Nemzet, 1888. április (7. évfolyam, 2009-2037. szám)

1888-04-01 / 2009. szám

(I.) Húsvéti melléklet a „Nemzet“ április 1. számához, Nyugat felé, írta: Vajda János. Már sokat írtak, mondtak eddig is a vasútról, megénekelte, ahogy tőle telt, alulírott is, prózában és versben, és hogy mennyire méltó tárgya ez úgy a reális ember, mint a fellengő költő lelkesedésének, bizonyítja a körülmény, hogy mint más egyébről is, ami valóban nagyszerű, e tárgyról sem lehet soha eleget vagy mindent elmondani. Mert hogy nincs és talán nem is lesz, legalább nem képzelhető, olyan találmány, mely ekkora változást idézzen elő az emberiség életében, azt érzi, látja mindenki; de hogy az ember viszonyát a természethez is módosítja, ez csak épen e pillanatom ötlete, midőn az első szép tavaszi nap fölkelti bennem is a nyári kirándulások, fürdői utak vidám, vándorfecskei gondolatát. Valóban úgy tetszik, hogy amióta vasutak vannak, azóta szebbé, kedvesebbé lett a nyár évadja is, az emberek azon,innen-onnan milliókat számláló tömegére nézve is, akik előbb, a láfogatos közlekedés szánalmas korszakaiban, a kánikulai perzselő hőségre legalább is vegyes érzelemmel gondoltak. A vasutak szülték a csaknem repülésnek mondható — kényelmes, gyors és olcsó utazás, továbbá a különféle kéj- és égalji fürdőkön való tömeges nyaralás gyönyörét, melynek divatja máris nagy arányokat öltött, de még nagyobbakat, egy kis népvándorláshoz hasonlót fog ölteni. Még ezelőtt egy századdal Lucullus vagyona sem szerezhette meg e páratlan élvezetet. Mert a két elem és gyorsaság teszi meg gyönyörnek az utazást, a nemzetközi nagy, sokféle társaság tarkasága emeli a fürdőkön való időzés kellemeit hasonlíthatlan magasságba a régiek fölé. A császárok, leghatalmasabb királyok nem utazhattak régebben annyi kényelemmel, mint ma egy boltsegéd, egy másodosztályú rekeszben. Mert mit ér minden aranyos hintó, ha váltott ötös fogaton is napokig, hetekig tartott olyat, mely most, futárvonatokon, órák dolga csak. Vidék, utazó társaság folyton, bűvöletesen, rohamosan változik, megújul. Aközben az utas beszélget, ismerkedik, mereng, a táj szépségeibe merül, lefekszik, alszik , eszik, iszik , sétál a vagyon folyosóin. És azok az előhaladt nyugati ízlés szerint berendezett nyaraló telepek! Vadon teresészet és világváros minden bűbája, művészete — egy lépésre, egymással szemben! Salon, elegáns társaság, színház, ősrengetegek, glecserek, havasok tövében. Csalogány, rigó, kakukk, Lind Jenny, kőszáli zerge és prima ballerina látványa azon egy órában. Fejedelmi konyha, a világ minden hírlapja egy hűvös, nagy gyógyteremben. És a sétányon, az »emelvényen, simítványon« csupa boldog jövő-menő, gondtalan, jókedvű, emelt hangulatú ember, akinek egyedüli czélja, föladata a szórakozás, pihenés, teste ápolása, lelke üdülése, ahol mintegy katonai (orvosi) vezényszóra mulat, édeseg, pihen a nagyváros, az otthon családi izgalmaiban fáradt ember, meg lévén hagyva még székhelybeli háziorvosa által, hogy minden életgondokat otthon hagyjon ; tanuljon semmit se tenni, semmivel se törődni, csupán önmagával; és ha maga világverő Moltke vagy Vilmos volna is, legyen boldog filiszter, képzelje magát Árkádia egy boldog pásztorának, — szóval, ez a földi éden ábrándjának lehető megvalósulása, a boldogság igazi menhelye, messze fölülmúló mindazt, amit költői irályú világutasok Otahaiti bájairól írtak, mert ott mégis csupán csak a természet maga nyújt mindent, s a nyári nap égető heve ellen nincs mentség, míg a tiroli havasok aljában a nyár teljes pompájában úszunk, anélkül, hogy a minden salom elegantiát tönkre silányító izzadság szakadatlan eltávolításával kellene vesződnünk. Egyszóval, amaz csak egy vad paradicsom, a mienk a finomított mű ében, ahol az embernek boldogsága teltét csupán egyetlen gondolat zavarja meg néha, azaz csak egyetlen egyszer, mert azután még ebbe is belenyugszik, hogy tudniillik: miért nem tarthat ez így mindig? —Miért? Hát azért, mert ha mindig így tartana, vajmi nehéz volna meghalni, holott pedig ez a föladat igy is, minden körülmények közt fölöttébb kellemetlen; mert hiszen a földhöz ragadt, porban fetrengő nyomoréknak is kedves az isten szép napvilága. De hát miért épen Tirol, vagy talán még Svájcz, avagy a franczia, belga tengerpartok drága világtalálkozói ? És nem Balaton vagy Tátrafüred ? Íme itt vagyok a sokat vitatott kérdésnél, az agyoncsépelt Eduard és Kunigunda tárgyánál. Pedzettem én ezt már máskor is, ólálkodtam forró kásája körül, és miután azt hiszem, hogy egy kissé kihűlt már, talán végre kielégíthetem régi vágyamat és elmondhatom egészen és nagyrészt mindazt, ami e kérdésben régóta böködi oldalamat. És egyszerre kimondom: tegyünk úgy mint az a híres — gondolom orosz — hadvezér, aki addig verette magát geniális ellenfele által, míg végre eltanulta tőle a vezér titkait és azután mindig ő lett a győztes. Egy föltétel alatt ugyanis nem vész kárba az a pénz, amit idegenben költünk el, sőt dúsan gyümölcsöt ; ha tudniillik fölteszszük magunkban, hogy megfigyelünk minden jelenséget, körülményt, a legnagyobbtól a legaprólékosabbig, és párhuzamot vonunk magunkban, titokban (ez nem hazaárulás, sőt hazafias czélú tanulmány) a lehető legszigorúbb elfogulatlansággal, mindenre nézve, amiben az a mi hazai hasonló tárgyunktól előnyösen különbözik. Ez nem dolog, nem fárasztó, mert voltakép az utazás legmagasabb és dúsan kamatozó élvezete. Figyeljük meg a nép erkölcseit, szokásait, életmódját , az értelmiség által a gazdálkodásban, belső berendezkedésben nyilvánuló ízlést, czélszerűséget. És mikor sétáink után szobánkba vonulunk, merüljünk csöndes, nyugalmas, részrehajlatlan elmélkedésbe, összehasonlításokba.. Mérjük össze azt, amit odakünn tapasztaltunk, a mi itthoni viszonyainkkal, és vonjunk belőle alapos, igazságos következtetéseket, tanulságokat. Figyeljük mindenekelőtt a társaságot. Kezdjük alulról, a nép alanti rétegénél. Látni fogjuk, hogy az sokkal szelídebb, jámborabb a mienknél. Hiányzik belőle a mienk fiatalos ősereje, lánggal lobogó, szilajságra hajló tüzes vére. Lassabban, de többet, kitartóbban, szakadatlanul dolgozik, és több tanulmánynyal. Nem tartja azt, hogy az öreg apja is így tette, hát ő is így teszi, habár látja, hogy lehetne jobban is, észszerűbben tenni valamit, elfogadja a javítást, minden fölfedezést, újabb, hasznosnak bizonyult találmányt. Amellett pedig kevesebbet költ teste táplálására, olcsóbban él, de a mellett mégis egészséges, munkabíró, mert voltaképen azt vonja meg magától, ami fölösleg, sőt ártalma az egészségnek: a tivornyát, az elégnél több italt, a kövér eledelt. Ennélfogva vére nagyon higgadt, mérséklete békésebb, bátorsága csekélyebb, vallásossága mélyebb, kevesebbet káromkodik, lelkiismerete szigorúbb, önmaga iránt kérlelhettem Igaz, hogy egy pár jól kiválasztott csikósbojtárunkkal — ha a lőport kivennék a nemzetközi hadviselés eszközei közül, •— egész német vagy belga vármegyét meg lehetne hódítani; de ime azért mégis ezek a népek a szabadok, függetlenek, mint nemzetek uralkodók, míg mi mind e földi jókat már századok óta nélkülözzük, sőt újabban már még a katonaképesség dolgában is itt-amott kezdünk jól mögöttük maradni. Tehát amazok többet szereznek, kevesebbet költenek, ezzel kész a mérleg. Az emberek megélnek munka után, tehát nem veszik el a másét, nem csalnak, nem hamisítanak, még nem is zsarolnak. Szolgálatkészek, a munkát nem szégyenük, alázatosak, előzékenyek, udvariasak, de önérzetesek — becsületességükre. Találtam házi kisasszonyt, akire százezer forint örökség várt és nem röstelte kiszolgálni mint szobaleány a szobaurakat. De a szobákban bátran otthagyhatod a tárczádat százasokkal tömve, holott pedig a házmester is bejár lábbelit, ruhát tisztogatni. És ami szintén kellemesen föltűnő, az összes házbeli és a vendéglői kávéházi személyzet egyenlő figyelemben részesít minden vendéget, szatócsot, vagy a highlife emberét. Az ivókútnál, a table d’hotenál semmi reszelgése, sértő előnyösítése a rangbeli gőgnek. Gyógyvendég valamennyi, semmi több. Valamint az égi, úgy e földi menyországnak első törvénye az egyenlőség. A többet szerezésnek és kevesebb kiadásnak körülménye magyarázza meg a nagy titkot, miért, hogy némely külföldi fürdő a hasonló minőségű czikket olcsóbban adhatja, mint a mi, könnyű szerrel a gyors meggazdagodásra vágyó bérlőink és fürdőtulajdonosaink. Akinek pedig módjában áll, hogy egy ily olcsó paradicsomban való dégálás helyett a régi tündérmesék »hipp-hopp, ott legyek a hol akarom« jelszavával elkörutazni pár hónapot, az is jól teszi, ha nyűgat felé veszi útját. A tavasz csak mégis szebb a télnél, az ifjúság a vénségnél. És ennyivel szebb a jövendő a múltnál. A kelet fia, az európai nyugaton a jövendő képében gyönyörködhetik. A sötét középkor helyett láthatja a derült jelent, saját elmaradt hazája remélhető jövőjét. Mozgás az élet, mozdulatlanság a halál. A tudatlanságában, rendetlenségében, rabszolgaságában tespedő ronda Kelet, a tunya Ázsia a mi hűbéres századainkra emlékeztet, és egyátalán nem vagyok képes lelkesedni ama korszakokért, melyekben embert a társadalomnak sem felső, sem alsó rétegeiben nem, mert csak néhány, magukat kiváltságaikban földi istenként viselő, másfelől meg szolgaságukban barommá aljasított lényeket találhatok. De a legtöbbet érő, legnagyobb (nekem épen legörvendetesebb) észlelet, amit az ember e körúti kirándulásokon szerezhet, az, hogy annak a társadalmi, kulturai, politikai iránynak, melyet conservativnak, reactiónak nevezünk, útját a gőzmozdony kereke, ez a legékesebben szóló, leghatásosabb agitátor, örökre elvágta. Időnkint, helyenkint föl-fölüti még torz fejét ez alaposan földhözvágott, holtnak vélt, megátalkodott, szívós életű szörny és ilyenkor a kétségbeesés erőjével és kegyetlenségével védi magát, öldököl már haszon nélkül is, boszuból, mint a haldokló tigris, midőn álkaperája utolsó erejével összeharapja áldozata fejét, melyet pedig már nem ehet meg, arra már nincs ereje. Most is jobbot vet még itt-amott, feudál álmokat álmodó agyában régebbi uralmának reménye, vágya. De hasztalan. A gőz és villany korában nincs megállapodás hosszabb időre, még kevésbé visszamenés. Csak alyan ez, mint a tolatás a nagyobb állomásokon. És ez a tanulság reánk nézve igen jótékony. Mert a kerek földön mi vagyunk a legcsökönyösebb conservatív hajlamokkal telítve. Hogy többet ne mondjak : a kevély spanyol, a szenvtelen török századok óta kereskedik, kalmárkodik, nem tartja szégyennek e foglalkozást. A mi népünk még nem rég is: örményt vagy zsidót vitt falujába — görögnek. Ha majd e távolabbi kirándulásainkon gyakrabban találkozunk angollal és látjuk arczán azt a hasonulhatlan méltóságú önérzetet, melyre pedig iparos munkájának és azér élelmességének sikerei szerezték meg a jogalapot; ha megdöbbenve vesszük észre, hogy ő már az egész földet úgyis hazájának, otthonának kezdi tekinteni, ahol ő az úr, majd lassanként épen a mi urhatnámságunk ösztöne adja meg nekünk a helyes, okos sugallatot, hogy melyik azon igazi út, melyen idővel ha nem is az egész földön, de legalább a magunk szűkebb honában valódi urak lehetünk. Azért hát, ha már útnak indulunk, hát csak lehetőleg nézzünk mindig a nyűget felé. Erre felé találjuk meg azt a Ariadne fonalat, mely kivezet a régi hibák tövegéből és belevezet a nagy magyar által jósolt új Magyarországba. És ha átgondoljuk mindazt, mivé kell tennünk, hogy földrészünk e drága, értékében, épen sokszor emlegetett és kifogásolt földrajzi fekvésénél fogva a múlthoz hasonlíthatlanul emelkedett pontján, a legnagyobb népóriások között megálhassunk: okvetlen arra a meggyőződésre jutunk, hogy a jövendő Magyarország vagy egyátalán nem, vagy ha lesz, hát csakugyan dicsőbb lesz, mint valaha volt f elfáradtunk eszményeket teremteni magunknak, melyekhez a prózai jelent mérjük s elégedetlenek vagyunk mért ennek csak töviseit érezzük, virágait ritkán veszszük tekintetbe. Ilyenkor jó az öreg a háznál, aki tudja, hogy ideje, melyre még számíthat, nem igen hosszú, s azért nagy reményeket alig táplálhat s szívesen visszapillant a múltra, mely felett részre hajlatlanul ítél s ennek folytán megtudja becsülni a múlékony jelen előnyeit. Amit az egyéneknél tapasztalunk, azt látjuk, a nemzeteknél is. Midőn állapotjuk nyomott, midőn elmúlt még reményük is egy szebb jövő iránt s anyagi élvezetekben keresik a megelégedést vagy legalább a bónak elfelejtését, nem is gondolva magasabb czélokkal, akkor szeretik dicsőíteni a múltat, akkor zengi Berzsenyi lantja hires ódáját: Romlásnak indult hajdan erős magyar Nem látod Árpád vére miként fajul s Kölcsey énekli: Elhamvad a nemzet hős szerelme, Nincs magasra vágyó gerjedelme Jég kebelben fásult szivet zár. Ne felejtsük azonban, hogy ugyanazon nemzedék, mely azt tartotta, hogy »sírva vigad a magyar« nem más mint csakugyan az, mely Széchenyi biztatására, hogy Magyarország nem volt, de lesz, mégis felébredett s bízva a jövőbe, megvetette azon állapotok alapját, melyeken Magyarország institutiói annyira fejlődtek, hogy most a nyugat kulturnépeinek civilisatióját elfogadva, tisztességes helyet foglal el köztük s elismerésüket már is kivívta. Igaz, hogy a mostani nemzedék nincs a nemzet sorsával megelégedve, megfelejtkezik arról, hogy a szabadságot nem nyeri el senki ingyen, hogy azt vérrel és pénzzel meg kell váltani. Áldoztunk is vérrel 1849-ben s busásan fizetjük most is pénzzel, mostani állapotaink és haladásunk árát. Az elégedetlenség azonban nem éppen a betegség jele. Midőn Kossuth Lajos, amerikai diadalmenetele alatt, egyik hires beszédében, melyben a magyar nemzet jellemét festette le s egyebek közt azt is emlité hogy az nem nagyra vágyó s kevéssel megtud elégedni Summer Károly senátor, ki mellettem állt, megjegyzé; reményű, hogy ez nem igaz s nem egyéb szónoklati phrasisnál. Midőn később felszólítottam magyarázná meg ezen megjegyzését, kifejtette, hogy amely nemzet meg van sorsával elégedve, az elszokott bizakodni, s felhagyva minden további küzdelemmel nem tör többé előre míg az elégedetten mindig haladni kész. A nemzet nagyságának magva, folytonos elégedetlenségében rejlik. Ha azonban állapotainknak csak árnyék oldalait vizsgáljuk előszeretettel, akkor gyakran igazságtalanok leszünk a jelen iránt, nem árt tehát, sőt nagyon is szükséges, hogy időről időre valamely öreg hazafi oda állítsa a múltnak képét, a mostani nemzedék elébe, hogy annál jobban feltűnjék haladásunk s adjon reményt és erőt a mostani nemzedéknek, még nagyobb vívmányok kiküzdésére. 1848 előtt középkori állapotok uralkodtak az országban, Verbőczynek tripartitumát tekintették a nemzet alaptörvényéül. E szerint a nemesség alkotta kizárólag a magyar nemzetet. Csak ez élvezte a polgári és politikai jogokat, csak ő volt hivatalképes, csak ő választó és választható, csak ő szabad és adómentes. Werbőczy és a feudális felfogás szerint az ország egész területe a koronáé, a király adományozza a birtokot hű szolgálatokért s az ily adomány megnemesiti az adományozottat s azoknak vérszerinti örököseit, kik ezen jogokért kénytelenek háborúban az ország határain belül tulajdon költségükön külföldön zsoldért, a hazát megvédeni. Elvben a jobbágyok telkei is a földes ur birtokát képezik, de a Dózsa lázadás óta a jobbágy örökös, földhöz kötött szolga, ki a földes urnak kilenczeddel és munkával adózik, a földes ur bíráskodásának, tehát jó formán önkényének alá van vetve s tényleg jogtalan, mert a vármegye s annak, tisztviselősége tehát mindazok, kikhez felfolyamodhatnék kizárólag nemesekből áll. A közigazgatás a vármegye által kezeltetik, mely autonómiáját féltékenyen őrzi s a központi hatóságok, a helytartótanács és cancellária intézményeit és rendeleteit csak hanyagul teljesiti, gyakran kijátsza, ellenük felír, sőt esetleg végrehajtásukat meg is tagadja. Ily esetekben a korona leküldi ugyan a királyi biztost, ki kalpajával fején a fejedelem hatalmát képviseli, de ő is a kiváltságos rendnek egyik tagja, aki a legkiválóbb visszaéléseket megtorolja ugyan, de tartózkodik mindentől ami a nemesi kiváltságokat korlátolná. Az országgyűlésen csak a kiváltságolt rendek képviselnek, a vármegyék többsége dönt, az összes királyi városok szavazata nem vétetik nagyobb tekintetbe, mint egyes vármegyéé, mert egy város nem nyom többet, mint egyetlen egy nemes. A városi polgárokat idegeneknek tekintették, eredetileg csakugyan azok voltak, a király által behívott vendégek, kik a maguk külön törvénye alatt éltek. Másforma volt ott a birtok, család és örökösödés joga, másféle a pertartás és a bíróság. A zsidónak nem volt semmi joga, csak kivételesen lakhatott városban, a bányavárosokban még csak ideiglenesen sem tartózkodhatott, földbirtokot nem szerezhetett, csak tűrték s a rendes adón felül még türelmi adót is fizetni kénytelen volt. Ötszázezer nemes bírta az egész országot, csak ezek élvezték valósággal a polgári és politikai szabadságot, de ennél is nagyobbra becsülték adómentességüket. Midőn a XVIII. század első negyedében a rendes katonaság rendszere, az állandó sereg Magyarországba is behozatott s ennek következtében a nemesség felkelési terhe kivételes, rendkívüli esetekre szorítkozott, az országgyűlés a hadi szolgálat terhét kizárólag a jobbágyok, és nem nemesekre hárította, a megyék ezek közül állították az újonczokat, ezek fizették a hadi adót, ezeknél szállásoltattak el a katonák, ezek fizették a deperditát vagyis a beszállásolt katonaság ellátásával járó költséget. A nemes minden tekintetben adómentes maradott, még a közigazgatás költségét is, a házi adó czime alatt a jobbágy és nem nemes fizette. Ő építette az utakat, a megyeházát az uraknak s a börtönt a maga számára. A nemes volt az egyedüli ur, csakhogy uraságát más oldalon drágán fizette meg. Az örökös tartományokban már régen be volt hozva az általános adóztatás, a múlt század nemzetgazdasági tanai szerint a földbirtokra vetették a főterhet, s védelmezték az ipart és kereskedést, de a tekintetes károk és rendek tiltakoztak minden megadóztatásuk ellen s Mária-Therézia alatt alaptörvénynek nyilatkoztatták ki, hogy a teher nem ragad a földhöz. Hogy tehát a központi kormány jövedelmet húzzon Magyarországból, vámpolitikája által, melyre az országgyűlésnek nem volt befolyása, adóztatta meg az országot. Gyarmatnak tekintette Magyarországot, hol a közbenső vámvonal, az úgynevezett harminczad rendszer ügyes elrendezése által megakadályozta a gyáripart, és a külföldi áruczikkek behozatalát, de az örökös tartományok iparczikkeinek szabad vásárt biztosított, melynek nem kellett többé a kizárt külföldi versenytől félnie. A magyar terményekre ellenben erős vámot vetett, úgy hogy minden nagyobb kereskedés megszűnt s Magyarország elszegényedett, s amint Bécsben mondani szokták saját zsírjában s borában fűlt meg. Hiában figyelmeztette a magyar cancellária a bécsi kormányt, hogy Magyarorság elszegényedése az egész birodalmat gyengíti, a német miniszterek mégis csökönyösen ragaszkodtak ezen gyarmati politikához amelyet Angolország is követett Észak-Amerikában. Igaz, hogy az amerikaiak éppen azért lázadtak fel s szakadtak el az anyaországtól, ettől azonban nem lehetett félni Magyarországban, hol minden hatalom egy oly nemesség kezében volt, mely a nemzetgazdasági kérdéseket nem tekintette elsőrendűeknek, s kicsinyelte azokat midőn minden erejével adómentességéhez ragaszkodott. A NEMZET TÁRCZÁJA. Márczius 31. „Világszépleányok“ — Jókai Mór népszínművéből. — »Világszépleányok« czimet visel Jókai Mór új népszínműve, mely a népszínház számára készült, s ott fog színre kerülni. Lapunk főszerkesztője szives volt e népszínműből, a »Nemzet« húsvéti melléklete számára, rendelkezésünkre bocsátani egy részletet. Az első felvonás második részéből való ez a részlet, egy toborzó jelenet, mely az első felvonás befejezését képezi. Bevezetésül annyit tartunk szükségesnek közölni, hogy a darab egy patakmalom belsejében játszik. Baraboly, a molnár, ép nagy pénzt vesztett egy pár korhely czimborája ellenében a kártyán, a midőn beállít a malomba Az a r i Misa, verbungvezető, hogy honvédnek — a darab 1848-ban játszik — nyerje meg Petit, Barabolynénak, a molnár feleségének, ki falusi masamódné, első férjétől való fiát. Czicza, a molnár fogadott leánya, Selyem Zsuzsi, a falu legszebb leánya, Csibor, Hiúz, Mogyorós, Barabolynak kártyakomponistái. Fakovás, Harkanyél, Mitugrász kóborczigányok. Ezután a hézagos bevezetés után, közöljük a darab említett szakaszát szószerint. 9. Jelenés. Előbbiek. Azari, hat verbungos huszár, parasztlegények piros szalagos kalapokkal, Fakovács, Harkanyél, Misugrász, Kányáné, Varjúné, Csókáné, Kakasné, Mikulásné, Pannika, Mákka, parasztleányok, zászlóvivő. Mind az utanérkezők a hátsó kapun betódulnak, zeneszóval, dalolva. »Piros csákos süvegem Most élem vig életem Bokréta van mellette, Barna babám kötötte. Ha azt tette, jól tette, Csókot kapott érette Kössel abám másszor is Megcsókollak százszor is.« Azam. (Viktoria dolmányban, pitykés rajthiúzlival, pörge kalapjáról széles vörös szalag csügg alá két rétben, veres strucztolla a hátát veri, felkötött kardja a hónaljáig ér, nagy, felkötött sarkantyú a lábán. Bajusza kacskaringósan megsodorva. Lépése tekintélyes, beszéde öblös. Folyvást polzokat vág. Áldás és háború! Légy üdvöz magas keblű honleány, klára. Kérem, ne tessék az én termetemre viczczelni. Ki fia az úr ? Mit akar itt az úr ? Ez itt nem kocsma, hanem malom. Mit jön ide négy czigányadmagával muzsikálni, meg énekelni az úr ? azari. Az én nevem: major Azari. Itt létem czélja: önnek, lelkes szivü honleány,hódolatomat lábaihoz tenni, bajtársaim nevében, kiket most toborzottam a csikós huszárok ezredébe. czicza. Nini, mamuskám, hisz ez a faczipős barátoknak a kuktája! a ki tavai búcsút vett a kapufélfárul, azari. Ejnye de hamis debreczeni szemed van, te kis béka! Hát ezért adtam én neked annyiszor puskát ? Tavaly csak olyan kurta bajuszom volt, lefelé álló, most meg kacskaringós, mégis rám ismersz ! Hát persze hogy az voltam a rabszolgaság korszakában: kukta ! De mióta a szabadság hajnala felderült, a honfiúi erények jutalma is elkövetkezett, mostan major vagyok. klára. Ugyan miféle zászlóaljnál ? azari. A két szuronyos batallionnál. klára. Talán bizony a vágómarháknál ? azari. Elméltóztatott találni. Annál. Nem kell lenézni pedig az ökörbatalliont a hadjáratban, mert a nélkül győzni lehet, de jóllakni nem. (Dal): »Ha kifáradt a csatában a honvédnek a marha A legelső kérdése az, no most hol van a marha. A gulyáshúst megteremti tábortűznél a Marosa. De csak úgy ha szét nem futott a csatában a marha. Az ökörre nagy szüksége van ! Csupán az a nagy baj, ha mind a generálstábnál van egyesítve — a marha.« S mivelhogy az ökör majorság, azért vagyok én major Azari, klára. De ebből még mind nem tudom, hogy hogyan került az én malmom a kegyelmetek talpa alá ? azari. Felvilágosítást adok, példányképe a Gracchusok anyjának. Kegyelmednek van egy lelkes fia. Druszája a második magyar királynak. Klára. Dejsz azt nem viszik el kegyelmetek katonának. Az soha sem volt sem korhely, sem verekedő, még csak káromkodni sem tud. Semmi katonai virtus nincsen benne. Aztán nekem egyetlen egy fiam. Azt én nem azért neveltem, hogy annak kezét, lábát ellövöldözzék. Az egész malomnak gondja rajta van. Nézzék, az uram most is ott ül a korhely kompániában: egész nap üti a filkót. Ha az én Petim nincs, megáll a malom, nem eszünk kenyeret. Csak tessék odább masírozni. Innen senki sem áll be katonának, azari. Már pedig az velünk fog jönni: nyomatékos polgártársnő. Danoljátok el neki fiúk azt a harczi nótát. (Kardal): »Nyakamban van már a tarsoly, galambom. Harminczhárom éles töltés van abban . Éles töltés hadd nyugodjon magába, se a kardom nem húzom ki hiába h azari. Peti öcsém, hejh ! Szállj le onnan a malomból, peti. Mingyárt lemegyek, de amit a garatra feltöltöttem, annak előbb le kell járni. klára (odafut az urához): Ember! El akarják vinni a fiunkat! baraboly. De nagyobb baj az, hogy elfogják az én pagát ultimomat. klára (dühösen). Hogy a sistergő menyke pusztítsa el az egész kártyátokat! (Kikapja az ura kezéből az egész csomó kártyát s kidobja a zenekarba). mogyorós. No már most tessék tovább játszani! Klára (tüzesen): Tessék az uraknak idejönni! Itt van a derék játék. Emberfejekbe megy. (Mind valamennyitől elkapkodja a kártyát s utána dobálja a többinek). Itt tessék kontrázni, meg rekontrázni. csibor (kinél egyedül maradt meg a kártya). Mi az ? Ki játszik ? Klára. (A hallót ülőkbe kiált). A Petit el akarják vinni a háborúba! csibor. Mondja azt, hogy »czupász.« — Inkább a felebarátom! hisz. (Felkiált Petihez). Ne félj semmit Peti öcsém. — Láttam én már muszkát, a minta nagy, érett uborkát ette a lóháton. Nincsen abban lélek, mert az szecskával él; egy magyar legény tizet a tarsolyába gyűr belőle. Az ágyútól meg épen ne félj semmit: nem egyéb az, mint egy nagy bodzafapuska, rézből, amint elsütötték vége van, megdöglött. (Éljenz ép), mogyorós. Én pedig egy jó tanácsot adok neked, Peti öcsém. Ha azt akarod, hogy a háborúban soha meg ne jöjjenek, azt vigyázd meg, hogy a legelső ágyúgolyóbis hol csap le a földbe. Te akkor abba a lyukba állj bele: a mathematikai proportio szerint úgy áll, mint egy a 32,198-hoz, hogy ugyanabba a lyukba több golyót bele nem fognak lőni. (N e v e t é s), azari. Ne félj semmit Peti öcsém! Csupa merő mulatság az egész harczháboru a mi csikós ezredünknél. Ez ellen a mi karikás ostorunk ellen nem bir semmi fegyver hadakozni. Aszongya a svalizsér, mikor az én csikós huszárommal összeakaszkodott s csuful megretirált »Isz tasz ferflukter Kerl. Ter csikós huszár. Haut mi rex mit te Karikás, parir rex, krig i watsen linx! haut mi kéri Csikós huszár línx, i parir linx, krig watsen rex. Nix will mer karikás!« (N e v e té s). péti. (lejön a lépcsőn a malomból). Most már lejárt a garat, vége a munkának. Apám uram! Én az egész moltert, ami rám volt bízva, leérlettem, rendbe van téve külön a mundliszt, a kenyérliszt, a vörös liszt, a korpa. Be lehet számolni. Most azután gondoskodjék Kegyelmed más molnár legényről. Én megyek honvédnek. Karabély. No no, Peti fiam! peti. (Anyjához). Édes anyám, lelkem. Áldja meg az Isten. Ha valaha megkeserítettem, bocsáson meg érte. Talán visszahoz megint a jó Isten. Klára. Jaj! Szívtől szakadt egyetlen egy fiam! Csak nem akarod itt hagyni anyádat ? Peti. Anyámért anyámat. A haza is édes anyám. Engem ahhoz hínak. Hagyják el a toborzást őrnagy uram! Fölösleges az itt. Az egész falu fiatalsága siet a sereghez. Magam beszéltem őket rá. Nem kell nekem se biztatás, se itatás, se muzsika, se szónoklat. Elég nekem azt tudnom, hogy a hazám veszedelemben van. Azzal se ámítsanak engem, hogy az ellenség ilyenolyan gyáva. Nem kérdés az ! Tudom én azt, hogy az ellenség is csak olyan jó vitéz, s a fegyverrel még jobban tud bánni, de azért mi mégis jobbak leszünk nála , mert mi a hazánkat védjük ide haza s a szabadságunkat, a mi ő neki nincs! (Hangos éljenzés), Klára. (Édes drága fiam, hát itt hagynál engem! péti. Hisz oda is azért megyek, hogy téged védjelek. Ha mi fiatalok száz meg százezren szembemegyünk a ránk rontó ellenségre, akkor mi esszük azt meg, ha itthon fáradunk s bevárjuk a kuczkónkban, majd az esz meg minket. S akkor aztán nem lesz se haza, se ház, barabély. Jól beszél a kölyök! A szivembül beszél ! De még én is megyek! De mind veled megyünk ! Nekem is van egy puskám (lekapja a falról a puskáját), csibor. (A hallótülköt a füléhez illesztve). Magam is szeretnék egy olyan ütközetet — hallani. Klára. (Megijedve). Ugyan hová menne még kelmed is a vén csontjaival? peti. Kelmed csak maradjon itthon édes apám, s ápolja gondozza az én jó anyámat. Majd ha végig érjük, hirt adok magamról. Addig áldja Isten! czicza. (Egy hímzett inget visz Petinek). Édes Peti bátyám, nézd ezt a patyolat inget te neked vartam, vállban kihimzettem, ezüst, arany fonállal , névnapodra szántam. Vidd el most magaddal, s emlékezzél meg felőle a te szegény kis bohó Czicza hugodról. peti. Vigyázzanak rád az ég szentjei, kedves kis ártatlan galamb te! Bizony nem szakad el ez az ing hamarább, mint én magam porrá válok. (Dalol) »Minek várják nekem a gyolcs inget ? fia már engem katonának visznek. — Ha megvágnak, jó lesz a sebemre. Ha meghalok, eltemetnek benne.« mind (éneklik e dalt), azaz. Jaj, édes Peti öcsém, te ezzel a sok okos beszéddel, meg ezekkel a keserves nótákkal mind elrontod ezt a vígjátékot. Mind megsavanyodik tőle a publikum. Már nekem kell ezen fordítani Hát te hatod magaddal beszéltél össze, hogy beállasz huszárnak, no nézd, én meg egy hetedik rekrutát is fogtam, 11. Jelenés. Előbbiek, Selyem Zsuzsi. Később Mikulásné. selyem zsuzsi (Huszárnak öltözve, panyóka mentével), azari. Itt van a hetedik rekrutám. Klára: Mi az ? Zsuzsi ? Te huszár ruhában ? zsuzsi. Hát ugyan hová legyek? Hat legényt visznek el a faluból. Mind a hat azt ígérte, hogy engem vesz el a farsangon. Azt vártam, hogy egy csak itthon marad. De hát az is elmegy, akit legjobban kívántam, hogy itthon maradjon- No hát akkor én is vele megyek. A régi idők. Irta : Pulszky Ferencz. I. Midőn a jobblétért küzdünk, ritkán pillantunk vissza a múltra, legfeljebb akkor, ha vágyaink nem teljesülhetnek, s ha szerencsétleneknek érezzük magunkat s még a remény is elhagy. Különben szeretünk tervezgetni, jobb időkről álmodozni s mindennapi foglalatosságainkon túl, midőn a létért való küzdelemben Az „Ünnepnapokból.“ írta: Kiás Jrt.sef. I. A mindennapi kenyérért. Kenyeretlenségtől óvj meg, uram, minket, A mi házunk népét, a mi gyermekinket. Kenyeretlenségtől, Nyomortól, Ínségtől, Uram, óvjál minket. Betevő falatunk panaszos ne légyen, Ne tapadjon hozzá se önvád, se szégyen, Özvegy, árva könyve, Gondoknak özönje Álomtalan éjen. A kezünk munkáját, véres verejtékünk, Áld meg, te nagy isten! könyörögve kérünk. Ki adsz vadnak hálást, A vadonban szállást, Adj kenyeret nékünk! A hegy asztaláról hulladék morzsára, — Melynek földig érő megalázására — , Ne szoruljunk soha Másoknak mostoha Kemény jóvoltára. Egyedül tiédre, a te kegyelmedre, A te bőven osztó, tápláló kezedre, Éltető napodra, Rengő harmatodra, Siró fellegedre. —Óvj meg földhöz ragadt lelki szegénységtől, Amely nem álmodik csak puszta kenyérről. Ami bennünk lélek, Az keressen téged És emelkedjék föl. Napi munka után intsen nekünk óra, Fogékony magasztos szárnyalásu szóra Bölcsek ajakáról, Amely pusztulástól, A lelkünket ójja!