Nemzet, 1882. október (1. évfolyam, 31-61. szám)

1882-10-05 / 35. szám

ad­ja őt a hűtlenség bűntettével, és ugyanazon pil­lanatban ki is mondja őt a hűtlenség bűntettében bünösnek (ügy van!) Ez a két operatio, ha mind­járt nincs is elemeire szakítva, a szellemi operatio természeténél fogva egyik a másikból resultálódik; előbb vádol és abban a pillanatban rögtön ítél is. (Tetszés.) Azt mondja­­, barátom, hogy hiszen ez mind igaz, vagy legalább sokban igaz, és ő azért is fogadta el a vádelvet. Nagy örömömre, nagy megnyugvá­­somra szolgál, hogy a vádrendszer szempontjából ol­dotta meg ő is a kérdést, tagadván azt, hogy ennek folyománya a vádrendszer szükséges következménye volna. Ebben az utóbbiban térek én el. Egy jelentéktelen kis munkában, mely talán feladatánál fogva nyer némi jelentőséget, a bűnvádi eljárás tervezetéről készített átalános szempontok indoklására nézve kiadott munkámban magam is mondtam, hogy sok minden tulaj­doníttatik a vád­rendszer feltétlen követelményének, a­mi azzal nem épen feltétlen összeköttetésben van. És ha egy részről túlhajtatik, némelyek részé­ről az igyekezet oda irányul, hogy az minduntalan csorbíttassék. Tehát tudom és elismerem, hogy a vád­elvet is lehet túlhajtani; de ha a vádelvnek van egy lényeges szempontja, akkor az a szempontja a lénye­ges, hogy ne csak a vád legyen szabad, hanem a vé­delem is legyen teljes; és nagyon helyesen mondja azt Wahlberg egyik kitűnő munkájában, hogy a vád­rendszert és úgy lehetne a védelem rendszerének ne­vezni, mert a kettő correlatióban van és az tehát, hogy a védelem teljes legyen, a vádrendszernek igen­is szükségszerű folyománya, különben a vád fog ural­kodni a védelem felett, azaz: vádrendszer lesz csupán és nem lesz a védelem rendszere is. Az, hogy a vizs­gáló bíró jogosítva legyen-e oly adatokat is kideríteni, melyeket a vádló fel nem hozott, hogy önállólag ku­tathat-e, hogy a bíróság elnöke kérdéseket tehessen önmagától a nélkül, hogy a felek által arra felhivat­nék, hogy a viszonylagos úgynevezett »Kreuzverhör« legyen-e vagy sem, megengedem, ezek talán nem fel­tétlen követelményei a vádrendszernek. De a védelem egyenjogúsága, ez a vádrendszernek inhaerens saját­sága. A­mely pillanatban a védelem egyenjogúsága csorbíttatik, maga a rendszer van csorbítva. (He­lyeslés.) De végtelenül csodálkozom azon, hogy t. bará­tom maga is nem jutott azon resultatumra, a­melyre én jutottam, midőn ő oly praecise, oly határozottság­gal kijelentette, hogy igenis követelménye a vádrend­szernek, hogy a vá­dló visszaléphessen. Ha a vádló visszaléphet, az egész vádat felad­hatja, úgy nem vagyok képes belátni, hogy ennél sokkal nagyobb, orvosolhatlan és oly irtózatos jogsér­tés volna, hogy a büntetésben talán egy vagy fél év­vel, egy vagy két hónappal több lett volna kimérve, ha bíró, kötetlenül a vádlóhoz, szabadon ítélhetett volna. (Helyeslés.) Ha sérelmes, ha veszélyes ez a rendszer, akkor a veszély ebben a pontban van. A­ki ezt elfogadta, felfogásom szerint, bátran és félelem nélkül elfogadhatja annak folyományát is, melyet én elfogadtam. (Élénk helyeslés, tetszés.) Azt mondják : az nem lehet, hogy a bíró kötve legyen az indítványozott büntetéshez és azt mondják: a­ki megengedi, hogy a bíró súlyosabb minősítést mondhasson ki, de nem engedi meg, hogy túlmehessen a büntetésben, az ellenmondásban van önmagával. Bátor vagyok e kérdésről, mi különben is sok oldalról intéztetett már hozzám, a 1. jogászgyűlés figyelmét még egy pár perczre kikérni. (Halljuk! Halljuk!) A kettő között rendkívül nagy a különbség. Mi­dőn a büntető törvénykönyv valamely cselekménynek ismérveit, lételemeit tüzetesen, szabatosan meghatá­rozza és azt mondja: a­hol ezen és ezen elemek fenn­forognak és oly elemek, melyek azt mássá módosíta­nák, nem léteznek, ott ez és ez a büntetendő cselek­mény jön létre, ezen meghatározott, körülírt elemei által egy önálló lénynyé képződött büntetendő cselek­mény jön létre. Ez absolut. Én nem mondhatom azt, hogy ez a pad zsölyeszék, mert a közönséges élet a pad fogalmát meghatározta és úgy, mint a lopás fogalmát elemeinél fogva meghatározta a büntető­­törvény, absolute, változhatlanul, csupán a törvény­­hozás által változtathatóan. Én nem mondhatom, hogy ez a terem: kert. Az anthologiai iskola ezen kifejezést használja: ismérvei által mindenik bünte­tendő cselekmény mint önálló lény jön létre, tehát mint önálló lény követeli az elismertetést, azaz ki­mondását annak, hogy a­hol azok fenforognak, ott más cselekmény nem létezhetik, ennek ez a neve. Úgy van e a dolog a büntetésre nézve ? Önök mindnyájan emlékeznek azon heves na­pokra, a­melyekre én az elismerés és hála legmele­gebb érzetével emlékszem vissza, midőn a büntető­törvénykönyv tárgyaltatott a törvényhozás két házá­ban. Bizonyos ostentatióval és megvallom, bizonyos elragadtatással, de százszor és százszor, számtalan alkalomkor hangoztattam, hogy a magyar büntető­­törvénykönyvnek nincs absolut büntetési rendszere, (Úgy van!) ott minden relatív, abban nincs semmi absolut, ott minden körülményektől függ a büntetést illetőleg. Az egyik absolut: a cselekmény minőségé­nek meghatározása ; a másik már magából a törvény szempontjából relatív. A törvény értelménél, rendel­kezésénél fogva lehető és igen gyakran megtörténik, hogy szándékos emberölésben mondatott ki valaki bűnösnek és teljes módjában állott a bírónak a bün­tetést a legmagasabb fokig kiszabni, és a súlyos testi sértés enyhe esetéhez hasonló büntetést mért ki, az én hozzájárulásom mellett is. Mert az impetus ex justo dolore nem változtatja meg a cselekmény minőségét, azért az szándékos emberölés marad (Úgy van !) De büntetése leszállítható 6 hónapi börtönig. (Élénk he­lyeslés, tetszés.) Itt a relatív szempont áll, itt nem sértetett meg a törvényhozó absolut akarata. Igenis, ebből vonom ki azt a következtetést. Míg az előbbinek megsértése, a törvényhozóval szemközt az egyéni akarat túlemel­­kedése, jogtalanságot állapít meg, az utóbbi szempont relatív szempont lévén, a törvény nem sértetik meg (Helyeslés). Ez a különbség a cselekmény minősíté­sének megváltoztathatása és a cselekmény bünteté­sének föl nem emelhetősége közt. Az mondatott, hogy az a felperes, a­ki alperest becsukathatja, a­ki házmotozást tarthat, az a felperes nem felperes, ott egyenjogúság nincs. Tudom én nagyon jól, hogy a feleknek azon teljes egyenjogúsága a bűnvádi eljárásban, a­melylyel bírnak a polgári perben, egyelőre nem létesíthető. Magam is mondtam, hogy még Angliában is némi különbségek vannak és teljes lehetetlen a concret viszonyok számbavételével ezen egyenlőséget létre­hozni, ha maga az elv villáltatik. Igenis a szükségnek, a kényszerűségnek hódol­ni, annak követelményeit számba venni úgy a tudo­mány mint a bölcs törvényhozás kötelessége. Az a kir. ügyész, mikor velem a discussiónál szemben áll, akkor az én felperesem. Nem szóltam azon királyi ügyészről, a­ki egyszersmind kutat. A kir. ügyészben két functio jön figyelembe. Egyik functiojában feje a police judiciaire-nak, és ezen functio elválaszthatat­lan attól, azon oknál fogva, mert bizonyítani tarto­zik. A­ki egy bűntett létrejöttét és büntetendő cse­lekmény elkövetését maga tartozik bizonyítani, an­nak kell, hogy ezen bizonyítás modalitásaira nézve, a bizonyítékok megszerzésére nézve hatalma legyen. Ezt a társadalom érdeke kívánja. De mikor ő velem áll szemközt a bíró előtt, akkor le kell tennie a má­sik fegyvert, akkor ő nekem felperesem és velem egyenjogú. (Helyeslés.) T. jogászgyűlés! Nem nyújtom tovább már kü­lönben is igen hosszúra nyúlt beszédemet. (Élénk felkiáltások: Halljuk! Halljuk!) Szólhatnék még egy és más ellenvetésről. De hiszen akár felhozom és czáfolom, akár nem hozom fel és nem czáfolom, azt önök, kik ezen kérdéssel különben is foglalkoztak, épen úgy tudják, mint én (Halljuk!) követelményt­ állítottam fel, — és ez lelkemben él, ezt ügyvédi re­­miniscentiáim közé számítom, ez akkori küzdel­meimből maradt meg bennem mint égő vágy,­­ hogy ha akarjuk bűnvádi eljárásunknak helyes irány­ban való reformját, mindenekelőtt a vád és a védelem egyenjogúsítására kell törekednünk. (Helyeslés.) Ez volt kiindulási szempontom, ezen szempontot ajánlom a t. jogászgyűlés figyelmébe, és kérem, méltóztassék a kisebbség indítványát elfogadni. (Hosszasan tartó élénk helyeslés, éljenzés és taps.) Délutáni ülés: Hodossy Imre elnök az ülést d. u. 1/44 órakor nyitotta meg s folytattatok a délelőtti ülésben félbeszakított tárgyalás. Dr. Dell’ Adámi Rezső hosszasan polemizál Cse­megi ellen. Szerinte egy bűnvádi eljárás helyessége megköveteli, hogy lehetőleg kideríttessék az anyagi bűnösség. A kisebbség véleménye megfelelhet egy el­vont theória követelményeinek, de nem egy helyes bűnvádi eljárásnak. Csemegi szerint az ügyész nem vádol, hanem ítél és diktál. Vagy a bírónak kell vá­dolni, vagy a vádlónak ítélni, de ő nagyobb garan­­tiát lát a bíróságban. Hosszabban polemizál Csemegi ellen s kijelenti, hogy ő Szeghő indítványát pártolja. Tolnay Antal: Nem humanismus kívánja a bí­róságnak az ügyészi indítványhoz közösségét, hanem a hatalmak egyenlő nyomásának szabad elve. Az ügyész kezében nincs hatalomerő, de csak kér, in­dítványoz, az erő, a hatalom, a bíróságnál van, ezt k­ell tehát netaláni túlhajtásoktól visszatartani. Az eljárás nem a végtárgyalásnál kezdődik, hanem az egész vizsgálat folyamán mérkőzik a három hatalmi tényező, és túlsúlyban van folyvást a bíró : a végtár­gyalás alkalmával kell az egyensúlyt helyreállítni, ezért szükséges a vádelvnek kisebbségi vélemény ér­telmében való megállapítása. Jelynek Arthur: Dell’Adami beszéde az inqui­­sitorius eljárás apológiája. Az eljárás nem kezdőd­hetik azzal, hogy az elvet alárendelje a gyakorlati tekinteteknek. Elv a bűnvádi eljárásnál az egy évi sza­badság biztosítéka, és épen ez ellen harczol a többség véleménye. A kisebbségi javaslat álláspontján neme­sedik a bíró hatalma. A bíró elé nem tény, de erre vonatkozó vád vitetik, felismerhető a törvény szavai­hoz kötötten formulázott vád. Csak az lehetségesei a védelem teljességét. Glaserre hivatkozás téves, mert ő nem az osztrák büntető eljárás alapján áll, de igen közel a kisebbségi javaslathoz, mit elfogadni ajánl. Szólásra senki sem lévén feljegyezve, elnök a vitát bezárja. Szó illeti még az előadót és a kisebb­ségi vélemény beadóját. Dr. Szeghő előadó: A védelem egyenjogúsága nem vontatik le a javasolt módon; 10 évi tapasztalás mondatja vele e meggyőződést. Lehet módot nyújtani vádlottnak az új vád ellenében is védekezésre, új tényállás elrendelése által. Ajánlja indítvány­át, Csemegi: Dell’ Adami beszéde azon központban culminál, hogy az anyagi törvény az uralkodó elv, ennek közege a biró, kit nem szabad megkötni a tör­vény szabad alkalmazásában. Ez az inquisitorius rendszernek is alaptétele. E tant irányadóul nem ál­líthatni, nem álhumanismus, de igazságérzet nem engedi ezt. Az anyagi jog uralma alá nem rendelhetők a polgári szabadság garantiái : az eljárásba helyezett hatalomnyomó erők. Alaki rendszabályok garantiája nélkül teljhatalom a bíróé. A kir. ügyészség függő­ségében nincs a vádelvnél veszély ; a kormány az ál­lam rendőre s mint ilyen küldi ki az ügyészt a jog­rend megvédésére. A végrehajtó hatalom közege s igy múlhatlanul függő tehát az ügyész, de ép ez biz­tosítja a felelősség érvényesíthetését nem a közeg, de principálisan a felelős kormány irányában. A franczia ügyvéd fején tartja a sapkáját, de tekintély megnevezésekor leveszi azt, jeléül, hogy an­nak igazságára becsületével áll ki; ekként tény, igaz­ság gyanánt mondotta ő is, hogy az ügyészség épen a szabadság­biztosító vádelv teremtménye. A kor­mány nem élhet vissza az ügyészének adott e hata­lommal, mert nem súlyozhat, csak enyhítő javaslatot tehet a vádló. Az inquisitorius rendszerek traditiói mindenkor segédkezhetnek ideáiknak , így a bírói ha­talmat is lehetőleg teljesebbé, korlátlanabbá tette; most, hogy a bírói hatalom ellen látszik hatni egy jogelv , az inquisitorius irány reminiscentiái fél­tékenyen nyugtalankodnak. Az ügyész ellenőrzése a szervezendő kerületi főügyész által könnyen lesz eszközölhető. Az elejtett módosítványok gondoskodnak ugyan védésre alka­­lomnyújtási módról is, de a bíró a­mikor figyelmezteti vádlottat, vagy elhalasztja a tárgyalást, már előre íté­letet mondott ki. Ajánlja a kisebbségi javaslatot. (Él­jenek, tapsok.) Következik a szavazás. A gyűlés 63 szóval 44 ellenében a szakosztályi véleményt fogadta el. Csemegi indítványa mellőztetek. Ezután dr. Siegmund Vilmos előadó indokolta és terjesztette be a IV. szakosztálynak az ügyvédi rendtartásra vonatkozólag hozott indítványát. Gyö­keres reformot óhajt és pedig: az ügyvéd hivatása gyakorlatában teljes önállósággal ruházandó fel, fe­lette kizárólag az ügyvédi kamara határoz, a kama­rák szervi összeköttetése kívánatos s a bírói karba a legmagasb fokig az ügyvédek kinevezendők. A ki­sebbség véleményét hosszú beszéd kíséretében Dell’ Adámi terjesztette elő, az ügyészség és ügyvédségre való felosztást kívánván. A teljes ülés nagy többség­gel a szakosztály többségének véleményét fogadta el változatl­anul. Lánczy Gyula előadó ezután a IV. osztálynak a közigazgatási bíráskodásra vonatkozó határozatát indokolta és terjesztette be, kérvén annak változatlan elfogadását. Concha Győző a kisebbségi vélemény mellett mondta el érveit, mire a szavazás következett és a gyűlés a szakosztályi véleményt fogadta el. Ezzel a tárgysorozat ki lett merítve. Elnök er­re kihirdette a jogászgyűlés állandó bizottságának tagjaira megejtett szavazás eredményét. E szerint megválasztottak, mint budapesti tagok: dr. Apáthy J., Beksics G., dr. Chorin F., Csemegi K., Czorda B., dr. Dárday S., Daruváry A., dr. Dell’ Adami R., dr. Győry Elek, Halmossy E., dr. Herich K., Hodossy J., dr. Hoffmann Pál , dr. Imling K., Karap F., dr. Környey E., Majláth Gy., Manojlovics E., dr. Pauler T., dr. Plósz S., dr. Sághy Gy., Sárkány J., dr. Schnierer Gy., dr. Siegmund V., Szabó Miklós, dr. Szilágyi D., dr. Teleszky J., Vajkay K., dr. Weinmann F., dr. Venczel Gusztáv. Mint vidéki tagok: dr. Apor Károly (Ma­rosvásárhely), Battlay Imre (Kalocsa), dr. Biermann M. (Nagy-Szeben), Bokross E. (Kolozsvár), dr. Bozó­­ky A. (Nagy-Várad), dr. Concha Gy. (Kolozsvár), dr. Csukássy K. (Győr), Enyiczkey G. (S.-A.-Ujhely), dr. Fenyvessy F. (Pápa), dr. Groisz Gusztáv (Kolozs­vár), dr. Herich Tóth J. (Sopron), dr. Kleckner A. (Kassa), dr. Kola J. (Debreczen), Körösi S. (Debre­­czen), Krisztinkovich E. (Győr), dr. Magyar S. (Sze­­ged), Majovszky V. (Beszterczebánya), Marinkich M. (Szeged), dr. Murinyi E. (Esztergom), dr. Nagy F. (Nagy-Várad), dr. Neumann A. (Sz.-Fehérvár), Ri­­took Zs. (Nagyvárad), dr. Somorjai K. (Pozsony), Simonfy S. (Debreczen), dr. Sipos A. (Nagyvárad), Sólyom-Fekete F. (Déva), dr. Szeghő J. (Trencsén), dr. Vavrik B. (Eger), dr. Werner Rudolf (Kassa), dr. Ziskay A. (Győr). Elnök: Tv jogászgyülés! Ezzel befejeztük tevé­kenységünket. Élénk részvét s a tagok buzgósága jel­lemezte a jogászgyülés idei munkálkodását. A szó­noklatok között, melyeket alkalmunk volt hallani, voltak olyanok, melyek bármely parlamentnek díszére váltak volna és az egész tanácskozást mérséklet s emelkedettség jellemezte.­­ Számos nagy fontosságú kérdést méltóztattak megvitatni, alaposan és fárad­­hatlan buzgósággal s számos nagy elvet állapított meg a jogászgyűlés. Bizonyos, hogy azzal a tudattal oszolhatnak széj­jel­ a tagok, hogy működésüknek a magyar jogászélett éltető hatása lesz. Most midőn eloszlunk, csak azon óhajtásnak adjunk kifejezést, vajha a t. tagtársak ezen buzgó működésének még az a hatása is lenne, hogy az serkentőleg hasson a közkormányzat tevé­kenységére is. Köszönöm szives közreműködésüket s irántam tanúsított jóakaratukat. (Hosszan tartó élénk éljenzés.) Dr. Sághy Gyula a gyűlés nevében köszönetet mond az elnöknek és a jegyzőknek, mire az ülés az elnök éltetése között este 7 órakor véget ért. * A jogászgyűlés II. szakosztályának hétfőn, okt. 2-án délután tartott ülésén megválasz­tott egyik jegyző neve a lapokban tévesen Blasko­­vicsnak közöltetett, holott ezen jegyző neve : Dr. Draskovich István. A philologiai társaság ülése. — Október 4. A philologiai társaságnak ma d. u. 5 órakor Török Árpád elnöklete alatt érdekes és látogatott ülése volt, mely egyúttal első ülése a társaságnak a nagy szünidő után. Mindjárt eleinte nagyérdekű elő­adást hallottunk Kardos Alberttől, ki »A szom­batosok énekköltészete« czimű értekezé­sét olvasta föl. A szombatosoknak máig is élő felekezete egyik legérdekesebb szüleménye a XVI. század vallási forradalmának. A reformatio szellemi mozgalma nem elégedett meg a római egyháztól való különszaka­­dással, nem állapodott meg a lutheranismussal, ha­nem tagadta a lelkeket Kálvin vallása felé, majd Socinus és Dávid Ferencz hitelveinek szerzett híve­ket, míg végre a fejlődés végletébe, a zsidó­ vallással rokon szombatosságba csapott át. Újabb időben né­melyek nem tartják a reformatio egyik hajtásának, hanem kapcsolatba akarják hozni az Erdély bérczei közt lakó szombatosokat korábbi, részint orosz, ré­szint cseh zsidózó felekezetekkel, de egyetlen törté­neti bizonyíték sem támogatja nézetüket; s így ma is megáll az a százados hagyomány és általánossá lett nézet, hogy a szombatos vallás tanai egyenes ágon származnak Dávid Ferencznek, a nagyhírű unitárius mentomra térnek vissza; Mózes törvényeit tartják s a Mózes-rendelte ünnepeket szentelik; a keresztény­séghez még csak az fűzi őket, hogy Krisztust Mes­siásnak elismerik, de nem mint isten fiát, nem mint a szent háromság egyik tagját, hanem mint bölcs taní­tót, mint Mózeshez hasonló prófétát. Hivatása ugyan az emberi nem megváltása lett volna, de ezt végbe nem vihette, mivel az üdvösségre kiszemelt zsidó­nép benne hinni nem akart és igy az isteni nagy kegyelmet eljátszotta. Krisztus tehát egy időre mennybe szállott, honnan az utolsó, a nagy­szomba­ton ismét­lelő, hogy a jámborokat ezer évig tartó boldogságra (chiliazmusz) vezérelje, a hitetleneket pedig örök pokolra kárhoztassa. A világ ezen vég­ítéletét nevezik a szombatosok új­ szövetségnek, s rajta sohasem értik az új testamentumot, mivel istennek csak egy törvénye lehet, az a­ törvény, mivel isten nem alkuszik kétszer az ő népével. E felekezet egyházi költészetének maradványait 3 codex őrzi, egy a tudományos akadémia, kettő a ko­lozsvári unitárius kollégium birtokában van. Vallásos költeményeik jobbára himnusok, ünnepi s más al­kalmi énekek, melyekhez néhány dogmafejtegető, részben polemikus versezet járul. A himnusok az ünnepek, de nem a keresztyén-, hanem a zsidó-ünne­pek megszentelésére irvák; szombatot dicsőítik ez énekek s nem a vasárnapot; a zsidó pesahra, ötvene­dik napra (pünkösd), újévre és sátor­os ünnepre szó­lanak, s nem a keresztény húsvétra, pünkösdre és nagy és kis karácsonyra. A szombatosok a hold újságot is megülik, a zsidóünnepek közül csak az engesztelő napot nem tartják. A himnusok egyszersmind okát adják ez ünnepek származásának; ezért van, hogy ez énekek első felökben dogmai irányúak, s csak máso­dik felökben mondhatók tiszta lyrai költemények­nek ; a dogmai tartalom különben nemcsak a szom­batos h­ónusoknak gyengéje, hanem a kor egész egyházi lírájának is hiánya. E felekezet énekei mind­­azáltal a század legjelesebb termékei közé sorozha­tók s az egyházi költészet mindenesetre bennök tető­zik. Magasztos hit- és erkölcsi elvek, »a Krisztus fenséges tanai által megihletett zsidó erkölcsi elvek«, rajongó vallásosság s főkép valamely túl­világi ábrándos vágy nyilvánulnak ben­nük ; nyilvánulnak páratlan melegséggel, közvetetlen bensőséggel s oly külalakban, milyenben e századból csak Bogáti Fazakas Miklós zsoltárai és Balassa Bá­lint dalai jelentkeznek. Jellemzi e költeményeket az is, hogy bár idegen motívumokból indulnak ki, ere­deti magyar termékek, míg más felekezet vallásos lyrája jó részben idegenből van átültetve. A himnusok szerzőjéül ez ideig Péchy Simont, a Báthory és Bethlen Gábor korabeli híres kanczel­­lárt tartották; de e nézet, melyet csak két szombatos ének versfői támogattak, nagyon is könnyen megin­gatható, s míg több bizonyíték nem áll rendelkezé­sünkre, a kérdést legalább is nyíltnak kell tartanunk. A felolvasó végül még a hazafiatlanság vádjá­tól menti föl a szombatosokat, midőn kimutatja, hogy énekeikben a honszerelem tüze is föl-föllobog­ott, sőt később költészetök egyik állandó érzésévé is vált. E megéljenzett felolvasás után dr. P­e­c­z Vil­mos dr. Csengeri Jánosnak Proportiusból Hy­las czimű sikerülten fordított költeményét ol­vasta föl, mely szintén tetszést keltett. Végül dr. Ábel Jenő dr. Wertner Mór részéről »Az ó­kori könyvtárakról« czímű értekezést mutatott be. A szerző röviden ismerteti Assurbanipal könyvtárát Assyriában (681—626. Kr. e.), melynek okiratos könyveit Layard fedezte föl. Ismerteti továbbá a Ptolemeusok által alapított híres könyvtárt Alexandriában, s ez alkalommal penta­­teuch 70 tudós által eszközölt görög fordításról rész­letesebben is megemlékezik. E könyvtár ismertetését az Attalidák pergamosi könyvtára, Aristoteles és más athéni tudósok, végre Sulla, Trajan császár, Se­­renus Sammonicus, Plinius és más római tudósok s államférfiak könytárak ismertetése következik. Ezzel az ülés 6 óra után véget ért, történelmi irodalomnak is hasznos szolgálatot tett. Görömbei Péter, a szó szoros értelmében, dicséretes munkát végezett. Részben eddig ismeretlen adatokból, részben már ismert források után, közel négy századra terjedő időszak valláserkölcsi életének fejlődését mu­tatja be előttünk, s midőn ezt teszi, felekezeties elfo­gultsággal nem tapad kiválasztott tárgyához, hanem szemlélődése körébe vonja mindazt, mi themájával egy-vagy másrészről rokonságban áll. A vallási küz­delmek ecset­elése mellett a politikai viszonyok, társa­dalmi átalakulások fejtegetésére is kiterjeszkedik, mert érezi, hogy ezek mind szoros összefüggésben állanak s részben okai, részben okozatai egymásnak. így aztán számos apró, korjellemző vonást kap az olvasó, me­lyek nem csupán egy felekezet előtt érdekesek, hanem általános művelődési szempontból is figyelmet érde­melnek. A könyv érdekességét fokozza az a körülmény, hogy Nagy Kálló egyike a le­gtősgyökeresebb magyar városoknak s ama helyek közé tartozik, a­melyekben mindjárt kezdetben kedvező talajra talált a re­­formátió. Kálló városa és földvára, a történetbúvárok ál­talános véleménye szerint, IV. Béla uralkodása alatt oly czélból építtetett, hogy a tatárcsordák ellen e vidé­ken védelmül szolgáljon. Alakulásának legelső idejé­ből nem maradtak fenn okmányok; de 1378-ban Lajos király már vizsgálati parancsot küld a leleszi con­­ventnek, a Kállay család néhány tagja részére Ibrá­­nyi Gergely fia, Miklós ellen, ki a Kállóhoz tartozó Fertő tavat erőszakosan kihalásztatván, 1160 darab jó halat elvitt s ismételten 70 darabot halásztatván, ezt is elvitte. 1386-ban pedig szintén a leleszi con­vent­hez Mária királynő küld vizsgálati parancsot Kállay János ellen, ki Bogdán Demeter fián »erősza­koskodást követett el.« Okmányok igazolják, hogy a XV. század első felében Kálló lakossága a Kállay-család jobbágya volt, s hogy a város rendes heti vásáraival már ekkor jelentékeny központi forgalmi helyet képezett. A XVI. század végén, s a XVII-ik elején már az ipar is je­lentékeny fejlődési fokra jutott benne s a czéhek ki­váltság-leveleiket az 1616—1654 évek közötti időköz­ben nyerték. A város, mely addig nagy kiváltságokat élvezett, 1711. után teljesen beolvadt a vármegyébe. Biztos adataink vannak, hogy Szabolcs megyé­­ben, mindjárt kezdetben (1526—1550) nagy mérve­ket öltött a reformatio terjedése, s Révész Imre, Sinai Miklós följegyzésére támaszkodva, azt állítja, hogy a felső-szabolcsi egyházmegyének volt oly jegy­zőkönyve, melyben már 1557-ben voltak eredeti be­jegyzések. A megye reformátiójára befolyással le­hetett a fejedelmi Báthory-család, melynek egyik tagja, Somlyai Báthory Anna épen neje volt a re­­formátió egyik védő oszlopának, Drágfy Gáspárnak, ki saját várában, Erdődön, 1545 szept. 20-kán az első protestáns zsinatot összehívta és meg is tartotta. Hogy ily viszonyok közt mikor vehette be Kálló az új hitvallást, teljes bizonyossággal meg nem állapít­ható ; valószínüleg azonban 1552. körül, mert egy későbbi időből fenmaradt jegyzőkönyvben ez állit­­tatik: »A Nagy-Kállói Reformata Ekklésia egy a legrégibb magyarországi Ekklézsiák közül.« Tény az is, hogy a midőn Kálló a szabadelvű és türelmes Miksa király alatt (1574.) végvárrá mi­nősíttetett, főkapitánya, Reuber János a »reforma­­tiónak hive volt, s több kassai ifjút a wittembergi egyetemen, a maga költségén taníttatott.« A kállói egyház egész a Tököly-féle kurucz mozgalmak idejéig békésen fejlődött; ekkor azonban Kálló városa s vele együtt a ref. egyház is sokat szen­vedett. Görömbei az egyházmegyei levéltárban fel­kutatott okmányok közlése által igen érdekes vilá­got vet e nyugtalan, zavargós idők történetére. Részletesen (s tegyük hozzá: érdekesen) tár­gyalja a megerősödés korszakát, mely szerinte, a szatmári béke után (1711) kezdődik. Ebből a korból már nagyobb számú feljegyzések állanak az író ren­delkezésére s Görömbei nem egy, az akkori időket jellemző adatot sorol elő. A ref. egyház lélekszáma Kál­éban a múlt század elején már kétezerre emelke­dik, az anyakönyveket azonban még mindig igen ren­detlenül vezetik. Például a házassági anyakönyvben ilyen bejegyzések olvashatók: »Feri vajda leányát vet­te egy vályogvető,« vagy a születési (keresztelési) anya­könyvnél­­ kereszteltetett. Leányból nem isten rende­lése szerint aszszonynyá lett asszony leánya: Kata...« vagy a halottas anyakönyvben: meghalt: »egy pász­tor ember, rut idő vocatus stb.« No, mert családi értesítőre még nem volt szükség abban a korban. A nemes ember — jegyzi meg a könyv szerzője — felta­lálta családi származását a »leveles ládák«-ban és a leleszi, jászói hiteles levéltárakban; a paraszt­ember pedig akkor még oly jelentéktelen volt, hogy ha meg­halt és csak énekszóval temettetett az ilyen halot­tat az anyakönyvbe be sem írták, és csak azok jöttek számításba, a­kiket preadicatióval temettek. De a­kiket beírtak, azokat aztán egyúttal jellemezték is. A »szelid, együgyű ember«, »jó gazda ember«, »prédán hízott«, »csapodár«, »Spion«, »hitetlen ember«, s más e féle jelzők nem egy ember neve mellett ékeskednek a halottas jegyzőkönyvben. Vannak költői fölbuzdu­­lások is, mint például: »meghalt Csontos György uram két esztendős szép virágszál módgyára virágzó leánya.« A könyv sze­rzője igen érdekes fejezetet szentel a valláserkölcsi élet jellemzésére. A »jó« és »rossz« hajdúk kifejezés, már 1557-ben szepelni kezd; jó hajdúk alatt értették azokat, kik a honvédelemben magokat kitüntették, rossz hajdúk alatt azokat, kik csatangoltak kóboroltak, mint valamely rabló csapat s majd mint hajdúk, majd mint kuruczok szerepeltek. Az elerkölcstelenedés ebben a korban annyira elhara­pózott, hogy a nemes vármegye 1655-ben végzést ho­zott, mely szerint: »az gonosztevők, kiváltképen az szitkozódok, az nemes megye deliberatuma és tetszése szerént ekként büntetessenek ; t. i. 1. Az lélekron­­tókat kalodával és csapással büntessék, ha pedig pénzzel akarják büntetni, alább egy forintnál ne bün­tessék ; ha pedig kalodával büntetik, prédikátiót ott hallgasson, azután hármat jót csapjanak a hátul­jára. 2. Az káromkodók, eördögadta, teremtette, eördöglelkü, eb eördög hitűvel való szitkosokat pénzzel nem kell büntetni, hanem kalodába vivén, ott prédikácziót hallgassanak; aztán tizenkettőt az hátulján jót üssenek, azután ismét ecclesiát kell kö­vetni, az esküdtek avagy egy közülök üssék el rajtok. Ha pedig másodszor is azon perpellalna valaki, az földesura tétesse be, sanyaruan megvasazza, veresse. Ha pedig harmadszor is azon káromlást követi, az­után kővel veressék agyon, az isten törvénye szerint.« S hogy ezek a szigorú végzések nem csak a papíron voltak meg, hanem szükség esetén végre is hajtattak, okmányok bizonyítják. A nagykállói városi tanács 1699-ben azt határozza, hogy Sánta Zsuzsánna, pa­­ráznaság miatt, hóhér által megcsapattassék, Szől­­lősi Erzsóknak pedig, ki bűnét maga bevallotta, feje vétetett. Még szigorúbb volt a törvény a tolvajokkal és káromkodókkal szemben. Tóth Péter egy bizó ser­tés ellopása miatt jutott bitófára, egy más végzés pedig szóról szóra igyássel: »Veres Jánosnak Isten ellen s városunk tiszti ellen való rut káromlása meg­bizonyosodván : tetszett a törvénynek, hogy kilmes urunk (II. Rákóczy Ferencz) törvénye ereje szerint először hóhér által megpálczátassék, azután kővel agyonverettessék.« De ki győzné elősorolni a külön­böző vétségek eseteit, s azoknak büntetéseit, az intést, feddést,az úrvacsorától való eltiltást,az ekklézsia köve­tést, az egyházból való kirekesztést, szamártemetést! A kihágások és vétségek azonban nem a szi­gorú büntetésekben, hanem a népoktatás és felvilágo­sodás terjedésében találták meg később hathatós óvszerüket. A kállói ref. egyház mindig nagy figyel­met és gondot fordított iskoláira. »Fér­fiai isko­lája — az egyházi jegyzőkönyv szerint — az ekklé­­zsiával egyidőben fundáltatott,« s amint erősödött az egyház, a képen javultak az iskolák is. Egymásután emelkedtek a különböző tanintézetek, s hogy Kálló­­ban a tanítónői intézmény sem új dolog, a múlt szá­zad elejéről egy feljegyzés mutatja, mely szerint a leá­nyok, hol egy hol más helyben taníttattak,­­hol fér­fi, hol asszon­y-ember által. És a kállói ref. egyház mindezen áldozatokat, saját erejéből, csakis híveinek buzgóságára támasz­kodva, hozta meg a vallás és közművelődés ügyének. Görömbei könyvében a legrégibb időktől kezdve le egészen napjainkig számos szép adat tanúskodik a hívek ilyetén áldozatkészségéről. Egyenkint felso­rolni ezeket, nem lehet ezélja egy rövid könyvismer­tetésnek. De sokkal is közelebb esnek már korunk­hoz, hogy sem a jótékonyság értékén kívül korjellemző érdekkel is bírnának. A­ki közelebbről érdeklődik ez adatok iránt vagy azokból buzdítást akar meríteni, forduljon a derék szerző monographiájához, mely hű és kimerítő képét adja a kalrói ref. egyház fokonkinti gyarapodásának és jelenlegi virágzó állapotának. Mi csak annyit ismétlünk, hogy Görömbei Pé­ter jóravaló, érdemes munkát végezett, midőn köny­vét megírta b óhajtandó, hogy pályatársai közt töb­ben is kövessék lelkes példáját. — Petőfi Sándorról szobra leleplezésének alkalmából a német irodalom is megemlékezik. »Alexander Petőfi Eine Skitze seines Lebens und Dichtens« czímmel csinos füzet fekszik előttünk, mely pár nap múlva fog megjelenni Bécsben és Lip­csében, a Hartleben-czég kiadásában. A tanulmány szerzője: Dr. B­u­b­e­n­i­k Ferencz, lelkes barátja a magyar irodalomnak, különösen pedig Petőfi költé- f­szetének. Bubenik 1877-ben ismerkedett meg először­­ nagy költőnk műveivel, s ezek annyira megnyerték tetszését, hogy komolyabban és behatóan kezdte ta­nulmányozni azokat. Megszerezte magának Petőfi különböző fordításait, a róla írt életrajzokat, s ezek alapján írta meg füzetét, mely nyilvános felolvasás volt a bécsi tudományos club april havi ülésén. Bubenik dolgozata azonban nem csupán kivo­nata vagy átirata a Petőfiről már megjelent idegen nyelvű életrajzoknak, hanem sok tekintetben önálló mű, mely helyreigazítja, tisztázza a külföldi irodal­makban Petőfiről elterjedt téves életrajzi adatokat. Tudjuk mindnyájan, mily hamis adatokat bocsátot­tak világgá a nagy költő idegen nyelvű életkrór. Charles könyve, e terjedelmes és különben rokon­szenves mű, telve valótlanságokkal, melyek Petőfi jellemének vonásait egészen eltorzítják. Kerkeny, minden buzgalma daczára sem eléggé lelkiismeretes az adatok megválogatásában: az olasz Bolla és Cas­­sone régibb, részben már megc­áfolt följegyzéseket használnak, a rövidebb életrajzok pedig kivétel nélkül Kertbeny dolgozatainak kivonatai. Bubenik nem elég­szik meg ezekkel, hanem a legújabb kutatások ered­ményeit is fölhasználja. A költő születésére és halá­lára vonatkozó viták ép úgy nem ismeretlenek előtte, mint a költő ifjúkorából, vagy színészkedésének ide­jéből közölt visszaemlékezések. Fölhasznál minden adatot (nagyobbára magyarországi barátainak szí­vességéből) s ahol ezek az adatok egymással ellenke­zésbe jönnek, kritikai fejtegetéssel igyekezik kiderí­teni a valóságot. Még a költő álneveiről sem feledke­zik meg, s deákkori életéből több jellemző adomát sorol elő. Adatai mindig pontosak; nagyobb tévedése csak az, hogy a »Nemzeti kör«-t, mely Petőfi verseit kiadta, egy helyen irodalmi társulatnak nevezi. Gyöngébb a füzet ama része, melyben Bubenik Pe­tőfi költészetét igyekszik méltányolni. Itt általánossá­gokban beszél s nem egyszer hiába keresi a jellemző szót. Ezért legörömestebb magarangával magyaráz­tatja a költőt. Mutatványait azonban mindenkor jól választja s hogy behatolt a költő szellemébe, abból is kitetszik, hogy mindig helyes ítéletet mond Pe­tőfi különböző fordításainak értéke felől. Bubenik idézeteket Neugebauer László fordításaiból vesz, me­­melyekről nem egy helyen (és méltán) nagy elisme­réssel emlékezik meg. A kis füzet, hinni szeretjük, előfutára egy na­gyobb, Petőfi költészetével és világirodalmi jelentő­ségével is tüzetesebben foglalkozó tanulmánynak. •ZA2U. TAHUJ». h­írek. Október 4. — A főrendiház új tagjai. Bécsi levelezőnk értesít, hogy ő felsége már aláírta a királyi meghí­vókat Mikó Bálint csikmegyei, gróf Bethlen András brassómegyei, Radó Kálmán vasmegyei, báró Rad­­vánszky Béla zólyommegyei, Juszth György turócz­­megyei, Horváth Mihály fogarasmegyei újabban ki­nevezett főispánok részére, s a meghívók az ő felsége személye körüli miniszter által már átküldettek a belügyminiszterhez a kézbesítés végett. — A képviselőház bizottsági ülései. A magyar hirlapírók egyesületének elnöksége értesítette az összes hirlapszerkesztőségeket, hogy az október 1-én tartott értekezleten nem képviselt »Egyetértés« és »Neues Pester Journal« is hozzájárultak ama meg­állapodásokhoz, hogy a képviselőházi biz­ottsági tár­gyalásoknál ezután csak a határozatok közlendők. Az említett megállapodás ennek folytán az összes budapesti lapokra nézve kötelezővé vált és így a kép­viselőházi bizottsági tárgyalásoknál csakis a határo­zatok közölhetők. — Eljegyzés: Rohan József herczeg elje­gyezte Pejacsevich Erzsébet grófnőt, Pejacsevich László gróf horvát bán leányát. — A fehéregyházi zavargásról a következő rész­leteket távirják lapunknak: Két újoncz búcsúzott el tegnapelőtt társaitól, a­kikkel együtt reggeli 3 óráig iddogáltak. Ekkor pénzük elfogyván, a zsidó korcsmá­­rostól hitelbe kértek italt, a­mit az megtagadott. A suhanczok erre eltávoztak, de a két újoncz, abban a tudatban, hogy mint katonákat három évig úgy se

Next