Nemzet, 1885. október (4. évfolyam, 1106-1136. szám)

1885-10-14 / 1119. szám

Budapest, október 13. Szerbiában végeldöntés előtt állnak a dolgok. Ha nem is adunk hitelt azon távirati jelentésnek, miszerint a szerb király már csü­törtökön meg fogja üzenni a háborút — ugyan kinek? — mégis lehetetlen komoly­nak nem tartanunk a helyzetet. Ha ugyanis egyszer a szerb hadsereg betör Bulgáriába, egy kő szabadul el a Balkán csúcsairól, s gu­rulni fog lefelé. Ki számíthatja ki, hol áll az meg? A helyzetben a legsötétebb pontot min­dig Szerbia képezte. A bolgár kérdés Szerbia nélkül könnyen rendezhető lett volna. Miután a török elmulasztotta annak idején kiverni Kelet-Ruméliából bolgár Sándort, a status­­quo azon visszaállításába, melynek megvaló­sítását különösen Németország és Anglia sür­getik, bele lehetett volna nyugodni. Ke­­let-Rumélia nem lesz vala Bulgária ki­egészítő része, hanem megmarad eddigi köz­jogi viszonyában, csak hogy bolgár Sándor leendett a keletruméliai kormányzó. De a Balkán-félsziget nem azért tűz­­akna, nem azért vulcáni­us talaj, hogy ott egy nagyobb szikrát minden utókövetkez­mény nélkül ki lehessen oltani; ily követ­kezmények nélkül még eltiporni is alig le­het. Szerbiában, Görögországban s Romániá­ban az új alakulást, bár az lényegében a sta­tus quo, mégis Bulgária megnövekvése gya­nánt tekintenék. Különösen Szerbia, úgy lát­szik, erősen el van határozva, hogy ez alaku­lással, Bulgária ezen terjeszkedésével szemben ellensúlyt, recompensatiót keres. Ha ismét nem a Balkán-félszigetről, hanem Európa más vidékéről volna szó, s Bulgária nem török vasallus állam lenne, a szerb-bolgár vil­longás nem volna veszélyes. E tizenket­­ted rangú államok czivódása, melyek la­kossága együtt sem éri el Magyarország lakosságának egyharmadrészét, s annál tör­pébb számot képvisel a monarchia, vagy a többi nagyhatalmak népességéhez aránylag, mit befolyásolhatná e nagyhatalmaknak egy­máshoz való viszonyát? De a szerb-bolgár viszályt nem lehet kiragadni azon keretből, melyben az tényleg van, s így a leghiggadtabb felfogás mellett sem lehet azon veszélyeket ignorálni, melye­ket az felidézhet. Ha nagyobb complicatio nem is kelet­kezhetnék, elég nagy bonyodalom méhe volna önmagában már az, hogy Bulgária a porta vasallus állama. Ha tehát Szerbia valóban hadat üzenne Bulgáriának, e hadüzenet tulaj­donkép csak Törökország czímére szólhatna, mert a szultán a souverain és nem bolgár Sándor. A szerb támadásból tehát török-szerb háború lehetne. A közjogi szőrszálhasogatás azonban nem igen jó szóba, mikor a porta, Törökor­szág és Európa igen fontos érdekei vannak kérdésben. Igaz ugyan, hogyha a porta Bul­gáriát szó nélkül verekedni engedné Szerbiá­val, közvetve elismerné annak függetlenségét. De a porta tud nagyot hallani, ha akar, ha érdeke úgy hozza magával és ha a hatalmak meghagyják neki, hogy nagyot halljon. Való­színűleg az történnék tehát, hogy a porta meg nem hallaná a Nisből előrerobogó ágyuk dörejét. De ki állhatna jól érte, hogy a fegyveres mozgalmak nem törnének át valódi török területre, annál is inkább, mert Görögország szintén mozgósít ? Sőt enélkül is, nem sodor­­tathatik-e bele a porta a fegyveres ac­ióba és akkor hol lesz ennek határa ? A fődolog tehát még mindig az : meg­gátolni, hogy Szerbia elsüsse az első ágyút, mert ha egyszer az első ágyú el­dördült, nem lehet kiszámítani, hány ágyú fog harczba vonulni. Ha pedig Szer­biát megállítani nem lehetne, akkor a hatal­mak minden igyekezetének arra kell irányul­ni, hogy a kis háború kis háború és elszigetelt apró mérkőzés maradjon. Mi erősen meg vagyunk győződve, hogy a hatalmak egyesített erőfeszítésének egyik, vagy másik sikerülni fog. T. i. vagy Szerbiá­nak a kalandtól való visszatartása a végső pillanatban, vagy pedig a balkáni részleges eruptiónak elszigetelése. Hiszen a Balkán-félsziget mozgalmai csak azért félelmesek, mert ott egyensúlyozó­­dik Európa. A hatalmi befolyások ott keresz­tezik egymást. Amint kivonja kezét vala­mennyi nagyhatalom a Balkán-félszigetről, ennek viszonyai azonnal törpeségükbe esnek vissza. A török még ma is el tud bánni vala­mennyi volt, vagy tényleges vasallusával. Nem kell neki segítség, csak ezeket se segítse senki. Annál kevésbé fenyegethetik a balkáni államocskák Törökországot létében, midőn egymással viaskodnak. Ha tehát a Balkán­félsziget felett fekete árny lebeg, ez a nagy­hatalmak roppant tömegeinek oda reflectált árnya. Különösen az orosz colossus széles kör­vonalait mutatja az. Ez idő szerint azonban minden jel arra mutat, hogy a balkáni kérdéseket egyik ha­talom sem akarja sajátjává tenni; a háborút különösen mindegyik, s ezúttal őszintén ke­rülni akarja. Különösen Oroszország van sajátságos helyzetben. A bulgáriai, keletruméliai esemé­nyek náta nélkül történtek, Szerbia sem orosz, hanem szerb érdekek miatt lépett actióba. Oroszország tehát nem egy könnyen képes érdekeit a megindult mozgalmak gyűrűjébe fűzni. Talán ez a legjobb óvszer a nagyobb európai bonyodalmak ellen ? A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 13. Levél Párisból. (Théátre Francais: Antoinette Rigaud, színmű 3 felvonásban, irta Raimond Deslandes.) október 7. Raimond Deslandesnak mindekkoráig az volt a szerencsétlensége, hogy nem tudott megszabadulni egy kitűnő dolgozó társtól, a­kinek a neve: Gondinet. Ha egy darab, a­melyet közösen írtak, tetszett, akkor az volt a critica, hogy: »nagy mester ez a Gondinet!«, — ha pedig megbukott: »szegény Gondinet! Az a másik megölte a darabját.« A­mi nagyon természetes dolog. Gondinet egyedül is megmutatta már, hogy milyen derék legény; Deslandes ellenben sokáig vá­ratott magára. Valóságos drámai­­ volt; tényező, a­melylyel számolni kellett, de a­melynek értékét nem lehetett tudni egészen a legújabb premieréig. A közönség, a­mely »Antoinette Rigaud«-t elejétől végig zajosan tapsolta, — talán túlsá­gos bőkezűséggel is, — kárpótolta Deslandes-ot az eddigi mellőztetésért. A siker nagyobb volt mint várták, s bizonyossá tette, hogy a Vau­deville igazgatója ezután mindig otthon lesz a Moliére házában is. És »Antoinette Rigaud« meg is érdemelte a meleg fogadtatást; tisztességesebb, er­kölcsben szilárdabb drámai hősnőt rég nem mutatott be a Theatre Français, a­mióta menedékházává lett a házasságtörő nőknek és a bukott leányoknak, ítél­jenek önök. Antoinette Rigaudnak három nagy baja van: van egy férje, van egy testvérbátyja és egy imádója, nélkülük úgy élne, mint szent Ágnes: csak rózsákat látna, csak rózsákat osztogatna. Miattuk majdnem elvész, még pedig teljesen ártatlanul, ama véletlenek erejénél fogva, a­melyek rövid 24 óra alatt egyik za­varból a másikba ejtik. A férje mindenekelőtt, maga a megtestesült prosa. Jó ember ugyan, nem az, a­kiről An­toinette álmodott. Mert Antoinette álmodozó termé­szetű és ennélfogva meg van győződve, hogy mikor szerelem nélkül férjhez ment Rigaudhoz, azért a szá­raz, hétköznapi emberért a boldogságról mondott le. Hogy mégis hozzáment, abban semmi csodálni való. Szegény leány volt, a­kinek nem lehetett sokat válo­gatnia. Az önzetlenség, a­melyet a prosai úr nyil­vánított, az által, hogy megkérte, egy kissé megha­totta. Aztán meg nem akart tovább terhére lenni a bátyjának, a­ki szegény katona létére neveltette és tartásáról gondoskodott. Ez aztán nem prosai ember, ez a katona! Oli­vier de Treuilles a mintaképe azoknak a moderne Bayardoknak, a­kik a regényekben és színdarabokban a máltai lovagok szeplőtlen szivét hordozzák a tiszti egyenruha alatt. Fides testvére a »Guérin mester« Lajosának, meg a »Smilis« Györgyének; bátor, ne­­meslelkű és tökéletes katona; egyenes és udvarias, vitéz és nyájas, büszke és szerény. Szóval nem is egy hős, hanem maga a h­ő­s. Hogy teljesen sympathk­us legyen, titkolja szerelmét, a melyet különben min­denki fölfedez. Antoinette is kitalálja, hogy Olivier szereti Geneviéve-et, a Tréfonds tábornok lányát s a mennyire ismeri, tudja, hogy bátyja mindörökké hall­gatni fog a gazdag lány előtt. Talán azért, mert a maga házassága nem sikerült, elhatározza, hogy Oli­vieri úgy fogja megházasítani, a­mint az nem is re­méli. Fölkeresi a tábornokot és pedig azalatt, mialatt a férje esküdtszéki tárgyaláson ül, előveszi a leányt, a ki hozzá nagyon ragaszkodik s megtudja, hogy a leány is szereti a kapitányt. Parbleu, hogy ne sze­retné ! Hisz ez az a bizonyos Geneviéve, a kinek hiva­tása a jeune premier-be szeretni, — az ismeretes ártatlanka, a kit a drámaírók mindig kikölcsönöznek, — a mint pénzintézetek szoktak az árvaházból kiköl­csönözni egy bizonyos kis fehér ruhás leányt, a­ki­nek ártatlan ujjacskái az értékpapírok sorsolásakor kiválasztják a nyerő számokat. Minthogy Géneviéve is sürgeti, Antoinette ki­hallgatást kér a tábornoktól s megkéri bátyja szá­mára a Géneviéve kezét. Semmi kétsége, hogy a tá­bornok beleegyezik, sokkal önzetlenebb ember, sem­hogy tekintettel volna a nagy vagyonkülönbségre. Ez a tábornok egy megőszült s meggazdagodott Olivier, hős mint amaz, csakhogy öreg hős. Kiderül, hogy ép oly eszményi is. »Ez a házasság lehetetlen, — mondja Antoinettenek, — megfogadtam, haldokló nőmnek, hogy lányunkat nem adom katonához nőül. A feleségemet az az élet ölte meg, a melyet a köte­lesség reánk kényszerített; szavamat adtam és azt meg fogom tartani.« Látni való, hogy a darab rendeltetése az, hogy ez az öreg, a­ki maga a becsület, megszegje a sza­vát. Nagy dolog kell hozzá és mi is nagy dolgot vár­hatunk. Oliviernek olyan bizonyságot kell tennie nemeslelkűségéről, a­mely felülmúlja minden eddigi hőstettét. Hanem azért Deslandes-ot nem kell félte­nünk, ha nagylelkűséget várunk tőle. Minden sorából látszik, hogy el van látva erénynyel bőven, s bár min­dig pazarolja azt, jut is, marad is belőle elég. Nála a csábító sem olyan lelkiismeretlen teremtés, mint más drámaírónál, íme: Jacques Saunoy. Mikor Antoinette a tábornok kastélyába érke­zik, Olivier bemutat neki egy művészt, a­ki ott azért időzik, hogy a tábornok arczképét lefesse: »Jacques Saunoy, a legjobb barátom.« Antoinette megrezzen, s a­mikor egyedül marad a festővel, azt mondja neki: »Adja vissza a leveleimet.« Ez a Jacques Saunoy egy fürdőhelyen, a­hol találkoztak, sokáig udvarolt Antoinettenek. Rigaud nem volt jelen, az asszony nagyon unatkozott, mon­dott egyet mást a festőnek, a­mitől az megrészegedett és írtak is egymásnak leveleket. Egy év óta nem lát­ták egymást és punctum, ennyi az egész. Beavatottak beszélik, hogy a darab első kidolgo­zásában az a viszony sokkal komolyabb természetű volt. Hanem Deslandes, — úgy látszik, — hogy a darab tisztességét teljessé tegye, mást gondolt azóta. Pedig drámai szempontból a házasságtörés még inkább bo­­csánandó bűn lett volna, mint ezek az apró szerelmi játékok. Először is meg lehetne érteni, hogy Jacques Saunoy miért van távol egy teljes évig, a­nélkül, hogy Antoinette-tel törődnék. Egy udvarló, a­kinek czéljai vannak, mint Saunoynak, sohasem »is­meretlen tartózkodású« ; az ilyen bűnös lélek rendesen résen van és üti a vasat. De ez apróság. Ha­nem a darabnak jobbnak kellett lennie régibb formá­jában azért, mert a bonyodalmat, a­melynek akkor még erős alapja volt, komolyan lehetett venni, így, a­hogy van, nagyon mesterkéltnek tetszik az. Antoi­nettenek könnyű volna magát igazolnia, a­mely eset­ben vége a bonyodalomnak, s ezzel vége a drámának. Mindenekelőtt, a­mit az előbbi esetben meg lehetett volna érteni, megfoghatatlan így az a compromittáló találka, a­melyen a darab sorsa fordul meg. De hát a drámaírónak joga van egy pár szabad föltevéshez. Valaki azt mondhatja, hogy Deslandes visszaélt ezzel a joggal. Lehet, ha nem azért a darabja érdekes ma­rad. S érdekessége, a­mint azt a színpad egy meste­rétől el is várhatjuk, fokozódik a fejlődés szerint, Antoinette-et, a­kit Geneviéve a maga szobája mellett szállásolt el, — kevéssel azután, hogy a két boldogtalan szerelmest kétségbe ejtette, Saunoy lepi meg. Eljött, elhozta a leveleket. S minthogy éppen most azt kellett megtudnia, hogy Antoinette testvére Oliviernek, a­ki az ő életét megmentette, — hát meg­hozza a legnagyobb áldozatot, lemond, és elmegy oda, a­hol a madár sem jár. Antoinette nem mondja neki, hogy ezt a közel rokonságot bizony sejthette volna, hanem a szép napok emlékéül odaadja festőnek azt a médaillonba foglalt miniature-képet, melyre Saunoy festette volt az ő vonásait. Persze ez a médaillon, mint a Sardou levelei, csak arra való, hogy elve­szítsék. Abban a pillanatban, mikor Antoinette Saunoyt épp eltávolítni készül, kopognak. Kívülről a tábornok jelenti, hogy Rigaud a kastélyba érkezett. Antoinette­nek éppen csak annyi ideje marad, hogy elbújtathatja a festőt egy szomszédos szobában: Rigaud jön. Es­küdtszéki tárgyalásról érkezett, a­hol egy nőgyilkos perével foglalkoztak. A vádlottat, a­ki megölte hűt­len nejét, de nem találta el a csábítót, egy zongora­művészt, egyhangúlag fölmentették. »Mind a tizen­­ketten házas emberek voltunk«, — mondja Rigaud, és hozzá­teszi: »Magam is úgy tettem volna az ő helyén. Csakhogy én nem hibáztam volna el a művészt. Nem szeretem a művészeket.« Antoinette, az alatt az ürügy alatt, hogy rosszul van és a szivarfüst bántja, egy más szobába küldi férjét s nagy nehezen kiszabadítja a festőt fogságából. Mikor az eltávozott eszébe jut, hogy a folyosó külső ajtaja el van zárva. Utána siet a lámpával, sehol senki. Alig hogy visszajön, megjelenik Ri­gaud, a­ki a másik szoba ablakánál szivarozott, s elmondja, hogy látta, a­mint a legközelebbi erkélyről egy ember ugrott a kertbe. »Majd értesíteni fogom a tábornokot«, — teszi hozzá. Antoinettenek csak annyit kellene mondania, hogy az az erkély a Géneviéve szobájába vezet, s ak­kor meg volna mentve. Rigaudnak nem jutna eszébe, hogy bolygassa az inquisitiót. Hanem bár nagyon jól tudja, hogy az erkély, a­melyet férje megjelölt, a Gé­­neviéve-é, — hallgat, egyrészt talán tisztességből, ne­hogy Géneviéve-et csak Rigaud is gyanúsítsa, más­részt mindenesetre a dráma kedvéért, a­mely külön­ben korai véget érne. Rigaud csakugyan nem hallgatja el, a­mit lá­tott, s a tábornokkal együtt a kihallgatáshoz fognak. Géneviéve látta ugyan az alakot, de ijedtében nem tu­dott kiáltani, s reggelre kelve, azt gondolta, hogy ál­modott. Ekkor hozzák a médaillont, a­melyet Saunoy ugrás közben elvesztett, és Rigaud ráismer a képre, a­melyről neje azt mondta volt neki, hogy Oliviernek adta. Olivier éppen kapóra érkezik. Azonnal átlátja, hogy huga veszélyben forog. »Ez a médaillon önnél volt?« — »Igen.« — »Ön vesztette el?« — »Én.« — »Akkor hát ön compromittálni akarta a leányo­mat, hogy, kicsikarja beleegyezésemet a házasság­ba?!« — És Olivier nem válaszol. A tábornoknak ez a föltevése erős phantasiára vall ugyan, de hát ez adja az alkalmat arra a szép jelenetre, mely annyira megragadta a Frangais kö­zönségét. Olivier, a tábornok felszólítására, beadni készül lemondását. A megbélyegző vád, amelynek önfeláldo­zásból igazat adott, nem engedi, hogy rangját tovább is viselhesse. De Antoinette nem fogadhatja el ezt a nemes áldozatot. Kihallgatást kér az ősz tábornoktól s annak lábainál megvall mindent. Az öreg nagyon meg van indulva. Maga elé hivatja Oliviert s újra gyóntatni kezdi. Talán valami titkos oka volt, amely kényszerítette, hogy az igazsággal ellenkezőt állít­son ? Csak mondja meg, nem fog részleteket kérdezni Olivier tagadólag felül. De hát akkor az egész számí­tás volt ? Számítás. És így semmi mentsége ? Semmi, »írja hát alá a lemondást.«. Olivier aláírja. »Nincs semmi kérése, semmi mondani­valója ?« »Nincs.« »Ön a legderekabb ember a világon. Öleljen meg kedves­­em.« Aki a darabot elolvassa, valószínűleg azt fogja mondani, hogy ez a jelenet csinált, hamis, értéktelen. Mennyire nem igaz az, hogy ez a becsületes öreg tá­bornok, aki valósággal apailag szereti Oliviert s ma­ga a megtestesült egyszerűség, ellentéte mindannak, ami komédia, gyötörjön egy jó negyedóráig egy de­rék embert, akinek az ártatlanságát már tudja s gyö­törje őt oly kegyetlenül, hogy a kemény­­kapitány majdnem sírva fakad ! A­helyett, hogy azt mondaná neki mindjárt: »mindent tudok, kapitány, a­mit ön tett, az megér­demli a jutalmat, s én megjutalmazom önt, még ha fogadásomat kell is megszegnem« — hosszú vergő­désre kárhoztatja a szerencsétlent, csak azért, hogy B­ELFÖLD. Budapest, okt 13. (A képviselőház ülése.) A képviselőház f. é. október hó 15-én, csütörtökön déli 12 órakor ülést tart. Napirend: A budget előter­jesztése. Budapest, okt. 13. (A horvát bán Buda­pest­e­n.) Gr. Khuen-Héderváry bán két napi tar­tózkodásra Budapestre érkezett és a mai nap folya­mában a miniszterelnökkel huzamosabb ideig tanács­kozott. Budapest, okt. 13. (A szász egyetem va­gyona.) A szász egyetem most folyó közgyűlése fog­lalkozott a pénztár és alapok állapotának megvizs­gálásával. A számvizsgáló bizottság jelentése szerint 1884. végével a szász egyetemi pénztár activuma volt 1.732,149 frt 8 kr., a pénztári biztositó alapé 1729 frt 64 kr., a Molnár István-féle alapé 24,186 frt 79 kr. — A közgyűlés a jelentést kielégítő tudomásul veszi. A költségvetés 1886-ra ekkér állapíttatott meg: összes bevételek 191,387 frt 34 kr., összes kiadások 191,581 frt 8 kr. E szerint 193 frt 74 krnyi hiánylat mutatkozik. A szász bérbirák vagyona az 1884-iki év végével volt 566,206 frt 21 kr. Az 1886. évi költ­ségvetés következőleg lett megállapítva : összes bevé­telek 57,038 frt 32 kr., összes kiadások 57,140 frt 61/1 kr. E szerint hiány­lat 101 frt 711 /3 kr. Budapest, okt. 13. (Küldöttség a köz­oktatási miniszternél.) A vallás- és közok­tatásügyi miniszter ma délelőtt 10—11 óra között fogadta Komárom szab. kir. város közönségének 30 tagból állott küldöttségét, mely a szt. Benedekrend komáromi kir. gymnasiumának főgymnasiummá való emeléséhez kérte a miniszter pártfogását és támoga­tását. A küldöttség vezetője, Pulay Kornél orsz. kép­viselő különösen hangsúlyozta, hogy az annyi meg­próbáltatást átélt és annyi elemi csapástól sújtott Komárom még soha nem kért és nem is nyert kor­mányi támogatást. Most is csak a hazai közművelő­dés érdekében kéri a kormány hozzájárulását, me­lyet Komárom megye és városa annál is inkább megérdemelnek, mert kulturális feladatukat önere­jükhöz mérten mindenkor hőven teljesítették. A mi­niszter válaszában kifejezést adott ugyan annak, hogy nem a főgymnasiumok, hanem az ipar és kereskedés tehetnek egy várost és nemzetet nagggyá, kijelenté továbbá, hogy a tanulmányi alapok túlterheltsége miatt a maga részéről a legjobb indulat mellett sem hozhatja meg a kért áldozatot, azonban kész e kér­désben a Szt.­Benedek rend főapátjával érintkezésbe lépni, s odahatni, hogy a rend állítsa fel esetleges állami segély mellett a főgymnasiumot. A küldöttség ezután Tisza miniszterelnöknél tisztelgett, ki bizto­sította a küldöttséget, hogy a kérdés sikeres megol­dását lehetőleg előmozdítani fogja. Budapest, okt. 13. (Pest megye közgyű­lés­e.) Pest megye közgyűlésének napirendje, melyre 165 tárgy volt kitűzve, utólag 14 tárgygyal szaporo­dott, melyek közé a következő sürgősebb elintézést igénylő tárgyak vannak felvéve: A katona elszálláso­lási költségek arányos megosztása s e végből pótadó kivetése és egy katona beszállásolási alap teremtése; megyei toloncz-állomások megállapítása; községi szü­lésznői állomások rendezése; Borsod megye átirata a műborgyártás eltiltása tárgyában; a tanfelügyelő be­adványa a Tököl községi iskolai vagyonnak, az állami iskolai czélokra való átengedése iránt, s a főváros vé­leménye Keczel és Alpár községekben anya-gyógy­szertárak felállítása iránt. Budapest, okt. 13. (A főváros orsz. kép­viselőinek száma.) A főváros országgyűlési képviselői számának szaporítása tárgyában a fővárosi egylet ma délután választmányi ülést tartott. H­u­­s­z­á­r Kálmán előterjesztette az albizottmány ela­­borátumát, mely szerint Budapest főváros orsz. kép­viselőinek száma 14-re volna emelendő.­­ Az erre támadt vitában résztvettek: Királyi Pál, Bek­­sics Gusztáv, Huszár Kálmán, Éles Henrik. Huszár Kálmán a fővárosi törvényhatóság által sürgősen kérvényeztetné Budapest képviselőinek sza­porítását a parlamentnél. Királyi Pál a parla­ment jelenlegi viszonyait nem tartja alkalmasak­nak arra, hogy az ily kérvény most nyújtassék be. Különbér­ is nem tartja kellőleg előkészítettnek a kérdést. Éles Henrik a kérdést egyelőre le akarja vétetni a napirendről. B­e­k­s­i­c­s Gusztáv két okból kíván halasztást, de nem napirendről levételt. Az egyiket azon nagy kérdések képezik, melyek az ország közvéleményét foglalkoztatják, már pedig hogy egy ily tárgyú kérvény sikert arathasson, a közvélemény Kiadó­hivatal: Ferencziekk­er­e, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .. ., .. .. ....................... 2 frt. 3 hónapra .. ........... .« .. •• •• •• 6 * 6 hónapra .. .. .. .. .. ., .. .. ........ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kit., negyedévenként 1 * 87mnwwGrto: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, I. emalet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizeté­sek a kiadó­hivatalba (Ferencziek­ tere* Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. ____________ Egyes szám 4 kr. 1119. (282.) szám. Budapest, 1885. Szerda, október 14 IV. évi folyam. támogatására szükség van. A második ok az, hogy Budapest képviselői szaporításának arányban kell lenni a vidéki városok képviselői számának szaporítá­sával , vagyis a tervezett reformnak átalánosabbnak, a vidéki városokra is kiterjedőnek kell lenni. K­a­­mermayer Károly elnök összegezvén a vitát, in­dítványozza, hogy az elaborátum utasíttassék vissza az albizottsághoz, s ez tekintettel az összes városokra, de különösen a fővárosi kerületek új beosztására nézve, részletes javaslatot dolgozzon ki, felszerelve azt a szük­séges statistikai adatokkal. Ez indítványt a választ­mány egyhangúlag elfogadta. Rovás. A »Pesti Napló« ma reggel három hasábon át értesíti az országot, hogy gr. Andrássy Gyula elfoga­­tása most sem sikerült a mérsékelt ellenzéki tábor­karnak. Hogy a folytonos csalódás keserű mosolyt idézzen az epés ajkakra s gúnyos elmélkedésekben keressen vigasztalást felsült számításainak, az­tán emberi dolog. De hát miért kürtölik boszos titkukat oly terjedelmesen, midőn hallgathattak volna róla teljesen. Hiszen a bulgár história annyira igénybe vesz minden figyelmet, hogy a közönség nem is venné észre, ha mit sem hallana is az Apponyi-Patyánszky- Miloszavlevich párt kudarczainak­­menetéről. Minek hát dobra ütni, a­mit szótlanul türm­ök okosság lett volna és nem zárná ki reménykedéseik felfrissülését egy későbbi kísérletük fiaskója felé sem ? Úgy látszik azonban, hogy állapotuk kínos voltát nem bír­ták magukba fojtani. És ezért mondák el — per longum et latum — hogy mennyire boldog­talanok. Annyi tény, hogy a kikosaraztatás nem va­lami kellemes meglepetés , s hogy a mérsékelt ellen­zék nem nagyon élvezi azt, ki csodálkoznék rajta. Hanem lehet csodálkozni igenis azon, hogy nem okul soha s újabb elutasításoknak teszi ki magát szünet­lenül. Mert hát minden »elve« csak abból áll, hogy hol jobbra, hol balra hintsen egy kis konkolyt. Egy időben gr. Szapáry Gyula volt kiszemelve arra, hogy Tisza Kálmán ellenében gyanússá magasztaltassék. A pénzügyér azonban véget vetett a kedves kísérlet­nek gyorsan és hatályosan. Aztán jöttek a »biztos értesülések«, hogy a kormányelnök hol az egyik, hol a másik társától szeretne menekülni. Ez az ötlet is füstbe ment. Midőn pedig a főrendek elvetették a há­zassági törvényjavaslatot, akkor persze a főpapság és mágnásság üdvözölve jön, mint a mérsékelt ellenzék megváltója. A főrendek azonban — quasi re bene gesta — hazamentek, de az ellenzéki várakozá­soknak megfelelni édes kevesen vállalkoztak. Sőt tud­juk, hogy mily számosan és mennyire jelentékeny egyéniségek fordultak el a mérsékelt ellenzéktől s csatlakoztak ki a függetlenségi párthoz, ki a kormány­párthoz, vagy lettek pártkivüliek. A választó ország pedig kijelentette elég világosan, hogy az apponyis­­mus nem kell bármi szin alatt is, sem testének, sem lel­kének. A megfogyatkozott mérsékeltek azonban álnl­­ták magukat újból, mert hát a »főrendi ellenzék« ké­szen áll a felsőházi reformjavaslat kidobására. És a gr. Apponyi Albert hires szónoklatából tudva jön, minő fogadtatás vár a­­törvénytelen szülöttre a mág­násoknál. Soha jóslat nevetségesebben hasra nem esett, mint a gr. Apponyi Albert ékes jövendölése. De hát akkor is arra számítottak, hogy gr. Andrássy Gyula, a­kit szidalmaztak mindig, mig a külügyeket vezette, befogja magát hatalmi sóvárgásaik targon­­czájának húzására. És volt rettentő harag, midőn a balga és illetlen remény nem teljesült. Nem szólok a kosárról, melyet nemrégiben a függetlenségi párt állított ki részükre. Nem elegyedem az ellenzék­közi dolgokba. Végezzék azt ők, tetszésük szerint. A kormánypártra nézve mindegy, akár egységes, akár szakadozott a kisebbség. Nem tagadom azonban, hogy — a­miről gyakran és sokat írtam, különböző idők­ben — a parlamenti szervezet egészséges fejlődésének szempontjából örvendetes eseménynek tartottam volna az ellenzéki két párt egyesülését. De hogy e helyett ió kosarat kaptak a mérsékelt árak, azon sem búsulok. Ennyi mindenféle felsülésük után vették hírét, hogy gr. Andrássy Gyula nem ért mindenben egy­et a mo­narchia külügyi politikájával. Derék! Itt van végre a valódi alkalom: gondolák, és nagyot ugrottak örö­mükben. Ha Andrássy nem ért egyet Kálnokyval, akkor velünk van, mert mi Tisza ellen vagyunk, a­ki Kálnokyval egyetért, így okoskodtak a fényes tehet­ségek s már látták gr. Andrássy Gyulát az Apponyi Patyánszky-Miloszavlevich párt kebelében. Ezért kap­tak most egy friss kosarat s ezen kosár felett elmél­kedett ma reggel, keserű hangon a »Pesti Napló.« Na de volt egy örömük mégis. Bácska gr. Ap­ponyi Alberttel elment Szilágyi Dezső is. Valóságos sensatiós újság. Fejér laptársunk hires bulgár távira­tával. A­mióta a »Pesti Napló« feljegyezte a törté­neti tényt, hogy a képviselőház egyik ülésén gr. Ap­ponyi Albert és Szilágyi Dezső egymás mellett fog­laltak helyet, a bácsi együttlét európai eseménynek tekinthető. Vájjon mit szól hozzá a nagyhatalmi concert. Annyi tagadhatatlan, hogy Budapesten min­denki a »hihetetlen« hírről beszélt és sokan töpreng­tek a keleti kérdés újabb és ily válságos bonyolulatán. 221 "CT XI 2T C 3L 3D. A kelet-ruméliai kérdés. A szerb kormánynak kezei közé jutott pár pél­dány azon pro­clamatiókból, melyeket Pasics és Peko Pavlovics emigránsok bocsátottak ki. A proclamatió így hangzik: Eljött az idő, mikor fel kell kelnünk, hogy ha­talmasaink jármát lerázzuk. Szerbia szerencsétlen vi­szonyai máskép nem fordulnak jobbra. Haszontalan munka elmondani nektek, hogy mit kell szenvedne­tek, mennyire le vagytok alacsonyítva, mert magatok látjátok és szenveditek. A mai kormány a sza­bad szerbekből szabadság nélküli, jogokkal nem bíró rabszolgákat csinált, sáfárkodik életünkkel, tu­lajdonunkkal és hazánkkal. Elvették tőlünk a mivel bírtunk, a szabadságok eltöröltettek, a nép­jog lábbal tapostatik, s az adóteher oly súlyos, hogy tovább nem viselhető el. Szerbia elválasztatott a szerbségtől és a szlávságtól; elkövetkezett azon idő, mikor a nép könnyű szerrel lerázhatja jármát, ha mint egy ember kel föl, s föl kell kelnie, mert nincs más menekülés, mint ez, vagy pedig a gyalázatos ha­lál, az utódok szolgaságban sínylődése, a szerb ideál és a szláv közösség elárulása. Megadtuk a jelt a népfölke­léshez, ennek dühe minden ellenfélt és minden árulót le fog sújtani, kárhozat s az utolsó ítélet rémülete fog ezek utódaira nehezedni. Kergessetek el minden föl­tolt hatóságot s alakítsátok meg a tieiteket; akasz­­szatok meg minden közlekedést, akár postával, akár távírdákkal, akár futárokkal történik ez. Távoztassa­­tok el mindent, mi a nép győzelmét valami módon akadályozhatná, ejtsétek hatalmatokba a fegyvereket és lőszereket, bárhol is találjátok, alakítsatok száza­dokat, zászlóaljakat és nagyobb csapattesteket s egyet­értve a többi körökkel, induljatok Belgrádnak vagy Nisnek, tehát joha, hol a király és a kormány épen tartózkodik. Át fogjuk lépni a határokat és segítsé­getekre megyünk testvérek. Ne habozzatok egy pilla­natig sem, ne halaszszátok a dolgot. Az óra ütött, keljetek föl, szervezkedjetek. A szerb nép meg tudta egyszer szabadítani az országot a hatalmas szultán­tól, meg tudta tisztítani a törököktől, két háborút

Next