszonyoknál fogva, az ország nagy részében, nevezetesen az egész felvidéken és Erdély középhegységeiben, egyéb alig is gyakorolható! Sőt, miután az állat ellen indított hadjáratban az idomított állat használata a legérdekesebb s ezért oly szép a vizslászat, ép igy sokkal érdekesebb a hajtóval való vadászatnál a kopó általi hajtatás. De itt is mértéket kell tudni tartani. Egyrészt védelmet kell találni a törvényben a pecsenyevadászok örökké kóborló, vagy épen szándékosan idegen területre vezetett kopó hajszája ellen; másrészt nem szabad a kopót egyszerűen vadállatnak meghagyni, akár a farkast, mely saját szakállára hajt; hanem idomítani kell, kézben kell tudni tartani, kürtszóra szoktatni, hogy ez is a vadásznak alárendeltje legyen, mint a vizsla s ekkor a kopászatok iránti ellenszenv is alább fog hagyni. Minden jóvérű vadász föllelkesül a kopófalka zeneszerű csaholásának hallatára, s a kürtszó riadalmára. Ez utóbbit jóformán csak is a kopaszat tartja fen. Ma már hetedhét vármegyében is ritka a jó kürtös vadász, mintha tüdőink már nem bírnák fuvását, vagy nem mernék fölverni a vadon csendjét hatalmas szavával, hanem a könnyebben kezelhető vasut-conducteuri trombitához folyamodunk, ezzel palástolandók a kényelem felé való satnyulást. Ami pedig a kopászat által tett károkat illeti, az tagadhatatlan ugyan, bár alighanem csak olyan, mint sok más vadászat és erről eszembe jut egy kis história, mely néhány éve a »Vadász és Versenylap«ban volt elmondva, bár nem vettem észre, hogy nagyon feltűnt volna. Kitűnő tavaszi szalonkaidényünk volt, a hosszúcsőrűek sokáig maradtak nálunk és derűre borúra folyt rájuk a vadászat hegyen völgyön künn a szabadban. A szürke theoria emberei még az íróasztal mellett párhuzamban pertradtálták a szalonkák tavaszi kímélését, évről-évre fogyó számukat a költés idején, vagy közvetlen előtte való pusztításuknak tudván be. Ekkor jön a hír, valamely túl a dunai vidékről, hol nehány kitűnő és jeles főúri vadászunk szalonkázott s eladdig százával fűzte őket aggatókra, hogy egy tojót fészken találtak és rögtön beszüntették a hajtásokat, véget szakítván ezzel a szalonka-idénynek. Én akkor is igen problematikusnak néztem az ilyfajta kímélést, mert azt mindenki tudta, hogy a tojás, ha nincs is még meg a fészekben, de megvan már éretten a szalonkában, mert hisz hoszszabbra nyújtott nászputrokban járnak csak nálunk tavaszszal. Hanem ha kímélni akartuk volna, nem lehetett volna-e kissé csekélyebb kényelemmel ugyan, de annál nagyobb élvezettel, vizsla előtt ejteni el kevesebbet, mint bajtokkal százakat, mert ez az ami a fő vad cserkészetét is magasan túlemeli a hajtóvadászat fölé, és vájjon a kopóval is nem-egy vagyunk az egyes őznek, a hajtok előtt ejtett tuczattal szemben ? Szerintem minden vadászatnak van jogosultsága, mely a törvény szigorú tisztelete mellett, okszerűen űzetik, nem ütközik a vadtenyésztés elveibe és nem kockáztatja a jövőt. Kevesen vagyunk, kik előtt a vadászat minden nemei nyitva állanak ; legtöbbünk egyik-másik nemével kénytelen beérni, ne keserítsük el szerényebb részeket! Mert a vadászat egyik kitűnő társadalmi hatása azon nemes demokrata szellem is, mely híveit összefűzi. Oly társadalmi osztályok, melyek a közönséges életben alig érintkeznek, e nemes sport védszárnyai alatt egyenjogúan küzdenek e közös téren. Századunk nivelláló irányzata alatt a csöndesebb polgári életben ép úgy, mint a háborúban eltűnnek az individualitások s ott a többség, itt a nagyobb szám dönti el vagy a parlamenti hadjáratot, vagy az em-bervérrel táplált háborúkat. A vadászatban még érvényesül az egyén, az érintkezés és küzdelem a természettel és teremtményeivel, mint az anyaföldet érintő Antaeust, edzi a férfiút, élesíti, fejleszti testi s lelki erejét. Küzdelmei között nélkülözésekre kényszeríti, egyes chance-ai és kudarczai között gyors elhatározásra, közvetlen cselekvésre utalja, fáradalmai után gyönyörrel képesíti élvezni a nyugalom minden nemét, hogy utána újra tettre sarkaljon. De az előbb említettem demokrata hatás azért veszélytelen és nemes, mert a legfinomabb aristokrata érzelemmel párosul, csak azt ismervén el , jogosan méltó társul, kit a vadászat fenkölt szelleme a közönségesnél kiválóbbá varázsolt. A lovagiasság ■ iskolája ez morális tekintetben, physikailag pedig harczedzett férfiakat teremt s igy állami szempontból is nagyfontosságu a vadászat ápolása és fejlesztése. A derék vadász azontúl egyenes lelkületű, bátor és szerény, igazságszerető és áldozatkész. Mesebeszéd, hogy a jó vadász báró de Manx vagy Münchhausen iskolájához tartoznék. Ellenkezőleg csak a kackapuskás szorul nagyításra, hogy elfátyolozza vele saját ügyetlenségét vagy járatlanságát, port hintve az ignota közönség szemébe. Csak a tudatlanság fogatja rá az ignota közönségre, hogy a derék vadász is füllent vagy nagyokat mondva, elveti a sulykot, mert fogalma sincs, mi mindenféle tapasztalatokon esik át a szenvedélyes vadász, melyeknek puszta egyszerű elmondása is hihetetlennek látszik azon pályák előtt, kik egy nyári Rundreisen, vagy egy kávéházi calabriai-partien túl nagyobb kalandra soha sem vetemedtek, de nagyobb izgalmakra nem is vágyakoztak. Amennyire nem tarthatom a mai állam modern viszonyai között életczélnak, ép annyira nem engedhetem kicsinyelni a vadászatot. Mai publicistáink nagy része a koronás főknél dicsőíti, nagy urainknak elnézi; de nekünk kisebbeknek majdnem bűnül róvja fel a vadászat szenvedélyét. Pedig okszeszerüen űzve nemes mesterség az, mely testedző és léleküdítő hatásában számot tesz a társadalomban és megérdemli, hogy hívei szaporodjanak. Mert ha Schoppenhauer sötét világnézete alól felocsúdunk, ki szerint nem érdemes születni, bár az életnél okosabbat gondolni ő sem tudott; ha — mondom — a legegyszerűbb világbölcseség alapjára állunk, mely szerint a munka és kötelesség teljesítése mellett a lehető legnagyobb jóllétre s a lehető legtökéletesebb és leghosszabban tartó boldogságra törekedjünk, úgy bátran merem megkérdezni. hallgatóim mindegyikét: mi nyújtott nekik életükben több, ismételtebb, hosszabban tartó, egyúttal el nem satnyító nemes élvezetet a vadászatnál ? Nem vetem meg ugyan Luther, kissé cinikus mondatát: »Wein, Weib und Gesang«, de kettejük csak darabideig örvendezteti az ember szívét. A dal csakhamar elhal az első szerelem világboldogitó, de röpke érzete után ; az asszonyok elvénülnek s a bor is a vadászat alatt s után esik legjobban. Maga a vadászat szolgáltatta életünk legtöbb szép napját; még a kudarczásra, a szerencsenélkülire is örvendve emlékszünk vissza, s mig szemünk lát és lábunk birja nem szándékozunk tőle elbúcsúzni, örökké tartását pedig abban biztosítjuk, hogy fiainkat is e nemes sport híveivé neveljük. Mert a vadászközönség egy nagy és hi sedta a mai nagy társadalom közepett, mely szabadelvűen tulemelkedve minden régi és uj hitágazaton, a pogány Dianát, az ó-testamentomi Nimródot és a keresztény szt. Hubertet vallja védszentjeinek, az ő cultusukban egyesül és fennen hirdeti dicső tanaikat, mint regényben jó volt, az mindvégig jó és szép marad. Arra, hogy a regény jó és szép legyen, annakörténeti kerete nincsen befolyással. A regény szép és jó, ha meséje kerek és érdekes, ha jellemei helyesen vannak kidomborítva s ha a leirási és párbeszédi részek arányosan és változatosan vannak alkalmazva, ha nyelve szabatos és szép . . A művészetileg s etnikailag szép, örökre szép marad. Shakespere »Romeo és Juliá«-ja, »Julius Caesar«-ja, »Coriolanus«-a, »III Richard«-ja mindannyian történeti keretben mozognak, az illető kor felfogását és szokásait tükrözik vissza s azért örökszépek. Hogy hazai példákat hozzak fel, bátran ki merem mondani, hogy magyar regénynek soha nagyobb hatása nem volt, mint Józsika első történeti regényeinek. Az »Abafy«, »Csehek«, »Zrínyi a költő«, »Utolsó Báthory« stb. teremtették meg a magyar regényolvasó közönséget, pedig az olvasó közönség az előtt semmit sem olvasott többet, mint épen történelmet. Báró Eötvös József »Magyarország 1514-ben« czímű regénye szintén elvitázhatlan hatású, s bátran merem állítani, hogy Jókainak is történeti keretben mozgó regényei, mint minő például a közelebbi »Szeretve mind a vérpadig«, »A régi jó táblabirák« »Magyar Nábob«, »Kárpáthy Zoltán« a legkeresettebbek, pedig egytől egyig történeti keretben mozognak. Hány ifjú embert tanult hazaszeretetet, a nemes eszmékért lelkesedést e művekből, hánynak fejlett és erősödött jelleme e művek olvasása közben, — arról igaz nincsenek statisztikai adataink, de aki a fiatalkorában érzett hatásokra vissza tud emlékezni, önmaga és társai egykori véleményeiből megállapíthatja a valót. Talán ugyanezt lehet mondani a tanulmányokra nézve is azon lelkesedni tudó fiatalságnál, értvén természetesen a fiatal hölgyeket is, melynek számára tulajdonképen a regények írva vannak. A történeti regényben igenis lehet az a hiba, hogy a történeti rész, vagy inkább keret a kellő arányon túl teng; de ez épen úgy megtörténhetik a természeti vagy társadalmi leírásokkal s meg is történt nem egy írónál számtalanszor. Megtörténhetik a reflexiók túlságos használata és a renden túl alkalmazott lélektani bonczolásokkal, melyek az eseményeket hosszasabban akasztják meg, hogysem a mese és jellemfejlés folytonossága fenmaradhasson. Az elsőre nézve épen báró Eötvös némely regényében (»A nővérek«), a másodikra báró Keménynél találunk számos példát. Józsikánál és Jókainál ritka ez eset. Az elsőnél a mese érdekes szövevénye, az utóbbinál az inventió gazdagsága s a nyelv szépsége mindent átmelegítnek. E szerint Keménynél nem a történelmi tanulmány az, melyért Szana úr szerint a regények a közönségre nézve »kaviárrá« váltak, hanem igenis a lélektani bonczolásoknak néha túlságos mértéke. Kemény nem tett nagy történeti tanulmányokat, sőt néha anachromismusokat követ el; regényének történeti része egyátalán nem teng túl. Kemény regényé-nek másik árnyoldalát képezte a nehézkes s néha magyartalan nyelvezet. Ezek az okok, a melyek miatt Kemény népszerű regényíróvá nem lett és művei több kiadást nem értek, habár épen a magyar kritika föltétlenül s néha még hibáiban is dicsérte. Fényes példa arra, hogy nálunk a kritika és az olvasók közvéleménye igen ritkán találkoznak. Szana úr kicsinyli a történeti regénynek azt a feladatát, melyet Eötvös és Józsika elfogadtak, s melyet azt hiszem, Jókai Mór is aláír: a történelem népszerűsítését. A két elsőről nem is beszélek, de hogy Jókai mennyiben tartja a regény feladatának a mulattatáson kívül a tanítást is, mutatja épen most folyó »Bálványos vár« czimü regénye, melynek, habár ma a »Nemzet« 19-ik közleményét hozza, alig van eddig valami cselekvénye; a helyett a székely-pogány hagyományok leírására fekteti a súlyt s azokat írja le igen részletesen és érdekesen. És különös, hogy Szana úr véleménye daczára akadnak az olvasó közönség között olyanok, kiknek a »Bálványos vár« leírásai érdekeltségeket fölkelték, s ezek között van esetleg épen a magyar királyi trón örököse. A regényíró írjon bár történeti, vagy társadalmi regényt, mindenesetre kettős czélja van: tanítani és mulattatni. A különbség egyes írók között csak abban fekszik, hogy némelyiknél nagyobb mértékű a tanítási hajlam, másiknál nagyobb a mulattatási. Ebers-től Zoláig különböző fokozatokat és vegyüléket képez ez a két elem a regényirodalomban; elég csodálatos, ha épen hazánkban, hol oly gyakori a vészkiáltás a legdurvább eszközökig leszálló franczia regények ellen, melyeknek végczélja mégis csak mulattatás: előálljon a kritikus s a többek között ezt mondja: »Apáczay a szerető, mindig háttérbe szorul a hivatásán rajongással csüggő, minden áldozatra kész tanár előtt, ami lehet igaz és szép dolog, de egy regény keretében épen nem alkalmas eszköz arra, hogy a közönség érdeklődését és rokonszenvét felébressze.« Tehát Szana úr szerint egy culturális hős, a ki egész rajongással küzd nemzete mivelődéséért s e nagy eszmének áldozatul hozza minden földi boldogságát , nem képes arra, hogy az olvasóközönség érdeklődését fölkeltse. Erre eszünkbe jut egy-egy román, vagy szerb képviselő beszéde a magyar képviselőházban, ki egész nemzete nevében szól, habár azzal senki sem bízta meg. Nem tehetek róla, de én a magyar olvasóközönséget még most is nagyobb etnkai érzülettel bírónak tartom, mint magát a kritikus urat, kinél talán természetes dolog, hogy Casanova, Montepin és Zola Emil hősei és hősnői után egy Apáczay nem tudja érdekelni. Meglehet, hogy Szana urnak sokkal magasabb aestheticai nézetei a történeti regény feladatáról elítélhetik azt, hogy Eötvös, Józsika, Jókai és csekély személyem némi súlyt helyezünk a regény didacticai feladatára is. Részemről biztosíthatom, hogy én azt a »Tudósok harczá«-ban öntudatosan tettem, meg vagyok róla győződve, hogy Jókai is épen ily intenzióval teszi azt a »Bálványos vár«-ban, — és nézetem szerint igen helyesen a regény bevezető részében. Lehet, hogy én, mint mások, tévedhetünk a felhasznált didacticai elemek mértékében, de a regényt pusztán csak az érzelmi s érzéki térre utalni, a történeti regényírót pedig a történeti elemek felhasználása helyett, essayk írására utasítani, nézetünk szerint ép oly képtelenség, mintha valaki a társadalmi regényírót arra ösztönözné, hogy az érdekes és érzék csiklandoztató mesét megtartva, a társadalmi állapotok leirását adja külön ességben s a regény lélektani állapotainak rajza helyett írjon psychologiát. Azt hiszem, a fentebbiekben kimutattam Szana úr állításainak képtelenségét; hiszem is, hogy állításaival még gyenge kritikai irodalmunkban is egyedül áll. Sokkal tekintélyesebb írók ösztönöztek, és pedig nem egyszer arra, hogy ne hanyagoljuk el végképen a magyar történeti regényirodalmat. Meglehet, hogy blazirt kedélyek, melyeket már csak nagy, izgalmas jelenetek tudnak lethargiájukból fölrázni, a hazaszeretet s a nemes önfeláldozás küzdelmeiben nem gyönyörködnek többé ; de mi nem is ezek számára írunk, hanem azon ifjúság számára, mely ilyesmiken még tud lelkesedni, s melyet a regényekben alkalmazott történeti keret bővebb és tüzetesebb tanulmányokra ösztönöz. Mi azt hisszük, hogy a magyar kritika czélját téveszti, még pedig nem csak nemzeti, de aesthetikai czélját is, midőn az író ilyes igyekezetének gátat akar vetni s a magyar olvasóközönséget egyenesen a pikáns, érzéki elvekre fektetett regények olvasására ösztönzi. Ez bizonyosan nem fogja emelni tekintélyét sem az író, sem az olvasóközönség előtt. Pedig irodalmunknak igen nagy szüksége volna tekintélyes kritikára. Máshol oly emberek vállalkoznak erre, kik már derék aesthetikai művek által nagy hírnévre tettek szert, vagy az illető irodalmi ágban nagy productív tehetséget mutattak fel. Nálunk máskép van : az emberek egyszerre csak felcsapnak kritikusnak, s úgyszólva minden előtanulmány nélkül, bírákká lesznek a nélkül, hogy a bírói vizsgát letették volna. Az ilyen kritikusok azután ellesik egy-egy avatottabb véleményét s minden öntudatosság nélkül reprodukálják ; rendesen uszály hordói egy-egy nagyobb tekintélynek, s ugyszólva pártállást foglalnak az írókkal szemben. Ennek egyszerű következése, hogy az író művének esetlen bírálatán vagy boszankodik, vagy mosolyog; az olvasóközönség pedig az ilyen bírálatok fölött napirendre tér. Válasz. Nagy megtiszteltetés reám nézve, hogy én lehetek az első bíráló, kivel P. Szathmáry Károly úr több mint harmincz éves írói pályája alatt — saját állítása szerint — először polémiába bocsátkozik. E kitüntetésért még azt is hajlandó vagyok megbocsátani neki, hogy nézeteimet furcsáknak, kísérletemet gyöngének, állításaimat képtelenségeknek találja, mert hiszen az érzékenykedés írói tulajdonság és nem csak a növényvilágnak, de az irodalomnak is megvannak a maga Pudica mimósái; de azt már elvártam volna tőle, hogy a midőn téves nézeteimet igyekezik »helyreigazítani,« kissé tágabb körű felfogással s több tudományos apparátussal fogjon munkájához. P. Szathmáry Károly az örömest fitogtatja aesthetikai jártasságát s mégis minduntalan csak azt árulja el, hogy teljesen járatlan Izraelben. Naiv állításainak cáfolgatására sok tért nem akarok igénybe venni, azt azonban meg nem állhatom, hogy felszólalásainak egy-két pontjára ne reflektáljak. Teszem azt nem az ő érdekében, ki már bajosan veheti hasznát megjegyzéseimnek, hanem a közönség kedvéért, mely a »Tudósok harczá«-ról közzétett bírálatomat és P. Szathmáry Károly úr felszólalását olvasta. P. Szathmáry Károly úr azt állítja, hogy a regényre nézve épen nem lényeges, váljon történeti vagy társadalmi körben mozog-e; s hogy nézetét költői hangulattal illustrálja, ezt teszi utána: »Szép virág ez úgy lehet antik vázában, mint a legmodernebb porczellás virágtartóban.« A hasonlat tetszetős; csak egy hibája van: hogy nem igaz. A művészi alkotás anyagja, a tárgy, melyet a költő földolgoz, sohasem edény, hanem, — hogy a hasonlatok terén maradjunk — maga a növény, s a külső forma, melyben a közönség előtt megjelenik, alkotja az edényt, mely aztán lehet »antik váza« vagy »a legmodernebb porczellán virágtartó.« S minthogy így áll a dolog, épen nem lényegtelen : vájjon a növény milyen edényben érzi jól magát? Az egyik kis cserépben tenyészik, a másiknak szétágazó gyökerei tágasabb edényt kívánnak, sőt találunk olyanra is, amelyiknek életföltétele a szabad föld. Hogy a történeti regény olyan világ, melynek fejlődését, izmosodását épen a műforma, — vagy használjuk tovább is P. Szatmáry Károly ur hasonlatát, a virágtartó, — korlátozza, elmondták már sokszor és pedig mind a kettőnknél nagyobb kritikusok. Voltak és vannak, természetesen, kik az ellenkezőjét vitatják. P. Szathmáry Károly úr is ezek közé tartozozik, de fájdalom, nagyon rozsdás, töredezett élű fegyverekkel száll síkra az ügynek védelmezésére. Mintha az utosó négy évtized szellemi áramlatai egészen nyom nélkül haladtak volna át a feje felett. P. Szathmáry Károly úr a történeti regény jogosultságának bebizonyitására s az én téves nézeteimnek »helyreigazítására« még mindig a történeti regény születésének első korszakából szedi elő a példákat. Walter Scott és Jósika Miklós báró azok, kiknek kabátjába legörömest kapaszkodik. De meggondolta-e P. Szatmáry úr, hogy e kiváló irók idézése által épen az én malmomra hajtja a vizet? Walter Scott és magyar tanítványa: Jósika Miklós a történetire- HÍREK. Október 21. — Az időjárás A budapesti központi időjelző állomás a következő heti értesítést közli. Európában: A múlt héten még egyfelől Oroszország északibb részéből az itt tartózkodó nagy légnyomás (775—780) lassan, de folytonosan a continens éjszakkeleti felére tovább-tovább kiterjedett, addig másfelől az Atlanti és Földközi-tengerek felől jövő többrendbeli depressiók (775—761 folytatták útjaikat a continens délnyugati felén keresztül. Ezért a continens éjszakkeleti részében csendesebb, hidegebb, Oroszországban fagyos idő volt, többnyire derülő jelleggel, a continens délnyugati felében ellenben többnyire boruló, közben néha változó jelleg mellett mozgalmasabb, majd erős, majd ködös vagy felhős időnk volt, némi hőváltozás mellett, mely amíg Moszkvában a hét közepe táján fagypont alatt 13 fokra is leszállt, addig közép Európában helyenként csak a fagypont közelébe jutott. Hazánkban: Ezen hét alatt az Európa délnyugati légállapotának megfelelőleg többnyire az éjszakkeleti negyedből jövő mérsékelt szelekkel, több-kevesebb hőingadozás mellett, az idő jellege a hét első felében inkább boruló, esős, utófelében pedig inkább változó, szárazabb volt. A meteorológiai tényezők jelen állásában kilátásunk lehet a jövő hétre atalában középcsendes, egyre szárazabb, hűvösebb időre, a hét első felében változó, utófelében derülő jelleggel. — Sziemiradzki lengyel festő nagyobb képet festett a krakkói evangélikus egyház megrendelésére. A kép Krisztust ábrázolja, amint a vihart lecsendesíti a tengeren. A vörös kereszt egylet másfél évi fáradozása lehetővé tette, hogy az Erzsébet-kórház építése által Budapest és nevezetesen a budai rész rövid idő múlva mintaszerű gyógyintézetet nyerjen. Aki a krisztinavárosi temető mellett levő Németvölgybe irányozza lépteit, látja a serény munkálkodást, mely a Győri-út és Alkotás-utcza közti 13 holdnyi telken már egy hónap óta folyik. Ugyanis az Erzsébet kórházi telepnek az Alkotás-utcza felé néző részén három barakk emeltetik, melyek mindenike béke idején 32 sebesült szállító kocsi elhelyezésére, háború esetén pedig 68 sebesült, vagy beteg harczos befogadására szolgál. A barakkok fallal ellátvák gerincszellőztetéssel és Böhmféle köpenykemencre fűtési berendezéssel; minden barakk közepén két ápolónői szoba, fürdő és closet helyeztetik el, úgy hogy a barakk háború esetén teljesen készen álljon és minden további átalakítás mellőztessék. Ezen barakkokon kívül a telken jövő év kora tavaszán a következő épületek emeltetnek: A Győri-út mellett homlokzattal a déli vasút felé állandó felvételi épület (anyaház) és az ápolónők háza, e mögött jobbról és balról két főtiszti pavilion 20—20 beteg számára, ezek hátterén a felvételi épülettel egy magasságban lesz a gazdasági épület és a kazánház ; azután sorakozik a két belgyógyítási sebészi pavilion 40—40 beteg felvételére. A temető felé eső rész befásittatik és ennek közepét a hullaház foglalja el.Eszerint béke idején a kórház 120 ágygyal bocsáttatik a nagyközönség rendelkezésére oly módon, hogy 40 ágy magasabb ápolási díjat fizető, 80 ágy pedig szegényebb betegek számára lesz fentartva. Háború esetén a most épült 3 barakkon kívül még hét fog emeltetni, melyek öszszesen 800 sebesült befogadására lesznek hivatva. A terveket Hauszmann Alajos műegyetemi tanár úr készíti és szíves volt egyúttal az építés vezetését elvállalni. A kórház alapítói sorába léptek újabban: Rapp Borbála és a Hódmezővásárhelyi városi választmány 1000—1000 írttal. — Eljegyzés: Dr. Jordán Ferencz egyetemi belgyógyászati tanársegéd, a főváros egyik legügyesebb s legkeresettebb fiatal orvosa, eljegyezte Madarász Irma kisasszonyt, Madarász Zsigmond kedves leányát. — »Ruspoli herczeg« alias Pohl hadnagy ügyében az olmützi hadbíróság kihallgatta Berger Sámuelt, ki Rusppoli »herczeg« magántitkárának adta ki magát mindenütt, s minden lépten-nyomon Pohl következő névjegyét mutatta elő: »Ruspoli herczeg, Gervetere város herczege.« Berger azt vallá, hogy Pohl-Ruspolt őt egyelőre havi négy forinttal elégítette ki, s azzal biztatta, hogy majd annak idején jószágigazgatóvá teszi birtokain. — A tiszaeszlári esethez. A nyíregyházi törvényszék a Solymosy Eszterének tartott ruhákat fölküldte a budapesti törvényszékhez, hogy a ruhán levő foltokról dr. Glück budapesti törvényszéki orvos és dr. Beki vegyenek hivatalos látleletet. Mint a »Pester Lloyd« írja, dr. Glück kijelentette, hogy ő maga is zsidó, s azért a látleletnél nem működhetik közre. Ennek folytán a budapesti főügyészség felhivta dr. Glücköt, hogy vagy teljesítse hivatalos kötelességét, vagy pedig mondjon le állásáról. — Egy orosz levelező Bécsről és Budapestről. A »Novoje Vremja« ausztria-magyarországi levelezője, Molcsanov udvari tanácsos, kit 1878-ban Dalmátiából kiutasítottak s ki legutóbbi bécsi tartózkodása alatt Bécsből mindenféle hazugságot terjesztett Ausztria-Magyarországról, Budapestről, hol jelenleg tartókodik, a következőket írja Bécsről s a bécsi rendőrségről: »A kémek Bécsben nemcsak nekem, hanem a szállodában is, a hol laktam annyira alkalmatlankodtak, hogy az orosz követségtől kénytelen voltam ajánló levelet kérni a bécsi rendőrség fejéhez, s az utóbbinak védelmét kikérnem minden üldözés ellen. Mielőtt Magyarországba utaztam volna, azt mondák az orosz diplomaták: »Az istenért, legyen elővigyázó, s ha elfogják — táviratozzon!« S e figyelmeztetés csakugyan helyén volt, mert a magyarok nemrég magát Osten-Sacken báró orosz titkos tanácsost is elfogták.« Ebből Molcsanov úr a következő következtetést vonja: »E rendkívüli vigyázat minden oroszszal szemben abban leli okát, hogy Ausztria-Magyarország nagyon fél tőlünk és a szlávoktól. E gyanú annyira átjárta a magyarokat és egész Ausztriát, hogy egy orosz még Bécsben sem tehet egy lépést sem a nélkül, hogy kémek ne kövessék mindenhová.« — A nyilvános geológiai múzeum rendezését a a földtani intézet új helyiségeiben a felvételekről hazaérkezett tisztviselők a napokban megkezdették. Az első emeleti nagy teremben 8 szabadon álló és 4 fali üvegfedelű szekrényben lesz elhelyezve a külföldi öszszehasonlító anyag és a nagybecsű Coquand-féle fossil kagyló-gyűjtemény, melynek kicsomagolását térszűke miatt csak a napokban fogják megkezdeni. A földszinti teremben kizárólag az intézet által gyűjtött hazai kőzetek és általa felvett térképek lesznek láthatók. A munkálatokat körülbelül a jövő hó közepén fejezik be s a múzeum december elején nyílik meg a nagyközönség számára. Szaktudósok a hivatalos órák alatt bármikor megtekinthetik és tanulmányozhatják a gyűjteményt, a laikusok számára azonban csak a hétnek két később meghatározandó napján lesz nyitva. A mostani helyiségek, melyekben a gyűjtemény össze volt szorítva, a szaporított szakszemélyzet irodáiul lesznek berendezve s ugyanitt fogják a könyvtárt és térképtárt elhelyezni.