Nemzet, 1883. december (2. évfolyam, 450-478. szám)

1883-12-22 / 470. szám

Szerkesztéség : Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Esti kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..................................... 2 frt, 8 hónapra .. ..................... . . .. .. 6 , 6 hónapra ................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért feltíl­­fizetés negyedévenként ...................... j­­ Egyes szám 4 kr. 470. (350.) szám. Budapest, 1883. Szombat, deczember 22. II. évi folyam. Budapest, deczember 22. Az igazságszolgáltatás sújtó karja má­sodszor csapott arra a sötét rémre, melyet az antisemitismus léptetett fel a Tisza partján. Már az első csapás lezurta azt egész a földig. A nyíregyházai ítélet porba döntötte a ször­nyű mesék egész rémes épületét. Most a ki­rályi tábla, Magyarország felebbezési tör­vényszéke még egyet lökött rajta. A Curia fogja neki megadni a kegyelemdöfést. Azután a tisza­eszlári rémdráma nem foglalkoztatandja többé sem az igazságszol­gáltatást, sem a közvéleményt. A magyar culturhistóriának szomorú adata lesz, melyet évtizedek múlva a periratokból, a dobos ad­­­ákból úgy fog tanulmányozni a történész vagy jogász, mint tanulmányoz ma egy sen­­satiós boszorkánypert. De mikor, mint a tizenkilenczedik század végének fényében setétlő fekete pont gyanánt fog arra ráutalni, egyszersmint nagy és em­lékezetes tényt fog constatálni. Azt, hogy az izgatás ezt a pert ürügyül és eszközül hasz­nálhatta, felgyújthatta általa a nyers szenve­délyek tüzét, a műveit és felvilágosodott közvéleményt azonban nem ejthette tévedés­be, s a­mi fő, a setét rém hatalmába nem ejt­hette, a borzasztó babona igézete alá nem hajthatta Magyarország független bíróságait. Amire a tárgyalást vezető kitűnő elnök, Vaj­­kay Károly az ítélethirdetéskor tartott be­szédében hivatkozott, az áll a magyar bírói szervezet minden fokára. Sem a népszenve­dély, sem a vihar­zó harag be nem törhet a magyar bíróságok termeibe, bármennyire a közvélemény ellenőrzése alatt állnak azok az alsó és a felső fokon. A tiszaeszlári vérper ködét szétűzte már a nyíregyházai törvényszék ítélete. Ha bírói szervezetünk más volna, ha nem volna három fokú bíróságunk, s ha a főbenjáró pereket nem kellene hivatalból is egész a Curiáig haj­tani , ez a per már hónapok előtt véget ért volna. Eszmeileg és lényegileg így is vége volt már augusztusban. Mert ha a nyíregy­házai törvényszék, azon bíróság, mely a tár­sadalmi szenvedélyek tüzelő légkörében élt, felmentette a saktereket , kik arral vol­tak vádolva, hogy az ártatlan hajadon­­nak vérét vették , s felmentette őket nem bizonyítékok elégtelenségéből, a­mely felmentési mód bár jelenleg nincs meg bün­tető praxisunkban, meg volt még a legköze­lebbi múltban, hanem felmentette teljesen, szétverve a gyanúnak még árnyékát is, an­nál bizonyosabb volt, hogy a kir. tábla, a tár­sadalmat rázkódtató­ mozgalom keretén kívül, s a szenvedélyek lehűlte után szintén fel fogja őket menteni. És mégis szinte jó, hogy bűnvádi eljárá­sunk megakadályozta a pernek Nyíregyhá­zán való végleges befejezését. Bár jogtalan kétely, de mégis kétely lehetett egyesekben. Az izgatás, bár nem nyíltan — ez tudtunkra nem történt — gyanúba vehette a nyíregy­házai törvényszéket. A társadalmi nyomással szemben, hatalmi nyomás által terjesztették a gyanú sötét párait titokban. Az utóbbi nyo­másnak a nyíregyházai független bíróság tán nem állhatott ellen, míg a társadalmi nyomás ellen védekezhetett. A királyi tábla ítélete most eclatáns c­áfolatot képez. A nyíregyházai törvény­szék tagjai is felette álltak nemcsak a gya­núnak, hanem még a bizalmatlanságnak is. A királyi tábla tagjait, az ország főbíráit azonban még a legvakmerőbb képzelem sem veheti gyanú alá. A­mikor tehát az ország­nak kát független és tekintélyes bírói testü­leté, az első és másodfokú bíróság egyértel­műig határozott a nyíregyházai perben, s csak az indokolásban tért el egymástól: ak­kor az utolsó ködfátyol is szétfoszolhat a tár­sadalom láthatáráról. Akkor meg kell hajolni még a legmakacsabb elfogultságnak, s a leg­vakmerőbb c­élzatok által vezetett kétely­nek is. És hozzá még egy fórum, a legfőbb bí­róság is fog nyilatkozni, s a dolgok jelen ál­lásában nem lehet kétséges a magyar igaz­ságszolgáltatás legfőbb papjainak szavazata sem, bármennyire óvakodunk e tekintetben előre véleményt mondani. Tény az, hogy épp úgy mi, valamint a közvélemény a királyi tábla ma kihirdetett ítélete által befejezettnek tartja a tisza­eszlári vérpert. Befejezettnek tartja az antisemitismus is, mely ettől a pertől többé nem remél sem­mit és egészen más jelszavak alatt végzi de­­structiv működését. Nem azt hirdeti többé, hogy a zsidók megölik az ártatlan keresztény hajadonokat, tehát ütni kell őket, hanem rámutat a zsidók fényes palotáira, ragyogó fogataira — vis­kóikra, s nyomorukra nem mutat rá — s ekkép ingerli a kereszténység szent nevét bi­torló socialismusra a szenvedélyeket, feledve, s tán szándékosan feledve, hogy ugyanezen szenvedélyek nem fognak különbséget tenni a zsidók és nem-zsidók palotái, fogatai közt. De hogy a tisza­eszlári vérvád fegyve­rétől az antisemitismus megfosztatott, ez eny­­nyiben is fegyvert s pedig igen veszélyes fegyvert vesztett. Ám csak úgy vesztette el azt, hogy az ország független bíróságai ver­ték ki kezéből. Ha a kormány teszi vola az által, hogy a per megkezdését betiltja, illető­leg az ügyészséget utasítja a vád elejtésére, akkor a vérvád leendett az antisemitismus leghatalmasabb eszköze, talán egy társadalmi forradalom gyújtó kanócza. Épp azért nevetséges azok vádja, akik még mindig, vagy éppen most hirdetik, ve­­zérczikkben írják, hogy Tisza Kálmán oka az antisemitismusnak, miért engedte meg a pert. Az eredmények fényesen igazolták a kormány be nem avatkozó magatartását. Az antisemitismus így is sokat rombolt, de ki­számíthatja, mily rombolásokat vihet vala véghez, ha a kormány beavatkozása azon, bár jogtalan vádra adott volna ürügyet, hogy a sakterek bűnét a kormány elpalástolja. A független bíróságok ítélete eloszlatja a gya­núnak még árnyékát is, a kormány rendsza­bálya provokált volna minden gyanút és hozzá minden szenvedélyt. A királyi tábla ítélete, mely a nyíregy­házai törvényszék ítéletét helybenhagyja, nemcsak az igazságra áraszt új fényt, hanem egyszersmind igazolja a végrehajtó hatalom magatartását, mely nem avatkozhatott a bírói hatalom teendőibe. S a kir. tábla tárgyalása még egyet iga­zol. Igazolja a szóbeliséget. A referáda-rend­­szert egy elméleti érv sem védheti oly nagy hatálylyal, mint Széll Farkas ritka szép és szinte tökéletes előadása. Vajkay Károly elnök és az egész tanács is megtett mindent, hogy az előadói rendszerből szóbeliséget va­rázsoljon ki. A királyi tábla valóban büszke lehet arra a tárgyalásra, melyet véglegesen ma intézett el. De az írásbeliség még­sem szóbeliség. Az előadói rendszer nem közvet­lenség. Ahol sem a felek, sem képviselőik nincsenek jelen, ahol csak az létezik, ami az ad­ókban van, ott a legtökéletesebb előadás — aminő Széll Farkasé volt — sem viheti az élet közvetlenségét a tárgyalásba. Épp azért ez a tárgyalás is igazolja, hogy bűnvádi eljárásunk reformra szorul. A szóbe­liség és közvetlenség, de nem az esküdtszék reformjára. A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 22. A­mint jön fel a lépcsőkön... XX. 2v£a,d­a.ernst61. Fordította Illésy Piroska. MÁSODIK RÉSZ. V. Fej­ezet. A teljes igazság. (Folytatás.) 8 Strange Márton elhagyva a kertet, s keresztül menve az után a partra, megállott, hogy a léptekre figyeljen, melyek szorosan látszottak az övét követni. Babonás félelem rag­yta meg, a­mint közele­dett, mert úgy tetszett neki, hogy azok olyan határo­zott lépések, mint a­milyennel Winter Mihály járt életében. De hirtelen összeszedve magát, s az elhatá­rozás által, mely keblét elragadta, minden szellemi vagy emberi beavatkozás iránt közönyössé téve, szi­lárdul folytatta útját, mihamar a sziklákhoz érve, me­lyek Lynaway falu és Marmot város közt feküdtek. Ezeknek a szikláknak volt egy különössége, mely mindenki előtt megjegyzésre méltónak tűnt fel. Kö­zepükön, két lábbal magasabban, mint a viz­ű da­gály idején egy nagy, gömbölyű barlang volt kivájva az óriási, sulyokkal összevert csúcsok közt, melyek némely helyen a szó szoros értelmében a tenger felett csüngöttek. Ide csak úgy juthattak be, ha felmász­tak a sziklák kiálló oldalain. Hogy rendesen a csempészek használták-e vagy még sok száz évvel ezelőtt emberi kezek készítették-e, sem Lynawayi, sem a marmoti emberek nem mond­hatták meg, csak egy volt bizonyos: az, hogy min­den évben nem egy emberéletet mentett meg a vízbe fulástól. Mert a part igen csalékony volt, sok éles szög­lettel és töréssel, úgy, hogy a­ki nem ismerte jól, kö­zönyösen folytatta útját, azt hívén, hogy semmi ve­szély nem fenyegeti a közeli dagálytól, míg egyszer csak azon vette magát észre, hogy minden felülről be van szorítva s ha nem ismerte a barlangot, s nem ér­te el ideje korán, bizonyos halál várt reá. Mindazon­által ilyen szerencsétlenségek ritkán történtek, mert kevés idegen merészkedett ilyen töretlen ösvényre, a­kik pedig közelben laktak, azok jól ismerték a vi­déket. Az út minden nyomát ismerve, s meg nem bo­tolva vagy tántorogva seholsem, a koromsötét éj da­czára Márton végre elérte az üreget, melyről beszél­tem, s belemászva, egy perczig a kétség és meglepe­tés mozdulatával állt meg, mert a másik léptek is megszűntek az alatta levő sziklákon. A másik perczben egy ember vetette fel magát, s mellette állt az üreg szájában. Valami élénk, világos meggyőződés, mely néha­­néha meglep bennünket halandókat, jött Mártonra, a­mint, a meglepető­től elszédülten, de minden félelem nélkül, visszahúzódott, mert mi volt most már reá nézve Mihály vagy akármelyik földi ember haragja vagy boszuja ? Mindegy volt, akár most jön a halál, akár egy órával később, mindössze is szeretett volna a maga idejében és a maga módja szerint elbúcsúzni a világtól... s azt kívánta volna, hogy semmi más hang ne zavarja azoknak a bizonyos szavaknak visszhangját, melyek elutazása perczében fülében fog­nak csengeni. — így hát visszajöttél Winter Mihály ? — monda nyugodtan, —­­ mi mindnyájan bizonyosok voltunk róla, hogy soha sem fogsz visszajönni, — mindnyájan, egyet kivéve. Beszéd közben keze kebléhez nyúlt, s megmar­kolt ott valamit, melyet valószínűleg más czélból rej­tett oda, mint a mire most fel fogja használni. — Igen! Visszajöttem, — kiáltott Mihály ösz­­szeszoritott fogain át, visszajöttem, hogy az igazságot, a teljes igazságot meghalljam a te átkozott ajkaidról; vagy — ha beszélni nem akarsz, — hogy megöljelek, mint egy undok kutyát! — Vigyázz, ember, — szólt pokoli mozdulással Márton, — meglehet, hogy ha kettőnk közül valaki meghal ma éjjel, az nem én leszek, és sem te, sem más nem kényszeríthet senkit, hogy beszéljen, ha ő is az egyetlen ember, ki szája felnyitásával egy nő hír­nevét kitisztázhatná. Mert látod, nem mindig lehet elhinni, a­mit egy fital nő beszél az embernek, a­kit szeret, hogy jó hírnevét megmentse. Ha most éjjel visszamennél Ninonhoz, akármit beszélne is neked, mindig kétely lenne szivedben, mely szerelmedet évek múltán, sötét, keserű átokká forditná. — Akkor hát, — kiáltott Mihály, karját meg­ragadva és az üreg szájába hurczolva őt, — ha nem akasz beszélni, jöjj velem, s az ő jelenlétében merd ismételni a hazugságot, melyet nekem esküdtél két évvel ezelőtt, mikor, mint férfi, férfivel állottam veled szemben! De Márton egy vadmacska gyorsaságával, ki­szabadította magát Mihály szorításából, s ismerve az üreg minden kanyarulatát és fordulatát, nem volt neki nehéz a másik heves keresését kikerülni, ki ide­s­tova kapkodott, csak a ritka levegőt fogva meg. — Sehová sem fogsz, akaratomon kívül elvinni — monda Márton hangja a távolban, —és az ő jelen­létébe nem megyek ma éjjel, meglehet, hogy egyi­künk vagy másikunk meglátja arczát még valaha, de ketten együtt soha, Winter Mihály, még csak lélegze­tet vehetünk. A­mi a történetet illeti, jó, elmondom neked, de nem azért, mintha félnék — meglehet, hogy megbánod, a­miért meghallottad, mert annál rosszabbul fog neked esni, hogy .... Hirtelen elhallgatott, önkénytelenül szilárdab­ban megragadva a fegyvert, melyet keblében rejtett. — Mikor Ninon először Synawaybe jött, roko­nom lévén, bizalmas lett velem, s nem volt félénk ve­lem szemközt, mint a többi férfiúval; és ha házukhoz mentem (mert anyja kedvelt engem s nem haragudott ha ott látott) Ninon mindig az ő kedves, gyöngéd mo­dorával beszélt velem, s úgy tetszett nekem, mintha napról napra jobban szeretne; de azt mondtam ma­gamban : »Még várok egy kicsit, még nem kényszerí­tem feleletre, mert olyan fiatal és vidor, eszébe sem jut a házasság, s így nem szóltam mindaddig, mig Marmotba nem mentünk. Mihály a sötétben közelebb, közelebb húzódott, alig véve lélegzetet. — Mivel még sohasem volt, ott annyira tetszett neki a sok látnivaló, a nagy boltok, hogy hat óra volt, mikor megfordultunk Synaway felé. De a balszerencse úgy akarta, hogy egy nagy színház előtt menjünk el, melyben bábok játszottak, és nagy sereg nép járt kisbe. Ninon megállóit és igy szólt: — »Oh Márton még soha életemben sem láttam ilyent.« S­ar­czát olyan kiváncsinak látva, elég bolond voltam bevinni, bár tudtam, annyival idősebb lévén mint ő és tapasztaltabb a világban, hogy hibázom és nem kellene ilyen későig kint tartani, még ha saját aka­ratának engedek is. — Mai napig emlékszem reá, hogy miként bá­mult a nevetséges alakokra, melyek kötélen rángatva körül tánczolták a színpadot, s mikor kijöttünk, kis kezét az enyémbe tette és igy szólt: — Oh Márton, mind olyan szép volt s örökké hálás vagyok magának érte ! — Hogy történt, sohasem fogom megfejteni, de annyi bizonyos, hogy az órára nézve eltévesztet­tem és azt hittem, hogy nyolcz van, mikor tulajdon­képpen kilencz volt. Tudván, hogy a dagály féltizkor emelkedik, igy szóltam : — Nem fél a parton haza­jönni, Ninon, az egy jó fél mértfölddel megrövidíti utunkat s már úgyis igen késő van ! — Egy cseppet sem félt, s elindultunk. Mivel az út göröngyös és az est sötét volt, rávettem, hogy karonfogva menjünk és egyszerre, mielőtt tudtam volna, hogy mit teszek, elmondtam neki, hogy sze­retem, s kértem, hogy ígérje meg, hogy felesé­gem lesz. — De ő megmondta,még mindig olyan nemesen — bár tudtam, hogy meg van ijedve, s ezért szidtam önmagamat,— hogy igen szeret engem s mindig jó ba­rátjának fog tartani, de nem szerelmes sem belém, sem másba. — Alig mondta ki e szavakat, mikor hideg ve­rejték borította arczomat és hallottam a tengert zúgni és morajlani a Smuggler-Folly lábánál. Rögtön tud­tam, hogy elszámítottam magamat, hogy a dagály jön és ha két percz alatt el nem érjük ezt a barlangot, akkor nem ér többet életünk egy gyertyakanócznál. Ninont karjaimba kaptam s mint az őrült, futni kezdtem. Elkiáltva magamat, hogy ne féljen, egyene­sen a vizbe mentem, mely derekamig ért és ruhája vi­zes lett és csepegett, mikor a másik oldalra értünk. A barlangba bejutni már könnyebb volt és betettem őt, s átkozódva magamban, hogy ilyen bolondul eltévesz­tettem a dagályt, s igy ennyi zavart hoztam a szegény, gyöngéd teremtésre, mert tudtam, hogy órákig ott kell maradnunk és mit fog mondani azalatt Synaway népe. Levetettem kabátomat, s betekergettem, mert rendkívül fázott; s aztán, mivel mint egy gyermek csendesen elaludt, leültem mellé, úgy hogy fejét vál­­lamra támaszthassa, mert a fal kemény volt. A sö­tétben megtalálom kezemmel a helyet, melyet ő érintett, s itt fog majd az én bűnös fejem is nyu­godni ... egykor... Ne irigyeld tőlem ezt a csekély boldogságot, ember, először és utoljára, és ő sohasem tudta, mert elmozdultam onnan mikor felébredt. Ijedt és meglepett volt, mikor a barlangban találta magát, s mikor megmondtam, hogy haza kell mennünk, és kiemeltem onnan. Szerencsétlen sorsunk Prentice Istvánt és Marty Vilmost szembe hozta velünk, de reméltem, hogy ők azt hiszik, hogy Ninon és én korán felkeltünk, hogy egy sétát tegyünk, s igy mikor Ninon meg akart állni, s elbeszélni nekik, elhúztam magammal s azt mondtam neki, hogy soha ne szóljon senkinek sem egy szót, még anyjának sem, ki elment, és akkor dél­után kellett neki megérkeznie, mert bár ő olyan ár­tatlan és bűntudatlan volt, tudtam, hogy milyen az emberek nyelve, s nem akartam, hogy pletykáljanak rólunk. De ezután az éjjel után Ninon soha sem volt többé az hozzám, a­ki azelőtt, soha sem nevetett, vagy üdvözölt, ha a házba jöttem; de tudván a leányok furcsa szokásait, nem törtem rajta a fejemet, mert azt hittem, hogy kissé meg van ijedve, s még mindig hi­szem, hogy idővel szeretett volna, ha te haza nem jösz akkor. De hát te hazajöttél, s így velem mindennek vége volt, nem voltam olyan vak, hogy ezt ne láttam volna, — de ezt nehéz, igen nehéz volt elviselni, s én elkeseredtem s csaknem megőrültem, hogy őt elvesz­tettem. Minden jó rosszra vált bennem, s a rossz mag rosszabbra, úgy hogy nem volt csoda — a­mint sok­szor mondtam magamban — hogy ő nem tudott meg­szeretni engemet. Látva, hogy napról-napra hogy tá­volodik el tőlem, míg az én rossz, nyomorult szívem mindig telve volt vele, reggel, délben, este, kegyetlen alávaló gondolat jött fejembe, s mikor találkoztam vele, így szóltam: kérem megmondta Mihálynak, hogy mielőtt az övé lett volna, az én szeretőm volt, s hogy az egyik nap déli tizenkét órájától, a másik nap reggeli öt óráig egyedül együtt voltunk?« — Nem — felelt, mert maga megigértette velem, hogy sohasem mondom meg senkinek; de szeretném most, ha fel­mentene ígéretemtől, mert nem akarom, hogy titkom legyen előtte, bármilyen csekély is. Szórni szóra ezeket mondta és olyan ártatlanul nézett reám, hogy láttam hogy nem értette; de szép arczának látása csak annál őrültebben éreztette velem, hogy mit vesztettem; s igy gonosz mosolylyal ezt mondtam: — Azt akarja ve­lem elhitetni, Ninon kisasszony, hogy nem tudja, hogy ha én Mihályhoz mennék és mindent elmondanék, soha sem nézne többé magára, és sohasem beszélne vele ? Fehér lett, mint a hó, mert mindent elhitt a­mit mondtam neki, és a­mi több, mindig olyan gyön­géd és meghajló volt, hogy sohasem ellenkezett má­sokkal. Az isten bocsássa meg, de mikor láttam, hogy miként veszi a dolgot, tudtam, hogy az ördög fegyvert adott kezembe, ha elég alávaló és becstelen lennék arra, hogy felhasználjam ellene. Azt mondtam neki: Csak menjen Mihályhoz és mondjon el neki mindent, és majd meglátja, hogy nem mond-e rögtön istenhozzádot, mert tudja meg, hogy ő igen különös az asszonyok iránt, és sohasem nézne olyanra, a­kiről csak egy szót is szólhatnának. Erre rémült és zavarodott lett, mert nem bírta fel­fogni, hogy miért lehetne őt vádolni, de mégis, mivel én azt mondtam, hogy lehet, elhitte, mert sohasem tu­dott vitatkozni, mindig gyermekes modorú és gondol­kozás lévén, nem igen tudván többet a világról, mint egy tízesztendős marmoti leány. (Tégy következik.) BELFÖLD. Tisztújitás. Fogaras, decz. 21. (Eredeti tudósítás.) Fogaras megyében a tisztújítás folyó hó 19-én tarta­tott meg, csaknem az összes bizottsági tagok jelen­létében. Horváth Mihály főispán küldöttség által meg­hivatván a gyűlésbe, a küldöttség élén díszmagyar ruhában jelent meg , hosszasan tartó általános éljen­zések között foglalva el az elnöki széket, hazafias be­széddel megnyitotta az ülést. Erre Román János bi­zottsági tag üdvözölte a­ főispánt lelkes szavakban fe­jezvén ki az egész gyűlésnek benne helyezett bizalmát. A főispán üdvözlő szavai után megválasztatott a ki­jelölő bizottság. Grempin Dániel alispán a maga és tiszttársai nevében bejelentette lemondását, mire két ideiglenes jegyző és egy tiszti ügyész helyettesittetvén, a főispán fölfüggesztette a gyűlést s fölhívta a candidáló bizott­ságot, hogy hivatalos helyiségébe vonulva, a kijelölést tegye meg. Mintegy fél óra múltán a kijelölő bizottság be­­terjesztette a candidalt tisztikar névjegyzékét. Ezen előterjesztés értelmében minden állás közfelkiáltással töltetett be s pedig: alispán lett Griemain Dániel volt alispán ; főjegyző Turcu János volt árvaszéki elnök; árvaszéki elnök Nagy Sándor volt főjegyző; első al­jegyző Popeneciu Jakab volt másodaljegyző; másod­aljegyző Pánczél Zsigmond volt közigazgatási joggya­kornok ; árvaszéki ülnök Flova János és Herszényi Bálint; előbbenn eddig is az volt, utóbbi mint ügyvéd most lépett a megye szolgálatába; pénztárnok Cipu Miklós, ellenőr Negrea Gergely, számvevő Pandrea Efraim, kik eddig is ezen tisztet viselték. Tiszti ügyész lett Kapocsányi Mór országgyűlési képviselő Benedek Gyula helyébe; főorvos dr. Papp István, alorvos dr. Szabó György, állatoros Jeszenszky Já­nos, kik eddig ezen tiszten voltak. Szép volt a közegyetértést látni, mely a bizott­sági tagokat lelkesítette, s mely azt eredményezte, hogy nem az érdek, hanem az egyének képes­sége volt a vezető indok s eredményezte az ál­talános közfelkiáltást, mely szerint két magyar képesített új taggal szaporodott a köz­pont s egy magyar, a tiszti ügyész, kicserélte állását egy újabb magyar taggal. A szolgabirák választása délutánra halasztatott s kineveztetett a szavazatszedő bizottság, azonban Her­szényi Imre fogarasjárási szolgabiró már most kikiál­­tatott közakarattal s igy csak más három járásra kel­lett a szavazást megejteni. A kijelöltek közül a délutáni választáson több­séget nyert: Bele Sándor az alsó-árpási, Negrea Lő­­rincz a sárkányi és Pop Constantin a törcsvári járás szolgabirói állásra Ezután a különböző bizottságok tagjai válasz­tottak meg részben 19-én, részben 20-án, minek végeztével délután 1 órakor a főispán, kiben az egész megye bizalma összpontosul, lelkes szavak kíséretében fejezte ki elismerését a tanusitott szép egyetértésért s a gyűlést bezárván, perczekig tartó harsogó éljenek közt távozott a gyűlésteremből. Elmondhatjuk, hogy a szép egyetértés meghozta gyümölcsét , ma­gyarok és románok megelégedéssel távoztak a vá­lasztás színhelyéről. (E levélből eléggé kitűnik, meny­nyire felel meg a valóságnak a »Pesti Napló« azon állítása, hogy a főispán »kiszolgáltatta« a megyét a nemzetiségi túlzóknak. A régi tisztikar választatott meg, amely csak annyiban változott, hogy a ma­­gyar elem szaporodott. ( szerk.) Pécs, decz. 22. Baranya­ vármegye tisztújító közgyűlése szokatlan részvét mellett ment végbe. A választások eredménye a következő: Alispán : Je­szenszky Ferencz, főjegyző: Bartosságh Imre, aljegy­zők : Leeb Károly és Devecsery Ákos, főügyész Né­meth Ignácz, főorvos: Hoebling Miksa; főpénztárnok Galamb Gyula ; ellenőr: Nagy Jenő; főszámvevő: Gyenes Kletus; számvevő: Náray Gyula; árvaszéki elnök: Jeszenszky Géza; árvaszéki ülnökök :Sey László, Gerdenich József; árvaszéki jegyzők Baross Kálmán, Benyovszky Manó; szolgabirák: Forray Iván, Mayer Béla, Antal Pál, Sey Lajos, Radocsay Kálmán, Kiss Aladár, Trixler Károly, — mind régi járásaikban ; segédszolgabirák: Polgár Jenő, Perczel Béni, Németh György, Jeszenszky Gyula, Csima Lajos, Máthé Ödön, Krasznay Mihály ; járási orvosok: dr. Trixler Rezső, dr. Jellasics Károly, dr. Troll József, dr. Kug­­ler Lipót, dr. Schlesinger Dávid, dr. Serly Sándor; közgyám: Igalics Radó; főkönyvvivő: Preiss Adolf — mind egyhangúlag. Alügyészszé nagy többséggel K­o­v­á­c­s Alajos választatott meg. KZ-CzLr­öXm­D. Berlin, decz. 20. (A titkos szavazás.) A porosz kép­viselőházban azt indítványozta a napokban Stern képviselő, hogy a törvényhozó testület tagjai is titkos szavazással választassanak. Puttkamer miniszter ellenezte az indítványt. A »K­ö­­­n­i­s­c­h­e Zeitung« azt írta ezután, hogy a miniszter Bis­marck herczegtől kapott erre utasítást, pedig Bis­marck herczeg annak idejében kárhoztatta a porosz képviselők nyilvános szavazással való választását és ő maga hozta be a birodalmi gyűlési képviselők titkos választását. A »Nordd. Alig. Zeitung« a következő­ket jegyzi meg erre: »Mi csak megerősíthetjük, hogy a canczellár gratulált Puttkamer miniszternek beszédjéért és hogy abban is egyetért a miniszterrel, hogy­­a porosz kirá­lyi kormány feladata megfontolni, várjon megtagad­ja-e az initiatívát a birodalmi gyűlési titkos szavazás megszüntetésére.« Ily megfontolás kötelessége vala­mennyi szövetséges kormánynak, de nevezetesen a po­rosznak. A porosz kormány nem volna áthatva a fele­lőssége által, ha 16 év alatt nem gondolt volna arra, hogy minő hatást gyakorolt a választási törvény in­tézményeinek szilárdítására és fejlesztésére. Eddig nincs kimondva, hogy minő következtetésre fog jutni a kormány köteles megfontolásában. Ha azonban meg­győződnék, hogy a titkos szavazás kárt tesz intézménye­inkben, nem mulaszthatná el indítványozni a választási törvény egyes pontjainak változtatását. Várjon e javas­latokat elfogadja-e a szövetségtanács vagy a birodalmi gyűlés többsége, ez oly kérdés, a­melytől nem függ a javaslattevő meggyőződése. A káros intézmények meg­tartásáért azok lennének felelősek, a­kik alkotmányos jogaiknál fogva leszavaznák a javaslatot. Ez a tekin­tet nem tarthatja vissza a kormányt, hogy oly javas­latokat terj­eszszen elő, a­melyeket hasznosaknak tart az országra nézve. Oportunitásból elmulasztani vala­mely kötelességet, a közeledő választásokra való tekintetből nemcsak rövidlátó politika lenne, hanem a kormány lelkiismeretes kötelességtudatával sem lenne összeegyeztethető. Kormányellenes választások, még ha több követ­kezik is egymás után, nem oly aggasztók a német biro­dalom jövőjére nézve, mint az alkotmányos élet káros intézményei. Itt nem döntjük el, várjon a titkos sza­vazás is ezek közé tartozik-e, de ez a kérdés aligha fog többé letűnni a napirendről.« Madrid, decz. 17. (Pártviszonyok és ka­bin­e­t-v­á­l­s­á­g.) A képviselőház csekély kisebbség ellenében Sagastát választotta elnökké, három hívét pedig alelnökökké. Ez azt bizonyítja, hogy a belügyi viszonyok fölött S­a­g­a­s­t­a uralkodik, nem pedig Posada de Herrera miniszterelnök. Híre is járt már, hogy a minisztérium föloszlatni készül a képviselőházat. Ezen kívül csak az a választása van, hogy megállapodásra jusson Lagastával. Ebben a tekintetben a választási kérdés megoldása határoz. A balpárt radikálisabb elemei az általános szavazati jogot követelik, hogy »a souverain népre« he­lyezzék át a politika súlypontját. De sokan vannak, a­kik attól félnek, hogy ebben az esetben tűrt intéz­ménnyé fog sülyedni a monarchia. A trónbeszéd sem ígérte meg az általánnos sza­vazati jogot, hanem csak kívánatosnak mondta a sza­vazati jog kiterjesztését, hogy oly népképviselet vá­­lasztassék, a­mely megfelel valamennyi társadalmi érdeknek. A kabinet ezen az alapon jutott egyetértésre Lagastával. Az a kérdés tehát, vájjon a minisztérium dynastikus - demokrata hívei ragaszkodni fognak-e ehhez, vagy pedig a republicánusokhoz pártolnak. Azt állítják, hogy a király nem fog beleegyezni az általános szavazati jogba. Más részről azt mond­ják, hogy a király semmit sem óhajt inkább, mint igazán liberális kormányt. Ő legkevésbbé ellenkezik korunk szellemével és meg van győződve, hogy a fe­jedelmek most nem támaszkodhatnak dogmákra, ha­nem föl kell okosan használniuk a modern eszméket. Szívesen látja, hogy a mostani kabinet kibékíti a pár­tokat és a többséggel üdítő és reformáló irányt visz a törvényhozásba és közigazgatásba, melyre valóban szükség van, hogy Spanyolország elfoglalhassa a régi helyét az európai államok közt. London, decz. 19 (Angol államférfiak beszédei.) A miniszterek és képviselők a válasz­tókkal való érintkezésre használják a parlamenti szünetet. E hó 18-án több száz munkás előtt beszélt Bright és Childers miniszter Ganthor­­peban. Bright azt mondta, hogy a reformbilt elfoga­dása óta egyetlen ország sem tett akkora haladást, mint Anglia. A nagy változás csendben történt meg. Az egyes osztályok közlekedtek egymáshoz; a trón iránti ragaszkodás nagyobb lett; a nép helyzete és egészségi állapota javult. Az államférfiak legköze­lebbi feladata, hogy biztosítsák a munkásoknak sza­vazati jog adásával a közügyekben való részvételét.

Next