Nemzet, 1888. április (7. évfolyam, 2009-2037. szám)

1888-04-01 / 2009. szám

család volt valaha a Saint-Yvot; soraikból minden kikerült: hadvezér, diplomata, sőt (a madame birto­kában levő családfa szerint) a mellékágból egy pro­­vencial költő is egyszer, híres Chansonnier, a­ki René király udvarának kényeztetett kedvencze volt. De a család elpusztult, a férfiág kihalt, s a madame, ősei minden érdeme daczára, egyszer csak támasz nélkül állt a világban. Ez óta farsangról-far­­sangra utazgatással telt el az ideje, megtanítván a nemes családok kisasszonyait az igazi, előkelő táncz­­formákra, a­minőket ő tanult valamikor odahaza, mi­kor még nagyon fiatal volt s kis normandiai kasté­lyukban laktak. A kastély elpusztult, más kézre ju­tott ; a kik benne laktak, mulattak hajdanán, mind­örökre elköltöztek onnan egy sokkal csendesebb vi­lágba ; de a kedves, jó madame Augustine de Saint- Yvot ma is csak az a csodatánczosné, a­ki a ballet minden csillagán túltesz, mint egykor régen, mikor még mérföldekről jártak a csudájára. Kicsiny, udva­rias, graciuse, mint valami udvarhölgy, s szeretetre méltó mosolya daczára oly sokat tart az etiquette-re és a pruderie-re, akár csak a spanyol királynő főudvar­­mesternője. Most ugyan csak egyszerű tánczoktatónő a »jó családok« kisasszonyainál, (a madame-nak az volt az egyetlen gyengéje, hogy a demokrátia halla­tára ideggörcsöket kapott), de ebben az állásában is olyan modort, olyan bájt őrizett meg, hogy az ember­nek a chevalier-franczia királyok kora villant át a lelkén, a kecses, hajporos, játszian komolykodó évszá­zad, a melyben a hölgy mind csupa istennő volt s a férfi csupa apród, a sima szavak, a virágos szerelem, a graciikus hajlongások kora, melynek emlékei még most is megőriztek valami ódon, sejtelmes hangulatot, melynek könyveiből, festményeiből egy elpusztult illat árad szét s megcsendül egy rég elhangzott accord, a menuette finom, előkelő dallamából. Ezt az ódon, ke­cses hangulatot keltette fel újra a kedves, jó madame de Saint-Yvot, a vitéz franczia tábornok leánya, a­ki engem egy időben oly kifogástalan udvariassággal, de épen oly kérlelhetetlen szigorral ismertetett meg a tánczművészet költésével. Oh, a madame nem úgy fogta fel a táncztaní­­tást, a­hogy ezek ... hogy is mondjam csak ? .. ezek a modern hottentották, a maguk kigyótánczával . . . Nem, ő előtte ez a legnagyobb poesis volt: a mozdu­latok, a testtartás, az udvariasság aestheticája, a­mit igazán szépen csak finomlelkű, distingvált emberek tanulhatnak meg, mivel az igazi táncz­ép úgy hat a maga művészi harmóniájával, mint akár a legszebb symphonia s a legragyogóbb szinti festett kép. Böjt derekán, mikor mi deákok odafenn a gym­­nasiumban és a »De urbe condita« tömör mondatait fordítgattuk, egyszer csak hire kelt annak a nevezetes eseménynek, hogy madame de Saint-Yvot, a követke­zendő hét szombat estéjén megtartja a tánczvizsgát a növendékeivel. Ilyenkor, e hit hallatára, még annak a szakállas, sanda, esetlen fiúnak is, ki az osztály első eminense volt s minden leányt megvetett, még ennek a vakondnak a szive is bizonyára megdobbant. Oh, a madame tanítványait, mi fiuk egytől-egyik ismertük, daczára, vagy talán épen azért, mivel oly nagy ritkán, ha láthattuk őket. Csak olykor alkonyattájt, mikor egy-egy fehér capuchonos soror vezetése alatt kijebb is jöttek a kolostor kertjénél, — mivel a madame az an­gol kisasszonyoknál tanított — s páros sorokban, le­sütött szemekkel mentek ki messze­ a határos ker­tek közé. Ilyenkor mi deákok sorfalat álltunk valahol az egyik fordulónál, s mialatt a jámbor soror borzalmas pillantást vetett ránk, ők, a kékruhás, az­anyfürti angyalok — a­kik között a legidősebb már tizennyolc­ éves volt — szendén, mint egy-egy ibolya, haladtak el mellettünk. S mi folytonosan azt hittük, hogy ők egy­­től-egyik szenvednek odabenn a gothikus falak mö­gött, a kolostorkert platánjai alatt, s álmokat szőnek mi rólunk, kik érettük égünk csupán.. A gavallérabb fiúk, kik már az ötödik osztályban kifogástalan ele­­gantiával öltözködtek, s állandóan egy-egy szegfűt hordtak a gomblyukukban, el-eljártak szombat dél­utánonként az angol kisasszonyok aranyszürke egy­házába, a­hova a színes üvegeken át enyhe fénynyel szűrődött be a napsugár, megaranyozva egy-egy ko­moly szent feje fölött a glóriát.... S mialatt az öreg piarista vicerector remegő hanggal énekelte a litániát: mi, meghúzódva egy-egy sötétbarna gyóntatószék, egy­­egy kedves, öreg kőszent mögé, gonosz módra megfe­ledkezvén minden köteles áhítatról, csak őket lestük, kik a sanctuarium két oldalán merengő arczc­al, a napsugártól valósággal megaranyozott fürtökkel ül­tek az öreg diófa padokban, melyek szinte valami ifjú bájt, kellemet nyertek általuk. Oh, micsoda áldott dolgunk volt a nagy hét előtti böjtben. Ilyenkor, a midőn az édeskés arcza Pater Anselmus, a szom­szédos jezsuita kolostor kiküldöttje, széles kalapjával közibénk érkezett, s naponként dörgő hangon prédi­kált a világi hiúságok felől, ilyenkor a sanctuarium padsora mindennap megtelt a zárda-növendékek arany -­fürtü seregével, a­kik kék ruhájukban, melyeknél csak égszinü szemük volt világo­sbb, komolyan, áhítattal hallgattak, mintha mosolyogni sem tudtak volna. . . Pedig tudtak, s pedig igazán szépen, a­hogy a ma­dame feledhetetlen tánczpróbáin megláthattuk... Oh, hogy ábrándoztunk mi ezekről a tánczpró­­bákról! Nyári délutánokon, mikor a kolostorral szom­szédos park ezerárnyalatu zöldjében bolyongtunk, a rigók, sármányok csattogó füttye közben, hányszor merengett el szemünk a zöld lombok közül kivillanó zárdatornyon, melynek harangja alkonyattájt szelíden csendítette el az ave Mariát. A mi clubbunknak — a mit az osztály kikáltott lyonjai képeztek — ez a park volt a rendes összegyűjtő helye. Alkonyattájt, végez­vén az iskola ezer gondjával, szép sorjában ide gyüle­keztünk mind a nyolczan, kik az iskola minden tisz­teletbeli hivatalára reflectáltunk s a majálisok rende­zésében tevékeny szerepet játszottunk. Mitőlünk indult ki minden nagy eszme, a tanári névnapok meglepe­tései, a primadonnának való koszorú­dobás, s a casinó bálján való részvétel. Itt születtek meg terveink, a terebélyes fák alatt, hol a zárda egy-egy kivillanó ab­lakrésze uj kedvet, uj lelkesedést öntött belénk. . . Micsoda pompás összejövetelek voltak ezek! A sűrü, sötétzöld lombernyőzet nyílásain át szeliden látszott be a menyholdozat derült, hhamois fénye, melyet a leáldozó nap sugarai halvány aranynyal vontak be. A virágágyak azt a pompás üde esti illatot küldték fe­lénk, melyet mintha a leszálló harmat hozna magával. Oh, micsoda gyönyörűség volt itt, a kaszálatlan, buja fűben heverészgetni!.. Csak a kedélyemen villan át egy-egy pillanatra ez alkonyatok csodálatos frissesége, az az illat, harmónia, nyugalom, a­melyet az ég, a levegő s az áldott zöld fák sűrű lombozata támasz­tottak ; de leírni —­oh hogyan lehetne azt ?.. Hol az a szín, az a hang, mely a rég letűnt esti órák át­villanó hangulatát megrögzíteni képes volna ? A vö­rös hegyek, a csacska rigó, a sármány csattogva, cser­regve szólaltak meg a belső kert gyümölcsösében, s messze, a park túlsó részén, a homályos bokorerdők rejtekeiből, álmodozva csendült meg a fülemüle me­rengő hívása........Az otromba szarvasbogarak búgva röpültek egy-egy vastag fatörzshöz, s nagyot koppanva hullottak le a fűbe, a­hol egy-egy ragadó csiga háziúr vaksi módra tologatta ki a csápjait.­­ Néha egy-egy sétálgató öreg úr tűnt fel valahol a park gyalogjáró­ján, a­kit csakhamar eltakart a fák összefolyó tömege. Egy-egy perezre pajkosan ugrálva közeledett egy-két siheder kisasszony, a­kiket komolyan, könyvvel a ke­zében követett az ábrándos nevelőnő. De lassanként mindenki eltávozott s mi egészen egyedül maradtunk. A nyugalmat mi sem zavarta meg.. Csak a fák mö­gül, a zárda ablakain belül csendült meg egy egy me­­lancholicus Jensen- vagy Ernst-féle etude, a­hogy a társalgóban, a nagy fekete zongora mellett, Anasztázia kisasszony, az öreg zongoramesterné adott leczkét. S minden megismételt futam fájdalmasan fúródott a mi szíveinkbe, tudván, hogy most őket kínozzák odafent, a mi szőke, kékruhás ideáljainkat. Esti nyolc­-kilenc­ óráig is elheverésztünk itt, sokszor szótlanul hallgatva az alkony ezerféle hangját és sóvárogva gondoltunk arra az időre, mikor majd a messze böjt derekán, az imádni való madame Saint-Yvet révén megnyílik előttünk a zárda massiv, rácsos kapuja s a mogorva kapusné kénytelen-kelletlen bebocsát bennünket. Oh csak egyszer a tánczpróba ideje eljöjjön! S reményében e pompás éjszakának, mi, a ki­választott nyolczak, kiknek a zárda táncztermébe hagyományos belépésünk volt, titkolózva összesúgtunk olykor-olykor, mig a többi fiuk, kik az előkelő világ­ról halvány fogalommal sem bírtak, irigykedve lesték el egy-egy elejtett szavunkat. S mi, lenéző mosolylyal fogadva e jő fiuk félénk közeledését, szánalommal néztük lelkesedésüket egy-egy két ismeretlenü egyen­let s a türd­en ige különböző alakjai iránt s gracieus hajlongásokkal — a­hogy a fiatal országgyűlési kép­viselőnktől ellestük —­ könnyedén udvaroltunk tovább is minden Backfischnek, a kit a sors elénk hozott s a zsebpénzünk teljes összegét bonbonra és virágokra költöttük. Végre is, ideje már kisasszonyok, hogy kegyetek egyszer már nehány igazi gavallért lás­sanak. Február végén, márcziusban, a gymnasium torzonborz curatora egy-egy finom, illatos levélkét nyújtott át mindegyikünknek, megrakva hajszálfinom­­ságú betűkkel, a­melyekben Madame Augustine de Saint-Yvot értésünkre adta, hogy a zárdabeli táncz­próba a legközelebbi szombaton megtartatik, s úgy ő, mint a tiszteletreméltó mororok kiváló szerencséjük­nek fogják tartani, ha X. Y. »gymnasiumi hallgató ur« a mondott nap estéjén megjelenik. S X. Y. »gym­nasiumi hallgató ur« e percztől fogva együtt aludt e meghívóval, megvetvén a háromszög meghatározásá­nak minden elfogadott módját s a nagy Carnot-t a maga kitűnő tantételével egyetemben . . . Ezen egy egyfiségek helyett sorba járta a szabót, ki egy epikai költő inspiratiójával öntötte meg a vadonatúj fekete kabátot, a parfümeries boltokat a legfinomabb rezedáért, a püspöki kertészt, a­ki jázminról s rózsa­szín jáczintról gondoskodott. Egy-egy secundára, mit a kesernyés physica tanár az előkészületek közben a notesába irt, legfeljebb csak egy szánalmas moso­lyunk volt; semmi egyéb­ barabély. (Megfordul, nem látva Czi­­czát az asztalnál, megretten.) Hát az hova lett ? Klára. Jézus Mária ! Nincsen itt! K­arabély. (M­e­g l­á­tj­a a nyitott oldalaj­­tót.) Elrabolták. (Megpillantja a Czicza elej­tett félpapucsát a földön.) Csak a félczipőcs­­kéje maradt itt. Megyek a zsiványok után! visszaszer­­zem én a leányomat; a világ végéig kergetem őket. (Le kapja a puskáját s az oldalajtón el­rohan.) Klára. (Székébe rogyik.) Most már aztán üres maradt a ház. (Távolban az elenyésző indulódal.) A szerelem diadala. (Hymmusz). — Schiller.­­Boldoggá az isten — Istenné az ember Csak szerelem ált’ lesz ! Mennyet mennyeibbé, Földet mennyországgá Csak szerelmi láng tesz ! Háta mögött rég Pyrrhának — Jegyzék regösök föl — Sziklákból új világ támadt, Emberek kövekből. Szivök kőszirt, duva szikla, Leikek éj­ fedett, Égi fáklya arczaikra Lángfényt nem vetett, Lelkeiket Ámotocskák Rózsa lánczczal nem fogdosták Édes nyűgbe még. Lángra gyújtni: kebelüknek Gyönge múzsák soh’se zöngtek Dalt, szelíd zenét, Föl se vették, ha Auróra Tengerből kele; Észrevétlen suhant a nap Tenger-mélybe se. Szeretők még nem fonának Egymásnak füzért, Égbe vissza búsan szálltak Tavasz s nyár ezért. Berken bolygva jártak, keltek, Lima ködvilága mellett, Nyögve vas igán, A fénylő csillag-világba Titkos köny nem néze vágyva Istenek után. » Egyszerre, kék hab mélyk­ül Ég szende lánya fölmerül, Najádok vállán hordva, Gyönyör-ittas partokra. Fiatal május-kedv fakad, Áthatva mint naptámadat Hatalmas légyen-étel Tenger s a jég s az ég, föld. Hol erdők éji árnya bolygott, Most ifjú nap szeme mosolygott, S nárcziszok balzsam­árja Kél lábaik nyomára. Már elzengé a csalogány Első szerelm-dalát, S a vízesés a bérez fokán Lágy szíveket hat át. Boldog Pygmalion jövel, Márványod olvad már, lehel! Itt vannak, győzedelmes Ámor, kiket ölelhess! Boldoggá az isten — Istenné az ember Csak szerelem ált’ lesz ! Mennyet mennyeibbé, Földet menyországgá Csak szerelmi láng tesz ! Üdülve gyönge nektáron, Mint kéjes hajnal-álom, Örök lakoma­ kéj Isteneknek nap, éj. Fönn ülve égi trónon Villámokat szór Krónján, Az olymp reng félelemtűl, Ha haragos fürtje lendül. Istenekre hagyja trónját, Vágyi földiekhez vonják, Berkeken epedni jő; Lábánál szelíd villámok, Édelg Léda hő csókján ott, S szúnyad a Titán-ölő. Fényes fogatát a napnak Hajtja a fény térin által Phöbusz arany zabolával. Zörgő nyila vész sokaknak, Ab, de fényes nap-fogatját, Zörgő nyila vad haragját. Szerelem s dal­édivel Szívesen felejti el! Zeusz felséges nejének Bókolnak az égi lények. Kocsi trónja előtt büszkén Lépeget a páva-pár; Arany koronája fürtjén Ambróziás illat­ár. Szép királyné ! a szerelmek Közelítni alig mernek Méltóságod szinihez. S a kevély isten-királynő, Ha szive szerelmet esd, Báj övért csak tehozzád jő, Sziv-igéző, egyenest. Boldoggá az isten — Istenné az ember Csak szerelem ált’ lesz ! Mennyet mennyeibbé, Földet menyországgá Csak szerelmi láng tesz ! S nap derül az éj bizalmán Amor édes bár hatalmán, Mely győz Orcus partinál. S nyájas lesz a rém király, Ceres lánya rá mosolygván . . . Nap derül az éj bizalmán! A pokolban égi zengzet, Mely vad őrt lebirt, leszegzett, A te dalod thrák dalát! Könnyekig lágyulva Minős, Szánja, kit elitél s kínoz, Bősz Megaera arczulatját Kígyók lágyan csókolgatják, Ostor halk suhogva jár, Tityosztól a lágy dalra Kesely elszáll, és nem marja, Partja közt halkan suhan le Lethe­s Cocytus, figyelve Dalaidra, thrák dalál, Mert szerelmet dalolál! Boldoggá az isten — Istenné az ember Csak szerelem ált’ lesz ! Mennyet mennyeibbé, Földet menyországgá Csak szerelmi láng tesz ! Az örök természeten Át virág­ nyoma megyen, S lebben arany­szárnya. Ha felém Aphrodite Nem int a hold fényibe', Ha csillagok sugarán Szeme nem ragyogna rám, S égő sugárba’; Csillag, hold, nap fénye nem Vetne jobbot szívemen. A természet szemiből, Mint tükörből tündököl A szerelem bája. Tőle mormol a patak Halk vize szerelmi búval, Csalogánynak olvatag Bú-dalába lelket fuvall, Természet ha dalra kel, Csak szerelmet esdekel. Ég­ királynő, bölcseség, te Szállj le é­s a királyi székké A szerelmet engedd! Hóditó hatalmasoknál Térdet a ki soh’se hajtál, Hajts a szerelemnek! Ki az, ki csillag­ útat Neked merészen mutat Az isten székéig ? A szent fátylat letépve, Bepillantást az égbe A síron át, ki nyit? Ha ő nem hívna égbe, Halhatlanok lennénk-e ? Lelkeinket nem nyomná-e rög ? Keresnék-e égi mesterek’ ? Lelket istenhez közel, Csak a szerelem vezérel, Csak a szerelem örök! Boldoggá az isten — Istenné az ember Csak szerelem ált’ lesz! Mennyet mennyeibbé, Földet menyországgá Csak szerelmi láng tesz ! SZÁSZ KAROLT. S végre — nagyon hosszú-hosszú idő telt el odáig — ez a feledhetetlen est is elérkezett. A csodá­latos fényességű, simára vasalt fekete kabátban, gomblyukunkban egy szál halvány rózsaszín jáczint­­tal, műér­tően elválasztott hajjal, — melynek elő­munkálatai két teljes órát vettek igénybe, — dobogó szívvel húztuk meg a régi módi csöngetőt, melynek fényes sárgája élesen vált ki a kemény, sötétbarna diófa kapuból s pár pillanat múlva a rácsos rekesz­­téknél, honnan ki lehetett kémlelődni a külvilágba, megjelent a kapusné olaj­barna ábrázata. A kul­csok csikorogva fordultak meg a zárban, s mi a következő perc­ben már az illattal teljes, szőnyeges lépcsőházban találtuk magunkat, a hosszan elmosódó folyosókon, melyeknek pompás menyezetei csodálato­san szép szögletekbe futottak össze, s a­hol a fordulók­nál egy-egy szende, arany glóriás Mária-szobor tűnt elénk a félhomályban. Mindez lassanként egészen beleringatott bennünket abba a finom, ünnepies han­gulatba, mely kedélyünkön még most is — hosszú évek múlva — át-átvillanik egy pillanatra s fényes derűvel vonja be ezeket a feledhetetlen éjszakákat. Az első emelet végén, a­hogy a nagyterem hatalmas szárnyajtói felé közeledtünk, füleinkbe csendült a zene egy-egy elmosódó accol­dja s a beszélgetők kel­lemes zsibongása. S föltárulván a massiv, czirádás ajtószárnyak, egyszerre csak előttünk volt ez a káp­rázatos fényű szalon, ragyogó parquet-jével, mely szinte az egész társaságot visszatükrözte, a három, üveg­­prizmás, szivárványos lustre, s a szemközti falon, remekében egy rég elhunyt, néhai való középkori mesternek, a kolostor megalapító püspöke, a magas, szigorú arczu Georgius de Gyiróth, ki változatlan, hideg arczczal tekintett le az egész társaságra; va­lami kifejezhetetlen, előkelő nemességet kölcsönözvén a poetikus zárdabeli mulatságnak. Oh ti kedves, soha vissza nem térő, soha el nem múló éjszakák! Az ajtóban barátságosan nyújtotta csókra kezét a komoly fejedelemasszony s a jóságos arczu sororok szives mosolylyal kalauzoltak el ben­nünket a madame trónusa felé. A zárdabeli góth stylnek megfelelő magas karos székeken ültek a növendékek szülei, rokonai: az egyszerűen, feketébe öltözött mamák, a hosszú ruhás nagyobb kisasszo­nyok s egy ünnepélyes, fekete ruhába öltözött papa, kik ez éjszakára mind odagyülekeztek családi kasté­lyukból, hogy a kicsike diadalának szemmel való látói legyenek. A csoportok előtt, itt-ott egy fürge abbé hajlongott; a zárda hitoktatója; sima, udvarias, elegáns, mintha a Lajosok galant korszakából maradt volna fen az utókorra. S a jóságos madame de Saint Yvot! Ezen az estén ragyogó baraczkszin selyem ruhába öltözött, s ugyanaz a gyöngyházas fehér legyező volt a kezében, melyet még Normandiában hordtak a Saint Yvet asszonyok, mikor királyi ven­dég érkezett a kastélyukba. Oh, milyen bájos mosoly­lyal fogadott bennünket ez a kedves jó madame! Mintha a lelkünk mélyébe látott volna, vidáman, csengő hanggal fordult felénk: — Messieurs! Voulez-vous amuser les dames ! Les dames! A hölgyek! Ott jártak a kicsikék a fényes parqueten, kart karba öltve, kipirult arczc­al, melyet a világért sem fordítottak volna felénk. A diserét világításban elbájoló volt ez a hófehér, csip­kés ruhákba öltözött leánysereg, könyökig érő kesz­tyűivel s egyszerűen lebontott, szőke, gesztenyeszinü fürteivel. A mai estén, legalább madame de Saint Yvet szemében, csupa »hölgy« volt itt jelen, a­kik­nek udvarolni nem csak szabad, de sőt kötelesség; természetesen abban az értelemben véve az »udvar­lás« szót, mint századokkal ezelőtt, a rococo finom világában, a­mikor a társalgás csupa kellem, csupa etiquette volt, a­hogy azt a madame az ő hangulatos tánczóráin előadta. — Messieurs! Voulez-vous amuser les dames! S mi bátortalanul, egy kissé szögletesen a sok szemtől, mely felénk fordult, oda csatlakoztunk a ki­csikékhez, a­kik bájos zavarral, hajlongással fogadták közeledésünket. Oh, a mamák, a madame, a jóságos sororok gyönyörködve nézték ezt a jelenetet. S nekem végre itt volt az oldalam mellett az a kis fitos, szőke leány, a­kit hónapokon át lestem a zárdatemplom egy sötét gyóntatószéke mögül, álmodva a róla regényes lelkem egész hevével, szenvedélyével! És most, hogy végre minden félelem nélkül megszólíthattam, nem volt hozzá egyéb kérdésem, mint az, hogy ők, az ötö­dik osztályban tanulnak-e már physicát s hogy a magdeburgi féltekéket bemutatták-e már nekik kísér­letileg? S felhevülve lassan, meggyóntam neki minden keserűségemet, mi az életet csaknem elviselhetetlenné teszi előttem, összes ellenem való intricáit a rövidlátó mennyiségtani professornak, a­ki szív helyett egy tompaszögű háromszöget hordoz a mellében, s a ki életc célul tűzte ki, hogy az én napjaimat megkeserítse. Ha az embernek nem volna egy-egy ilyen pillanata, mint a mostani, higgye meg Nagysád, hogy az életnek anyi becse sem lenne, mint a Paláthy Menyhért »Ka­­pisztrániás« czimű eposának, melyet irodalmi taná­runk szerint, ez a XVIII. századbeli poéta egysze­rűen egy német szövegből fordított át magyarra. S a pompás, fekete Erard-zongora elefántcsont billentyűi csakhamar megcsendültek a soror Marga­retha finom, fehér kezei alatt, a­ki, szellemes, ifjú ar­­czával a két hatalmas ezüst girandole között, való­sággal viruló teremtés volt a fehér capuchon-nal is, mely szépségét világi vonásaitól megfosztani igyeke­zett. Oly furcsán, szokatlanul s megragadóan hangzott ez a könnyed franczia keringő, mely itt, a zárda sza­lonjában, megcsendült! A fehérruhás növendékek eti­­kettes, diszkrét tánczában mennyi báj, mennyi hangu­latos költészet volt. Oh, itt mindenki csak azért tán­­czolt, hogy a Madame Saint Yvet nézetét, mely sze­rint a táncz a legfelségesebb poesis, megerősítse. Itt csupán a táncz, az aesthetika volt a főczél, s mi sem ve­gyült e mulatságba ama hiú világi érdekekből, me­lyek későbbi estélyeinkbe, báljainkba belejátszottak. Mindenki csak a madame Saint Yvet tekintetét ke­reste, a­ki figyelve, örökös mosolylyal ajkán, ült magas támlájú karosszékében, élvezve pompás eredményét az ő tanításainak s nyájas suttogásokat váltva a körü­lötte ülő sororokkal, kiknek szeme egészen elveszett a szeretetreméltó kicsikék ügyes, zavar nélkül való mozdulatain. S éjféltájban, karunkra fűzvén egy-egy piruló növendéket, feltárultak az ebédlő sötét tölgyfa­szárnyai, melyeken belül hosszú asztalok voltak fel­­terítve a zárda kincseket érő damaszt asztalkendői­vel, s virágok között, melyek a park üvegházából ke­rültek ide, szivárványos fényben csillogtak a drága, velenczei mivi kristálypoharak s egész gulyákat alko­tott a finom serresi porczellán. Itt szolgálták fel a hi­deg sülteket, a habnál finomabb tortákat, a gyü­mölcsöket, miket a fejedelem asszony messze külföldről hozatott erre az ünnepies alkalomra. S az urak ihattak egy-egy kortyot az édes, aranysárga toka­jiból, mely jégbehütve állt az asztal mellett; hagyaté­kából az elhunyt püspöknek, ki pinczéje minden ada­­pókhálós hordáját az angol kisasszonyok kolostorá­nak hagyományozta. Csakhamar finom suttogás kelet­kezett, a sororok kinálgatva jártak az asztalok körül, a mamák megelégedett pillantásokat váltottak egy­mással , mialatt a salonban újra megcsendült egy-egy dallamos franczia keringő, a kisasszonyok hizelegve vették körül a mosolygó madame-ot, kinek ezt a pom­pás mulatságot kösz­önhették. S maga az abbé is fel­állt, s folyékony, sima franczia nyelven, hogy egy pil­lanatra szinte igazán azt hitte az ember, hogy a XIV. Lajos udvarában él, a maga kényeskedő kiejtésével, madame Saint Yvet-t, a »nagy ősök méltó ivadékát« köszöntötte föl. S a madame meghatva ismételte: »Oh, monsieur, que vous étes aimble!« Sa felköszöntő végén sorba ölelgette a kicsikéket,kik lelkesedve, túláradó ked­vel csókolták a kezeit, a miért ő viszont halvány, rózsás arczaikat csókolta végig. Éjfél után, mikor a salon újra megtelt, a ma­dame kiválogatta a legügyesebb tánczosnőit s aztán, mint egy adott jelre, megcsendült a menüette egy régi dallama, rég elhangzott akkordok abból az elszunnyadt korszakból, melynek selyemharisnyái, hajporos gaval­lérjai, s filigrán hölgyei mi­nd­örökre eltűntek a göm­bölyűre vágott fák alól, s a falsimasága, egyenes al­­léek barátságos zöldjéből. S hajlongva, libbenve bó­­koltak egymásnak, mint akkor régen, mikor még ezt a dallamot Maintenon asszony is hallgatta a versail­­lesi lombok árnyékában, s mikor még rózsaszín szal­­lagos czipőkben jártak az udvari urak, kiknek köte­lessége volt, hogy a »hölgyek« absolut uralmát elis­merjék. A madame egy perezre visszavarázsolta a »dicső király« menuette-jét, a »grande mazar«-t, melynek szindus csoportjait sohasem alkották tisztább teremtések, mint ez a kis zárdabeli leánysereg. Oh, ha már e pillanatban nem lettem volna szerelmes, a táncz után bizonyosan azzá váltam volna! A titokban megivott tokaji volt-e, vagy ez a táncz, hajnal felé csudálatos bátorság szállt meg s a déli növények egy rejtekében szilárdul megérlelődött, bennem az a határozat, hogy az én kis fitos szőke ideálomnak okvetlenül szerelmet kell vallanom. Hiszen ha ma nem,­­ ki tudja lesz-e még ezután alkalmam szólni vele erről a nagy fontosságú tárgyról, mely mindkettőnket oly közelről érdekel ? Az kétségtelen­nek látszott előttem, hogy őt nőül kell vennem. S e gondolatnál gyorsabban, nehogy időm legyen a meg­bánásra remegő kézzel írtam fel a névjegyemre: »Kisasszony öljön meg, szeretem önt!« Oh, micsoda szívdobogás fogott el, mikor ezt a kis papírdarabot, keringő közben, a kezébe csúsztat­tam. S micsoda névtelen gyönyörérzet czikázott át az egész lényemen mikor ő ezt a hévvel teli vallomást titkolózva dugta a zsebébe! A táncz hajnalig tartott, de választ nem kap­tam a levelemre. A kicsike kerülni látszott a társa­ságomat. Az utolsó cotillon is véget ért. A mamák öltözködni kezdtek s a ruhatárban zsibongás, élet ke­letkezett. A kicsikék még egyszer összecsókolták a madame-ot, a­ki kényezve búcsúzott mindenkitől. A nagy Erard szárnya ismét becsukódott egy esztendőre. S csakhamar ott maradt mögöttünk ez a barátságos kis salon, a zárda kivilágított ablakai s az egész fe­ledhetetlen éjszaka. Borzongva a hidegtől, mentem végig a sötét utczákon s szivemben valami édes öröm s valami mondhatatlan bánat elegyedett együvé. Igazi poéta voltam ezen az éjszakán, csakhogy mit sem tud­tam felőle. Harmadnap reggel felczitáltak a fogatlan gym­nasiumi direktor elé, ki, mint valami múmia, évtize­dek óta ült fenn az emeleti sarokszoba börösszéké­­ben, pergamentbe kötött classicusai, pipatoriuma a mindama sok haszontalan csecse-becse között, melyek­kel az ifjúság, születése minden évfordulóján elhal­mozta. Valami ódon illat volt ebben a szobában, mint valami herbáriumban, melyet évtizedek óta nem szel­lőztettek. . — Áhán, itt vagy már ficskó! mondá öreges kiejtésével, feltekintve az olvasmányából. Pár perczig kéhécselt, itt is, ott és keresett va­­­lamit az írások között s végre egész magasságában felemelkedett a karosszékéből. — Nézzs meg engem ficskó! szólt, egyenesen megállva az orom előtt. Bátortalanul végignéztem a hatalmas férfiút, a secundák korlátlan hatalmú urát, kiről a kopott gym­nasiumi folyosókban egész legendák keltek szárnyra. — Nos, hát látcs engem ? dörmögé a fülembe. Tudd meg ficskó, hogy én sohasem voltam sérelmes ! Mint valami diadalkiáltás, mint valami dicsek­vésre szörnyen alkalmas kijelentés hangzott el az ajká­ról az a pár szó, hogy ő sohasem volt szerelmes. S azzal lesujtólag, mint egy félisten, nyujta át az én tulajdon levelemet, melyet a kis szőke zárda­növendékhez intéztem: »Kisasszony, öljön meg, sze­retem önt!« Oh! ez a kis kígyó ! Hát nem a fejedelemasz­­szonyhoz vitte a vallomásomat ? S az én hév soraim, melyeknek sorsa felől két éjjel ábrándoztam, most itt ebben a nagy prosai kézben végezték be dicstelen pá­lyafutásukat. Elkeseredve támolyogtam ki az ajtón, s eleinte arra gondoltam, hogy az ablakuk alatt, a kolostor kapuja előtt, fogok golyót röpíteni a szívembe. De minthogy a búcsúlevél szövegében nem tudtam meg­állapodni , egyelőre bizonytalan időkig elhalasztottam ezt a mulatságot. Maga a vérengző gondolat lassanként egészen elmúlt tőlem. De nem fog elmúlni soha e pompás tánczpróbák emléke, melyeknek színét, illatát hangu­latát kedélyem mind a mai napig megőrizte. Ezek a fehérruhás kicsikék, a fényességben úszó salon, s a keringők, melyeknek visszacsendülő dallama olykor­olykor ezt az egész letűnt világot feltámasztja, néha, a köznapi élet egyhangú folyásában, valami kivesző­lésben levő, kedves hangulatot idéznek vissza a kedé­lyembe : az ifjúság, a tavasz napfényes hangulatát. S olvasván néha a nagy franczia királyok korszakáról, hol a nő mind csupa illat, csupa etiquette volt: gya­korta eszembe jut a gracieus, finomlelkü madame de Saint-Yvet, a rokokó utolsó asszonya, ki még talán most is él valahol a messze Normandia egy zugolyá­ban, mely ősei dicsőségének színhelye volt. Tűnődés. — Becquer. — Ha majd álmatlan éjen Láz gyötri testem, elmém: Agyamnak vánkosához Ki ül le mellém ? Ha karomat kinyújtom, Már lesve a halált: Egy gyöngéd kéz­ szorítást Velem ki vált ? Ha üveges szemekkel Majd ott fekszem kihűlten: Lecsukni szempillámat, Ki lesz körültem ? Búcsúmra ha a dómnak Lélekharangja kong: Egy csöndes Miatyánkot Értem ki mond? S ha merevült tagokkal Lemn fekszem már a sírba’: Az egyszerű halomhoz Ki lép majd sírva ? S ha újra jő a hajnal S a nap majd fenn ragyog: Kinek jut majd eszébe, Hogy nem vagyok ? (Spanyolból.) RADÓ ANTAL

Next