Nemzet, 1883. november (2. évfolyam, 300-329/449. szám)

1883-11-25 / 324. (444.) szám

Melléklet a­­Nemzet­ november 25-ik 444. (324.) számához. A szerzői jog.*­­m. A javaslat a szerzői jog megsértését bi­torlásnak nevezi, de nem helyesen. Ezen kife­jezést általában valaminek a jogosulatlan­­ vi­selésére, illetőleg használására szoktuk alkal­mazni, így szólhatunk név- és czimbitorlás­­ról, a főhatalom bitorlásáról, de valamint nem nevezhetjük az elszántást, az elidegení­tést stb. bitorlásnak, úgy nem nevezhetjük ilyennek a szerzői jog megsértését sem. A szerzőt illető jog az által sértetik meg, hogy valaki a szerző munkájának a többszörözését jogosulatlanul eszközli, vagyis az által, hogy a szerzőnek a munkáját jogosulatlanul után­­nyomatja. A súly tehát erre fektetendő, és mert ez ellen kell a szerzőt megvédeni, min­den többszörözést, mely az ő beleegyezése nélkül történik, utánnyomásnak kell stigmatizálni. Továbbá kifejezendő azon esz­me is, hogy a jogosulatlan többszörözés, ille­tőleg utánnyomás tilos, mert különben nin­csen értelme a büntetésnek, melyet a javaslat megállapít. Büntetni csak azt lehet, a­mi tilos. Az utánnyomástól meg kell különböz­tetni a plágiumot, melyet a közvélemény a tisztességgel ellenkezőnek tekint a nélkül, hogy annak a megbüntetését követelné. Ha pl. valaki ugyanazon eszmét, rendszert, mely­nek tudományos feldolgozása valamely mun­kának a tárgyát képezi, a saját munkájába, a forrás megjelölése nélkül átveszi, kétségtele­nül plágiumot követ el, a­nélkül, hogy a tör­vény tiltó intézkedését ellene alkalmazni lehetne. A javaslatban minden intézkedés hiány­zik a kéziratnak az utánnyomás elleni védel­mét illetőleg, ami annál feltűnőbb, mert a javaslat a még meg nem jelent munkát a for­dítás ellen megvédi. Szerintünk a védelem szüksége a kéziratnál, mely még ki nem ada­tott, sokkal fontosabb, mint ennek a fordításá­­nál. A szerzői jog megsértésének nem képez­heti feltételét az, hogy a munka már több­­szöröztetett. A szerző joga épp úgy megsér­tetik a kéziratnak, mint a már megjelent munkának az utánnyomása által. Ennélfogva kimondandó volna, hogy utánnyomásnak te­­kitendő, a még meg nem jelent kéziratnak, a jogosult beleegyezése nélkül történt többszö­rözése. Továbbá kimondandó volna, hogy a kézirat vagy a másolat jogszerű birtokosa is, a többszörözést csak a szerző beleegyezésével eszközölheti. A szerzői jog, mint a szellemi tevékenységből eredő többszörözési jogosít­vány, nem azonos azon joggal, melyet valaki a kézirat tekintetében szerez. A szerzői jog és a kézirathoz való jog különválva is lehet úgy, hogy az utóbbit eladni, elzálogosítani, örö­kölni, sőt végrehajtás alá is venni lehet. Ebből azonban nem következik az, mintha a beírt papírhoz való jog a szerzői jogot, különösen pedig a többszörözési jogot is magában fog­lalná. A beszédek gyűjteményes kiadását tár­gyazó tilalom szerintünk nem igazolható, mert ha a törvény az ilyen beszédek több­szörözését átalában megengedi, a­mint azt a dolog természete szerint meg is kell enged­nie, akkor nincs elfogadható ok arra, hogy ezen beszédek gyűjteménybe foglalva ki ne adassanak. De e mellett hiányos is a kérdé­ses intézkedés, mert ha beszédeknek egy­szerű közzététele megtiltatnék is, nem hisz­­szük, hogy ezen tilalom alkalmazható lenne akkor is, ha pl. a szerkesztő a gyűjteménybe foglalt egyes beszédeket, azok, történeti vagy egyébkénti jelentőségük kommentálása mel­lett, hozza a nyilvánosságra. A javaslat szerint az utánnyomás akkor nem büntettetik, ha annak eszközlője tény­beli, vagy jogi menthető tévedésből jóhisze­­műleg járt el. Ez szerintünk nem helyes és a tévedés csak akkor szolgálhat mentségül, ha az átalában menthető volt, sőt mi annak a kifejezését, hogy a ténybeli tévedés menthető volt, nagyobb jelentőségűnek tartjuk, mint azt, hogy a jogi tévedés volt menthető. A menthetőségnek tehát, ha az átalában elfo­­gadtatik, úgy a ténybeli, mint a jogi téve­désre kell vonatkoznia. A javaslat a szerzőt megillető jogok ér­vényesítésére a bizományost is felhatalmazza. A bizományos, a­mennyiben egyszerűen ilyen­nek tekintendő, a munkán elő nem fordul és a külvilágra nézve fel nem ismerhető, ezet te­hát helyesen nem lehet arra feljogosítani, a­mire a kiadó mintegy természetszerűen hi­vatva van. A kérdéses intézkedésben továbbá egy a praesumtio juris és de jure színével biró vélelem van felállítva, mely szerintünk túlmegy a kellő határon. Hogy a művön meg­nevezett kiadó, a szerző jogutódának tekinte­tik, szerintünk helyes és természetes; de ezen tény nem követeli azt, hogy az ellenkezőnek az igazolhatása kizára­ssék, hogy esetleg maga ellen a szerző ellen megdönthetően praejudi­­cium alkottassék. Az utánnyomás befejezettnek tekintendő a javaslat szerint, mihelyt valamely műnek a törvény ellenére többszörözött első példá­nya elkészült. Daczára ennek, az elévülés kezdési időpontjául nem az első példány el­készülését, hanem a terjesztés megkezdését kellett elfogadni, mert különben annak, a­ki a többszörözést jogosulatlanul eszközölte vagy eszközöltette, mindössze három esztendeig kellene várnia a végből, hogy a jogosulatla­nul többszörözött példányokat büntetlenül terjeszthesse. A jogosulatlanul készült példá­nyok terjesztése miatt támasztható kereset elévülési ideje azzal a nappal kezdődik, me­lyen a terjesztés utoljára történt. Ezen in­tézkedésből természetszerűen és szükségképpen az következik, hogy ha az utolsó terjesztés tényétől számítva még három esztendő el nem telt, a kereseti jognak úgy büntető, mint ma­gánjogi része fenmarad, tehát megszűntnek nem tekinthető azon terjesztési cselekvények tekintetében sem, melyek három esztendőnél sokkal régebben történtek. Az elévülési idő tehát nem 3 esztendőre, hanem esetleg határ­talan időre terjed. Ha pl. valaki a terjesztést 1880 ban teljesítette, a nélkül, hogy ez iránt az érdekelt fél 1883-ig panaszt emelt volna, a terjesztés elévültnek látszik, de csak lát­szik ; mert ha a tettesnek eszébe jut 1884-ben a többszörözött mű példányai­nak esetleges maradékát terjeszteni,­­és ezt utoljára 1885-ben teszi, az elévülés min­den előző cselekvényre nézve 1885-től fog számíttatni. Daczára ezen lehetséges ano­máliáknak, mi részünkről nem tudnánk más kezdési időpontot ajánlani és a javaslat intézkedését elfogadjuk, mert minden más in­tézkedés lehetőleg nem a tettesnek válnék hátrányára. A szellemi tevékenységnek, az irodalmi tevékenységgel sok tekintetben azonos nemét képezi a zeneszerzés. Innét van, hogy az euró­pai törvények s ezekhez csatlakozva a javas­lat is, az irodalmi művekre vonatkozó intézke­déseiket nagyban és egészben a zeneművekre is kiterjesztik. És ezt természetesnek kell ta­lálnunk, ha ama hasonlatosságot, mely az iro­dalmi és a zeneművek közt létezik, a kellő figyelemre méltatjuk. Mindakettőnél a gondo­lat kizárólagos ismerése és a forma, melyben a gondolat fixíroztatott, képezi a jogosultság alapját. A mű­ létrehozása és értékesítése mindakettőnél ugyanaz , csakhogy a zene­szerzésnél a gondolatok helyébe a hangok, a betűk helyébe pedig a hangjegyek lépnek. A jogi alap, melyre a védelem visszavezetendő és visszavezethető, mind a kettőnél azonos épp úgy, mint azonosak ama korlátozások, melyek közt a védelem a szerzőnek biztosítható. A külső formák, melyekben a compositio kife­jezést nyer, épp úgy, mint az irodalmi mű­veknél különfélék és a szerzői jognak egy­aránt tárgyai lehetnek. A zeneműveknél sem tesz különbséget, hogy azok mulatságra, ok­tatásra, vagy kizárólag művészi czélokra ren­del­jék , hogy nagyobb vagy kisebb belér­­tékkel bírnak , feltéve, hogy individuális szellemi productumoknak tekinthetők és a zenészeti forgalom tárgyait képezhetik. A ze­neműveknél sem tehet különbséget az, hogy a szerző a maga gondolatát közzétette-e már, vagy sem, sőt a pusztán előadott és még le nem írt zenemű épp úgy megvédhető, mint az írónak élő szóval tartott felolvasása. Épp úgy, mint az irodalmi mű, a zenemű is lehet egyéni productio, vagy többeknek együttes szerzeménye , és az érdekelteknek egymásra és harmadik személyekhez való viszonya, a zeneműveknél sem rendezhető más elvek és szabályok szerint, mint amelyek az irodalmi művekre nézve irányadóul szolgálnak. Ugyan­ez áll a szerzői jog átruházhatóságára, a vé­delem tartamára, a szerzői jog megsértésére és annak a megszűnésére nézve. Mindezt a javaslat kellően figyelembe vette, midőn az irodalmi termékekre vonat­kozó intézkedéseit a zeneművekre is kiter­jesztette. Daczára ennek, a javaslat e részbeni intézkedései ellen is vannak érdemleges észre­vételeink. A javaslat, egyenlően az irodalmi mű­vekre vonatkozó szabályokkal, meghatározza azon eseteket, melyekben az idegen zenemű felhasználása utánnyomásnak nem tekinthető. E részben mindenekelőtt észrevételünk van a zeneműveknek a gyűjteményekbe felvételét tárgyazó intézkedés ellen. Elismerjük ugyan, hogy a zeneműveknél, a gyűjteményekbe való felvételnek szűkebb körre kell szorítkozni, mint ez az irodalmi műveknél történik; de ha már megengedjük azt, hogy a megjelent ze­neművek egyes helyein, sőt a kisebb terjedel­mű zeneművek is a gyűjteményekbe fel és átvétessenek, amennyiben ezek kizárólag i­s­­kolai czélokra szerkesztvék,­­ akkor nem látjuk be, hogy mért ne lehetne megengedni azt, hogy a fel- és átvétel olyan gyűjtemé­nyekbe is érvényesen történhessék, melyek nem kizárólag iskolai, hanem általában oktatási czélokra rendelvék. A mi ál­láspontunk és a között, melyet a javaslat el­foglal, lényeges különbség van, mert míg szerintünk a megjelent zenemű egyes részei és a kisebb zeneművek olyan gyűjtemények­be is felvétethetnek, melyek magán — házi — oktatásra rendelvék, a javaslat szerint ezen tény utánnyomásnak tekintetnék. Azt, a­mit a javaslat a szöveg szerzője és a zeneszerző közti viszony tekintetében ren­del, a kellő kiegészítés nélkül elfogadhatónak nem tartanak. Szerintünk a szöveg szerzője és a zene szerzője közt keletkező viszony lehető tisztázása, különösen pedig az ezek közt felme­rülhető differenciák elkerülése végett, szüksé­ges annak a megállapítása, hogy a szöveg szerzőjének a beleegyezése a szöveg többszö­rözéséhez, mikor tehető fel a nélkül, hogy ezt külön bizonyítani kellene. Nézetünk szerint ezen eset akkor foroghat fenn, ha a szerző a szöveget a zeneszerzőnek átadta a nélkül, hogy a saját részéről fentartással élt volna. APÁTHY ISTVÁN: Fővárosi ügyek. *) Lásd: a »Nemzet« f. hó 22. (321.) számát. Pauler Tivadar igazságügyminiszter beszéde. A képviselőház nov. 24-iki ülésén. Pauler Tivadar igazságügyminiszter: Messzire haladván az idő előre, nem vettem volna igénybe a t. ház figyelmét, ha a tárgynak fontossága és némely beszédemre tett észrevételek és megjegyzések, azok­nak, habár csak rövid illustrálására nem kötelezné­nek. Jeleztem álláspontomat múlt beszédemben, utal­tam a történeti fejleményekre és az okokra, a­me­lyek különös óvatosságra intenek. Kiemeltem, hogy a jelen törvényjavaslat által véleményem szerint egy sür­gős szükségességi intézkedés létezik, a­mely semmi­nek sem praejudicál, semminek elejét nem veszi, sem­minek útját nem állja. Azon észrevételre, a­mely létetett, hogy én ta­láltam volna fel a nehézséget, hogy magam láttam át csak a viszonyok azon természetét, a­melynél fogva az elvileg kimondott javaslatokat nem lehet létesí­teni, erre nézve legyen szabad azon megjegyzést ten­nem, hogy az elv a cselekvés irányát tűzi ki, de tör­vényhozási működésben a cselekvés idejének, az elv­nek alkalmazását a viszonyokhoz idomítani és alkal­mazni, minden törvényhozási kezdeményezésnek első feladata. Szabadjon itt egy hasonlattal élni. A sík tengeren a kormányos a delejta, iránytű nélkül nem lehet. Neki, ha czért akar érni, az iránytűt kell kö­vetnie. De ha ő csak erre figyel, ha a zátonyokat, szík­eket, hydrographicus viszonyokat tekintetbe nem veszi, akkor iránya helyessége mellett is átalában véve czélt érni nem fog s igen könnyen hajótörést szen­ved. (Helyeslés.) Így van, t. ház, a törvényhozás működésével is. A régibb és újabb történetnek számos adatát hozhatnám fel, a­hol ez elvileg talán helyeseknek ismert intézke­dések, éppen ezen igazság félreértésse miatt ezért egy­általán nem értek. Ha példára akarunk utalni, itt van intenzióira nézve bizonyosan a legtisztább szán­dékkal volt fejedelem, itt van II. József példája. Nem szólok én Magyarországról, a­hol alkotmányos intéz­mények szempontjából bírálat alá vehető a működése. De tekintsük az örökös tartományokat, hány intézke­dés, hány törvény szűnt meg azért, mert a viszonyok­nak kellő megfontolása nélkül léptettek életbe. És ha egy hazai példára akarom irányozni a t. ház figyelmét, ott van az uzsora-törvény, ki volt mond­va az elv, ki volt mondva, hogy az uzsora-törvény megszűnik és mit értünk el, mit tapasztaltunk mi rö­vid idő alatt ? Hogy egy néhány esztendő múlva 1875-ben kellett módosítani, és tavaly kellett büntető törvényt hozni, a háznak úgyszólván majdnem általá­nos egyetértésével, a háznak nógatására, kívánságára, a sürgős szükség követelményére. Ha tehát valaki az elvet és irányt is helyesnek elismeri, de figyelemmel a fenforgó körülményekre és viszonyokra lévén, nem vállalkozik arra, hogy tüs­tént és rögtön intézkedjék, hanem ismételten, megfon­tolja, akkor azt hiszem hibát nem követ el, hanem azon kötelességét teljesíti, amely őt állásánál fogva megilleti. (Helyeslés jobbfelől.) Ami az ellenvetéseket illeti, azokra részben már mások feleltek, így azon ellenvetésekre, mintha én a kötelességek összeütközését azon esetekre nézve állí­tottam volna fel, ahol az állam s az egyház férfiainak közreműködése nem követeli, azt el nem fogadhatom. Azt állítottam és arra nézve állítottam föl, ahol az állam a vallás elveivel ellenkező közreműködést kí­vánja és követeli, amint azt már a miniszterelnök úr megérintette. De elő fog állani a collisio, úgy mond­ják, ezen törvény következtében az anyakönyvek ve­zetésénél. Részben erre megfelelt ma is a­z­ előadó úr. Megvan a módja annak, hogy az anyakönyvve­zető anélkül, hogy collisióba keveredjék az egyház iránti elveivel, hogy eleget tehessen a polg. törvény­nek. Megvan módja ez által, hogy az állami elisme­rést igtatja be és ez által eleget fog tenni a polg. tör­vénynek, egyszersmind eleget tesz ennek, legalább meg nem sérti azt, amit egyházi állása tőle megkövetel. Egyáltalán az anyakönyvek vezetése nem tisz­tán csak egyházi, hanem egyszersmind polg. functio is. Midőn az egyházak abban eljárnak, kettős köte­lességet teljesítenek és Magyarországon tudomásom­mal legalább keresztény egyház nem volt, a mely az államnak ezen jogát kétségbe vonta volna. Megvan­nak az állami törvények az iránt. Nem hivatkozom számos resolutióra, mely ez ügyben keletkezett, megvan az 1827-ki törvény, mely a bevezetésnek két példányban való kiadását rendeli, megvannak a törvények a nyelv iránt, melyeket a keresztény egyházak mindenkor respectáltak. Azon észrevételt, hogy könnyebb lett volna egy generális, oly általános törvényt hozni, mint ezen spe­ciális javaslatot beterjeszteni, részemről el nem fo­gadhatom. Nem vitatkozom a czélszerűség fölött, a fölött, hogy mi c­élszerű generális, általános törvé­nyeket hozni, vagy speciális törvények által segíteni a bajon ? Én az utóbbi mellett vagyok. De nem vitatom, de hogy könnyebb volna, azt el nem fogadhatom. Hiszen már ezen törvényjavas­latnál is ellenkező felfogásokkal kell megküzdeni, melyek az általános törvényjavaslatnál bizonyára nem maradtak volna el. Hogy új törvénynyel szapo­rítjuk, új házassági jogot hozunk, ez bizonyos tekin­tetben áll, de más tekintetben talán nem, mert ezen törvényjavaslat nem foglal magában egészen új elve­ket és intézkedéseket; a törvénynek anyagi jogrésze a József-féle intézkedéseknek és szabályrendeletek­nek elfogadása bizonyos másitásokkal, melyek a do­log természetéből következnek és folynak. Én nem tartozom azon theoria követői közé, kik a codificatiót a nemzetekre nézve károsnak tart­ják, sőt ellenkezőleg én a codificatió határozott hívei közé tartozom, s azt hiszem, hogy az az állami élet­nek követelménye, de más részről ismét nem fo­gadhatom el azt, hogy ott, a­hol törvény nem codifi­­cáltatott, hogy ott, hol idegen jogforrások is alkal­maztattak, polgári jogok sértetnek, azok mintegy meg­­csorbíttatnak. Közösen ismert dolog, hogy a német közös polgári törvény o­tt, hol külön törvénykönyv még nincs, a források közt, a kánonjogot is felemlíti a­nélkül, hogy azt valaki jogsértésnek vagy az állam feladata félreismerésének tekintette volna A mi közjogi felfogásunk a szentszékekről min­dig az volt, hogy azok házassági bíróságoknak is te­kintettek és igy az ő ügykörük iránt történtek intéz­kedések ; soha kétségbe nem vették azt, sőt még a nyelvre nézve és illetőleg az egyénre nézve is több törvény van, mely ügyvitelüket szabályozta és megha­tározta. (Helyeslés.) A codificatio tehát szükséges és czélszerű, de semmi esetre nem oly föltétlen postulatum, hogy ad­dig, míg az sikerrel nem történhetik, előbb oly módon eszközöltessék, mely a polgárok összességének jogkö­vetelményével ellentétben nem áll. Hogy míg a külföldön a polgári házasság álta­­lánosítása felé történt haladás, nálunk az ellenkező irányban ment véghez, azaz a felekezeti jogok mindin­kább előtérbe léptek, ez tagadhatatlan. Hogy ebből különféle inconvenientiák eredtek, ezt kétségbe nem veszem, hanem azt mondani, hogy ha fenforognak ezen inconvenientiák — nem egyes esetekben fordul­nak elő — sem a felekezetek egymás iránti viszonyát, sem az állam és egyház közötti viszonyt, sem a belbé­­két nem zavarják, hát én azt mondottam, csak consta­­táltam, hogy nagyobb bajok tágas értelemben ebből nem eredtek, a­nélkül, hogy én ezzel a jövőre nézve valami jóslatot akartam volna tenni, mert hogy az ilyen inconiventia másféle általános kötelező jog mel­lett is beállhat, azt a házasság vallási természetéből is könnyen mindenki előre beláthatja. Történik ez más téren, történt még a canon jog téren, a­hol t. i. ez a kérdés, hogy ki van-e hirdetve, vagy nincs kihirdet­ve, a tridenti zsinat határozata a centuria casuumra vezetett, a­melyet a múlt században Tapolcsányi egy igen szép könyvben megírt, magyarázott és tisztázni igyekezett. A­mi a házas élet lazaságát illeti, abban töké­letesen egyetértek a Józsefváros 1. képviselőjével, fájdalmas tünemény, de annak egyedüli oka nem a törvényekben, hanem egészen más mélyebben fekvő okokban rejlik. E tünemény nemcsak a vegyes házas­ságoknál, hanem a tiszta — értem, vallásra nézve tiszta — házasságoknál is mutatkozik, mert itt is szaporodnak az elválási esetek, évről évre, ez, mondom, nem a törvényhozási intézkedésekben, melyek azono­sak maradtak a múltban úgy, mint most, hanem más­okban, talán a törvénynek nem helyes magyarázatá­ban, talán társadalmi bajokban rejlenek. Régi példabeszéd ez, hogy »quid valent leges sine moribus«. Hogy ezen bajokon nemcsak a törvény­­hozás, hanem más után is segíteni kell, ezt igenis ér­zem, és érzi mindenki. Áttérek már most a t. képviselő úrnak két em­lített tárgyára. Az lett mondva, hogy tiltó új akadályt állítottak a minisztériumok, egyetértve az ausztriai­val, sőt az is volt mondva, hogy ez azért történt, mert a házasságjognak bizonytalansága Magyarorszá­gon tette ezt szükségessé. A dolog úgy van, hogy Ausztriában már a szá­zad eleje óta számos olyan intézkedés van, mely meg­kívánja a külfölditől, hogy személyes képességéről bi­zonyítványt hozzon. Ez nem új intézkedés, ez régi intézkedés, ez nem áll csak Magyarországra, hanem más országok és tartományokra is, a­mint más tarto­mányok viszont ezt megkövetelik az osztrák alattva­lótól. Midőn tehát Ausztriában ezt megkívánhatják, nekünk nem lehet megtagadni saját honosainktól, mert különben a házasság reájuk nézve megakadá­lyoztatnék és arra nézve, hogy ki adja ki a bizonyít­ványt, egy miniszteri határozat kimondta, hogy a val­lásügyi miniszter, kétes esetben egyetértve az igazság­ügyminiszterrel. A­mi a külföldi házasság érvényességét illeti, az rendszerint esetről-esetre meg szokott adatni és ilyen esetben az ő felsége személye körüli minisztérium valamely esetre vonatkozólag hogyan adta meg, az előttem még nem ismeretes, de hogy átalában véve kétségtelen az, hogy a polgári házasság Magyarország jelen törvényhozása szerint érvényesnek nem ismerte­tik, azt senki kétségbe nem vonhatja. A­mi már most a protestánsokat illeti, azon pa­tens intézkedése a 29. §-ban ezeket mondja: »Nem minden — bár kifejezett — egyezést tartunk elég­nek a házasság megkötésére, de a házassági kötés lényegéül és múlhatatlanul szükséges feltételéül ren­deljük, hogy a kölcsönös házasulási egyezés a pap, lelkipásztor vagy pópa, a­kinek egyházában vagy kerületében a házasulandók laknak — valamint két tanú jelenlétében fejeztessék ki. Ha azt veszszük te­­kintben, legalább nem fogjuk tagadhatni, hogy ezen felfogásnak is meg lehet a maga jogosultsága, legin­kább ha meggondoljuk, hogy Ausztriában, a­hol ugyan hasonlólag benne van a törvénykönyvben, ez intézkedések értelme felett a jogászok nézetei szét­ágaznak ; ha tehát a vélemények szétágazásának he­lye van, akkor ez csak argumentum arra nézve, hogy ezen ügyben is határozzunk, határozzunk törvény ál­tal, a­mely határozat éppen abban a törvényjavaslat­ban foglaltatik, a­mely most jelenleg a mi tárgyalá­sunknak anyagát képezi. (Helyeslés jobbfelől.) Ezek után ismételve kérem a t. házat, méltóz­­tassék a törvényjavaslatot elfogadni; a­mi pedig a határozati javaslatokat illeti, csatlakozom ama nyi­latkozathoz, melyet a miniszterelnök én előttem tett. (Helyeslés a jobboldalon.) — Az 1885-iki kiállítás helye. A fővárosi ki­állítási bizottság ma este igen helyes határozatot ho­zott ; kimondta, hogy az állatkiállitás is a városligetben lesz az iparkiállitás mellett. Ezzel el van intézve egy kérdés, melyből már­is »conflictus«-t akartak csi­nálni, és el van intézve oly módon, mely kielégítheti a kiállítás ügyéért buzogó köröket. A határozatot érdekes vita előzte meg. A bizottsági ülést, melyre a tagok nagy szám­mal jelentek meg, Gerlóczy alpolgármester nyi­totta meg és bemutatta az albizottság jelen­tését, mely elfogadásra ajánlja azt a Schnie­­rer-féle tervet , hogy a Stefánia után túl 62 holdnyi terület engedtessék át. A tagok megszem­lélték a térképet és azután hosszabb vita fejlődött. Steiger Gyula, ki egyike volt azokn­ak, kik az or­szágos kiállítás berendezését a városligetben általá­nosságban is perkorrestálták, kijelenté, hogy a maga részéről hozzájárul a miniszter azon kívánságá­hoz, hogy az állatkiállítás is a ligetben legyen. B­u­c­h­s Gusztáv ugyanily értelemben szól, de kife­jezte azon aggodalmát, hogy miután a várostól mindig nagyobb és nagyobb területeket kértek az iparkiállí­­tásra, a bejelentések oly nagy számmal érkezhetnek, hogy utóvégre az állatkiállítás még­sem fér oda. G­e­r- l­ó­c­z­y erre kijelenti, hogy az új terület 270,000­­ méterre terjed s bizonynyal elég lesz az egész kiállítás elhelyezésére. M­á­­l­y u­s Arisztid szintén elfogadta az indítványt, de oda nyilatkozik, hogy a város nincs meggyőzve, de legyőzve van kényszer által, a­mit a miniszter akarata teremtett. Szerinte a kiállítás sike­re az állatkiállítás különválasztása által koc­káztatva nem volt, az indítványt csak azért fogadja el, mert a kiállítás sikere nagyobb becsű előtte, mint a consequen­­tia. Kikötni kívánja azonban, hogy a főváros, mint ha­tóság közvetlenül felügyelni fog az állatkiállításon a tisztaságra. Jókai Mór elfogadja Steiger indítvá­nyát, de Máttyus indokaira megjegyzést kíván tenni. Az indokolást a bizottság méltóságához képest az előadói jelentésben keresné. Az állatkiállításnak az iparkiállítással össze nem kapcsolása vétek volna or­szágunk reputatiója ellen. Ismeri a magyar ember aprehensiv természetét. Ha másodrendű szerepet szá­nunk az állattenyésztésnek, termelőink el fognak ma­radni, a gazdaközönség körében már­is kedvetlenítő hatást látunk, — s akkor itt maradnak — a külföldi kiállítók. Ha valahol itt kell egyetértő lelkesedés. Azt kívánja kimondani, hogy a bizottság maga győződött meg az eredeti álláspontról való eltérés helyes­ségéről. A­mi a tisztaságra nézve mondatott, a felügyelő bizottságot ő is elfogadja. Hoffmann Pál arra figyelmeztet, hogy a bizottság semminemű inconsequentiát nem követ el. Az előbbi kisebb terü­letnél állhatott oly indok, hogy az állatkiállítás ne a ligeten kívül maradjon, de az új terület viszonyai szemügyre vételénél ez az indok eleshetik — a con­­sequentia minden megsértése nélkül. Wahrmann Mór azt bizonyítgatta, hogy ellentét, miről a bizott­ságban szóltak, a kormány és a város álláspontja közt nem is létezik. Halász Géza a megállapodás ind­okolásában a való tényeket elhallgathatóknak nem tartja. A­kik Steiger indítványát elfogadják, elisme­rik azt is, hogy a bizottság csak a kényszerhelyzetnek enged. Steiger szavaiból azt olvassa ki. (Steiger tagadó­­lag int.) De tény, hogy az albizottság a ligetben való együttes kiállítást mindig ellenezte. Tekintve az állat­­kiállítással járó kellemetlenségekre, s ha maga marad is, eredeti álláspontját fen­tartja, nem fogadja el Stei­ger indítványát. P­a­­­k Miksa az indokolásra oly modust ajánl, hogy a város az ő érdekei szempontjából bár nem helyeselhetni a kérdéses összesítést, mégis nem tüntetheti fel magát olyannak, hogy a gazdaközönség érdekei iránt is ne viseltetnék érzékkel s ezért meghozza nekik ezt az áldozatot. B­u­s­b­a­c­h Péter azon alap­eszméből indult ki, hogy a kiállítás eszméje a főváros­nál szülemlett meg, s ajánlja a békés egyetértést az ügy érdekében. Patrubány Gerő főorvos jelenti,hogy te­kintettel az állatok csoportosításának közegészségi kö­vetkezményeire, saját álláspontját a kérdésben ha kell, a közgyűlésen is ki kell fejtenie. Míg Máttyás szólt , Keleti Károly kérte röviden, hogy az in­dokolásba csak tárgyi indokok vétessenek föl a szemé­lyiek mellőztessenek. A bizottság ezután szavazás nélkül elfogadta azon indítványt, hogy az á 1l a t k­i­á­ll­­­t­á­s a L­i­g­e­t­b­e­n az iparkiállitással együtt legyen. Gerlóczy oly szövegezése, hogy a bizottság újabb megfontolás után tért e határozatra, közhe­lyesléssel találkozott az uj kiállítási terület elfogadta­tott s az állatkiállitás hatósági felügyeletét a feltéte­lek közé szintén beigtaták.­­ A fővárosi közmunkák tanácsa f. hó 22-én báró Podmaniczky Frigyes elnöklete alatt ülést tartott. Szeged reconstructiójának megtekintésére a tanács tagjai folyó évi deczember 2-dikán le fognak rándulni. Rutgers Guido a sugárútnak teli­tett fabuczkákkal burkolására nézve a tanács által kikötött feltételeket mindenekben elfogadván, a szer­ződés vele meg fog köttetni. — Az 1884. évre szóló belkezelési költségelőirányzat a pénzügyi bizottmány javaslata szerint megállapittatott. — Reinisch Henrikkel a nagykörút, oktogontér és aradi­­utcza közti szakaszának ideiglenes kiépítése iránt kötött szerződés jóváhagyatott. Az I. ker. győri út­nak a megállapított szabályozási vonalra áthelyezése és ezen vonalon kiépítésére, valamint csatornázására vonatkozó terv, továbbá a VIII. ker. kis templom­­utczában eszközlendő légszeszvezetéki csőfektetésre, úgyszintén a jobbparti vízvezetéknek az I. ker. Isten­hegyen és Orbánhegyen szándékolt kiterjesztésére, a VIII. ker. felső erdősor egy részének világítására, a II. ker. csalogány- és iskolautczák átkövezésére vo­natkozó terv, illetőleg javaslat elfogadtatik. A csö­möri útnak a Rottenbiller­ utcza sarkától a verseny­­utcza torkolatáig terjedő szakaszára vonatkozó kisa­játítási terv ellen a tanács nem emel kifogást. Spi­tzer Jakab II. ker. Teréz körúti 3959.3962. tkvi sz. telkének felosztása a bemutatott tervezet szerint en­gedélyeztetik. Dr. Wachtel Aurél és Sziberth Lothár I. ker. mészáros utczai telkéből eleső 31,2 négyszögölnyi terjedék beváltási ára a középí­­tési bizottság javaslata szerint állapíttatik meg. A budai polg. lövészegylet lövőhelyének a II. ker. Rézmál-dűlőben szándékolt felállítása ellen szabályo­zási szempontból észrevétel fenn nem forog. A tanács hozzájárulását jelenti ki arra nézve, hogy Ferencsik Gábornak az I. ker. zugligetben, a Fáczán vendéglő előtt 2 fahíd építésére az engedély megadassék. Kas­­selik Ferencz VIII. ker. kerepesi-ut és bodzafa-utcza sarkán álló házában átalakítások eszközölhetésére kér engedélyt. Miután azonban az ingatlan a szabályozás által nagy mérvben fog igénybe vétetni, a folyamodó kérelmével annál inkább elutasíttatott, mert a nép­­szinház-utcza megnyitásának kérdése már rövid idő alatt megoldást nyer. Ez alkalomból a fővárost újból felhívják, hogy a népszínház-utcza megnyitása iránt sürgősen intézkedjék, mert a népszínház környéke rendezetlenül továbbra nem hagyathatik és mert a központi személypályaudvar megnyílta után a külső kerepesi út forgalma, még fokozottabb mértékben fog emelkedni, miért is mellőzhetetlen a temető és Kő­bánya felé irányuló forgalmat az e czélból tervezett népszínházutczára terelni. Almásy Zsigmond a ker­tész- és fűzfautczák sarkán fekvő ingatlanának beke­rítését elrendelő föv. tanácsi határozatnak nem tevén eleget, ebbeli mulasztásáért napi 50 frtnyi birságban marasztaltatott el, mely birság az azt tárgyazó határo­zat keltekor már 10,000 frtra rúgott. Felfolyamodása következtében az ügy a tanács elé került, hol a ne­heztelt főv. tanácsi határozat érdemben helybenha­­gyatott, a birság azonban 100 írtra leszállittatott. Az I. ker. ferenczhalmi után a vízvezetéki csövek lefek­tetvén, Heinrich Alajos, ki ezen it tulajdonjogát ma­gáénak vitatja, ennek elismerését kérte a fővárostól, hol azonban elutasíttatott. Az elutasító végzés ellen benyújtott felfolyamodás a közmunkák tanácsa elé terjesztetett, annak elbírálását a tanács mindazáltal magát illetékesnek nem tartván, visszaadatni rendeli a fővárosnak. Vomatska Frigyesné és Beer Berthold felfolyamodásainak elvetése mellett az illető főv. ta­nácsi határozatok másodfokban helybenhagyatnak. A tanács tudomásul veszi elnök jelentését, mely szerint dr. Grosz József II. ker. Kézmáldülő 5421 /b, 5441 hszi. sz. telkének felosztása jóváhagyatott s időközben a következő építési engedélyek adattak ki, u. m. a m­. kir. dohánygyár igazgatóságának IX. Üllői-ut, köztelek és soroksári-utcza közt kétemel. gyár építésére, I. juta-, fonó- és szövő gyárnak VI. Váczi-ut 1505. sz. a. árnyékszékek felállítására, Grunwald és társainak III. szent­endrei ut 1415. szám ideigl. lóistállóra; Haggenmacher Henriknek VIII. ősz-utcza 13. sz. jégveremre; Illyés Lajos X. ker. hölgy-utcza 7359. sz. a. földsz. házra; Leipziger Vilmosnak I. Irénhegy 7192 sz. a. üvegház és ház­­me­teri lakra ; Milassin Vilmosnénak I. Svábhegy 7168/786. házi sz. alatt földsz. nyaralóra ; Szab. osztr. magyar állam­­vasutnak X. kőbányai vonalon árnyékszékekre ; Schlesinger Jakab VIII. Madách-utcza 12—6413. sz. a. fészerre ; Schultz Rózának III. ker. kis-ezelli ut 62. földsz. toldalék és dr. Schwartzer Ferencz I. ker. kék-golyó ut. 12. sz. két lakházra. Ezúttal következő építési engedélyek fognak kiadatni : Osztoics Mihálynak I. Tabán, kör-ut 14. sz. istállóra ; Gyulay Béla II. ker. Bézmál-dülő 5421 /b—5444/1. sz. földsz.nyaralóra; Berencsik Gábor Zugliget fáczán telken nyaralóra ; Grunwald­s társainak III. ker. szent­endrei ut 1375/8. sz. alatt kovács és bognár műhelyre. Zboray Bertalannak III. bécsi­ utcza 155. sz. istállóra. Törvényszéki csarnok. Végzetes mulasztás, Mihalek Ferenczné szül. Pábán Lidia, jóllehet nincsen oklevele, mégis mint bába működik. Ilyen minőségben szerepelt Hegyi Ist­vánné betegágya mellett is s gondatlanságával a sze­gény asszony halálát okozta, mert elmulasztott orvost hívni, Iitván a maga ügyességében. Tudománya azonban cserben hagyta és az asszony meghalt. Ez juttatta a vádlottak padjára, de a végtárgyalás nem volt megtartható, mert a tanuk meg nem jelentek. Emberölés. Nagy Posnyán Gönczy Bertalan gazda udvarán nagyot mulattak a cséplés befejezésé­nek örömére. A mulatást azonban csakhamar megza­varta K­ó­p­é­r András, a­ki az elveszett bicsakját L­ő­r­i­n­c­z Jánoson kereste. Korán Pál, ez utóbbinak sógora, belevegyült a keletkezett szóvál­tásba s földhöz vágta a gyanusitót. Kopárt kiszabadí­tották s a felesége hazakisérte. Hazamenet Korán utánuk szaladt s főbe ütötte Kopárt s mig ennek fe­lesége segítségért szaladt, félholtra verte, úgy hogy két nap múlva meghalt. A megejtett vizsgálat alapján az első bíróság vádlottat felmentette a szándékos ember­ölés vádja alól és halált okozó súlyos testi sértés vét­ségében mondotta ki vétkesnek s ennek folytán 6 évi fegyház­büntetésre ítélte. A kir. tábla az első bíró­ság ítéletét minősítés tekintetében helybenhagyta, a fegyházbüntetést azonban — tekintettel az enyhítő körülményekre — 3 évre szállította le. A kir. Curia tegnap C­s­e­m­e­g­i Károly elnöklete alatt tartott ülésében mindkét ítéletet, úgy a minősítés, mint a büntetés kiszabása tekintetében feloldotta a vádlot­tat szándékos emberölés bűntettében mondva ki bű­nösnek, 10 évig tartó fegyházra ítélte, a 10 hav vizsgálati fogság betudásával.

Next