Nemzet, 1885. október (4. évfolyam, 1106-1136. szám)
1885-10-14 / 1119. szám
Budapest, október 13. Szerbiában végeldöntés előtt állnak a dolgok. Ha nem is adunk hitelt azon távirati jelentésnek, miszerint a szerb király már csütörtökön meg fogja üzenni a háborút — ugyan kinek? — mégis lehetetlen komolynak nem tartanunk a helyzetet. Ha ugyanis egyszer a szerb hadsereg betör Bulgáriába, egy kő szabadul el a Balkán csúcsairól, s gurulni fog lefelé. Ki számíthatja ki, hol áll az meg? A helyzetben a legsötétebb pontot mindig Szerbia képezte. A bolgár kérdés Szerbia nélkül könnyen rendezhető lett volna. Miután a török elmulasztotta annak idején kiverni Kelet-Ruméliából bolgár Sándort, a statusquo azon visszaállításába, melynek megvalósítását különösen Németország és Anglia sürgetik, bele lehetett volna nyugodni. Kelet-Rumélia nem lesz vala Bulgária kiegészítő része, hanem megmarad eddigi közjogi viszonyában, csak hogy bolgár Sándor leendett a keletruméliai kormányzó. De a Balkán-félsziget nem azért tűzakna, nem azért vulcánius talaj, hogy ott egy nagyobb szikrát minden utókövetkezmény nélkül ki lehessen oltani; ily következmények nélkül még eltiporni is alig lehet. Szerbiában, Görögországban s Romániában az új alakulást, bár az lényegében a status quo, mégis Bulgária megnövekvése gyanánt tekintenék. Különösen Szerbia, úgy látszik, erősen el van határozva, hogy ez alakulással, Bulgária ezen terjeszkedésével szemben ellensúlyt, recompensatiót keres. Ha ismét nem a Balkán-félszigetről, hanem Európa más vidékéről volna szó, s Bulgária nem török vasallus állam lenne, a szerb-bolgár villongás nem volna veszélyes. E tizenketted rangú államok czivódása, melyek lakossága együtt sem éri el Magyarország lakosságának egyharmadrészét, s annál törpébb számot képvisel a monarchia, vagy a többi nagyhatalmak népességéhez aránylag, mit befolyásolhatná e nagyhatalmaknak egymáshoz való viszonyát? De a szerb-bolgár viszályt nem lehet kiragadni azon keretből, melyben az tényleg van, s így a leghiggadtabb felfogás mellett sem lehet azon veszélyeket ignorálni, melyeket az felidézhet. Ha nagyobb complicatio nem is keletkezhetnék, elég nagy bonyodalom méhe volna önmagában már az, hogy Bulgária a porta vasallus állama. Ha tehát Szerbia valóban hadat üzenne Bulgáriának, e hadüzenet tulajdonkép csak Törökország czímére szólhatna, mert a szultán a souverain és nem bolgár Sándor. A szerb támadásból tehát török-szerb háború lehetne. A közjogi szőrszálhasogatás azonban nem igen jó szóba, mikor a porta, Törökország és Európa igen fontos érdekei vannak kérdésben. Igaz ugyan, hogyha a porta Bulgáriát szó nélkül verekedni engedné Szerbiával, közvetve elismerné annak függetlenségét. De a porta tud nagyot hallani, ha akar, ha érdeke úgy hozza magával és ha a hatalmak meghagyják neki, hogy nagyot halljon. Valószínűleg az történnék tehát, hogy a porta meg nem hallaná a Nisből előrerobogó ágyuk dörejét. De ki állhatna jól érte, hogy a fegyveres mozgalmak nem törnének át valódi török területre, annál is inkább, mert Görögország szintén mozgósít ? Sőt enélkül is, nem sodortathatik-e bele a porta a fegyveres acióba és akkor hol lesz ennek határa ? A fődolog tehát még mindig az : meggátolni, hogy Szerbia elsüsse az első ágyút, mert ha egyszer az első ágyú eldördült, nem lehet kiszámítani, hány ágyú fog harczba vonulni. Ha pedig Szerbiát megállítani nem lehetne, akkor a hatalmak minden igyekezetének arra kell irányulni, hogy a kis háború kis háború és elszigetelt apró mérkőzés maradjon. Mi erősen meg vagyunk győződve, hogy a hatalmak egyesített erőfeszítésének egyik, vagy másik sikerülni fog. T. i. vagy Szerbiának a kalandtól való visszatartása a végső pillanatban, vagy pedig a balkáni részleges eruptiónak elszigetelése. Hiszen a Balkán-félsziget mozgalmai csak azért félelmesek, mert ott egyensúlyozódik Európa. A hatalmi befolyások ott keresztezik egymást. Amint kivonja kezét valamennyi nagyhatalom a Balkán-félszigetről, ennek viszonyai azonnal törpeségükbe esnek vissza. A török még ma is el tud bánni valamennyi volt, vagy tényleges vasallusával. Nem kell neki segítség, csak ezeket se segítse senki. Annál kevésbé fenyegethetik a balkáni államocskák Törökországot létében, midőn egymással viaskodnak. Ha tehát a Balkánfélsziget felett fekete árny lebeg, ez a nagyhatalmak roppant tömegeinek oda reflectált árnya. Különösen az orosz colossus széles körvonalait mutatja az. Ez idő szerint azonban minden jel arra mutat, hogy a balkáni kérdéseket egyik hatalom sem akarja sajátjává tenni; a háborút különösen mindegyik, s ezúttal őszintén kerülni akarja. Különösen Oroszország van sajátságos helyzetben. A bulgáriai, keletruméliai események náta nélkül történtek, Szerbia sem orosz, hanem szerb érdekek miatt lépett actióba. Oroszország tehát nem egy könnyen képes érdekeit a megindult mozgalmak gyűrűjébe fűzni. Talán ez a legjobb óvszer a nagyobb európai bonyodalmak ellen ? A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 13. Levél Párisból. (Théátre Francais: Antoinette Rigaud, színmű 3 felvonásban, irta Raimond Deslandes.) október 7. Raimond Deslandesnak mindekkoráig az volt a szerencsétlensége, hogy nem tudott megszabadulni egy kitűnő dolgozó társtól, akinek a neve: Gondinet. Ha egy darab, amelyet közösen írtak, tetszett, akkor az volt a critica, hogy: »nagy mester ez a Gondinet!«, — ha pedig megbukott: »szegény Gondinet! Az a másik megölte a darabját.« Ami nagyon természetes dolog. Gondinet egyedül is megmutatta már, hogy milyen derék legény; Deslandes ellenben sokáig váratott magára. Valóságos drámai volt; tényező, amelylyel számolni kellett, de amelynek értékét nem lehetett tudni egészen a legújabb premieréig. A közönség, amely »Antoinette Rigaud«-t elejétől végig zajosan tapsolta, — talán túlságos bőkezűséggel is, — kárpótolta Deslandes-ot az eddigi mellőztetésért. A siker nagyobb volt mint várták, s bizonyossá tette, hogy a Vaudeville igazgatója ezután mindig otthon lesz a Moliére házában is. És »Antoinette Rigaud« meg is érdemelte a meleg fogadtatást; tisztességesebb, erkölcsben szilárdabb drámai hősnőt rég nem mutatott be a Theatre Français, amióta menedékházává lett a házasságtörő nőknek és a bukott leányoknak, ítéljenek önök. Antoinette Rigaudnak három nagy baja van: van egy férje, van egy testvérbátyja és egy imádója, nélkülük úgy élne, mint szent Ágnes: csak rózsákat látna, csak rózsákat osztogatna. Miattuk majdnem elvész, még pedig teljesen ártatlanul, ama véletlenek erejénél fogva, amelyek rövid 24 óra alatt egyik zavarból a másikba ejtik. A férje mindenekelőtt, maga a megtestesült prosa. Jó ember ugyan, nem az, akiről Antoinette álmodott. Mert Antoinette álmodozó természetű és ennélfogva meg van győződve, hogy mikor szerelem nélkül férjhez ment Rigaudhoz, azért a száraz, hétköznapi emberért a boldogságról mondott le. Hogy mégis hozzáment, abban semmi csodálni való. Szegény leány volt, akinek nem lehetett sokat válogatnia. Az önzetlenség, amelyet a prosai úr nyilvánított, az által, hogy megkérte, egy kissé meghatotta. Aztán meg nem akart tovább terhére lenni a bátyjának, aki szegény katona létére neveltette és tartásáról gondoskodott. Ez aztán nem prosai ember, ez a katona! Olivier de Treuilles a mintaképe azoknak a moderne Bayardoknak, akik a regényekben és színdarabokban a máltai lovagok szeplőtlen szivét hordozzák a tiszti egyenruha alatt. Fides testvére a »Guérin mester« Lajosának, meg a »Smilis« Györgyének; bátor, nemeslelkű és tökéletes katona; egyenes és udvarias, vitéz és nyájas, büszke és szerény. Szóval nem is egy hős, hanem maga a hős. Hogy teljesen sympathkus legyen, titkolja szerelmét, a melyet különben mindenki fölfedez. Antoinette is kitalálja, hogy Olivier szereti Geneviéve-et, a Tréfonds tábornok lányát s a mennyire ismeri, tudja, hogy bátyja mindörökké hallgatni fog a gazdag lány előtt. Talán azért, mert a maga házassága nem sikerült, elhatározza, hogy Olivieri úgy fogja megházasítani, amint az nem is reméli. Fölkeresi a tábornokot és pedig azalatt, mialatt a férje esküdtszéki tárgyaláson ül, előveszi a leányt, a ki hozzá nagyon ragaszkodik s megtudja, hogy a leány is szereti a kapitányt. Parbleu, hogy ne szeretné ! Hisz ez az a bizonyos Geneviéve, a kinek hivatása a jeune premier-be szeretni, — az ismeretes ártatlanka, a kit a drámaírók mindig kikölcsönöznek, — a mint pénzintézetek szoktak az árvaházból kikölcsönözni egy bizonyos kis fehér ruhás leányt, akinek ártatlan ujjacskái az értékpapírok sorsolásakor kiválasztják a nyerő számokat. Minthogy Géneviéve is sürgeti, Antoinette kihallgatást kér a tábornoktól s megkéri bátyja számára a Géneviéve kezét. Semmi kétsége, hogy a tábornok beleegyezik, sokkal önzetlenebb ember, semhogy tekintettel volna a nagy vagyonkülönbségre. Ez a tábornok egy megőszült s meggazdagodott Olivier, hős mint amaz, csakhogy öreg hős. Kiderül, hogy ép oly eszményi is. »Ez a házasság lehetetlen, — mondja Antoinettenek, — megfogadtam, haldokló nőmnek, hogy lányunkat nem adom katonához nőül. A feleségemet az az élet ölte meg, a melyet a kötelesség reánk kényszerített; szavamat adtam és azt meg fogom tartani.« Látni való, hogy a darab rendeltetése az, hogy ez az öreg, aki maga a becsület, megszegje a szavát. Nagy dolog kell hozzá és mi is nagy dolgot várhatunk. Oliviernek olyan bizonyságot kell tennie nemeslelkűségéről, amely felülmúlja minden eddigi hőstettét. Hanem azért Deslandes-ot nem kell féltenünk, ha nagylelkűséget várunk tőle. Minden sorából látszik, hogy el van látva erénynyel bőven, s bár mindig pazarolja azt, jut is, marad is belőle elég. Nála a csábító sem olyan lelkiismeretlen teremtés, mint más drámaírónál, íme: Jacques Saunoy. Mikor Antoinette a tábornok kastélyába érkezik, Olivier bemutat neki egy művészt, aki ott azért időzik, hogy a tábornok arczképét lefesse: »Jacques Saunoy, a legjobb barátom.« Antoinette megrezzen, s amikor egyedül marad a festővel, azt mondja neki: »Adja vissza a leveleimet.« Ez a Jacques Saunoy egy fürdőhelyen, ahol találkoztak, sokáig udvarolt Antoinettenek. Rigaud nem volt jelen, az asszony nagyon unatkozott, mondott egyet mást a festőnek, amitől az megrészegedett és írtak is egymásnak leveleket. Egy év óta nem látták egymást és punctum, ennyi az egész. Beavatottak beszélik, hogy a darab első kidolgozásában az a viszony sokkal komolyabb természetű volt. Hanem Deslandes, — úgy látszik, — hogy a darab tisztességét teljessé tegye, mást gondolt azóta. Pedig drámai szempontból a házasságtörés még inkább bocsánandó bűn lett volna, mint ezek az apró szerelmi játékok. Először is meg lehetne érteni, hogy Jacques Saunoy miért van távol egy teljes évig, anélkül, hogy Antoinette-tel törődnék. Egy udvarló, akinek czéljai vannak, mint Saunoynak, sohasem »ismeretlen tartózkodású« ; az ilyen bűnös lélek rendesen résen van és üti a vasat. De ez apróság. Hanem a darabnak jobbnak kellett lennie régibb formájában azért, mert a bonyodalmat, amelynek akkor még erős alapja volt, komolyan lehetett venni, így, ahogy van, nagyon mesterkéltnek tetszik az. Antoinettenek könnyű volna magát igazolnia, amely esetben vége a bonyodalomnak, s ezzel vége a drámának. Mindenekelőtt, amit az előbbi esetben meg lehetett volna érteni, megfoghatatlan így az a compromittáló találka, amelyen a darab sorsa fordul meg. De hát a drámaírónak joga van egy pár szabad föltevéshez. Valaki azt mondhatja, hogy Deslandes visszaélt ezzel a joggal. Lehet, ha nem azért a darabja érdekes marad. S érdekessége, amint azt a színpad egy mesterétől el is várhatjuk, fokozódik a fejlődés szerint, Antoinette-et, akit Geneviéve a maga szobája mellett szállásolt el, — kevéssel azután, hogy a két boldogtalan szerelmest kétségbe ejtette, Saunoy lepi meg. Eljött, elhozta a leveleket. S minthogy éppen most azt kellett megtudnia, hogy Antoinette testvére Oliviernek, aki az ő életét megmentette, — hát meghozza a legnagyobb áldozatot, lemond, és elmegy oda, ahol a madár sem jár. Antoinette nem mondja neki, hogy ezt a közel rokonságot bizony sejthette volna, hanem a szép napok emlékéül odaadja festőnek azt a médaillonba foglalt miniature-képet, melyre Saunoy festette volt az ő vonásait. Persze ez a médaillon, mint a Sardou levelei, csak arra való, hogy elveszítsék. Abban a pillanatban, mikor Antoinette Saunoyt épp eltávolítni készül, kopognak. Kívülről a tábornok jelenti, hogy Rigaud a kastélyba érkezett. Antoinettenek éppen csak annyi ideje marad, hogy elbújtathatja a festőt egy szomszédos szobában: Rigaud jön. Esküdtszéki tárgyalásról érkezett, ahol egy nőgyilkos perével foglalkoztak. A vádlottat, aki megölte hűtlen nejét, de nem találta el a csábítót, egy zongoraművészt, egyhangúlag fölmentették. »Mind a tizenketten házas emberek voltunk«, — mondja Rigaud, és hozzáteszi: »Magam is úgy tettem volna az ő helyén. Csakhogy én nem hibáztam volna el a művészt. Nem szeretem a művészeket.« Antoinette, az alatt az ürügy alatt, hogy rosszul van és a szivarfüst bántja, egy más szobába küldi férjét s nagy nehezen kiszabadítja a festőt fogságából. Mikor az eltávozott eszébe jut, hogy a folyosó külső ajtaja el van zárva. Utána siet a lámpával, sehol senki. Alig hogy visszajön, megjelenik Rigaud, aki a másik szoba ablakánál szivarozott, s elmondja, hogy látta, amint a legközelebbi erkélyről egy ember ugrott a kertbe. »Majd értesíteni fogom a tábornokot«, — teszi hozzá. Antoinettenek csak annyit kellene mondania, hogy az az erkély a Géneviéve szobájába vezet, s akkor meg volna mentve. Rigaudnak nem jutna eszébe, hogy bolygassa az inquisitiót. Hanem bár nagyon jól tudja, hogy az erkély, amelyet férje megjelölt, a Géneviéve-é, — hallgat, egyrészt talán tisztességből, nehogy Géneviéve-et csak Rigaud is gyanúsítsa, másrészt mindenesetre a dráma kedvéért, amely különben korai véget érne. Rigaud csakugyan nem hallgatja el, amit látott, s a tábornokkal együtt a kihallgatáshoz fognak. Géneviéve látta ugyan az alakot, de ijedtében nem tudott kiáltani, s reggelre kelve, azt gondolta, hogy álmodott. Ekkor hozzák a médaillont, amelyet Saunoy ugrás közben elvesztett, és Rigaud ráismer a képre, amelyről neje azt mondta volt neki, hogy Oliviernek adta. Olivier éppen kapóra érkezik. Azonnal átlátja, hogy huga veszélyben forog. »Ez a médaillon önnél volt?« — »Igen.« — »Ön vesztette el?« — »Én.« — »Akkor hát ön compromittálni akarta a leányomat, hogy, kicsikarja beleegyezésemet a házasságba?!« — És Olivier nem válaszol. A tábornoknak ez a föltevése erős phantasiára vall ugyan, de hát ez adja az alkalmat arra a szép jelenetre, mely annyira megragadta a Frangais közönségét. Olivier, a tábornok felszólítására, beadni készül lemondását. A megbélyegző vád, amelynek önfeláldozásból igazat adott, nem engedi, hogy rangját tovább is viselhesse. De Antoinette nem fogadhatja el ezt a nemes áldozatot. Kihallgatást kér az ősz tábornoktól s annak lábainál megvall mindent. Az öreg nagyon meg van indulva. Maga elé hivatja Oliviert s újra gyóntatni kezdi. Talán valami titkos oka volt, amely kényszerítette, hogy az igazsággal ellenkezőt állítson ? Csak mondja meg, nem fog részleteket kérdezni Olivier tagadólag felül. De hát akkor az egész számítás volt ? Számítás. És így semmi mentsége ? Semmi, »írja hát alá a lemondást.«. Olivier aláírja. »Nincs semmi kérése, semmi mondanivalója ?« »Nincs.« »Ön a legderekabb ember a világon. Öleljen meg kedvesem.« Aki a darabot elolvassa, valószínűleg azt fogja mondani, hogy ez a jelenet csinált, hamis, értéktelen. Mennyire nem igaz az, hogy ez a becsületes öreg tábornok, aki valósággal apailag szereti Oliviert s maga a megtestesült egyszerűség, ellentéte mindannak, ami komédia, gyötörjön egy jó negyedóráig egy derék embert, akinek az ártatlanságát már tudja s gyötörje őt oly kegyetlenül, hogy a keménykapitány majdnem sírva fakad ! Ahelyett, hogy azt mondaná neki mindjárt: »mindent tudok, kapitány, amit ön tett, az megérdemli a jutalmat, s én megjutalmazom önt, még ha fogadásomat kell is megszegnem« — hosszú vergődésre kárhoztatja a szerencsétlent, csak azért, hogy BELFÖLD. Budapest, okt 13. (A képviselőház ülése.) A képviselőház f. é. október hó 15-én, csütörtökön déli 12 órakor ülést tart. Napirend: A budget előterjesztése. Budapest, okt. 13. (A horvát bán Budapesten.) Gr. Khuen-Héderváry bán két napi tartózkodásra Budapestre érkezett és a mai nap folyamában a miniszterelnökkel huzamosabb ideig tanácskozott. Budapest, okt. 13. (A szász egyetem vagyona.) A szász egyetem most folyó közgyűlése foglalkozott a pénztár és alapok állapotának megvizsgálásával. A számvizsgáló bizottság jelentése szerint 1884. végével a szász egyetemi pénztár activuma volt 1.732,149 frt 8 kr., a pénztári biztositó alapé 1729 frt 64 kr., a Molnár István-féle alapé 24,186 frt 79 kr. — A közgyűlés a jelentést kielégítő tudomásul veszi. A költségvetés 1886-ra ekkér állapíttatott meg: összes bevételek 191,387 frt 34 kr., összes kiadások 191,581 frt 8 kr. E szerint 193 frt 74 krnyi hiánylat mutatkozik. A szász bérbirák vagyona az 1884-iki év végével volt 566,206 frt 21 kr. Az 1886. évi költségvetés következőleg lett megállapítva : összes bevételek 57,038 frt 32 kr., összes kiadások 57,140 frt 61/1 kr. E szerint hiánylat 101 frt 711 /3 kr. Budapest, okt. 13. (Küldöttség a közoktatási miniszternél.) A vallás- és közoktatásügyi miniszter ma délelőtt 10—11 óra között fogadta Komárom szab. kir. város közönségének 30 tagból állott küldöttségét, mely a szt. Benedekrend komáromi kir. gymnasiumának főgymnasiummá való emeléséhez kérte a miniszter pártfogását és támogatását. A küldöttség vezetője, Pulay Kornél orsz. képviselő különösen hangsúlyozta, hogy az annyi megpróbáltatást átélt és annyi elemi csapástól sújtott Komárom még soha nem kért és nem is nyert kormányi támogatást. Most is csak a hazai közművelődés érdekében kéri a kormány hozzájárulását, melyet Komárom megye és városa annál is inkább megérdemelnek, mert kulturális feladatukat önerejükhöz mérten mindenkor hőven teljesítették. A miniszter válaszában kifejezést adott ugyan annak, hogy nem a főgymnasiumok, hanem az ipar és kereskedés tehetnek egy várost és nemzetet nagggyá, kijelenté továbbá, hogy a tanulmányi alapok túlterheltsége miatt a maga részéről a legjobb indulat mellett sem hozhatja meg a kért áldozatot, azonban kész e kérdésben a Szt.Benedek rend főapátjával érintkezésbe lépni, s odahatni, hogy a rend állítsa fel esetleges állami segély mellett a főgymnasiumot. A küldöttség ezután Tisza miniszterelnöknél tisztelgett, ki biztosította a küldöttséget, hogy a kérdés sikeres megoldását lehetőleg előmozdítani fogja. Budapest, okt. 13. (Pest megye közgyűlése.) Pest megye közgyűlésének napirendje, melyre 165 tárgy volt kitűzve, utólag 14 tárgygyal szaporodott, melyek közé a következő sürgősebb elintézést igénylő tárgyak vannak felvéve: A katona elszállásolási költségek arányos megosztása s e végből pótadó kivetése és egy katona beszállásolási alap teremtése; megyei toloncz-állomások megállapítása; községi szülésznői állomások rendezése; Borsod megye átirata a műborgyártás eltiltása tárgyában; a tanfelügyelő beadványa a Tököl községi iskolai vagyonnak, az állami iskolai czélokra való átengedése iránt, s a főváros véleménye Keczel és Alpár községekben anya-gyógyszertárak felállítása iránt. Budapest, okt. 13. (A főváros orsz. képviselőinek száma.) A főváros országgyűlési képviselői számának szaporítása tárgyában a fővárosi egylet ma délután választmányi ülést tartott. Huszár Kálmán előterjesztette az albizottmány elaborátumát, mely szerint Budapest főváros orsz. képviselőinek száma 14-re volna emelendő. Az erre támadt vitában résztvettek: Királyi Pál, Beksics Gusztáv, Huszár Kálmán, Éles Henrik. Huszár Kálmán a fővárosi törvényhatóság által sürgősen kérvényeztetné Budapest képviselőinek szaporítását a parlamentnél. Királyi Pál a parlament jelenlegi viszonyait nem tartja alkalmasaknak arra, hogy az ily kérvény most nyújtassék be. Különbér is nem tartja kellőleg előkészítettnek a kérdést. Éles Henrik a kérdést egyelőre le akarja vétetni a napirendről. Beksics Gusztáv két okból kíván halasztást, de nem napirendről levételt. Az egyiket azon nagy kérdések képezik, melyek az ország közvéleményét foglalkoztatják, már pedig hogy egy ily tárgyú kérvény sikert arathasson, a közvélemény Kiadóhivatal: Ferencziekkere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .. ., .. .. ....................... 2 frt. 3 hónapra .. ........... .« .. •• •• •• 6 * 6 hónapra .. .. .. .. .. ., .. .. ........ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kit., negyedévenként 1 * 87mnwwGrto: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, I. emalet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek tere* Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. ____________ Egyes szám 4 kr. 1119. (282.) szám. Budapest, 1885. Szerda, október 14 IV. évi folyam. támogatására szükség van. A második ok az, hogy Budapest képviselői szaporításának arányban kell lenni a vidéki városok képviselői számának szaporításával , vagyis a tervezett reformnak átalánosabbnak, a vidéki városokra is kiterjedőnek kell lenni. Kamermayer Károly elnök összegezvén a vitát, indítványozza, hogy az elaborátum utasíttassék vissza az albizottsághoz, s ez tekintettel az összes városokra, de különösen a fővárosi kerületek új beosztására nézve, részletes javaslatot dolgozzon ki, felszerelve azt a szükséges statistikai adatokkal. Ez indítványt a választmány egyhangúlag elfogadta. Rovás. A »Pesti Napló« ma reggel három hasábon át értesíti az országot, hogy gr. Andrássy Gyula elfogatása most sem sikerült a mérsékelt ellenzéki táborkarnak. Hogy a folytonos csalódás keserű mosolyt idézzen az epés ajkakra s gúnyos elmélkedésekben keressen vigasztalást felsült számításainak, aztán emberi dolog. De hát miért kürtölik boszos titkukat oly terjedelmesen, midőn hallgathattak volna róla teljesen. Hiszen a bulgár história annyira igénybe vesz minden figyelmet, hogy a közönség nem is venné észre, ha mit sem hallana is az Apponyi-Patyánszky- Miloszavlevich párt kudarczainakmenetéről. Minek hát dobra ütni, amit szótlanul türmök okosság lett volna és nem zárná ki reménykedéseik felfrissülését egy későbbi kísérletük fiaskója felé sem ? Úgy látszik azonban, hogy állapotuk kínos voltát nem bírták magukba fojtani. És ezért mondák el — per longum et latum — hogy mennyire boldogtalanok. Annyi tény, hogy a kikosaraztatás nem valami kellemes meglepetés , s hogy a mérsékelt ellenzék nem nagyon élvezi azt, ki csodálkoznék rajta. Hanem lehet csodálkozni igenis azon, hogy nem okul soha s újabb elutasításoknak teszi ki magát szünetlenül. Mert hát minden »elve« csak abból áll, hogy hol jobbra, hol balra hintsen egy kis konkolyt. Egy időben gr. Szapáry Gyula volt kiszemelve arra, hogy Tisza Kálmán ellenében gyanússá magasztaltassék. A pénzügyér azonban véget vetett a kedves kísérletnek gyorsan és hatályosan. Aztán jöttek a »biztos értesülések«, hogy a kormányelnök hol az egyik, hol a másik társától szeretne menekülni. Ez az ötlet is füstbe ment. Midőn pedig a főrendek elvetették a házassági törvényjavaslatot, akkor persze a főpapság és mágnásság üdvözölve jön, mint a mérsékelt ellenzék megváltója. A főrendek azonban — quasi re bene gesta — hazamentek, de az ellenzéki várakozásoknak megfelelni édes kevesen vállalkoztak. Sőt tudjuk, hogy mily számosan és mennyire jelentékeny egyéniségek fordultak el a mérsékelt ellenzéktől s csatlakoztak ki a függetlenségi párthoz, ki a kormánypárthoz, vagy lettek pártkivüliek. A választó ország pedig kijelentette elég világosan, hogy az apponyismus nem kell bármi szin alatt is, sem testének, sem lelkének. A megfogyatkozott mérsékeltek azonban álnlták magukat újból, mert hát a »főrendi ellenzék« készen áll a felsőházi reformjavaslat kidobására. És a gr. Apponyi Albert hires szónoklatából tudva jön, minő fogadtatás vár atörvénytelen szülöttre a mágnásoknál. Soha jóslat nevetségesebben hasra nem esett, mint a gr. Apponyi Albert ékes jövendölése. De hát akkor is arra számítottak, hogy gr. Andrássy Gyula, akit szidalmaztak mindig, mig a külügyeket vezette, befogja magát hatalmi sóvárgásaik targonczájának húzására. És volt rettentő harag, midőn a balga és illetlen remény nem teljesült. Nem szólok a kosárról, melyet nemrégiben a függetlenségi párt állított ki részükre. Nem elegyedem az ellenzékközi dolgokba. Végezzék azt ők, tetszésük szerint. A kormánypártra nézve mindegy, akár egységes, akár szakadozott a kisebbség. Nem tagadom azonban, hogy — amiről gyakran és sokat írtam, különböző időkben — a parlamenti szervezet egészséges fejlődésének szempontjából örvendetes eseménynek tartottam volna az ellenzéki két párt egyesülését. De hogy e helyett ió kosarat kaptak a mérsékelt árak, azon sem búsulok. Ennyi mindenféle felsülésük után vették hírét, hogy gr. Andrássy Gyula nem ért mindenben egyet a monarchia külügyi politikájával. Derék! Itt van végre a valódi alkalom: gondolák, és nagyot ugrottak örömükben. Ha Andrássy nem ért egyet Kálnokyval, akkor velünk van, mert mi Tisza ellen vagyunk, aki Kálnokyval egyetért, így okoskodtak a fényes tehetségek s már látták gr. Andrássy Gyulát az Apponyi Patyánszky-Miloszavlevich párt kebelében. Ezért kaptak most egy friss kosarat s ezen kosár felett elmélkedett ma reggel, keserű hangon a »Pesti Napló.« Na de volt egy örömük mégis. Bácska gr. Apponyi Alberttel elment Szilágyi Dezső is. Valóságos sensatiós újság. Fejér laptársunk hires bulgár táviratával. Amióta a »Pesti Napló« feljegyezte a történeti tényt, hogy a képviselőház egyik ülésén gr. Apponyi Albert és Szilágyi Dezső egymás mellett foglaltak helyet, a bácsi együttlét európai eseménynek tekinthető. Vájjon mit szól hozzá a nagyhatalmi concert. Annyi tagadhatatlan, hogy Budapesten mindenki a »hihetetlen« hírről beszélt és sokan töprengtek a keleti kérdés újabb és ily válságos bonyolulatán. 221 "CT XI 2T C 3L 3D. A kelet-ruméliai kérdés. A szerb kormánynak kezei közé jutott pár példány azon proclamatiókból, melyeket Pasics és Peko Pavlovics emigránsok bocsátottak ki. A proclamatió így hangzik: Eljött az idő, mikor fel kell kelnünk, hogy hatalmasaink jármát lerázzuk. Szerbia szerencsétlen viszonyai máskép nem fordulnak jobbra. Haszontalan munka elmondani nektek, hogy mit kell szenvednetek, mennyire le vagytok alacsonyítva, mert magatok látjátok és szenveditek. A mai kormány a szabad szerbekből szabadság nélküli, jogokkal nem bíró rabszolgákat csinált, sáfárkodik életünkkel, tulajdonunkkal és hazánkkal. Elvették tőlünk a mivel bírtunk, a szabadságok eltöröltettek, a népjog lábbal tapostatik, s az adóteher oly súlyos, hogy tovább nem viselhető el. Szerbia elválasztatott a szerbségtől és a szlávságtól; elkövetkezett azon idő, mikor a nép könnyű szerrel lerázhatja jármát, ha mint egy ember kel föl, s föl kell kelnie, mert nincs más menekülés, mint ez, vagy pedig a gyalázatos halál, az utódok szolgaságban sínylődése, a szerb ideál és a szláv közösség elárulása. Megadtuk a jelt a népfölkeléshez, ennek dühe minden ellenfélt és minden árulót le fog sújtani, kárhozat s az utolsó ítélet rémülete fog ezek utódaira nehezedni. Kergessetek el minden föltolt hatóságot s alakítsátok meg a tieiteket; akaszszatok meg minden közlekedést, akár postával, akár távírdákkal, akár futárokkal történik ez. Távoztassatok el mindent, mi a nép győzelmét valami módon akadályozhatná, ejtsétek hatalmatokba a fegyvereket és lőszereket, bárhol is találjátok, alakítsatok századokat, zászlóaljakat és nagyobb csapattesteket s egyetértve a többi körökkel, induljatok Belgrádnak vagy Nisnek, tehát joha, hol a király és a kormány épen tartózkodik. Át fogjuk lépni a határokat és segítségetekre megyünk testvérek. Ne habozzatok egy pillanatig sem, ne halaszszátok a dolgot. Az óra ütött, keljetek föl, szervezkedjetek. A szerb nép meg tudta egyszer szabadítani az országot a hatalmas szultántól, meg tudta tisztítani a törököktől, két háborút