Nemzet, 1885. október (4. évfolyam, 1106-1136. szám)

1885-10-23 / 1128. szám

Samsamresta: F­erencilek­ tere, Athenaeum-épület, X. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztős­ég­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére kétő vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferenczies-zsísi Ath­enaeum-épü­let) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1128. (291.) szám. ______Reggeli kiadás Budapest, 1885. Péntek, október 23 IV. évf folyam. KIAD­Ó-HIVATAL! Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................................................ 2 frt. 3 hónapra .. .. ......................................... 6 > 6 hónapra ................................................. 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr.,­ negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. Budapest, október 22. A­mely monarchia, oly viszonyok közt, a­minek a mi közelünkben vannak, oly h­a­d­­ü­g­y­i költségvetéssel lép föl, mint a mienk, az bizonyára nem szorul rá, hogy bi­zonyítgassa békés, conservatív hajlamait. A közös költségvetés, mely egészen a tavasi ke­retben mozog, tüntető bizonyíték tehát poli­tikánk azon természete mellett, melynek el­lenkezőjét úgy szeretnék reánk bizonyítani monarchiánk ellenségei. S ilyesmi most már ismételve kísért az angol sajtóban. Felesleges okoskodás. Figyelmeztetés, mely közel jár a sértéshez monarchiánk ellen. A »Morning Post« vállalkozott most rá,hogy az osztrák-magyar monarchiát a conservatív keleti politika tételeiből meglec­kéztesse. Vál­lalkozott arra, hogy eszünkbe juttassa, misze­rint neki iin­t érdekün­kb­en van a török biro­dalom lehető fentartása. Mintha mi volnánk a Balkán félszigeten a forradalmi hatalom. Mintha mi akarnék felosztani Törökoszágot. És mintha nem An­glia leendett, igaz, Gladstone idejében, a con­servatív érdekek megrontója, compromittálója a Balkán-félszigeten. Mintha nem az angol radicális-liberális párt fedezte volna fel a bol­gárokat és egyéb érdekes balkáni nemzetisé­get. Végre, mintha nem a conservativ korm­ány. Anglia játszanék ma a Boszporu­­son innéti Keleten oly alárendelt, minden kezdeményezéstől és actiótól óvakodó szere­pet, mely nem válnék diszére egy másod­­rangú hatalomnak sem, annál kevésbbé a nagy angol világbirodalomnak. Az angol politika iránt nem szabad illu­­ziókban élnünk. Hogy Anglia és Oroszország össze fognak ütközni, ez bizonyos , feltéve, hogy Oroszország Indiáért nyújtja ki kezét. Ellenkező esetben a czár és Victoria királynő birodalma nem csapnak össze. A Balkán-fél­sziget felett az osztrák-magyar monarchia áll őrt, Németország által támogatva. Ő viseli úgy a terhet, mint a történelem előtt a fele­lősséget. Tehát az osztrák-magyar monarchiá­nak van érdekében, hogy a keleti kérdés, vagyis a török birodalom felbomlásának kér­dése ne egyszerre szakadjon rá, hanem e rot­hadó organismusból lehetőleg conserváltas­­tassék a conserválh­ató. De csakis ez. E szerint monarchiánk a conservatív ha­talom a Balkán-félsziget irányában. A for­rongó kelet alakulása nekünk bőrünkre megy, m­íg Angliának legfölebb erszényére. Mi tehát kétszeresen megfontoljuk, a­mit te­szünk. Minket inteni tehát az óvatosságra, nevetséges volna, ha a dolognak nem lenne egy újságczikknél egyéb háttere. De van és azért foglalkozunk a fogadatlan prókátorral és kéretlen tanácsával. Az angol lap mögött, tán anélkül hogy tudná, orosz sugdosás rejlik. Az orosz diplo­mata mindig híres volt mesterkedéseiről. S ha a czár politikája oly irányt vett is,mely ki­zárja az ily cselfogásokat; e meggyökerese­dett irány tíidott ínódokat és eszközöket ta­lálni, hogy annak ellenére is folytathassa műveleteit. A Talleyrand-iskola a sajtó terén nem Francziaországban, nem Párisban, hanem Oroszországban és Szentpétervárott fejlett ki. Ennek a muszkapolitikának, mely ma ellentétben lehet az orosz hivatalos körök po­litikájával, érdekében van a forrongó kelettel szemben az osztrák-magyar monarchia és Anglia közt bizalmatlanságot kelteni. Érde­kében annál inkább, mert meg akarván vál­toztatni az orosz kormány politikáját is, min­dent elkövet, hogy monarchiánkat isolálja s igy érdekei respectálását Szentpétervárott fe­lesleges gyanánt tüntesse föl. Ezért suttog Londonban, hogy ime az osztrák-magyar monarchia bontja meg a keleti statusquo-t, mig Oroszország beállt conservativ hatalom­nak. Monarchiánk Törökország felosztására tör, míg Oroszország fenn akarja tartani a szultán birodalmát. Monarchiánk összetépi a berlini szerződést, Oroszország összeragasztja. S ha az angol conservativ kormány is oly naiv, mint sajtója, akkor a bizalmatlanság csakhamar kifejlődik Londonban monar­chiánk ellen. De vannak tacticák, melyek még a naivokat sem egykönnyen szedhetik rá. Van­nak tények, melyek önmagáikról beszélnek, meg sem kell őket szólaltatni. Ilyen tactica ez az orosz tactica. Ilyen tény a bolgár államcsíny. Sándor fejedelem a czár tudta és enge­­delne nélkül kiáltotta ki a bolgár egységet. Szent-Pétervárott tehát elitélték tettét. Az osztrák-magyar monarchia bizonyos fokig hajlandó támogatni Szerbia aspiratióit azon es­etben, ha Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülése s ez alkalomból a keleti kérdés na­gyobb terjedelemben fölvetése valóban tény­­nyé lesz. A velünk ellenséges orosz körök épp ezért ellenségei lettek Szerbiának s gátlói a szerb aspiratiók megvalósításának. (E részben utaljuk az olvasót egyik alábbi közleményünk­re. A »Nemzet« felelős szerkesztőé.) A helyzet mitsem változott. Az osztrák­magyar és az ily orosz befolyás — a külsőség­ek­ben való megbékülésük daczára — állandóan antagonismusban van egymással a Keleten.S ez az orossz politika, melynek érdeke az, hogy a keleti népek csak Szentpétervárról várhas­sanak mindent és Bécsből, Budapestről sem­mit, ügyesnek látszó — csakis látszó — for­dulattal az általa képviselt érdeket conservativ érdek gyanánt tünteti fel s oda állít minket a pellengérre, mint forradalmárokat. Ennek daczára ki fog hinni neki? Ki fogja ezen orosz köröket nemcsak pillanatnyi politikájukban, hanem állandó irányukban, a török birodalom, a keleti status quo táma­szának tartani ? S ki fog minket komolyan e status quo lerombolójának hinni ? A keleti népek jogos igényeinek mi nem vagyunk feltétlen ellenzői, amennyiben nem fenyegetik monarchiánk hatalmi körét. Sőt mi azt akarjuk, hogy e népek egyénileg fejlődjenek, tehát orosz provinciákkal be ne hálózzák a Balkán-félszigetet. Fentartani a status quot, ameddig csak lehet­ vezetni és óvatosan vezetni a romboló erőket, hogy egy­szerre b­e tömjenek ki. Szóval majd erős gá­takkal, majd ügyes csatornázással akadá­lyozni meg a keleti kérdésnek nevezett vad­folyam rohamos kiáradását: ez az osztrák­magyar keleti politika. És ez a valódi Conservativ politika. És midőn az orosz sajtó, vagy diplomá­ba, Oroszország politikáját hirdeti most kon­­servatívnak, ellenben forradalminak a mién­ket : egyszerűen csak nevetségessé válnék, ha budapesti és bécsi lapokból nem meríthetne adatokat tacticájának támogatására. Mikor azonban a kivont karddal a bol­gár határon álló Szerbiát, a türelmetlen szerb népet, a legnehezebb helyzetben levő szerb kormányt tekintélyes lapok szinte küldik, tolják át a határon s a keleti háború agent provocateur-jeinek állnak be, akkor az orosz sajtó és diplomába, a valószínűség bizonyos szinezetével gyárthatja ellenünk gyanusítá­­sait. Akkor az angol conservativ sajtó, a ravaszság nagyon is átlátszó fátyola daczára, lépre m­eh­etett. És hogy az összes európai közvélemény lépre ne menjen, a magyar sajtónak óvato­sabbnak kell lennie. Szerbia, ha monarchiánk intelmei daczára, háborúba megy, saját maga fogja viselni lépésének következményeit. Sem a bécsi, sem a budapesti sajtónak tehát nem szabad az ellenkező hitet táplálni Belgrádban és Nisben. S nem szabad alkal­mat, ürügyet adni a monarchia keleti politi­kájának denunciálására. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 22. Levél Parisból. Az első előadások és a keddi napok előkelő kö­zönsége, a minap egyik délelőtt a Szent Háromság temp­lomában gyűlt össze, a­hol Perrin Emilnek, a Théatre Francais volt igazgatójának adták meg az utolsó tisztességet. A halotti szertartás olyan volt, a­mely megilletett egy embert, a­ki életét a művészetnek ál­dozta. Faure és Talazae, a leghatalmasab baryton és a leghatalmasabb tenor énekelték az Agnus Deit, olyan hallgatók előtt, a­kik csaknem mindannyian v­a­­lakik, részben a tehetség, részben a születés fensőbb világában. A választottak eme sokasága kísérte a ko­porsót az utolsó után, a­melyet a haldokló maga vá­lasztott, hogy mindenütt követhesse régebben elhunyt nejét, — egészen a Montmartre temető családi sír­boltjáig, — a­hol Dumas fils mondott szeretettel tel­jes szavakat, színpadiasság nélkül, természetesen, a­hogy illett ahhoz, a­kinek az élete, bár a színházé volt, ellenkezett mindazzal, a­mi nem egyszerű, ami thea­­trális. És ezzel bevégződött egy korszak, a legelső franczia színház történetében. Annak, a­ki majd folytatni fogja e színház krónikáit, el kell mondania, hogy a Perrin neve egyet jelentett a szigorú lelkiismeretesség és a szilárd, biz­tos kéz régime-jével. A fényes múltú háznak voltak vezetői, a­kiknek koc­káztatott, vakmerő conceptiói jobban megfeleltek az általános, a sokféle kívánság­nak ; voltak, a­kik több embernek tudtak eleget ten­ni. De nem volt és nem lehetett olyan vezetője, a­ki tökéletesebben valósította volna meg azt, a­mit a művészeti eszmény czéljaira szükségesnek tartott. »Soha sem történt meg a Perrin kormányzása alatt, mint pl. a Houssaye idejében, hogy a ház, méltóságá­ból vagy anyagi szerencséjéből, az igazgató személyes összeköttetései miatt, veszített volna. Mint egy nagy, solid kereskedői ház, a Perrin háza mindig biztos számítással élt és soha semminemű kalandos vállal­kozásba nem bocsátkozott. Ezt a politikát könnyű el­ítélni abból a szempontból, hogy a színház anyagi czéljai mellékesek, és Perrint csakugyan többször gáncsolták, mint bármelyik elődjét; hanem az ered­mény mégis e politika mellett szól, mert az utolsó tizenöt év alatt, mióta Perrin volt a­ ház ura, a The­atre Francais története csak sikerekből áll. A gaz­dának gondja volt mindenre; ellenőrzését el nem ke­rülhette a legutolsó munkás sem. Hanyagságnak nem volt helye a házban. És ha a lelkiismeretes gond, a­melylyel az igazgató az írót szolgálta, otthonossá tette a színházi fényűzést a classicusok egyszerű há­zában, viszont a színpad olyan tökéletességet nyúj­tott, a­milyenr­e azelőtt példa soha sem volt. Ezt a kitűnő vezetőt a színház egy tévedésnek köszönhette. Perrin fiatal korában festő volt, s azért folyamodott a szépművészetek minisztériumához, hogy egy festészeti akadémia igazgatójává nevezzék ki. Ugyancsak akkor a testvérbátyja, a­ki elismert tehet­ségű zenész volt, az Opéra Comique megüresedett igazgatói állomását kérte. Volt egy befolyásos párt­fogójuk, a­ki a két fiatal­embert melegen ajánlotta a miniszternek. Ki is nevezték mind a kettőjüket; a festőt az Opéra Comique igazgatójává, a zeneköltőt meg a festészeti académia vezetőjévé. A minisztérium­ban eltévesztették a keresztneveket. És a festő hama­rosan rendbe hozta az Opére Comique zavaros ügyeit, s onnan, mint kitűnő administrátor került az Ope­rához, majd a Théatre Frangaishoz. Azt mondják, hogy a zenész is feltalálta magát a festészeti akadé­­miában, s úgy vezette azt, mintha mindig arra ké­szült volna. Ebben az esetben tehát valóban úgy lát­szott, hogy a­kinek az egek hivatalt adnak, észt is ad­nak hozzá. Most azonban, hogy az egyik hivatal megüre­sedett, kár volna megint ezt a metaphysicai szó elvet alkalmazni. Minden arra mutat, hogy máskép fog történni. A legalkalmasabb, és épen arra való embert meg is találták már, Jules Cl­a­r­e­t­i­e személyében. Ezzel a választással mindenki meg van és meg lehet elégedve. Az, a­mit Clarette eddig írt, kezesség arra nézve, hogy urává lesz a feladatnak, a­melyre kisze­melték. Fiatal és munkához szokott ember, a­ki hogy rengeteget dolgozik, jókora irodalmi podgyásszal iga­zolhatja. Igaz, hogy ebben a csomóban sok a rossz regény és a gyönge színdarab, de hát vessen rá kö­vet, a­ki soha sem vétkezett. Ezentúl legalább nem ír több színművet. Hogy élénk, szellemes fő, annak sű­rűn adja jelét azokban a krónikákban, a­melyeket a »Temps«-ben és az »Illustration«-ban (mint Perdican) szokott közzé tenni. Hogy szereti a színhá­zat, és hogy járatos a mesterségben, arról ugyanezek a krónikák is tanúskodhatnak. Mindez azonban nem volna elég arra, hogy a különben igen rokonszenves srót erre a fontos állomásra képesítse. Csakhogy Cla­rette bizonyságot tett erről a képességről is. Ennek a jeleit két kötetében látom, melyeket »La vie moderne au théatre« czím alatt 1875-ben adott ki. E két kötet egy évtized alatt írt színi eriticáit foglalja magában, a­melyekből nem­csak biztos ízlésű, finoman iró eriticus szól, hanem a színház egy éles elméjű politicusa, a­kinek elvei és pedig a jelenlegi regime elveitől sokban eltérő, ere­deti és nagyon meggyőzően kifejtett elvei vannak. Ezek részletezése messzire vezetne. Hanem annyit talán következtethetünk, hogy ha Clarette még min­dig híve régebbi princípiumainak, úgy a kormányzás a Francais­ban nagyot fog változni. Az első, a­miben Perrintől nagyon különbözik, a színpadi mise-en-scéne kérdése. Clarette a szín­­házi fényűzésnek erős ellensége, olyannyira, hogy áru­nak terjedésében a színház egy komoly betegségét látja. Valahol azt írja: »A mise-en-scéne egy idő óta oly átalakuláson ment át, mint a színházi ruhák. Marsnak elég volt négy vagy öt ruha összes szerepei­hez, éppen annyi, a­mennyit Mme Docke egy este kénytelen használni. Szándékosan mondom Mme Do­cket. Ő volt az, a­ki az öltözködés fényűzését a mo­dern drámában divatba hozta. A kaméliás hölgy öltözékei maguknak követelhetnek egy részt a szí­nésznő sikeréből. Azelőtt öt felvonásos darabo­kat írtak, azóta öt ruhás drámákat gyártanak Ennek a genrenek a fő­műve a Benoiton- család. Pedig a féktelen fényűzés az egyik legerősebb oka a színház hanyatlásának. Negyedmilliókat koc­káztatni egyetlen látványosságért, az egy kicsit sok. Ez már nem művészeti adtus, hanem börze-művelet Ezek az emberek nem gondolnak a művészettel, hanem bacca­­rat-t játszanak.« Egy másik pont, a­melyben az új régime kü­lönbözőnek ígérkezik a régitől: a fiatal, a próbálkozó drámaírók kérdése. Perrin alatt zárva volt előttük a Comédie olvasó szobája. Minthogy csak tökéletes elő­adásokat akart nyújtani, nem fogadott el más drá­maírót, mint a­kik már mesterekké lettek a házon kívül. Nem akarta megkoc­káztatni a bukást, s azért nem bízott a fiatalokban, ha azok már túl is voltak a puszta ígéreteken. Jobban szerette a színházát, mint az irodalmat. Clarette aligha örökli ezt az előszere­tetet. Bírálatait nagyon előnyösen különbözteti meg a többi egykorú kriticától az a feltűnő jóakarat, a­melylyel felkeres és méltat minden kicsiséget, a­mi­ben eszményre való törekvés nyilatkozik, még ha kez­detlegesen, még ha tapogatózva jelentkezik is ez a nemes vágyakozás. Azért, ha csakugyan Clarette lesz a Franc­ais igazgatója, annak legjobban azok a drámaírók fognak örvendeni, a­kik mindenekelőtt írók, és csak azután drámaírók. Clarette kész lesz olyan áldozatokra, mint a­milyennek e héten a Gymnase igazgatója adta pél­dáját, mikor az irodalom iránti tiszteletből elővette a boldogult Félici­en Mallefille egy régi drámá­ját, jóllehet hatást nem is vártak tőle, és a hatás nem is következett be.. A Bűnbánó Anyák­at negyedízben vették elő s az negyed ízben is megbukott. Nem azért, mintha nem volna benne drámai mag. A szegény Mallefilie­ben igazi drámaíró halt meg, a­kinek azonban vég­zete volt, hogy a teljes sikert, a valódi hatást soha se ízlelje meg. Miért? Talán egy példa legjobban meg­magyarázza. Mallefille egy franczia Hugo Károly volt. Mint az a szegény őrült költő, a­ki a veronai temetőben alszik, meg volt áldva hatalmas drámai erővel, s ami annál többet ért: boldogító, elszenderítő gőggel és ön­imádattal és meg volt verve azzal az átokkal, hogy egész élete folytonos küzdelem legyen a legsivárabb nyomorúsággal. Ez a nyomorúság rávetette árnyékát minden munkájára. Valami mondhatatlan keserűség sötétíti el drámájának minden lapját, keserűség, a­mely némán is sajnálkozásra készt, mint egy elron­­gyolt öltözet. Ez megront minden élvezetet; nem tu­dunk a drámára gondolni; a költő rideg szobája áll előttünk, és a szívünk összeszorul. Pedig milyen meglepetések várnának reánk, ha egészen átengedhetnék magunkat a dráma benyomá­sainak ! íme a »Bűnbányó Anyák.« Maga a tárgy elavult, és melodramaticus természetű. Két bukott nőről van szó, a­kik közül az egyik szerencsét csinált, a másik nyomorúságban maradt. Amaz egy orosz nagyúr ked­vese lett, és férjhez ment egy tönkre jutott nemeshez, a­ki eladta nevét. A jólét felkeltette benne a vágyat a tisztesség után. Leányát becsületben neveli fel s egy derék fiatal emberhez, a kinek fényes családja van, szeretné férjhez adni. Ekkor aztán összetalálko­zik a másikkal, a ki szegény maradt s a kinek egyéb­ként sem nyújtott az élet semmi vigasztalást. Ennek is van gyermeke, egy elzüllött kalandor, a­ki hamis czímet használ és a mások becsületéből él, de a­kit a szerencsétlen anya mégis mindenek felett szeret. Ez a zugi­ó szerelmes a tiszta kis leányba; az pedig megesküdött anyjának, hogy meghal, ha a vőlegé­nyéhez nem mehet férjhez. Az összeütközés nyilván­való. Rose, a zugizó anyja, követeli Jeannetól, hogy a leányát adja feleségül fiához, vagy különben fölfe­dezi a megbélyegző múltat, a­melynek tanúja és ré­szese volt. A­­milyen melodrámai ez az összeütközés, olyan a megoldás is. A zugb­ó elvész párbajban, anyja meg­őrül. A másik sem kerülheti el sorsát. Pártfogója, a hatalmas miniszter, kegyvesztetté lesz, s ennek a hí­rére a férjből, a­kit a pálinka félig agylágyulttá, fé­lig vadállattá tett, kitör a régóta elfojtott bosza. Visz­­szaviszi nejét Ukrajnába, a­hol a bű­nhődés annál ke­servesebb lesz a szegény Jeannera nézve, mert még gyermekét sem láthatja ezután soha. Az ártatlanok pedig egymásé lehetnek. Látni való, csupa conventióval van dolgunk, egy naiv ellentéttel, ama genre egy sötét példányával, a­melynek vidámabb és ismert terméke a két Savo­yard leány. Hanem a helyzetekben annyi a drá­mai erő, a nyelv oly hatalmas, tömör, színszerű, hogy azokra e genre mestere, a kitűnő D'Ennery is büszke lehetne. Milyen megragadó szót talált ez a komor szó abban a jelenetben, mikor a két anyát szembe állítja! Fenyegetőleg néznek össze, mint két lyúk, a­melyek tollatlan kicsinyeiket szárnyaik alá rejtve, egymásra berzenkednek. Jeanne előbb könyörgött. Elmondta, hogy nem ölheti meg a maga leányát, hogy a Rose fiának a kedvére tegyen. Hisz ez a leány az egyetlen öröme, egyetlen reménye: megtisztulva látja benne a saját énjét. A másik nem enged. Nem tehet róla, hogy a dolgok így alakultak. Neki eddig csak a szenvedés­ből jutott, megelégelte. Inkább sírjon egy kicsit­ a leány, mint hogy a fia megölje magát kétségbeesés­ből. Jeanne látja, hogy Rose mindenre el van szánva, s önkéntelenül egy lépést tesz felé. Rose, (hirtelen visszahúzódik.) Ha még egy lépést tessz felém, segítségért kiáltok. Jeanne. Megbolondultál , Rose. Meg akarsz ölni, tudom, a te helyedben én is így tennék. És ez az elavult melodráma gazdag az ilyen vonásokban, a­melyek megvilágosítják az egész hely­zetet. A nyelv mindenütt tömör, erővel teljes, akár csak a mestereké. Hanem ez legfeljebb csak enyhít­heti, de el nem oszlathatja azt a különös hatást, a­melyet a darab komor hangulata kelt. Ez a hatás nyo­masztó, a­helyett, hogy fölemelő volna. FLANEUR. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Rovás. Már ismét conferentia készül — írogatják, le­néző modorban, fensőbb képességük büszke öntudat­­ának magaslatáról, a hírlapi bölcsek. Hát mit akar­nának hogy legyen ? Tán csak nem háborút ? És ha nem ezt akarják, váljon mi után jutnának el a béke fentartására ők, conferentia nélkül .rotabene az ilyen conferentia-ellenesek szoktak szörnyedezni a mobilizálási hírek felett, mihelyt ezeket kacsaszárny­ra bocsátották. Mert hát ők úgy szeretnének a vízb­e ugrani, hogy ne legyen nedves a lábuk. A keleti za­vart megszüntetni nincs más mód, csak a conferentia. Lehet, hogy ez is meghiúsul, de a ki lét okát nem akarja érteni, az léháskodik nagy képpel. Most kitalálták már azt is, hogy a conferentia azért nem sikerülhet, mert Anglia nem fog egyetér­teni a többi hatalmakkal. Sőt kész már az angol­­franczia-olasz szövetség is. Hogy is ne, mikor az európai háborút sóvárogják összes kereskedelmi, ipari és mivelődési érdekeik, melyeknek mint tudva van — semmi sem használ annyira mint a közlekedé­sek megszakadása s az átalános vérontás. Angliáról eszembe jut egy minapi nevezetes hír is, a­melyből hogy nagyobb dolog nem lett, az nem az illető »hiteles források« kalamárisain múlt. A walesi herczeg budapesti időzéséhez t. i. po­litikai indokot fűztek némely külföldi lapok. Ezek szerint, ugyanis az angol trónörökös azért jött hoz­zánk és mulatott Bécsben­ is, hogy monarchiánk ér­zelmeit, melyek a Gladstone eljárása által elidegened­tek Angliától, a régi barátság hangulatára térítse. Az így okoskodó közlönyök missiót látván mindenütt és titkot leplezvén le­folyvást , elárulták ismét, hogy Nagy-Britania önkormányzatának legfőbb sajátságá­ról nem bírnak a kellő fogalommal. Mert ha bírná­nak, akkor tudnák, hogy az angol bel- és külügyi egész politikát, mindig és kizárólagosan a parlamenti többségre támaszkodó vagy számító kormány intézi s hogy az a kormány, a saját pártjának kiváló tagjai közül utaztathat olykor némelyeket bi­zalmas feladatok előmozdítására is, de nem al­kalmazhatja — már a korona iránti hódolat szem­pontjából sem — bár­miféle titkos küldetés sze­replője gyanánt az uralkodó család tagjait, vagy épen magát a trónörököst. A londoni lapok nem is írtak semmi commentárt a continensi kartársaik éles látásához s meggyőződve lehetünk, hogy nem lesz interpellate iránta az új törvényhozók házában sem, noha ott is lesznek »mérsékelt« és »szélső« bölcsek minden árnyalatból. Annak azonban, hogy a walesi herczeg nálunk volt, örvendhetünk a nélkül is, hogy badar föltevésekhez folyamodjunk. Mert először is úgy tekinthetjük azt, mint egyik legnagyobb bi­zonyítékot a jó hírről, melyben országos kiállí­tásunk részesült a civilizált világ előtt. És ebből állandó hasznot várhatunk, államiságunk összeg érdekeire nézve, akár miként alakuljanak az európai viszonyok. Mert a kik ellátogattak hozzánk, azok mind jól érezték magukat körünkben s ismer­tetni fognak illető hazájukban társadalmi uton, a mi leghatályosabban szerzi meg és szaporítja a bará­tokat. És hogy az angol herczeg nyomában — ki kedvére élt köztünk — John Bull nemzetségéből szá­mosan fognak ezután Budapestre rándulni, az iránt nincs kétségem. Igaztalanság volna hallgatni az elis­merésről, mely ezen alkalomból a magyar főrangú világot s jelesen gróf Fesztetich Tasilót és gróf Ká­rolyi Alajos nagykövetet megilleti, azon fényes és figyelmes vendégszeretetért,mellyel Anglia trónörökö­sének itteni időzését otthoniassá és élvezetessé tették. Mert ezzel nemcsak a saját »társaságuk« szellemében, de a haza javára is történt a mulatozás. De nem mulaszthatom el feljegyezni azon jellemző vonást sem, melyre a Victoria királynő fiának magyar isme­rősei megemlékezhetnének időnként. Midőn a lókiál­­lítási területen egy rendőr figyelmeztető — előbb magyarul aztán németül —­ a szivarozó walesi her­­czeget, hogy tilos ott a dohányzás, Anglia jövendő királya eldobta szivarát azonnal. Ilyen az angol g­e­n­­tleman törvénytisztelete a külföldön is. Aki nem gentleman, csak urhatnék, az rakonczátlan min­den szabály ellen s gorombáskodik a rendőrrel, aki »neki ne parancsoljon«. Vannak ilyen snob-ok az angolok közt is, kivált midőn a continensen utaznak s lordok gyanánt lépdelnek. Nálunk is szerepelt egy ilyen, ugyancsak a szivarozási tilalom miatt és szörnyen háborgott. Egy másik eset. A walesi herczeg kocsiját egy­szer — bizonyos, utczafordulatnál — megállí­totta a rendőr, sebes hajtás miatt. Midőn figyel­meztetve jön a rendőr, hogy ki ül benn a ko­csiban, azt felelé, hogy kötelessége szerint tesz. Másnap egy (magyar) nagy úr, igen udvariasan itt B­ELFÖLD. Budapest, okt. 22. (A külügyi hely­zet.) Egyik, a külügyi viszonyok megítélése tekintetében, más lapok sensationális éirleté­­seivel szemben eddig teljesen megbízhatónak bizonyult levelezőnk jelenti nekünk Bécsből, ma esti kelettel. Itt az irányadó körökben a külügyi helyzetet sokkal nyugodtabb szemmel tekin­tik, mint Budapesten. Beavatottak úgy nyi­latkoztak előttem, hogy egyelőre nagyobb bonyodalmak teljesen kizártak­nak tekintetnek az eshetőségek sorából. Minden ellenkező hörrel szemben consta­­tálható, hogy a hatalmak egyetértését a függő kérdések megoldására vonatkozólag, teljes gyanánt lehet tekinteni. Ily körülmények közt a kisebb Balkán­­államok eshetőleges háborús föllépése, még ha bekövetkeznék is, nem képezhetne veszélyt az európai helyzetre vonatkozólag. Ilyen gyanánt csak abban az esetben lenne az e részben félhető eshetőségeket fel­fogni, ha a hatalmak közt valamely fontos kérdésre nézve véleményeltérés forogna fönn. Most azonban az ellenkezőt állíthatni. A hatalmak törekvése a békés megoldás lehetővé tételére van irányozva; e tekintetben várakozó álláspontot foglalnak el, s a nehéz­ségeket, ha csak lehet, a status quo ante-ra való visszatéréssel akarják complanálni. Ha azonban ez a létrejött bevégzett tények következtében, az egész vonalon, s egész ter­jedelemben lehetetlennek bizonyulna, úgy Szerbország követelései, az egyensúly h­elyre­­reállítása czéljából, Bolgárország rovására lé­tesítendő területnagyobbodás iránt, aligha fognak legyőzhetetlen akadályokba ütközni. Itt legalább e követelések nem találkoz­nak föltétlen elkárh­oztatással, s beavatottak­nak okuk van hinni, hogy, ha Szerbor­­szág e törekvéseivel innét támoga­tásra talál, Oroszország részéről sem fog azokkal szemben ellenke­zés mutatkozni. Ily viszonyok közt csak egész természe­tesnek vehető, ha politikai körökben azon vé­leményt ápolják, hogy azon nyilatkozatokban, melyek a delegációk ő­felsége által való fo­gadtatásakor fognak történni, a béke megőr­zésére vonatkozólag oly biztosítások lesznek, melyek bizonyára minden tekintetben meg­­nyugtatólag fognak hatni. A magyar delegátiv külügyi albizottsága üléseinek jövő hét péntekjére és szombatjára való halasztása egyátalán nem történt politika rendőrfőnöknek, hogy az­ angol trónörökös részére, ki a gyors­hajtást kedveli, tegyenek kivételt, pár napra a szabály alól. A felelet igenlő volt. Midőn ez eljárás a walesi herczeg tudomására jutott, a figyel­met megköszönte, de kijelenté, hogy a kedvezmény­nyel élni nem kíván, mert az átalános szabály ellenében, csak azért, mert ő nagy úr, nem akar ma­gának kiváltságot igényelni.

Next