Nemzet, 1885. április (4. évfolyam, 927-955. szám)
1885-04-08 / 933. szám
Szerkesztőség : Ferenciek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......................................... 2 frt. 3 hónapra ........................................................ 6 » 6 hónapra ........................................................ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 .Egyes szám 4 kr. 933. (96) szám. Budapest, 1885. Szerda, április 8 IV. évi folyam. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed alkalmából felhívjuk a NEMZET előfizetőit, hogy előfizetéseiket megnyitani szíveskedjenek. Lapunk iránya jövőben is marad, a mi volt. Tartalmát lehetőleg gazdaggá s változatossá tenni ezután is igyekezünk. A Nemzet előfizetési ára: Évnegyedre................................ 6 frt. Félévre............................................12 » Egész évre.......................................24 » Az esti lap külön küldéséért havonkint 35 kv, negyedévenkint 1 írttal több. Az előfizetési pénzek a Nemzet kiadóhivatalába (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Nemzet“ szerkesztősége és kiadóhivatala Budapest, április 7. Az utolsó tíz évi kormányzatnak egyik jellemző vonása, hogy lépésről lépésre átalakulnak intézményeink s javulnak közviszonyaink. Áll ez átalánosságban és áll különösen a közegészségügyről is. A Tisza-kormánynak egyik tagja az, ki ama fontos postulátumok közé, melyekre mint leglényegesebb tényezőkre a nemzetnek szüksége van és amelyek fejlesztésére minden erőből törekednünk kell, a műveltség és vagyonosság mellé oda sorozta az egészségügyet is. Úgyszólva programpontot képez ez utóbbi is tehát a kormány tevékenységének sorozatában. És már azáltal is, hogy kormányférfiak hangoztatják ezen ügynek nagy fontosságát, magának a közönségnek és a társadalomnak figyelme is jelentékenyen fel van ébresztve mindaz iránt, ami ez érdekkörbe tartozik. Aki megfigyelte a társadalmat újabban s összehasonlítja régibb állapotokkal, nem fogja tagadhatni, hogy a tisztasági érzék fejlődött, nálunk, mint ahogy a műveltség terjedésével — ami ismét tagadhatlan — természetes is. De ha bátran merjük constatálni a haladást ez irányban s a haladást abban is, hogy az egészségi tekinteteknek megfelelőbb életmódra is több gondot fordítanak nálunk az értelmesebb társadalmi osztályok, ezzel nem akarjuk azt mondani, mintha még nagyon sok kívánni való nem volna. Van bizony. Az egészségügy terén élethivatásszerűen működni hivatott egyének, orvosok és bábák az értelmiségi kereset csoportjában meglehetősen tekintélyes contingenst képeznek, de ha az összes népességhez való számarányukat veszszük, jóval többre is szükség volna. Ezen arány főleg az erdélyi részekben, kedvezőtlen s e szak művelőinek szaporodásával az egészségügynek nemcsak közvetlen, de közvetve is javulását kell és lehet várni, amennyiben rend, tisztaság, észszerű életmód, szellőztetés stb. iránti érzéket fejlesztik s az elemi és szükséges ismereteket terjesztik e téren. És ez nagyon fontos. Elfogult és pártszellemtől sugallt beszéd, azt állítni, hogy az 1870-től 1880-ig terjedő decennium alatt azért mutatkozik oly csekély szaporodás az ország lakosságában, mert legfőképen a sanyarú gazdasági viszonyok okozták a nagy halálozást s másfelől közvetlenül is gátolták a népesség szaporodását. Hiszen kimutathatólag ez idő alatt nagyban és egészben az anyagi viszonyok javulását, gyarapodását lehet constatálni. Legfőbb oka nézetünk szerint a populatió gyenge emelkedésének, helyijei közzel épen csökkenésének, a járványokon kívül, minő volt pl. a roncsoló torokláb, épen azon —, mondjuk — érzéketlenségben keresendő, melyet az alsóbb társadalmi rétegekben az egészségügy iránt lépten-nyomon tapasztalunk. A kivándorlás, melyet még leginkább lehetne, bár ezt sem kizárólag, gazdasági okokra visszavezetni, nem volt akkora, hogy érezhető különbséget tehetett volna az ország összes lakosságának számában. Amit állítottunk, igazoljuk azzal is, hogy míg az ország egyetemes lakosságának, ha nem is nagy, de mindenesetre némi emelkedését mutatta ki 1880 ban a népszámlálás 1870-hez képest, az erdélyi részekben, tehát ott, hol az értelmesség alsóbb fokon áll mint az anyaországban, a lakosság csökkenése constatálható. És ami különösen sajnos, csökkent főleg a magyar elem. Épen azért mi is nagy súlyt fektetünk közegészségügyünk érdekeire és azok hathatós felkarolására, mégpedig nemcsak átalános, humanistikus, hanem magyar szempontokból is. És ki ne fektetne közülünk súlyt fajunk számbeli gyarapodására ? A közegészségügy javulásával pedig előmozdítjuk ezt a fontos érdeket is. Szívesen és örömest üdvözlünk tehát minden jóravaló intézkedést e téren. Ilyennek tekintjük a közegészségi felügyelő állomások rendszeresítését is, melyekre legújabban négy igen jó szakerőt nevezett ki a kormány. Legyenek üdvözölve új állomásaikon, melyeket — nincs kétségünk benne — az ügy fontossága által megkívánt buzgalommal, odaadással és szakértelemmel fognak betölteni. Őszintén kívánjuk, hogy ténykedésüket a legjobb eredmény koronázza és óhajtjuk, hogy működésükkel közegészségügyünk javulásában, miről a belügyminiszteri jelentések is koronként bizonyságot tesznek, előre irányuló nyomokat hagyjanak hátra, szóval vigyék a maguk részéről is előbbre azt az ügyet, melyben tevékenyen munkálkodni hivatva vannak s a melynek fontosságától bizonyára teljesen át vannak hatva ! A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 7. Az országos képtár uj szerzeményei. — Rembrandt; Gérard Dow; Govaert Fanck. — Az országos képtár, mint egy ízben említettük, több új és igen szép képet szerzett meg, melyek neki különös díszt fognak kölcsözni. Különös disz! . . . az országos képtárnak! . . . az valóban nem keveset mond, hiszen képtárunk oly kitűnő remekműveket bir, hogy mellettük még a szép képek is eltörpülhetnek. És mégis föntartjuk állításunkat. Föntartjuk, mert az új szerzemények különösen a modern művészet irányzataira való tekintetből főfontosságunk és ennélfogva képtárunk keretében is nagy jelentőségre emelkednek. A modern művészet fáradhatatlan buzgalommal, valóságos telhetetlen szenvedéllyel búvárolja és tanulmányozza a régi németalföldi művészetet; a tudománytól adatokat és utasítást kér az egyes mesterekre nézve; és a mesterektől a régi híres műlánás kényes titkait igyekszik ellesni. A hollandi művészet történetének, a hollandi gyűjtemények leírásának, a hollandi mesterek életrajzainak, ismertetéseinek és bírálatainak új kiadásai egymást érik. Rembrandt »megvilágítása« valóságos mániává kezd fajulni. Soha a hollandi iskola annyira divatban nem volt, mint mai napság. Mi okozta a hollandi mesterekre irányult e nagy vágyat, mely korunkat ereszti ? A felelet igen egyszerű. A hollandi művészet ugyanazon éltető elveken alapul, melyek korunk művészetében határozók és irányadók. A hollandi művészet, — ha nem is egyenesen őse, vagy jobban mondva, ha nem is minden egyes fajban közvetlen elődje, — de minden főbb vonásában rokona korunk művészetének. Ami a hollandi művészetnek elsősorban értéket és érdekességet kölcsönöz, az mind elsőrendű praeoccupatióját képezi korunk művészetének is. Egészen természetes tehát, hogy korunk művészete inspirátióért, tanácsért, felvilágosításért azokhoz fordul, kik régente az ő elveit vallották, az ő műnézletét táplálták, az ő törekvéseinek irányában haladtak. A németalföldi mesterek korunk művészeire nézve olyanok, mint a politikában De Bonald, Joseph de Maistre és Chateaubriand a modern reactionariusokra nézve: tekintélyek, próféták, félistenek, kiknek műveiben, mintegy az idő által is szentesítve feltalálható az, amit mai nap ismét meg akarnak alkotni. A németalföldi művészek a modern festők egyházi atyái. Nem akarjuk a két kor kimerítő összehasonlítását megkísérteni. Csupán amaz elvi főpontokat kívánjuk jelezni, melyeken találkoznak. És azért legyen megengedve különösen a németalföldi művészetre egy futó pillantást vetni. Midőn a németalföldi művészetről beszélnek, elsősorban azt a művészetet értik, mely Hollandiában a XVII. század huszas éveitől egészen a nyolcvanas évekig fejlődött ki. Voltak Hollandiának e korszak előtt is jeles festői, de ezeket csak a nagy virágzási korszak előkészítőinek tekintik. A virágzási korszak pedig valóságos tüneményszerű természettel bír. Alig lehet a történetben találni művészetet, mely oly gyorsan, oly hatalmas erővel és oly mély intensivitással fejlődött volna, mint a hollandi. Ez a művészet hirtelen fakad, hallatlan és megigéző pompában ragyog és egyszerre elhervad, mint az aloe virága. Megnyílása, úgy mint eme virágé, nagy robbanással megy végbe. Hemskerk kivívja 1607-ben a gibraltári győzelmet, Spanyolhan elismeri a németalföldi tartományok függetlenségét; Hollandia kereskedése szabaddá lesz egész Európában; Orániai Móricz helytartó ; a béke biztosítva van. E perezben Hollandiát elfogja az erőérzetnek, az önbizalomnak, a szabad rendelkezhetésnek sokszerű mámora. A fiatal függetlenség betölti a lelkeket éltető leheletével, a béke elárasztja az embereket üdítő nyugalmával, és a szabad vagyonszerzés elhinti kincseinek áldását az egész nép fölött. Hollandia nem ismer többé urat maga fölött; övé a föld, övé a tenger, övé az ég. Szabadnak, gazdagnak, hatalmasnak érzi magát. Csak önmagát látja; csak magában hisz; önmagán kívül nincs más eszménye. Hollandia szerelmes lesz önmagába. És midőn a művészsereg megjelenik és a föltámadt országnak kínálja szolgálatait, mi mást adhatnának neki tárgyul, mint magát Hollandiát ? Hát van-e szebb, dicsőségesebb és érdekesebb valami a világon, mint Hollandia és népe ? A legtöbb művész tehát ezt veszi tárgyul, és pedig csupán ezt, kizárólag ezt. Nincs ott vallás, nincs eszmény, nincs semmi transcendentális tényező, mely befolyással volna a művészetre. A művészet arra való, hogy Hollandiának, az egyetlen és imádott Hollandiának hű képét másolja és örökítse meg. A németalföldi művészet tehát szükségszerűen realista lesz. Igen természetes, hogy az oly mű gyakorlatban, melynek semmi szellemi elve, semmi'speculativ'előitélete nincs és mely csupán az alaposan megfigyelt és élénken átérzett külső jelenségek hű képmását kívánja adni, a mübánás (procédé) nagy jelentőségre emelkedik. Mert a műlánás összessége ama titkoknak, képességek, ügyességeknek és fogásoknak, melyek a legjobb eszközök a keresett hűség elérésére. A hollandi festő, ki vagy arczképet, vagy a táj kissebbnagyobb részletét, vagy a korcsma egyik szegletét, a mesterember műhelyét, vagy a konyha edény halmazát festi, nem is gondol, nem is felel a kérdésre, hogy mit fest ? Lelkét csak az egy kérdés tölti meg, hogy mikép fest . Ez képezi a hollandi festő egyetlen praeoccupátiáját. És midőn műve kész, senki sem kérdi tőle, hogy az mit ábrázol ? Mindenki csak azt keresi, hogy jól van e festve ? Ha erre igennel lehet felelni, akkor a kép jó és — a kritika be van fejezve. E tényekkel szemben lehet-e csodálni, hogy korunk művészete, — mely lényegileg realisticus, minden törekvését a természet képmásának hű ábrázolására irányítja és minden erejével a műliánás tökéletességét keresi, — lehet-e csodálni, mondjuk, hogy korunk művészete a németalföldi mesterekhez zarándokol oktatásért, azon németalföldi mesterekhez, kik természethűségre és procédére nézve legmagasabban állnak ? De ezenfelül példa is van már a sikerre. Századunk huszas éveiben az angol és franczia tájképfestők, kikre a múlt századból semmi életrevaló traditio nem maradt, egyszerűen leültek a múzeumokban a hollandi tájképfestők, különösen Ruysdael és Hobbema művei elé és kezdték azokat másolni, avégből, hogy a rajtuk alkalmazott eljárást kipuhatolják és felderítsék. Amit így eltanultak, azt mint kipróbált és bevált eszközt kivitték a természetbe és alkalmazták. Igen jól jártak, mesterekké lettek, remekműveket teremtettek, oly remekműveket melyek, ha a hollandiak elveinek alapján alkotvák is, semmiben sem hasonlítnak a mintaképekhez. Régi bennük csak az alkotási furfang, az ízlés bennük egészen új. (Th. Rousseau, Troyon, Corot.) Mért ne volna ugyanez az eljárás alkalmazható a festőművészet egyéb ágaiban is ? És alkalmazzák is. Akárhány fiatal festő folyamodik mai napság a régi hollandi mesterek műveihez oktatásért és felvilágosításért. És innen van az, hogy a hollandi iskola képei oly nagy fontosságot nyernek a képtárakban. Innen van az, hogy a képtár, melyben gazdag és jól rendezett hollandi iskola található, rendkívül nagy didakttikai jelentőséggel is bír, és a fejlődő művész-generációnak eddig nem is sejtett nagy hasznára lehet. Örömmel üdvözöljük tehát az országos képtár igazgatójának, Pulszky Károlynak azon törekvését, hogy a képtár németalföldi szakaszát gazdagítsa és kiegészítse. Midőn elsősorban a vásárlandó Rembrandtra és a Rembrandt-iskolából való képekre vetette szemét, bebizonyította, hogy korát megértette és átérezte a feladatot, mely művészetünk fejlődésében rá, mint a képtár igazgatójára háramlik. Első lépését nagy siker koronázta. A megvett Rembrandt-kép melyen »az angyal Józsefet inti, hogy Egyptomba fusson«, a mester egyik legritkább remekműve és képtárunkban még ezenkívül hézagpótló is. A berlini Bode és a hangai Bredius, korunk e két legjelesebb Rembrandt-ismerőjének meghatározása szerint e kép az 1657-től 1660-ig lefolyt időközből,tehát a mester életének legsötétebb, legboldogtalanabb szakából való. Ez időbe esik Rembrandt vagyoni tönkrejutása, melynek következtében a mester kiszorul breedstraati házából és műterméből és átköltözik a »Roosgracht«-ra. Eladták (1657—58-ban) bútorait, festőszeteit, festményeit, képtárát, régiség-gyűjteményét, első rendű kézrajz- és metszetgyűjteményét és végre házát. A koros művész tehát kénytelen volt új életet kezdeni. Nehéz dolog oly emberre, kit az évek súlya már meggörnyesztett. Nejének, a kedves Saskiának halála nagy befolyással volt lelke hangulatára, de vagyoni bukása is hatott rá. Kedvével művei is elsötétülnek. Különösen a husszin veszti el ecsete alatt árnyalatainak gazdagságát; a mester mintha a test meztelen részeit az alapfestés eredeti szélességében és keménységében kívánná meghagyni; nem simogatja, nem vegyíti többé színeit, mint azelőtt tévé; világítása gyöngébbé és szétszórtabbá lesz ; árnyai sűrűbbek, egyhangúbbak és titokzatosabbak. Minden egyes művére mintha valami különös melancholia fátyla borulna. De ezen korszak az, melyben Rembrandt az ő legsajátabb modorának tetőpontjára lépett. Rembrandt, ki kora minden művészétől annyira elütött mégis egy ponton, és pedig a művészeti módszer, a mesterségi eljárás nagy jelentőségű pontján, legtökéletesebb, legteljesebb kifejezése kora és nemzete művészetének. Igaz, hogy kora ízlésének ellenére, sokat festette a bibliát, az evangéliumot; igaz, hogy minden tárgyában csak egy essentialis vonást keresett és ezt domborította ki hatalmasan, minden egyébnek rovására; igaz az is, hogy a való életet mindig valami egyéni ízű művész ötlet, sőt mondhatnék, valami meglepő, idegenszerű művészeti szeszély üvegén keresztül látta; és igaz mindezeknél fogva, hogy ő nem is volt realista, hanem inkább valami léleklakó műeszménynek örökös, fáradhatatlan kergetője, de azért egyetlen egy hollandi festő művei sem tüntetik fel oly világosan és hatásosan, mint az BELFÖLD. Budapest, ápr. 7. (A magyar miniszterek Bécsben.) A »Bud. Corr.« jelenti Bécsből: Tisza Kálmán miniszterelnök, ki flórakor gróf Kálnoky külügyminiszterrel és Szögyényi osztályfőnökkel értekezett, délben gróf Taaffevel tanácskozott. Délután 1 órakor a külügyi minisztériumban egybegyűltek a közösügyi miniszterek, továbbá gróf Taaffe, Dunajewsky, Pino osztrák és Tisza Kálmán, gróf Szapáry Gyula és gróf Széchenyi magyar miniszterek, hogy részt vegyenek a közös miniszteri konferencián, amely délutáni 4 óráig tartott. Több közösügyi dolog tárgyaltatott , nevezetesen kiterjeszkedtek e nemű ügyeket illetőleg a legközelebbi hónapok munkaprogrammjára is. Döntő határozat azonban a jelenleg legfontosabb kérdésben, vájjon a vámnovella a két parlamentben tárgyaltassék-e — még eddig nem hozatott. A conferentiákat holnap délután folytatni fogják, minthogy a délelőtt folyamán mindkét miniszterelnök ő felségének tesz jelentést. Saját tudósítónk a következőket táviratozza: Kálnoky gr. külügyminiszter elnöklete alatt ma délután 1 órakor miniszteri conferentia tartatott, melyen a közös minisztereken kívül jelen voltak Tisza Kál- KÜLFÖLD. Budapest, ápr. 7. (A franczia kormány nyilatkozata és a chinai béke.) A politikai psychologia legérdekesb tüneményei közé fog tartozni mindenha a franczia közéletben a múlt hó végén s e hó elején lefolyt válság. A nyilatkozat, melyet Brisson, az új kormányelnök, a kamara előtt felolvasott , bizonyosan világszerte méltánylásra fog találni hangja öntudatosságával, határozottságával, mérsékeltségével ; de akik keresni fogják benne, hogy miben tér hát el az e nyilatkozat által képviselt és jelzett politikaazon politikától, melyet a kamara a múlt héten oly impozáns többséggel defavoyált, ezt a különbséget nem fogják, vagy csak erőltetve fogják megtalálni. Még a szorosan vett belpolitikai kérdésekben — úgy lehet — lesz különbség Brisson és Ferry közt. Abban legalább, hogy az új kabinet— a választások előestéjén — bizonyos tetszelgéssel ígér teljes pártatlanságot, míg Ferry kormányát megszokták úgy tekinteni, mint amely — autocrát hajlandóságaival — a köztársasági párt különböző elemeit e választás útján jobban egy kalap alá akarja juttatni, abban — mondjuk — van az eltérésnek némi látszata. De a franczia kamara többségének kevés, sőt semmi baja nem volt Ferry belpolitikájával, sőt arra mindig meg volt a szükséges bizalmi szavazat. Ami a válságot előidézte, az a chinai háború volt, s ebben Brisson nyilatkozata veszedelmesen hasonlít előde sokat ócsárolt nyilatkozataihoz. De, úgy látszik, az új kabinet első »sikere« e téren egy oly tény lesz, melyet a maga egészében előde hajtott végre. Ha minden jel nem csal, Chinával meg van a béke ; egy jóravaló , méltányos alapon nyugvó béke, melyben a franczia dicsszomj is megnyugodhatik, s melynek folytán a további áldozatok szüksége is megszűnik. S e békét az a kormány hozta létre, melyet e kérdésben való b ámításaiért« a franczia kamara oly nagy szótöbbséggel defavoyált, s mely ellen a politikai káromkodások franczia hősei oly kifejezéseket engedtek meg maguknak, hogy tanulhattak tőlük a mi — kifejezésekben szintén nem válogatós— Cassagnacjaink is. Az uj franczia kormány — melylyel szemben senkinek sincs oka ellenszenvvel viseltetni, — egy nagy tanulsággal gazdagodva léphet a világ elé. Ez a tanulság az, hogy, ha kérdéses lehet is, volt-e Francziaországnak új kormányra szüksége, s van-e szükség rá, hogy e kormány más legyen, mint elődje, az nem lehet kérdéses, hogy Francziaországnak igenis új kamarára van szüksége, s annak, ha nagy megpróbáltatásoktól meg akarják óvni ez országot, másnak, okosabbnak kell lenni, mint előde volt. Budapest, ápr. 7. (Az új franczia külügyminiszter.) A tegnap megalakított franczia cabinet legérdekesebb alakja kétségkívül az új külügyminiszter. ■ Egyszerű mérnök volt a porosz-franczia hadjárat kitörésekor, de Gambetta,aki egész hadseregeket tudott előteremteni a földből,értett a tehetségek felfedezéséhez is és az ismeretlen mérnököt a katonai kabinet élére állította,ahol az csakugyan fényesen kitüntette magát. Azóta folyvást pártfogolta, teljes befolyásának latbavetésével. A két államférfin hosszú éveken át karöltve küzdött a köztársaság, a democratia elveiért, de a tunisi hadjárat alkalmából egyenetlenkedni kezdtek. Freycinet, aki miniszterelnök volt, nem akart a hatalmas tribün terveinek végrehajtó eszköze lenni. Az erős akaratú, dictatori hajlamokkal bíró kamaraelnök, sehogy sem tudta elképzelni, hogy egy miniszterelnök vele szembe merjen szállni. »Je le ferai marcher« — mondogató környezetének. Freycinet, mikor e nyilatkozatot meghallotta, haragjában igen drasticus kifejezésre ragadtatta magát: »Ah ! ce cochon!...« A viszálykodás Freycinet bukásával végződött. Gambetta maga is sajnálta, hogy versenytársává lett egykori barátját meg kellett buktatnia. Attól tartott, hogy a békés szellemű Freycinet távozását az ő revanchehajlamainak fogják tulajdonítani Németországban és ezért kapva kapott azon az eszmén, hogy a külügyi tárczát Barthelémy St. Hilairere kell bízni, aki külpolitikával ugyan nem foglalkozott addig, de a »Deutsche Revue« szerkesztőjéhez intézett germanophil leveleiért St. Epistolaire-nek csúfoltatott és igen népszerűtlenné tette magát. Freycinetről akkor úgy nyilatkozott Gambetta, hogy : »C’est la réserve de la France«. És ezzel Gambetta kifejezést adott az általános érzületnek. Mindazok, akik féltek, hogy Gambetta radicalizmusa lejtőre viszi Francziaországot, abban bíztak, hogy Freycinet lesz a fékező, ki a lefelé rohanó államszekeret a kellő pillanatban vissza fogja rántani. Rokonszenvvel beszéltek róla a conservativ republicanusok is, így pl. a »Gaulois« 1882-ben (mikor republicanus közlöny volt, Jules Simon vezetése alatt) a kiváló francia államférfiakról igen pikáns és szellemes vázlatokat közölt, melyeket igen sokan magának a főszerkesztőnek, Jules Simonnak tulajdonítottak. E sorozatban Freycinetről két czikk is jelent meg, melyek, ha nem is igazságosak, de igen szellemesek és melyeket nem lesz érdektelen most részben reproducálni. ». . .Freycinet két-háromszor volt már miniszter, közmunka-miniszter, külügyminiszter és miniszterelnök. Sokra vállalkozott és mindent elhibázott. De mindig nagyszabású volt. Mikor a katonai kabinet élén állott és a német invasio leggyőztesebb volt, ezt mondták róla: »Ő el van ítélve; balvégzet nehezedik rá, máskülönben lángelme volna.« Mint közmunkaminiszter terveket készített, melyek igen szépek a papiroson, egy óriási programmot, melyet a kislelkűek chimaerának neveznek, de amelyet tíz milliárd frankkal könnyű megvalósítni. Freycinet maga nem valósíthatta meg. Akkor sok titkos ellensége volt, akik vállalatait nyaktekerőknek mondták. Leon Say pénzügyminiszter titkon áskálódott ellene, sőt nyilvánosan is kifejezést adott aggodalmainak, míg végül a törlesztési járadék kibocsátása megpecsételte a rajongó szövetségét a pénzemberrel. Némi bámulattal látták az emberek egyesülni a tüzet és vizet, frigyre lépni a lyukas kosarat a Tichet-féle pénzszekrénynyel. A fukar Say engedni látszott a pazar Freycinetnek, de — mint afféle malitiósus ember — csak félig engedett. A bajt tetézte az, hogy az igazi mérnökök szerint a nagy terv megbukott. Nem bukott meg, csak el van halasztva a kivitel. Gonosz emberek követ tettek a vágányra és a nagy sütő mozdonya kisiklott. De hagyott utódainak 2—3 századra való munkát. .. . Mint külügyminiszter és miniszterelnök nem mehetett messzire. Kellemesen kezdte, de az a végzet megállította. Abba a hírbe jött, hogy szerencsétlen államférfin, de kitűnő szónok. Ez utóbbit csak az vonhatja kétségbe, aki érzéketlen a syrének csábításai iránt. Az édes rábeszélés csurog ajkairól és kellemes beszéde nem egyszer mentette meg balsors üldözte politikáját. Martignac sem volt kenetteljesebb, Ollivier Emil sem bűbájosabb. Sokszor mondták varázslónak. Ilyen zenészeknek nem lehet ellentállani, ha lantjukon még oly unalmas dolgokat játszanak is. A szószék fája is visszhangozza behízelgő szavukat és bűntársuknak szegődik. A varázs csak akkor szűnik meg, mikor Orpheus megbukott. De azt be kellett látni, hogy Freycinet elbájoló zenéje, mint minden ami nőies, ingatagságot, bágyadtságot, eszmehiányt rejt, hajlamot az eredménynélküli velleitásokra, a cselekvésre való gyógyithatlan mán miniszterelnök, Szapáry Gyula gr. és Széchenyi Pál gr. miniszterek — Taaffe gr. osztrák miniszterelnök és Dunajewsky és Pino b. osztrák miniszterek, Szögyény László osztályfőnök és Matlekovics Sándor államtitkár. A tanácskozás kereskedelempolitikai kérdések és a vámnovella fölött folyt. Holnap folytatni fogják, tehetetlenséget és azt a delicat szellemet, mely szüntelen ingadozik és mint a mámoros keleti ember örökké abban kéjeleg, hogy nem tudja mit akar. A függő ügy politikája ez. . . . Freycinet úr igen ékesen mondta el, hogy nem akarja az amnestiát, és igen ékesen mondta el, hogy keresztül fogja vinni és meg is csinálta az amnestiát. Seraph hangon ígérte hogy tiszteletben fogja tartani a vallási szabadságot és kibocsátotta a szerzetek elleni rendeleteket. Büszkén kijelentette, hogy a rendeleteket végre fogja hajtani és inkább ott hagyta a minisztériumot, semhogy végrehajtsa a rendeleteket. Egy minapi beszédében világitó-toronyról beszélt; ő maga is világitó -torony; világit, de forog. .... Úgy látszik, hogy a közönség, mely mindenre ráun, nem unta meg Freycinet-t. Ez a tündérmesebeli senator tud átalakulni, megifjedni és mint a bűbájos királyfi, tetszik minden alakban. Mi hamarabb fáradunk bele a lefestésébe, mint ő az átalakulásokba. Arczának, magatartásának változandósága kétségbe ejtene egy fényképészt is. De meg kell vallanunk, hogy mi is szeretjük és nem tehetjük, hogy ne szeressük őt. Még jobban fogunk örülni, ha ismét liberális republicánus lesz. Mindig sokat reméltünk tőle, és ha csalódunk, nem a mi hibánk. Egész Francziaország osztozik ez illusiónkban. A választók, akik négy kerületben választották meg, bizonyára azt hiszik felőle, hogy távol áll a politikai ármányoktól, a machiavellismustól, a clique-ektől, hogy szabad akarattal bír, önzetlen, nem tud meghajolni egy jelszó előtt, ellensége minden láncznak, mérsékelt, nyugodt és elpirulna azon gondolattól, hogy bárki szolgájának tartják. És mi is ezt hiszszük felőle. Négy ajtón jött be a senatusba. Megválasztották Foixban, Parisban, Pondichéryben és Montauban. Megnőtt, fenhangon beszélhet és ha be akar lépni a »nagy minisztérium«-ba (a Gambetta cabinet), feltételhez kötheti e belépést. De miután mindenki előre látja ezen cabinet bukását, fogja-e a hűséget az öngyilkosságig vinni ? Freycinet a nap hőse, plebiscitum nyilatkozott mellette és ha a köztársaság elnöki állása megüresednék, a congressus, ha a választók óhaját figyelembe akarja venni, kénytelen volna a feléje fordulni. Nem egyszerű minisztert, hanem miniszterelnököt látnak benne, nem Gambetta minisztertársát, hanem Gambetta utódát. . .« Budapest, ápr. 7. (Az angolok és oroszok Ázsiában.) A »Novoje Vremja« »Pár szó a »Times« hoz czimű czikkében ezeket írja: A »Times« azt hiszi, hogy Oroszország élni akar azzal a válságos helyzettel, melybe Angolország Egyptomban jutott és azért ten olyan ajánlatot az afghán határt illetőleg, melyet »egyetlen angol kormány sem fog elfogadni.« Erre csak azt jegyezzük meg, hogy ha Angliának megvannak a saját érdekei, amelyektől nem tágít, viszont ilyen érdekeink nekünk is vannak. Sőt ez érdekek nem azóta vannak, mióta fellépett a mahdi, és az angolok Khartumnál szerepelnek; jóval előbb fogamzanak meg azok, és ma már az orosz társadalom többségének vérébe átmentek. Európa államai közt Oroszország az egyedüli, melyet mindenha szerénység, sőt félénkség is jellemzett oly pillanatokban, midőn az ő helyzetében minden más hatalom élne az alkalommal. — Orosz ember soha nem feledi a berlini szerződést, de még azt a diadalt sem, mely utána Beaconsfieldnek jutott osztályrészül. Oroszországnak nem került volna fáradságába elfoglalni Konstantinápolyt és kemény hangon szólani onnét, ahelyett, hogy Angliának és másoknak alkalmat szolgáltasson az orosz törekvések és vér fölötti diadalra. Szerénységünk megkapta a kitűnő leczkét és azt elfeledni annyi volna, mint feledni orosz voltunkat. De ebből nem következik, hogy visszaélni akarunk Anglia szerencsétlenségével. Oroszország csupán viszszaemlékszik a nyert leckékre, és czéljait nagyhatalomhoz illő állhatatossággal és szilárdsággal akarja követni. Amit megtenne Oroszország akkor, ha Anglia legyőzné a mahdit, azt fogja tenni akkor is, ha e vezér, amit nem kívánunk Angliának, legyőzi őket. Nekünk India nem kell, mi nem oda törekszünk. Okvetetlenül biztosított helyzetre van szükségünk az indiai birodalommal szemközt, mert arról szilárdan meg vagyunk győződve, hogy Anglia és Oroszország közt csak akkor lehetséges a béke és a nyugalom, ha szilárdan fogunk