Nemzet, 1885. április (4. évfolyam, 927-955. szám)

1885-04-08 / 933. szám

Szerkesztőség : Ferenc­iek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......................................... 2 frt. 3 hónapra ........................................................ 6 » 6 hónapra ........................................................ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 .­Egyes szám 4 kr. 933. (96) szám. Budapest, 1885. Szerda, április 8 IV. évi folyam. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed alkalmából felhívjuk a NEMZET előfizetőit, hogy előfizetéseiket meg­­nyitani szíveskedjenek. Lapunk iránya jövőben is marad, a mi volt. Tartalmát lehetőleg gazdaggá s változa­tossá tenni ezután is igyekezünk. A Nemzet előfizetési ára: Évnegyedre................................ 6 frt. Félévre............................................12 » Egész évre.......................................24 » Az esti lap külön küldéséért havonkint 35 kv, negye­dévenkint 1 írttal több. Az előfizetési pénzek a Nemzet kiadóhivatalá­ba (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Nemzet“ szerkesztősége és kiadóhivatala Budapest, április 7. Az utolsó tíz évi kormányzatnak egyik jellemző vonása, hogy lép­ésről lépésre átala­kulnak intézményeink s javulnak közviszo­nyaink. Áll ez átalánosságban és áll különö­sen a közegészségügyről is. A Tisza-kor­­mánynak egyik tagja az, ki ama fontos pos­­tulátumok közé, melyekre mint leglényege­sebb tényezőkre a nemzetnek szüksége van és a­melyek fejlesztésére minden erőből töre­kednünk kell, a műveltség és vagyonosság mellé oda sorozta az egészségügyet is. Úgyszólva program­pontot képez ez utóbbi is tehát a kormány tevékenységének soroza­tában. És már azáltal is, hogy kormányfér­fiak hangoztatják ezen ügynek nagy fontos­ságát, magának a közönségnek és a társada­­lomnak figyelme is jelentékenyen fel van éb­resztve mindaz iránt, a­mi ez érdekkör­be tartozik. A­ki megfigyelte a társa­dalmat újabban s összehasonlítja régibb állapotokkal, nem fogja tagadhatni, hogy a tisztasági érzék fejlődött, nálunk, mint a­hogy a műveltség terjedésével — a­mi is­mét tagadhatlan — természetes is. De ha bátran merjük constatálni a haladást ez irányban s a haladást abban is, hogy az egészségi tekinteteknek megfelelőbb élet­módra is több gondot fordítanak nálunk az értelmesebb társadalmi osztályok, ezzel nem akarjuk azt mondani, mintha még nagyon sok kívánni való nem volna. Van bizony. Az egészségügy terén élethivatásszerűen működni hivatott egyének, orvosok és bábák az értelmiségi kereset csoportjában meglehe­tősen tekintélyes contingenst képeznek, de ha az összes népességhez való számarányukat veszszük, jóval többre is szükség volna. Ezen arány főleg az erdélyi részekben, kedvezőtlen s e szak művelőinek szaporodásával az egész­ségügynek nemcsak közvetlen, de közvetve is javulását kell és lehet várni, a­mennyiben rend, tisztaság, észszerű életmód, szellőztetés stb. iránti érzéket fejlesztik s az elemi és szükséges ismereteket terjesztik e téren. És ez nagyon fontos. Elfogult és pártszellemtől sugallt be­széd, azt állítni, hogy az 1870-től 1880-ig terjedő decennium alatt azért mutatkozik oly csekély szaporodás az ország lakosságában, mert legfőképen a sanyarú gazdasági viszo­nyok okozták a nagy halálozást s másfelől közvetlenül is gátolták a népesség szaporo­dását. Hiszen kimutathatólag ez idő alatt nagyban és egészben az anyagi viszonyok javulását, gyarapodását lehet constatálni. Legfőbb oka nézetünk szerint a populatió gyenge emelkedésének, helyijei­­ közzel épen csökkenésének, a járványokon kívül, minő volt pl. a roncsoló torokláb, épen azon —, mondjuk — érzéketlenségben keresendő, me­lyet az alsóbb társadalmi rétegekben az egészségügy iránt lépten-nyomon tapaszta­lunk. A kivándorlás, melyet még leginkább lehetne, bár ezt sem kizárólag, gazdasági­­ okokra visszavezetni, nem volt akkora, hogy érezhető különbséget tehetett volna az ország összes lakosságának számában. A­mit állítottunk, igazoljuk azzal is, hogy míg az ország egyetemes lakosságának, ha nem is nagy, de minden­esetre némi emel­kedését mutatta ki 1880 ban a népszámlá­lás 1870-hez képest, az erdélyi részekben, tehát ott, hol az értelmesség alsóbb fokon áll mint az anyaországban, a lakosság csökke­nése constatálható. És a­mi különösen saj­nos, csökkent főleg a magyar elem. Épen azért mi is nagy súlyt fektetünk közegészségügyünk érdekeire és azok hathatós felkarolására, még­pedig nemcsak átalá­­nos, h­umanistikus, hanem magyar szempon­tokból is. És ki ne fektetne közülünk súlyt fajunk számbeli gyarapodására ? A köz­­egészségügy javulásával pedig előmozdítjuk ezt a fontos érdeket is. Szívesen és örömest üdvözlünk tehát minden jóravaló intézkedést e téren. Ilyennek tekintjük a közegész­ségi felügyelő állomások rendszeresíté­­sét is, melyekre legújabban négy igen jó szakerőt nevezett ki a kormány. Legyenek üdvözölve új állomásaikon, melyeket — nincs kétségünk benne — az ügy fontossága által megkívánt buzgalommal, odaadással és szakértelemmel fognak betölteni. Őszintén kívánjuk, hogy ténykedésüket a legjobb eredmény koronázza és óhajtjuk, hogy mű­ködésükkel közegészségügyünk javulásában, miről a belügyminiszteri jelentések is koron­­ként bizonyságot tesznek, előre irányuló nyo­mokat hagyjanak hátra, szóval vigyék a ma­guk részéről is előbbre azt az ügyet, mely­ben tevékenyen munkálkodni hivatva van­nak s a melynek fontosságától bizonyára teljesen át vannak hatva ! A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 7. Az országos képtár uj szerzeményei. — Rembrandt; Gérard Dow; Govaert Fanck. — Az országos képtár, mint egy ízben említettük, több új és igen szép képet szerzett meg, melyek neki különös díszt fognak kölcsözni. Különös disz! . . . az országos képtárnak! . . . az valóban nem keveset mond, hiszen képtárunk oly kitűnő remekműveket bir, hogy mellettük még a szép képek is eltörpülhet­nek. És mégis föntartjuk állításunkat. Föntartjuk, mert az új szerzemények különösen a modern művé­szet irányzataira való tekintetből főfon­tosságunk és ennélfogva képtárunk keretében is nagy jelentőségre emelkednek. A modern művészet fáradhatatlan buz­galommal, valóságos telhetetlen szenvedéllyel búvá­­rolja és tanulmányozza a régi németalföldi művésze­tet; a tudománytól adatokat és utasítást kér az egyes mesterekre nézve; és a mesterektől a régi híres műlánás kényes titkait igyekszik ellesni. A hollandi művészet történetének, a hollandi gyűjtemények le­írásának, a hollandi mesterek életrajzainak, ismerte­téseinek és bírálatainak új kiadásai egymást érik. Rembrandt »megvilágítása« valóságos mániává kezd fajulni. Soha a hollandi iskola annyira divatban nem volt, mint mai napság. Mi okozta a hollandi mesterekre irányult e nagy vágyat, mely korunkat ereszti ? A felelet igen egyszerű. A hollandi művészet ugyanazon éltető elve­ken alapul, melyek korunk művészetében határozók és irányadók. A hollandi művészet, — ha nem is egyenesen őse, vagy jobban mondva, ha nem is min­den egyes fajban közvetlen elődje, — de minden főbb vonásában rokona korunk művészetének. Ami a hol­landi művészetnek első­sorban értéket és érdekességet kölcsönöz, az mind elsőrendű praeoccupatióját ké­pezi korunk művészetének is. Egészen természetes te­hát, hogy korunk művészete inspirátióért, tanácsért, felvilágosításért azokhoz fordul, kik régente az ő el­veit vallották, az ő műnézletét táplálták, az ő törek­véseinek irányában haladtak. A németalföldi meste­rek korunk művészeire nézve olyanok, mint a politi­kában De Bonald, Joseph de Maistre és Chateau­briand a modern reactionariusokra nézve: tekinté­lyek, próféták, félistenek, kiknek műveiben, mintegy az idő által is szentesítve feltalálható az, amit mai nap ismét meg akarnak alkotni. A németalföldi mű­vészek a modern festők egyházi atyái. Nem akarjuk a két kor kimerítő összehasonlí­tását megkísérteni. Csupán amaz elvi főpontokat kí­vánjuk jelezni, melyeken találkoznak. És azért legyen megengedve különösen a németalföldi művészetre egy futó pillantást vetni. Midőn a németalföldi művészetről beszélnek, első­sorban azt a művészetet értik, mely Hollan­diában a XVII. század huszas éveitől egészen a nyolc­vanas évekig­ fejlődött ki. Voltak Hollandiának e korszak előtt is jeles festői, de ezeket csak a nagy virágzási korszak előkészítőinek tekintik. A virágzási korszak pedig valóságos tüneményszerű természettel bír. Alig lehet a történetben találni művészetet, mely oly gyorsan, oly hatalmas erővel és oly mély intensi­­vitással fejlődött volna, mint a hollandi. Ez a művé­szet hirtelen fakad, hallatlan és megigéző pompában ragyog és egyszerre elhervad, mint az aloe virága. Megnyílása, úgy mint eme virágé, nagy robbanással megy végbe. Hemskerk kivívja 1607-ben a gibraltári győzelmet, Spanyolhan elismeri a németalföldi tarto­mányok függetlenségét; Hollandia kereskedése sza­baddá lesz egész Európában; Orániai Móricz hely­tartó ; a béke biztosítva van. E perezben Hollandiát elfogja az erőérzetnek, az önbizalomnak, a szabad rendelkezhetésnek sokszerű mámora. A fiatal füg­getlenség betölti a lelkeket éltető leheletével, a béke elárasztja az embereket üdítő nyugal­mával, és a szabad vagyonszerzés elhinti kincsei­nek áldását az egész nép fölött. Hollandia nem ismer többé urat maga fölött; övé a föld, övé a tenger, övé az ég. Szabadnak, gazdagnak, hatalmasnak érzi ma­gát. Csak önmagát látja; csak magában hisz; önma­gán kívül nincs más eszménye. Hollandia szerelmes lesz önmagába. És midőn a művészsereg megjelenik és a föl­támadt országnak kínálja szolgálatait, mi mást adhatnának neki tárgyul, mint magát Hollan­diát ? Hát van-e szebb, dicsőségesebb és érdekesebb valami a világon, mint Hollandia és népe ? A legtöbb művész tehát ezt veszi tárgyul, és pedig csupán ezt, kizárólag ezt. Nincs ott vallás, nincs eszmény, nincs semmi transcendentális tényező, mely befolyással volna a művészetre. A művészet arra való, hogy Hol­landiának, az egyetlen és imádott Hollandiának hű képét másolja és örökítse meg. A németalföldi mű­vészet tehát szükségszerűen realista lesz. Igen természetes, hogy az oly mű gyakorlatban, melynek semmi szellemi elve, semmi'speculativ'előitélete nincs és mely csupán az alaposan megfigyelt és élén­ken átérzett külső jelenségek hű képmását kívánja adni, a mübánás (procédé) nagy jelentőségre emel­kedik. Mert a műlánás összessége ama titkoknak, képességek, ügyességeknek és fogásoknak, melyek a legjobb eszközök a keresett hűség elérésére. A hol­landi festő, ki vagy arczképet, vagy a táj kissebb­­nagyobb részletét, vagy a korcsma egyik szegletét, a mesterember műhelyét, vagy a konyha edény halma­zát festi, nem is gondol, nem is felel a kérdésre, hogy mit fest ? Lelkét csak az egy kérdés tölti meg, hogy mikép fest . Ez képezi a hollandi festő egyetlen praeoc­­cupátiáját. És midőn műve kész, senki sem kérdi tőle, hogy az mit ábrázol ? Mindenki csak azt keresi, hogy jól van e festve ? Ha erre igennel lehet felelni, akkor a kép jó és — a kritika be van fejezve. E tényekkel szemben lehet-e csodálni, hogy korunk művészete, — mely lényegileg realisticus, minden törekvését a természet képmásának hű ábrá­zolására irányítja és minden erejével a műliánás töké­letességét keresi, — lehet-e csodálni, mondjuk, hogy korunk művészete a németalföldi mesterekhez zarán­dokol oktatásért, azon németalföldi mesterekhez, kik természethűségre és procédére nézve legmagasabban állnak ? De ezenfelül példa is van már a sikerre. Szá­zadunk huszas éveiben az angol és franczia tájkép­­festők, kikre a múlt századból semmi életrevaló tra­ditio nem maradt, egyszerűen leültek a múzeumok­ban a hollandi tájképfestők, különösen Ruysdael és Hobbema művei elé és kezdték azokat másolni, avégből, hogy a rajtuk alkalmazott eljárást kipuha­tolják és felderítsék. Amit így eltanultak, azt mint kipróbált és bevált eszközt kivitték a természetbe és alkalmazták. Igen jól jártak, mesterekké lettek, re­mekműveket teremtettek, oly remekműveket me­lyek, ha a hollandiak elveinek alapján alkotvák is, semmiben sem hasonlítnak a mintaképek­hez. Régi bennük csak az alkotási furfang, az ízlés bennük egészen új. (Th. Rousseau, Troyon, Corot.) Mért ne volna ugyanez az eljárás alkalmazható a festőművészet egyéb ágaiban is ? És alkalmazzák is. Akárhány fiatal festő folyamodik mai napság a régi hollandi mesterek műveihez oktatásért és felvilágosí­tásért. És innen van az, hogy a hollandi iskola képei oly nagy fontosságot nyernek a képtárakban. Innen van az, hogy a képtár, melyben gazdag és jól rende­zett hollandi iskola található, rendkívül nagy didakt­­­tikai jelentőséggel is bír, és a fejlődő művész-gene­­rációnak eddig nem is sejtett nagy hasznára lehet. Örömmel üdvözöljük tehát az országos képtár igazgatójának, Pulszky Károlynak azon törekvését, hogy a képtár németalföldi szakaszát gazdagítsa és kiegészítse. Midőn első­sorban a vásárlandó Rem­brandtra és a Rembrandt-iskolából való képekre ve­tette szemét, bebizonyította, hogy korát megértette és átérezte a feladatot, mely művészetünk fejlődésében rá, mint a képtár igazgatójára háramlik. Első lépését nagy siker koronázta. A megvett Rembrandt-kép melyen »az angyal Józsefet inti, hogy Egyptomba fusson«, a mester egyik legritkább remekműve és képtárunkban még ezenkívül hézagpótló is. A berlini Bode és a hangai Bredius, korunk e két leg­­j­elesebb Rembrandt-ismerőj­ének meghatározása szerint e kép az 16­5­7-től 1660-ig lefolyt időközből,tehát a mester életének legsötétebb, legboldogtalanabb szakából való. Ez időbe esik Rembrandt vagyoni tönkrejutása, mely­nek következtében a mester kiszorul breedstraati há­zából és műterméből és átköltözik a »Roosgracht«-ra. Eladták (1657—58-ban) bútorait, festőszeteit, fest­ményeit, képtárát, régiség-gyűjteményét, első rendű kézrajz- és metszetgyűjteményét és végre házát. A koros művész tehát kénytelen volt új életet kezdeni. Nehéz dolog oly emberre, kit az évek súlya már meg­­görnyesztett. Nejének, a kedves Saskiának halála nagy befolyással volt lelke hangulatára, de vagyoni bukása is hatott rá. Kedvével művei is elsötétülnek. Különösen a hus­szin veszti el ecsete alatt árnyalatai­nak gazdagságát; a mester mintha a test meztelen részeit az alapfestés eredeti szélességében és kemény­ségében kívánná meghagyni; nem simogatja, nem ve­gyíti többé színeit, mint azelőtt tévé; világítása gyön­gébbé és szétszórtabbá lesz ; árnyai sűrűbbek, egyhan­gúbbak és titokzatosabbak. Minden egyes művére mint­ha valami különös melancholia fátyla borulna. De ezen korszak az, melyben Rembrandt az ő legsajátabb mo­dorának tetőpontjára lépett. Rembrandt, ki kora min­den művészétől annyira elütött mégis egy ponton, és pe­dig a művészeti módszer, a mesterségi eljárás nagy jelentőségű pontján, legtökéletesebb, legteljesebb kifejezése kora és nemzete művészetének. Igaz, hogy kora ízlésének ellenére, sokat festette a bibliát, az evangéliumot; igaz, hogy minden tárgyában csak egy essentialis vonást keresett és ezt domborította ki ha­talmasan, minden egyébnek rovására; igaz az is, hogy a való életet mindig valami egyéni ízű művész ötlet, sőt mondhatnék, valami meglepő, idegenszerű művészeti szeszély üvegén keresztül látta; és igaz mindezeknél fogva, hogy ő nem is volt realista, hanem inkább va­lami léleklakó műeszménynek örökös, fáradhatatlan kergetője, de azért egyetlen egy hollandi festő művei sem tüntetik fel oly világosan és hatásosan, mint az B­ELFÖLD. Budapest, ápr. 7. (A magyar m­i­n­i­s­z­t­e­­rek Bécsben.) A »Bud. Corr.« jelenti Bécs­­ből: Tisza Kálmán miniszterelnök, ki flórakor gróf Kálnoky külügyminiszterrel és Szögyényi osz­tályfőnökkel értekezett, délben gróf Taaffevel tanács­kozott. Délután 1 órakor a külügyi minisztériumban egybegyűltek a közösügyi miniszterek, továbbá gróf Taaffe, Dunajewsky, Pino osztrák és Tisza Kál­mán, gróf Szapáry Gyula és gróf Széchenyi magyar miniszterek, hogy részt vegyenek a kö­zös miniszteri konferencián, a­mely délutáni 4 óráig tartott. Több közösügyi dolog tár­gyaltatott , nevezetesen kiterjeszkedtek e nemű ügye­ket illetőleg a legközelebbi hónapok munkapro­­grammjára is. Döntő határozat azonban a jelenleg legfontosabb kérdésben, vájjon a vámnovella a két parlamentben tárgyaltassék-e — még eddig nem ho­zatott. A conferentiákat holnap délután folytatni fogják, minthogy a délelőtt folyamán mindkét mi­niszterelnök ő felségének tesz jelentést. Saját tudósítónk a következőket táviratozza: Kálnoky gr. külügyminiszter elnöklete alatt ma dél­után 1 órakor miniszteri conferentia tartatott, melyen a közös minisztereken kívül jelen voltak Tisza Kál-­­ KÜ­LFÖLD. Budapest, ápr. 7. (A franczia kor­mány nyilatkozata és a chinai béke.) A politikai psychologia legérdekesb tüneményei közé fog tartozni mindenha a franczia közéletben a múlt hó végén s e hó elején lefolyt válság. A nyilatkozat, melyet Brisson, az új kormányelnök, a kamara előtt felolvasott , bizonyosan világszerte méltánylásra fog találni hangja öntudatos­­ságával, határozottságával, mérsékeltségé­­vel ; de a­kik keresni fogják benne, hogy mi­ben tér hát el az e nyilatkozat által képvi­selt és jelzett politika­­azon politikától, melyet a kamara a múlt héten oly impozáns több­séggel defavoyált, ezt a különbséget nem fog­ják, vagy csak erőltetve fogják megtalálni. Még a szorosan vett belpolitikai kérdésekben — úgy lehet — lesz különbség Brisson és Ferry közt. Abban legalább, hogy az új kabinet— a választások előestéjén — bizonyos tetszelgés­­sel ígér teljes pártatlanságot, míg Ferry kor­mányát megszokták úgy tekinteni, mint a­mely — autocrát hajlandóságaival — a köz­­társasági párt különböző elemeit e választás út­ján jobban egy kalap alá akarja juttatni, ab­ban — mondjuk — van az eltérésnek némi látszata. De a franczia kamara többségének ke­vés, sőt semmi baja nem volt Ferry belpoli­tikájával, sőt arra mindig meg volt a szüksé­ges bizalmi szavazat. Ami a válságot előidézte, az a chinai háború volt, s ebben Brisson nyi­latkozata veszedelmesen hasonlít előde sokat ócsárolt nyilatkozataihoz. De, úgy látszik, az új kabinet első »sikere« e téren egy oly tény lesz, melyet a maga egészében előde hajtott végre. Ha minden jel nem csal, Chiná­­val meg van a béke ; egy jóravaló , méltányos alapon nyugvó béke, mely­ben a franczia dicsszomj is megnyugodhatik, s melynek folytán a további áldozatok szük­sége is megszűnik. S e békét az a kormány hozta létre, melyet e kérdésben való b ámítá­saiért« a franczia kamara oly nagy szótöbb­séggel defavoyált, s mely ellen a politikai ká­romkodások franczia hősei oly kifejezéseket en­gedtek meg maguknak, hogy tanulhattak tőlük a mi — kifejezésekben szintén nem válogatós­­— Cassagnacjaink is. Az uj fr­anczia kormány — melylyel szemben senkinek sincs oka ellen­szenvvel viseltetni, — egy nagy tanulsággal gazdagodva léphet a világ elé. Ez a tanulság az, hogy, ha kérdéses lehet is, volt-e Fran­­cziaországnak új kormányra szüksége, s van-e szükség rá, hogy e kormány más legyen, mint elődje, az nem lehet kérdéses, hogy Francziaországnak igen­is új kamarára van szüksége, s annak, ha nagy megpróbál­tatásoktól meg akarják óvni ez országot, másnak, okosabbnak kell lenni, mint előde volt. Budapest, ápr. 7. (Az új franczia külügy­­m­i­n­i­s­z­t­e­r.) A tegnap megalakított franczia cabinet legérdekesebb alakja kétségkívül az új külügyminiszter. ■ Egyszerű mérnök volt a porosz-franczia hadjárat kitöré­­­­sekor, de Gambetta,aki egész hadseregeket tudott előte­remteni a földből,értett a tehetségek felfedezéséhez is és az ismeretlen mérnököt a katonai kabinet élére állítot­­ta,a­hol az csakugyan fényesen kitüntette magát. Azóta folyvást pártfogolta, teljes befolyásának latbavetésé­­vel. A két államférfin hosszú éveken át karöltve küz­­­­dött a köztársaság, a democratia elveiért, de a tunisi hadjárat alkalmából egyenetlenkedni kezdtek. Frey­­cinet, aki miniszterelnök volt, nem akart a hatalmas tribün terveinek végrehajtó eszköze lenni. Az erős akaratú, dictatori hajlamokkal bíró kamara­elnök, se­hogy sem tudta elképzelni, hogy egy miniszterelnök vele szembe merjen szállni. »Je le ferai marcher« — mon­dogató környezetének. Freycinet, mikor e nyilatkoza­tot meghallotta, haragjában igen drasticus kifeje­zésre ragadtatta magát: »Ah ! ce cochon!...« A vi­szálykodás Freycinet bukásával végződött. Gambetta maga is sajnálta, hogy versenytársává lett egykori barátját meg kellett buktatnia. Attól tartott, hogy a békés szellemű Freycinet távozását az ő revanche­­hajlamainak fogják tulajdonítani Németországban és ezért kapva kapott azon az eszmén, hogy a kül­ügyi tárczát Barthelémy St. Hilairere kell bízni, aki külpolitikával ugyan nem foglalkozott addig, de a »Deutsche Revue« szerkesztőjéhez intézett germano­­phil leveleiért St. Epistolaire-nek csúfoltatott és igen népszerűtlenné tette magát. Freycinetről akkor úgy nyilatkozott Gambetta, hogy : »C’est la réserve de la France«. És ezzel Gambetta kifejezést adott az álta­lános érzületnek. Mindazok, akik féltek, hogy Gam­betta radicalizmusa lejtőre viszi Francziaországot, abban bíztak, hogy Freycinet lesz a fékező, ki a lefelé rohanó államszekeret a kellő pillanatban vissza fogja rántani. Rokonszenvvel beszéltek róla a conservativ republicanusok is, így pl. a »Gaulois« 1882-ben (mikor republi­­canus közlöny volt, Jules Simon vezetése alatt) a kiváló franci­a államférfiakról igen pikáns és szelle­mes vázlatokat közölt, melyeket igen sokan magának a főszerkesztőnek, Jules Simonnak tulajdonítottak. E sorozatban Freycinetről két czikk is jelent meg, me­lyek, ha nem is igazságosak, de igen szellemesek és melyeket nem lesz érdektelen most részben repro­­ducálni. ». . .Freycinet két-háromszor volt már minisz­ter, közmunka-miniszter, külügyminiszter és minisz­terelnök. Sokra vállalkozott és mindent elhibázott. De mindig nagyszabású volt. Mikor a katonai kabinet élén állott és a német invasio leggy­őztesebb volt, ezt mondták róla: »Ő el van ítélve; balvégzet nehezedik rá, máskülönben lángelme volna.« Mint közmunkaminiszter terveket készített, me­lyek igen szépek a papiroson, egy óriási programmot, melyet a kislelkűek chimaerának neveznek, de a­me­lyet tíz milliárd frankkal könnyű megvalósí­tni. Frey­cinet maga nem valósíthatta meg. Akkor sok titkos ellensége volt, akik vállalatait nyaktekerőknek mondták. Leon Say pénzügyminiszter titkon áskálódott ellene, sőt nyilvánosan is kifejezést adott aggodalmai­nak, míg végül a törlesztési járadék kibocsátása meg­pecsételte a rajongó szövetségét a pénzemberrel. Némi bámulattal látták az emberek egyesülni a tüzet és vizet, frigyre lépni a lyukas kosarat a Tichet-féle pénzszekrénynyel. A fukar Say engedni látszott a pazar Freycinetnek, de — mint afféle malitiósus em­ber — csak félig engedett. A bajt tetézte az, hogy az igazi mérnökök szerint a nagy terv megbukott. Nem bukott meg, csak el van halasztva a kivi­tel. Gonosz emberek követ tettek a vágányra és a nagy sütő mozdonya kisiklott. De hagyott utódainak 2—3 századra való munkát. .. . Mint külügyminiszter és miniszterelnök nem mehetett messzire. Kellemesen kezdte, de az a végzet megállította. Abba a hírbe jött, hogy szerencsétlen államférfin, de kitűnő szónok. Ez utóbbit csak az vonhatja kétségbe, aki érzé­ketlen a syrének csábításai iránt. Az édes rábeszélés csurog ajkairól és kellemes beszéde nem egyszer mentette meg balsors üldözte politikáját. Martignac sem volt kenetteljesebb, Ollivier Emil sem bűbájosabb. Sokszor mondták varázslónak. Ilyen zenészeknek nem lehet ellentállani, ha lantjukon még oly unalmas dol­gokat játszanak is. A szószék fája is visszhangozza behízelgő szavukat és bűntársuknak szegődik. A va­rázs csak akkor szűnik meg, mikor Orpheus meg­bukott. De azt be kellett látni, hogy Freycinet elbá­joló zenéje, mint minden ami nőies, ingatagságot, bá­­gyadtságot, eszmehiányt rejt, hajlamot az eredmény­nélküli velleitásokra, a cselekvésre való gyógyithatlan mán miniszterelnök, Szapáry Gyula gr. és Széchenyi Pál gr. miniszterek — Taaffe gr. osztrák miniszter­­elnök és Dunajewsky és Pino b. osztrák miniszterek, Szögyény László osztályfőnök és Matlekovics Sándor államtitkár. A tanácskozás kereskedelempolitikai kér­dések és a vámnovella fölött folyt. Holnap folytatni fogják, tehetetlenséget és azt a delicat szellemet, mely szün­telen ingadozik és mint a mámoros keleti ember örök­ké abban kéjeleg, hogy nem tudja mit akar. A függő ügy politikája ez. . . . Freycinet úr igen ékesen mondta el, hogy nem akarja az amnestiát, és igen ékesen mondta el, hogy keresztül fogja vinni és meg is csinálta az amnestiát. Seraph hangon ígérte hogy tiszteletben fogja tartani a vallási szabadságot és kibocsátotta a szerzetek el­leni rendeleteket. Büszkén kijelentette, hogy a ren­deleteket végre fogja hajtani és inkább ott hagyta a­­ minisztériumot, semhogy végrehajtsa a rendeleteket. Egy minapi beszédében világitó-toronyról beszélt; ő maga is világi­tó -torony; világit, de forog. .... Úgy látszik, hogy a közönség, mely min­denre ráun, nem unta meg Freycinet-t. Ez a tün­dérmesebeli senator tud átalakulni, megifjedni és mint a bűbájos királyfi, tetszik minden alakban. Mi hamarabb fáradunk bele a lefestésébe, mint ő az át­alakulásokba. Arczának, magatartásának változandó­­sága kétségbe ejtene egy fényképészt is. De meg kell vallanunk, hogy mi is szeretjük és nem tehetjük, hogy ne szeressük őt. Még jobban fogunk örülni, ha ismét liberális republicánus lesz. Mindig sokat reméltünk tőle, és ha csalódunk, nem a mi hibánk. Egész Francziaország osztozik ez illu­­siónkban. A választók, a­kik négy kerületben válasz­tották meg, bizonyára azt hiszik felőle, hogy távol áll a politikai ármányoktól, a machiavellismustól, a clique-ektől, hogy szabad akarattal bír, önzetlen, nem tud meghajolni egy jelszó előtt, ellensége minden láncznak, mérsékelt, nyugodt és elpirulna azon gon­dolattól, hogy bárki szolgájának tartják. És mi is ezt hiszszük felőle. Négy ajtón jött be a senatusba. Megválasztot­ták Foixban, Parisban, Pondichéryben és Montauban. Megnőtt, fenhangon beszélhet és ha be akar lépni a »nagy minisztérium«-ba (a Gambetta cabinet), felté­telhez kötheti e belépést. De miután mindenki előre látja ezen cabinet bukását, fogja-e a hűséget az öngyilkosságig vinni ? Freycinet a nap hőse, plebiscitum nyilatkozott mellette és ha a köztársaság elnöki állása megüre­sednék, a congressus, ha a választók óhaját figye­lembe akarja venni, kénytelen volna a feléje for­dulni. Nem egyszerű minisztert, hanem miniszterelnö­köt látnak benne, nem Gambetta minisztertársát, hanem Gambetta utódát. . .« Budapest, ápr. 7. (Az angolok és oro­­szok Ázsiában.) A »Novoje Vremja« »Pár szó a »Times« hoz czimű czikkében ezeket írja: A »Times« azt hiszi, hogy Oroszor­szág élni akar azzal a válságos helyzettel, melybe Angolország Egyptom­­ban jutott és azért ten olyan ajánlatot az afghán ha­tárt illetőleg, melyet »egyetlen angol kormány sem fog elfogadni.« Erre csak azt jegyezzük meg, hogy ha An­gliának megvannak a saját érdekei, a­melyektől nem tágít, viszont ilyen érdekeink nekünk is vannak. Sőt ez érdekek nem azóta vannak, mióta fellépett a mahdi, és az angolok Khartumnál szerepelnek; jóval előbb fogamzanak meg azok, és ma már az orosz társadalom többségének vérébe átmentek. Európa államai közt Oroszország az egyedüli, melyet min­denha szerénység, sőt félénkség is jellemzett oly pil­lanatokban, midőn az ő helyzetében minden más ha­talom élne az alkalommal. — Orosz ember soha nem feledi a berlini szerződést, de még azt a diadalt sem, mely utána Beaconsfieldnek jutott osztályrészül. Oroszországnak nem került volna fáradságába elfoglalni Konstantinápolyt és kemény hangon szólani onnét, a­helyett, hogy Angliának és másoknak alkalmat szol­gáltasson az orosz törekvések és vér fölötti diadalra. Szerénységünk megkapta a kitűnő leczkét és azt el­feledni annyi volna, mint feledni orosz voltunkat. De ebből nem következik, hogy visszaélni akarunk An­glia szerencsétlenségével. Oroszország csupán visz­­szaemlékszik a nyert lec­kékre, és czéljait nagy­hatalomhoz illő állhatatossággal és szilárdsággal akarja követni. A­mit megtenne Oroszország akkor, ha Anglia legyőzné a mahdit, azt fogja tenni akkor is, ha e vezér, a­mit nem kívánunk Angliának, legyőzi őket. Nekünk India nem kell, mi nem oda törekszünk. Okvetetlenül biztosított hely­zetre van szükségünk az indiai birodalommal szem­közt, mert arról szilárdan meg vagyunk győződve, hogy Anglia és Oroszország közt csak akkor lehet­séges a béke és a nyugalom, ha szilárdan fogunk

Next