Nemzet, 1885. október (4. évfolyam, 1106-1136. szám)
1885-10-23 / 1128. szám
Samsamresta: Ferencilek tere, Athenaeum-épület, X. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére kétő vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferenczies-zsísi Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1128. (291.) szám. ______Reggeli kiadás Budapest, 1885. Péntek, október 23 IV. évf folyam. KIADÓ-HIVATAL! Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................................................ 2 frt. 3 hónapra .. .. ......................................... 6 > 6 hónapra ................................................. 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. Budapest, október 22. Amely monarchia, oly viszonyok közt, aminek a mi közelünkben vannak, oly hadügyi költségvetéssel lép föl, mint a mienk, az bizonyára nem szorul rá, hogy bizonyítgassa békés, conservatív hajlamait. A közös költségvetés, mely egészen a tavasi keretben mozog, tüntető bizonyíték tehát politikánk azon természete mellett, melynek ellenkezőjét úgy szeretnék reánk bizonyítani monarchiánk ellenségei. S ilyesmi most már ismételve kísért az angol sajtóban. Felesleges okoskodás. Figyelmeztetés, mely közel jár a sértéshez monarchiánk ellen. A »Morning Post« vállalkozott most rá,hogy az osztrák-magyar monarchiát a conservatív keleti politika tételeiből megleckéztesse. Vállalkozott arra, hogy eszünkbe juttassa, miszerint neki iint érdekünkben van a török birodalom lehető fentartása. Mintha mi volnánk a Balkán félszigeten a forradalmi hatalom. Mintha mi akarnék felosztani Törökoszágot. És mintha nem Anglia leendett, igaz, Gladstone idejében, a conservatív érdekek megrontója, compromittálója a Balkán-félszigeten. Mintha nem az angol radicális-liberális párt fedezte volna fel a bolgárokat és egyéb érdekes balkáni nemzetiséget. Végre, mintha nem a conservativ kormány. Anglia játszanék ma a Boszporuson innéti Keleten oly alárendelt, minden kezdeményezéstől és actiótól óvakodó szerepet, mely nem válnék diszére egy másodrangú hatalomnak sem, annál kevésbbé a nagy angol világbirodalomnak. Az angol politika iránt nem szabad illuziókban élnünk. Hogy Anglia és Oroszország össze fognak ütközni, ez bizonyos , feltéve, hogy Oroszország Indiáért nyújtja ki kezét. Ellenkező esetben a czár és Victoria királynő birodalma nem csapnak össze. A Balkán-félsziget felett az osztrák-magyar monarchia áll őrt, Németország által támogatva. Ő viseli úgy a terhet, mint a történelem előtt a felelősséget. Tehát az osztrák-magyar monarchiának van érdekében, hogy a keleti kérdés, vagyis a török birodalom felbomlásának kérdése ne egyszerre szakadjon rá, hanem e rothadó organismusból lehetőleg conserváltastassék a conserválható. De csakis ez. E szerint monarchiánk a conservatív hatalom a Balkán-félsziget irányában. A forrongó kelet alakulása nekünk bőrünkre megy, míg Angliának legfölebb erszényére. Mi tehát kétszeresen megfontoljuk, amit teszünk. Minket inteni tehát az óvatosságra, nevetséges volna, ha a dolognak nem lenne egy újságczikknél egyéb háttere. De van és azért foglalkozunk a fogadatlan prókátorral és kéretlen tanácsával. Az angol lap mögött, tán anélkül hogy tudná, orosz sugdosás rejlik. Az orosz diplomata mindig híres volt mesterkedéseiről. S ha a czár politikája oly irányt vett is,mely kizárja az ily cselfogásokat; e meggyökeresedett irány tíidott ínódokat és eszközöket találni, hogy annak ellenére is folytathassa műveleteit. A Talleyrand-iskola a sajtó terén nem Francziaországban, nem Párisban, hanem Oroszországban és Szentpétervárott fejlett ki. Ennek a muszkapolitikának, mely ma ellentétben lehet az orosz hivatalos körök politikájával, érdekében van a forrongó kelettel szemben az osztrák-magyar monarchia és Anglia közt bizalmatlanságot kelteni. Érdekében annál inkább, mert meg akarván változtatni az orosz kormány politikáját is, mindent elkövet, hogy monarchiánkat isolálja s igy érdekei respectálását Szentpétervárott felesleges gyanánt tüntesse föl. Ezért suttog Londonban, hogy ime az osztrák-magyar monarchia bontja meg a keleti statusquo-t, mig Oroszország beállt conservativ hatalomnak. Monarchiánk Törökország felosztására tör, míg Oroszország fenn akarja tartani a szultán birodalmát. Monarchiánk összetépi a berlini szerződést, Oroszország összeragasztja. S ha az angol conservativ kormány is oly naiv, mint sajtója, akkor a bizalmatlanság csakhamar kifejlődik Londonban monarchiánk ellen. De vannak tacticák, melyek még a naivokat sem egykönnyen szedhetik rá. Vannak tények, melyek önmagáikról beszélnek, meg sem kell őket szólaltatni. Ilyen tactica ez az orosz tactica. Ilyen tény a bolgár államcsíny. Sándor fejedelem a czár tudta és engedelne nélkül kiáltotta ki a bolgár egységet. Szent-Pétervárott tehát elitélték tettét. Az osztrák-magyar monarchia bizonyos fokig hajlandó támogatni Szerbia aspiratióit azon esetben, ha Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülése s ez alkalomból a keleti kérdés nagyobb terjedelemben fölvetése valóban ténynyé lesz. A velünk ellenséges orosz körök épp ezért ellenségei lettek Szerbiának s gátlói a szerb aspiratiók megvalósításának. (E részben utaljuk az olvasót egyik alábbi közleményünkre. A »Nemzet« felelős szerkesztőé.) A helyzet mitsem változott. Az osztrákmagyar és az ily orosz befolyás — a külsőségekben való megbékülésük daczára — állandóan antagonismusban van egymással a Keleten.S ez az orossz politika, melynek érdeke az, hogy a keleti népek csak Szentpétervárról várhassanak mindent és Bécsből, Budapestről semmit, ügyesnek látszó — csakis látszó — fordulattal az általa képviselt érdeket conservativ érdek gyanánt tünteti fel s oda állít minket a pellengérre, mint forradalmárokat. Ennek daczára ki fog hinni neki? Ki fogja ezen orosz köröket nemcsak pillanatnyi politikájukban, hanem állandó irányukban, a török birodalom, a keleti status quo támaszának tartani ? S ki fog minket komolyan e status quo lerombolójának hinni ? A keleti népek jogos igényeinek mi nem vagyunk feltétlen ellenzői, amennyiben nem fenyegetik monarchiánk hatalmi körét. Sőt mi azt akarjuk, hogy e népek egyénileg fejlődjenek, tehát orosz provinciákkal be ne hálózzák a Balkán-félszigetet. Fentartani a status quot, ameddig csak lehet vezetni és óvatosan vezetni a romboló erőket, hogy egyszerre be tömjenek ki. Szóval majd erős gátakkal, majd ügyes csatornázással akadályozni meg a keleti kérdésnek nevezett vadfolyam rohamos kiáradását: ez az osztrákmagyar keleti politika. És ez a valódi Conservativ politika. És midőn az orosz sajtó, vagy diplomába, Oroszország politikáját hirdeti most konservatívnak, ellenben forradalminak a miénket : egyszerűen csak nevetségessé válnék, ha budapesti és bécsi lapokból nem meríthetne adatokat tacticájának támogatására. Mikor azonban a kivont karddal a bolgár határon álló Szerbiát, a türelmetlen szerb népet, a legnehezebb helyzetben levő szerb kormányt tekintélyes lapok szinte küldik, tolják át a határon s a keleti háború agent provocateur-jeinek állnak be, akkor az orosz sajtó és diplomába, a valószínűség bizonyos szinezetével gyárthatja ellenünk gyanusításait. Akkor az angol conservativ sajtó, a ravaszság nagyon is átlátszó fátyola daczára, lépre mehetett. És hogy az összes európai közvélemény lépre ne menjen, a magyar sajtónak óvatosabbnak kell lennie. Szerbia, ha monarchiánk intelmei daczára, háborúba megy, saját maga fogja viselni lépésének következményeit. Sem a bécsi, sem a budapesti sajtónak tehát nem szabad az ellenkező hitet táplálni Belgrádban és Nisben. S nem szabad alkalmat, ürügyet adni a monarchia keleti politikájának denunciálására. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 22. Levél Parisból. Az első előadások és a keddi napok előkelő közönsége, a minap egyik délelőtt a Szent Háromság templomában gyűlt össze, ahol Perrin Emilnek, a Théatre Francais volt igazgatójának adták meg az utolsó tisztességet. A halotti szertartás olyan volt, amely megilletett egy embert, aki életét a művészetnek áldozta. Faure és Talazae, a leghatalmasab baryton és a leghatalmasabb tenor énekelték az Agnus Deit, olyan hallgatók előtt, akik csaknem mindannyian valakik, részben a tehetség, részben a születés fensőbb világában. A választottak eme sokasága kísérte a koporsót az utolsó után, amelyet a haldokló maga választott, hogy mindenütt követhesse régebben elhunyt nejét, — egészen a Montmartre temető családi sírboltjáig, — ahol Dumas fils mondott szeretettel teljes szavakat, színpadiasság nélkül, természetesen, ahogy illett ahhoz, akinek az élete, bár a színházé volt, ellenkezett mindazzal, ami nem egyszerű, ami theatrális. És ezzel bevégződött egy korszak, a legelső franczia színház történetében. Annak, aki majd folytatni fogja e színház krónikáit, el kell mondania, hogy a Perrin neve egyet jelentett a szigorú lelkiismeretesség és a szilárd, biztos kéz régime-jével. A fényes múltú háznak voltak vezetői, akiknek kockáztatott, vakmerő conceptiói jobban megfeleltek az általános, a sokféle kívánságnak ; voltak, akik több embernek tudtak eleget tenni. De nem volt és nem lehetett olyan vezetője, aki tökéletesebben valósította volna meg azt, amit a művészeti eszmény czéljaira szükségesnek tartott. »Soha sem történt meg a Perrin kormányzása alatt, mint pl. a Houssaye idejében, hogy a ház, méltóságából vagy anyagi szerencséjéből, az igazgató személyes összeköttetései miatt, veszített volna. Mint egy nagy, solid kereskedői ház, a Perrin háza mindig biztos számítással élt és soha semminemű kalandos vállalkozásba nem bocsátkozott. Ezt a politikát könnyű elítélni abból a szempontból, hogy a színház anyagi czéljai mellékesek, és Perrint csakugyan többször gáncsolták, mint bármelyik elődjét; hanem az eredmény mégis e politika mellett szól, mert az utolsó tizenöt év alatt, mióta Perrin volt a ház ura, a Theatre Francais története csak sikerekből áll. A gazdának gondja volt mindenre; ellenőrzését el nem kerülhette a legutolsó munkás sem. Hanyagságnak nem volt helye a házban. És ha a lelkiismeretes gond, amelylyel az igazgató az írót szolgálta, otthonossá tette a színházi fényűzést a classicusok egyszerű házában, viszont a színpad olyan tökéletességet nyújtott, amilyenre azelőtt példa soha sem volt. Ezt a kitűnő vezetőt a színház egy tévedésnek köszönhette. Perrin fiatal korában festő volt, s azért folyamodott a szépművészetek minisztériumához, hogy egy festészeti akadémia igazgatójává nevezzék ki. Ugyancsak akkor a testvérbátyja, aki elismert tehetségű zenész volt, az Opéra Comique megüresedett igazgatói állomását kérte. Volt egy befolyásos pártfogójuk, aki a két fiatalembert melegen ajánlotta a miniszternek. Ki is nevezték mind a kettőjüket; a festőt az Opéra Comique igazgatójává, a zeneköltőt meg a festészeti académia vezetőjévé. A minisztériumban eltévesztették a keresztneveket. És a festő hamarosan rendbe hozta az Opére Comique zavaros ügyeit, s onnan, mint kitűnő administrátor került az Operához, majd a Théatre Frangaishoz. Azt mondják, hogy a zenész is feltalálta magát a festészeti akadémiában, s úgy vezette azt, mintha mindig arra készült volna. Ebben az esetben tehát valóban úgy látszott, hogy akinek az egek hivatalt adnak, észt is adnak hozzá. Most azonban, hogy az egyik hivatal megüresedett, kár volna megint ezt a metaphysicai szó elvet alkalmazni. Minden arra mutat, hogy máskép fog történni. A legalkalmasabb, és épen arra való embert meg is találták már, Jules Claretie személyében. Ezzel a választással mindenki meg van és meg lehet elégedve. Az, amit Clarette eddig írt, kezesség arra nézve, hogy urává lesz a feladatnak, amelyre kiszemelték. Fiatal és munkához szokott ember, aki hogy rengeteget dolgozik, jókora irodalmi podgyásszal igazolhatja. Igaz, hogy ebben a csomóban sok a rossz regény és a gyönge színdarab, de hát vessen rá követ, aki soha sem vétkezett. Ezentúl legalább nem ír több színművet. Hogy élénk, szellemes fő, annak sűrűn adja jelét azokban a krónikákban, amelyeket a »Temps«-ben és az »Illustration«-ban (mint Perdican) szokott közzé tenni. Hogy szereti a színházat, és hogy járatos a mesterségben, arról ugyanezek a krónikák is tanúskodhatnak. Mindez azonban nem volna elég arra, hogy a különben igen rokonszenves srót erre a fontos állomásra képesítse. Csakhogy Clarette bizonyságot tett erről a képességről is. Ennek a jeleit két kötetében látom, melyeket »La vie moderne au théatre« czím alatt 1875-ben adott ki. E két kötet egy évtized alatt írt színi eriticáit foglalja magában, amelyekből nemcsak biztos ízlésű, finoman iró eriticus szól, hanem a színház egy éles elméjű politicusa, akinek elvei és pedig a jelenlegi regime elveitől sokban eltérő, eredeti és nagyon meggyőzően kifejtett elvei vannak. Ezek részletezése messzire vezetne. Hanem annyit talán következtethetünk, hogy ha Clarette még mindig híve régebbi princípiumainak, úgy a kormányzás a Francaisban nagyot fog változni. Az első, amiben Perrintől nagyon különbözik, a színpadi mise-en-scéne kérdése. Clarette a színházi fényűzésnek erős ellensége, olyannyira, hogy árunak terjedésében a színház egy komoly betegségét látja. Valahol azt írja: »A mise-en-scéne egy idő óta oly átalakuláson ment át, mint a színházi ruhák. Marsnak elég volt négy vagy öt ruha összes szerepeihez, éppen annyi, amennyit Mme Docke egy este kénytelen használni. Szándékosan mondom Mme Docket. Ő volt az, aki az öltözködés fényűzését a modern drámában divatba hozta. A kaméliás hölgy öltözékei maguknak követelhetnek egy részt a színésznő sikeréből. Azelőtt öt felvonásos darabokat írtak, azóta öt ruhás drámákat gyártanak Ennek a genrenek a főműve a Benoiton- család. Pedig a féktelen fényűzés az egyik legerősebb oka a színház hanyatlásának. Negyedmilliókat kockáztatni egyetlen látványosságért, az egy kicsit sok. Ez már nem művészeti adtus, hanem börze-művelet Ezek az emberek nem gondolnak a művészettel, hanem baccarat-t játszanak.« Egy másik pont, amelyben az új régime különbözőnek ígérkezik a régitől: a fiatal, a próbálkozó drámaírók kérdése. Perrin alatt zárva volt előttük a Comédie olvasó szobája. Minthogy csak tökéletes előadásokat akart nyújtani, nem fogadott el más drámaírót, mint akik már mesterekké lettek a házon kívül. Nem akarta megkockáztatni a bukást, s azért nem bízott a fiatalokban, ha azok már túl is voltak a puszta ígéreteken. Jobban szerette a színházát, mint az irodalmat. Clarette aligha örökli ezt az előszeretetet. Bírálatait nagyon előnyösen különbözteti meg a többi egykorú kriticától az a feltűnő jóakarat, amelylyel felkeres és méltat minden kicsiséget, amiben eszményre való törekvés nyilatkozik, még ha kezdetlegesen, még ha tapogatózva jelentkezik is ez a nemes vágyakozás. Azért, ha csakugyan Clarette lesz a Francais igazgatója, annak legjobban azok a drámaírók fognak örvendeni, akik mindenekelőtt írók, és csak azután drámaírók. Clarette kész lesz olyan áldozatokra, mint amilyennek e héten a Gymnase igazgatója adta példáját, mikor az irodalom iránti tiszteletből elővette a boldogult Félicien Mallefille egy régi drámáját, jóllehet hatást nem is vártak tőle, és a hatás nem is következett be.. A Bűnbánó Anyákat negyedízben vették elő s az negyed ízben is megbukott. Nem azért, mintha nem volna benne drámai mag. A szegény Mallefilieben igazi drámaíró halt meg, akinek azonban végzete volt, hogy a teljes sikert, a valódi hatást soha se ízlelje meg. Miért? Talán egy példa legjobban megmagyarázza. Mallefille egy franczia Hugo Károly volt. Mint az a szegény őrült költő, aki a veronai temetőben alszik, meg volt áldva hatalmas drámai erővel, s ami annál többet ért: boldogító, elszenderítő gőggel és önimádattal és meg volt verve azzal az átokkal, hogy egész élete folytonos küzdelem legyen a legsivárabb nyomorúsággal. Ez a nyomorúság rávetette árnyékát minden munkájára. Valami mondhatatlan keserűség sötétíti el drámájának minden lapját, keserűség, amely némán is sajnálkozásra készt, mint egy elrongyolt öltözet. Ez megront minden élvezetet; nem tudunk a drámára gondolni; a költő rideg szobája áll előttünk, és a szívünk összeszorul. Pedig milyen meglepetések várnának reánk, ha egészen átengedhetnék magunkat a dráma benyomásainak ! íme a »Bűnbányó Anyák.« Maga a tárgy elavult, és melodramaticus természetű. Két bukott nőről van szó, akik közül az egyik szerencsét csinált, a másik nyomorúságban maradt. Amaz egy orosz nagyúr kedvese lett, és férjhez ment egy tönkre jutott nemeshez, aki eladta nevét. A jólét felkeltette benne a vágyat a tisztesség után. Leányát becsületben neveli fel s egy derék fiatal emberhez, a kinek fényes családja van, szeretné férjhez adni. Ekkor aztán összetalálkozik a másikkal, a ki szegény maradt s a kinek egyébként sem nyújtott az élet semmi vigasztalást. Ennek is van gyermeke, egy elzüllött kalandor, aki hamis czímet használ és a mások becsületéből él, de akit a szerencsétlen anya mégis mindenek felett szeret. Ez a zugió szerelmes a tiszta kis leányba; az pedig megesküdött anyjának, hogy meghal, ha a vőlegényéhez nem mehet férjhez. Az összeütközés nyilvánvaló. Rose, a zugizó anyja, követeli Jeannetól, hogy a leányát adja feleségül fiához, vagy különben fölfedezi a megbélyegző múltat, amelynek tanúja és részese volt. Amilyen melodrámai ez az összeütközés, olyan a megoldás is. A zugbó elvész párbajban, anyja megőrül. A másik sem kerülheti el sorsát. Pártfogója, a hatalmas miniszter, kegyvesztetté lesz, s ennek a hírére a férjből, akit a pálinka félig agylágyulttá, félig vadállattá tett, kitör a régóta elfojtott bosza. Viszszaviszi nejét Ukrajnába, ahol a bűnhődés annál keservesebb lesz a szegény Jeannera nézve, mert még gyermekét sem láthatja ezután soha. Az ártatlanok pedig egymásé lehetnek. Látni való, csupa conventióval van dolgunk, egy naiv ellentéttel, ama genre egy sötét példányával, amelynek vidámabb és ismert terméke a két Savoyard leány. Hanem a helyzetekben annyi a drámai erő, a nyelv oly hatalmas, tömör, színszerű, hogy azokra e genre mestere, a kitűnő D'Ennery is büszke lehetne. Milyen megragadó szót talált ez a komor szó abban a jelenetben, mikor a két anyát szembe állítja! Fenyegetőleg néznek össze, mint két lyúk, amelyek tollatlan kicsinyeiket szárnyaik alá rejtve, egymásra berzenkednek. Jeanne előbb könyörgött. Elmondta, hogy nem ölheti meg a maga leányát, hogy a Rose fiának a kedvére tegyen. Hisz ez a leány az egyetlen öröme, egyetlen reménye: megtisztulva látja benne a saját énjét. A másik nem enged. Nem tehet róla, hogy a dolgok így alakultak. Neki eddig csak a szenvedésből jutott, megelégelte. Inkább sírjon egy kicsit a leány, mint hogy a fia megölje magát kétségbeesésből. Jeanne látja, hogy Rose mindenre el van szánva, s önkéntelenül egy lépést tesz felé. Rose, (hirtelen visszahúzódik.) Ha még egy lépést tessz felém, segítségért kiáltok. Jeanne. Megbolondultál , Rose. Meg akarsz ölni, tudom, a te helyedben én is így tennék. És ez az elavult melodráma gazdag az ilyen vonásokban, amelyek megvilágosítják az egész helyzetet. A nyelv mindenütt tömör, erővel teljes, akár csak a mestereké. Hanem ez legfeljebb csak enyhítheti, de el nem oszlathatja azt a különös hatást, amelyet a darab komor hangulata kelt. Ez a hatás nyomasztó, ahelyett, hogy fölemelő volna. FLANEUR. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Rovás. Már ismét conferentia készül — írogatják, lenéző modorban, fensőbb képességük büszke öntudatának magaslatáról, a hírlapi bölcsek. Hát mit akarnának hogy legyen ? Tán csak nem háborút ? És ha nem ezt akarják, váljon mi után jutnának el a béke fentartására ők, conferentia nélkül .rotabene az ilyen conferentia-ellenesek szoktak szörnyedezni a mobilizálási hírek felett, mihelyt ezeket kacsaszárnyra bocsátották. Mert hát ők úgy szeretnének a vízbe ugrani, hogy ne legyen nedves a lábuk. A keleti zavart megszüntetni nincs más mód, csak a conferentia. Lehet, hogy ez is meghiúsul, de a ki lét okát nem akarja érteni, az léháskodik nagy képpel. Most kitalálták már azt is, hogy a conferentia azért nem sikerülhet, mert Anglia nem fog egyetérteni a többi hatalmakkal. Sőt kész már az angolfranczia-olasz szövetség is. Hogy is ne, mikor az európai háborút sóvárogják összes kereskedelmi, ipari és mivelődési érdekeik, melyeknek mint tudva van — semmi sem használ annyira mint a közlekedések megszakadása s az átalános vérontás. Angliáról eszembe jut egy minapi nevezetes hír is, amelyből hogy nagyobb dolog nem lett, az nem az illető »hiteles források« kalamárisain múlt. A walesi herczeg budapesti időzéséhez t. i. politikai indokot fűztek némely külföldi lapok. Ezek szerint, ugyanis az angol trónörökös azért jött hozzánk és mulatott Bécsben is, hogy monarchiánk érzelmeit, melyek a Gladstone eljárása által elidegenedtek Angliától, a régi barátság hangulatára térítse. Az így okoskodó közlönyök missiót látván mindenütt és titkot leplezvén lefolyvást , elárulták ismét, hogy Nagy-Britania önkormányzatának legfőbb sajátságáról nem bírnak a kellő fogalommal. Mert ha bírnának, akkor tudnák, hogy az angol bel- és külügyi egész politikát, mindig és kizárólagosan a parlamenti többségre támaszkodó vagy számító kormány intézi s hogy az a kormány, a saját pártjának kiváló tagjai közül utaztathat olykor némelyeket bizalmas feladatok előmozdítására is, de nem alkalmazhatja — már a korona iránti hódolat szempontjából sem — bármiféle titkos küldetés szereplője gyanánt az uralkodó család tagjait, vagy épen magát a trónörököst. A londoni lapok nem is írtak semmi commentárt a continensi kartársaik éles látásához s meggyőződve lehetünk, hogy nem lesz interpellate iránta az új törvényhozók házában sem, noha ott is lesznek »mérsékelt« és »szélső« bölcsek minden árnyalatból. Annak azonban, hogy a walesi herczeg nálunk volt, örvendhetünk a nélkül is, hogy badar föltevésekhez folyamodjunk. Mert először is úgy tekinthetjük azt, mint egyik legnagyobb bizonyítékot a jó hírről, melyben országos kiállításunk részesült a civilizált világ előtt. És ebből állandó hasznot várhatunk, államiságunk összeg érdekeire nézve, akár miként alakuljanak az európai viszonyok. Mert a kik ellátogattak hozzánk, azok mind jól érezték magukat körünkben s ismertetni fognak illető hazájukban társadalmi uton, a mi leghatályosabban szerzi meg és szaporítja a barátokat. És hogy az angol herczeg nyomában — ki kedvére élt köztünk — John Bull nemzetségéből számosan fognak ezután Budapestre rándulni, az iránt nincs kétségem. Igaztalanság volna hallgatni az elismerésről, mely ezen alkalomból a magyar főrangú világot s jelesen gróf Fesztetich Tasilót és gróf Károlyi Alajos nagykövetet megilleti, azon fényes és figyelmes vendégszeretetért,mellyel Anglia trónörökösének itteni időzését otthoniassá és élvezetessé tették. Mert ezzel nemcsak a saját »társaságuk« szellemében, de a haza javára is történt a mulatozás. De nem mulaszthatom el feljegyezni azon jellemző vonást sem, melyre a Victoria királynő fiának magyar ismerősei megemlékezhetnének időnként. Midőn a lókiállítási területen egy rendőr figyelmeztető — előbb magyarul aztán németül — a szivarozó walesi herczeget, hogy tilos ott a dohányzás, Anglia jövendő királya eldobta szivarát azonnal. Ilyen az angol gentleman törvénytisztelete a külföldön is. Aki nem gentleman, csak urhatnék, az rakonczátlan minden szabály ellen s gorombáskodik a rendőrrel, aki »neki ne parancsoljon«. Vannak ilyen snob-ok az angolok közt is, kivált midőn a continensen utaznak s lordok gyanánt lépdelnek. Nálunk is szerepelt egy ilyen, ugyancsak a szivarozási tilalom miatt és szörnyen háborgott. Egy másik eset. A walesi herczeg kocsiját egyszer — bizonyos, utczafordulatnál — megállította a rendőr, sebes hajtás miatt. Midőn figyelmeztetve jön a rendőr, hogy ki ül benn a kocsiban, azt felelé, hogy kötelessége szerint tesz. Másnap egy (magyar) nagy úr, igen udvariasan itt BELFÖLD. Budapest, okt. 22. (A külügyi helyzet.) Egyik, a külügyi viszonyok megítélése tekintetében, más lapok sensationális éirletéseivel szemben eddig teljesen megbízhatónak bizonyult levelezőnk jelenti nekünk Bécsből, ma esti kelettel. Itt az irányadó körökben a külügyi helyzetet sokkal nyugodtabb szemmel tekintik, mint Budapesten. Beavatottak úgy nyilatkoztak előttem, hogy egyelőre nagyobb bonyodalmak teljesen kizártaknak tekintetnek az eshetőségek sorából. Minden ellenkező hörrel szemben constatálható, hogy a hatalmak egyetértését a függő kérdések megoldására vonatkozólag, teljes gyanánt lehet tekinteni. Ily körülmények közt a kisebb Balkánállamok eshetőleges háborús föllépése, még ha bekövetkeznék is, nem képezhetne veszélyt az európai helyzetre vonatkozólag. Ilyen gyanánt csak abban az esetben lenne az e részben félhető eshetőségeket felfogni, ha a hatalmak közt valamely fontos kérdésre nézve véleményeltérés forogna fönn. Most azonban az ellenkezőt állíthatni. A hatalmak törekvése a békés megoldás lehetővé tételére van irányozva; e tekintetben várakozó álláspontot foglalnak el, s a nehézségeket, ha csak lehet, a status quo ante-ra való visszatéréssel akarják complanálni. Ha azonban ez a létrejött bevégzett tények következtében, az egész vonalon, s egész terjedelemben lehetetlennek bizonyulna, úgy Szerbország követelései, az egyensúly helyrereállítása czéljából, Bolgárország rovására létesítendő területnagyobbodás iránt, aligha fognak legyőzhetetlen akadályokba ütközni. Itt legalább e követelések nem találkoznak föltétlen elkárhoztatással, s beavatottaknak okuk van hinni, hogy, ha Szerbország e törekvéseivel innét támogatásra talál, Oroszország részéről sem fog azokkal szemben ellenkezés mutatkozni. Ily viszonyok közt csak egész természetesnek vehető, ha politikai körökben azon véleményt ápolják, hogy azon nyilatkozatokban, melyek a delegációk őfelsége által való fogadtatásakor fognak történni, a béke megőrzésére vonatkozólag oly biztosítások lesznek, melyek bizonyára minden tekintetben megnyugtatólag fognak hatni. A magyar delegátiv külügyi albizottsága üléseinek jövő hét péntekjére és szombatjára való halasztása egyátalán nem történt politika rendőrfőnöknek, hogy az angol trónörökös részére, ki a gyorshajtást kedveli, tegyenek kivételt, pár napra a szabály alól. A felelet igenlő volt. Midőn ez eljárás a walesi herczeg tudomására jutott, a figyelmet megköszönte, de kijelenté, hogy a kedvezménynyel élni nem kíván, mert az átalános szabály ellenében, csak azért, mert ő nagy úr, nem akar magának kiváltságot igényelni.