Nemzet, 1889. március (8. évfolyam, 2337-2366. szám)

1889-03-05 / 2341. szám

Szerkesztőség : Farencaiak-tere, Athenaeum-épület, L emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK egy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 2 kr. 2341. (64.) szám. Esti kiadás. Budapest, 1889. Kedd, márczius 5. Kuró-hivatal: Feranoiiak-tere, Athenaaum-épttlat, fíldisiaí. Előfizetési dm : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Bude* pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra 3 frt 8 hónapra­­ $ » 6 hónapra .......................... lg » Az esti kiadás postai különküldéseért felül* fizetés havonként 35 kr., négy utévenkint ! » Egyes szám 2 kr. Vffl. évi folyam Budapest, márczius 5. A képviselőházat még mindig a véd­erő­ javaslat 24. és 25. szakaszainak tár­gyalása foglalkoztatja. A napirend előtt az elnök Csatár Zsigmond által Pulszky Ká­rolyra nézve felhozott összeférhetetlenségi ese­tet az összeférhetetlenségi bizottság elé uta­­sította. Török Zoltán Szentiványi Árpád tegnapi vádja ellenében kijelente, hogy a szombati ülésben sem szóval, sem taglejtés­sel az elnököt nem fenyegette. Napirend tárgyához és pedig a szakaszok ellen Komlóssy Ferencz beszélt, antise­­mita excursiókkal, melyekre elnök azt jegyzé meg, hogy e vita 9-ik napján tán mégis csak vissza lehetne térni a tárgyhoz. Szóló fejtege­tései ellen Tisza Lajos gróf személyes kér­désben felszólalva, előadja, hogy a közmivelő­­dési egyesületek congressusán elnöki minő­ségben s legutóbb a házban tartott beszédei közt a magyar nyelv tekintetében semmi el­lentét nincs. F­a­b i­n y igazságügyminiszter a gram­matical­, tudományos és inductiv törvényma­gyarázat segélyével tüzetesen és behatóan fejtette ki azt a th­emát, hogy a szóban levő nyelvkérdés,az 1867. 12. t. sz. 11. §-ában em­lítettek révén, a felség jogkörébe tartozik, majd Apponyival polemizálva, kimutatta, hogy ama régibb törvények, melyekre a nemes gróf hivatkozik, a miniszter és nem az ellenzék álláspontja mellett bizonyítanak, mert ama törvényekben, hol nyelvkérdésről van szó, nem az mondatik, hogy »a karok és rendek határozzák« ezt, vagy azt, hanem hogy ő felsége elrendeli ezt, vagy azt. H­el­yi, szavait a miniszterrel szemben kimagyarázván, 5 percznyi szünet után A­s­b­ó­t­h János beszélt, tartalmas, figye­lemmel hallgatott, néhol jóizűen humoros beszédben uj érvekkel harczolva a javaslat mellett s bizonyítva, hogy midőn a vezényletet a törvény a király felségjogai közé sorozta, ebben implicite benne van a nyelvi rendel­kezés is, mert a hadsereg nem néma embe­rekből áll. A második évi esetleges szolgála­tot pedig a fenyegető külpolitikai viszonyok­kal igazolja. Asbóth élénk helyesléseket kel­tett beszéde után Komjáthy szónokolt hosszasan , abban lelve gyönyörűségét , hogy oly állításokat tulajdonított a honvé­delmi miniszternek, melyeket ez nem mon­dott, de melyeket a szónok mégis majdnem az egész magyar história elmondásával c­áfolni buzgólkodott. A tárgyalás alatti szakaszokról minél kevesebbet beszélt, ide vonatkozólag legfölebb annyit mondott, hogy a hadsereghez intézendő utasításban nem bízik s nem hiszi, hogy végrehajtassák. Szavait pedig fenyegetőleg egy történeti pél­dára való olyan utalással zárta be, mely erő­sen kétségessé teszi a szónok higgadságát és mérsékletét. Végül a honvédelmi miniszter rectificálta szavait Komjáthyval szemben s ezzel az ülés véget ért. Ő B S Z á G G T fl L í S. A képviselőház ülése márczius 5-én. Ülés kezdete d. e. 10 órakor. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Szathmáry György, Josipovich Géza, Nagy István. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kál­mán miniszterelnök, Fejérváry Géza báró, Fabiny Theofil. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után az elnök felhatalmazást kér arra, hogy a pinczehelyi ke­rületben az új választást elrendelhesse, a ház a fel­hatalmazást megadja. Bemutatja az elnök a székelyudvari kir. törvény­szék és járásbiróság biráinak Dániel Gábor, é­s be­­rettyó­ujfalusi kir. járásbíróság biráinak Orbán Ba­lázs, a békési kir. járásbíróság biráinak Irányi Dá­niel, a csurgói kir. járásbiróság biráinak Pulszky Ágost­ a felső­pulyai kir. járásbiróság biráinak Han­nibál József, a kisjenői kir. járásbiróság biráinak gróf Wenckheim Frigyes, a körmöczbányai kir. járásbiró­ság biráinak Amon Ede, a szászrégeni kir. járásbiró­ság biráinak gróf Teleki Domokos, a verbélyi kir. já­rásbiróság biráinak Kazy János, a világosi kir. járás­biróság biráinak Gaál Jenő pécskai képviselő által beadott kérvényét, melyekben javadalmazásuknak kellő mértékre való felemeltése iránt esedeznek. Ki­­adatik a kérvényi bizottságnak. Darányi Ignácz beterjeszti a pénzügyi bizottság jelentését, a kassa-oderbergi vasút elsőbbségi kötvé­nyeinek konvertálásáról szóló törvényjavaslat tár­gyában. Annak idején napirendre tűzetik. Napirend előtt felszólalnak Csatár Zsigmond és Török Zoltán, majd a véderő­ törvényjavaslat 24— 25. §§-ainak tárgyalásán Komlóssy Ferencz , röviden Tisza Lajos gróf. Az ülés e részére reggeli lapunkban visszatérünk. Fabiny Teofil igazságügyminiszter: T. képvise­lőház! (Egy hang a szélsőbaloldalon: Éljen gróf­­han! Mozgás jobbfelől. Halljuk! Halljuk!) A véd­erő-törvényjavaslat, 24—25.§§-nak tárgyalása és vi­tatása alkalmával a dialectica éles fegyverei vitettek be a csatába; igen fontos közjogi kérdések lettek tár­gyalva . (Mozgás balfelől. Evök csenget.) a had­sereg közjogi állása — és azzal kapcsolatban a had­sereg nyelvének kérdése, sőt még az alkotmányos király fejedelmi jogai is tárgyaltattak (Folyto­nos zaj a szélső baloldalon. Halljuk­ jobbfelől.) Én 1. képviselőház száraz, jogi tételekkel és azokból levont érvelésekkel kívánom azon álláspontot támogatni, melyet e szakaszra nézve én és a kormány is elfoglalunk. (Zaj a szélső­baloldalon.) A személyes polémia terére lépni egyáltalán nem szándékozom, hanem egész tárgyilagos kívánok lenni. (Halljuk! Halljuk! jobbfelől ) A 1. képviselőház talán igazat fog nekem adni, ha azt mondom, hogy a felségjogok a parlament tár­gyalásaiba csak kellő indok és valóságos szükség ese­tén vonhatók be és hogy ezek mindenütt bizonyos óvatossággal és kíméletességgel tárgyaltatnak és nem is kételkedem, hogy a magyar parlament más parlamentektől e tekintetben nem fog eltérni;­­ sőt azt is merem állítani, hogy minél alkotmányosabb a korona hordozója, minél inkább őre az alkotmány­nak, annál kevésbé forog fenn a szükség arra nézve, hogy a felségjogok a tárgyalás keretébe vonassanak. Azonban t. képviselőház, már a t. miniszterel­nök úr is kijelentette, hogy mi a kérdés elől ki nem té­rünk. Én is tehát a felségjogokkal kívánok foglal­kozni. (Halljuk!) Mindenekelőtt elismerem azon the­­sist, melyet — méltóztassanak megbocsátani, minden szóra, és a t. képviselő urak minden kijelentésére alig emlékezhetem — gondolom, Irányi Dániel és Appo­­nyi Albert gróf t. képviselő urak állítottak fel, hogy t. i. a felségjogok is törvényben kell, hogy kifejezést nyerjenek. Ezt a tételt, mint az alkotmány teljességé­hez tartozót, távol van tőlem kétségbe vonni. Úgyszintén azt is állítom, hogy a magyar alkot­mányos életnek több, mint 20 éves múltja bizonyítja, hogy a felségjogok terén soha sem történt intézkedés, a­melyre nézve a kormány az őt terhelő felelősséget elvállalni mindig kész ne lett volna. (Úgy van­ jobb­felől.) Polónyi Géza: Thun is elvállalta a pátens idejében! Fabiny Theofil igazságügyminiszter: Most nem a pátensről beszélünk és így arra nem is reflectálhatok. Mondom, a kormány mindig elvállalta a felelősséget, másról pedig nem szólhatok, mint a törvényhozás előtti felelősségről. Igenis, t. hát, a fel­ség fejedelmi jogai ismételve képezték alkotmányos tárgyalás alapját. Midőn a sanctio pragmatica tör­vénybe igtattatott és a trónörökösödési rend meg­áll­apíttatott, ugyanazon alkalommal az ország tör­vényei iránti biztosítás is kimondatott, mind­az pedig, a­mi az ország alkotmányát és annak sarkalatos törvényeit érinti, mindig visszahatás­ban van a felségjogok körére is. Midőn 1790-ben, hosszas szünetelés után az alkotmány ismét visszaál­líttatott, az ország függetlenségét biztositó jogok tör­vénybe foglaltattak. Az 1790—91. X. és XII. t.-cz. intézkednek ez iránt, midőn az országgyűlés, hossza­san szünetelt. 1827-ben az alkotmány biztosítására törvények alkottattak. De ekkor mindig fontos okok forogtak fenn, az alkotmány meg volt sértve, az or­szággyűlésnek, a törvényhozásnak biztosítékot kel­lett szereznie az ellen, hogy a koronának akkor a törvényhozás irányában felelősséggel nem tar­tozó tanácsosai hasonló csorbákat a korona kö­penyege alatt az alkotmányon ne üssenek. Az 1848- diki év­­szak il­att a múlttal­, a feudalismuson alapuló rendi alkotmány helyett a népképviselet, a felelősség nélküli dicasterialis rendszer helyett felelős miniszté­rium állíttatott fel. Természetes, hogy ily sarkalatos törvény hozatala szükségkép magával hozta azt, hogy a fejedelmi jogok is szabályozást nyerjenek a tör­vény által. Továbbá az 1867-iki törvényhozás azon nagy elveket, melyeket a 48-iki törvényhozás megállapított, összhangzásba akarta hozni a változott viszonyokkal és mint a törvény maga kimondja: miután ő felségei­nek absolut hatalom alatt álló országaira az alkotmá­nyos úera bekövetkezett, a közöseknek tekintendő ügyeket szabályozni és azon hézagokat, melyek a 48-iki törvényhozás alapján a törvények közjogi al­kalmazása iránt fenforogtak, concret alakban pótolni kellett. Mindig forgott fenn tehát nagy momentum, a­melynél fogva a törvényhozás a korona jogaival fog­lalkozott. Azonban megvallom, te­hát, most valóban nem tudom, hogy mi az, a­mi a felségjogok körüli vi­tát és az azok fölötti tárgyalást e teremben fel­idézhette ? Az 1868-iki törvény a nyelvről a hadseregben nem rendelkezik; a most benyújtott törvényjavaslat a nyelvre nézve szintén nem tartalmaz intézkedést e részben azonos álláspontra; tehát egészen azon az ál­lásponton vagyunk, mint az 1868-iki törvényhozás, midőn a véderőről szóló törvényt megalkotta. A­mit Helfi Ignácz t. képviselő úr tegnap mondott, hogy t. i. azért van ok azzal foglalkozni, mivel most nem egyéves mindig az önkéntesi szolgálat, — ez katonai szempontok alá eső intézkedés, a­mi a dolog közjogi oldalát az én nézetem szerint átalában nem érintheti. (Helyeslés a jobboldalon.) De a t. képviselő úr tegnap felemlítette azt is, hogy ezen kérdésen s egyszersmind a hadsereg nyelv­kérdésén milyen könnyen esett át az osztrák reichs­­rath. Megvallom, nincs időm olvasni annak minden tárgyalását, tehát csak azt idézhetem, a­mit a t. kép­viselő úr felhozott, ki azt mondotta, hogy ett a kér­dést azzal absolválták, hogy a nyelvkérdés »ist in den Händen des Allerhöchsten Kriegsherren« és ha itt csak ez jelentetett volna ki, bizonyosan köz­jogi vita ebből nem fejlődött volna. De mit jelentettek ki ez által az osztrák parlamentben a mi ugyan reánk nézve tökéletesen irreleváns ? Azt je­lentették ki s ez a mi álláspontunk is, hogy t. i. a had­sereg nyelvkérdése, mint a hadsereg egységes vezérle­tének, vezényletének és a hadsereg bel­szervezetének kérdése, a legfelsőbb hadúr joga; és kérdem, ki a magyar törvények szerinti legfelsőbb hadúr? Ő felsége a koronázott király. Én tehát kénytelen vagyok nyilvánítani, hogy én a magam részéről okot arra, hogy a közjogi kér­dés a nyelv kérdésével kapcsolatosan itt felhoza­tott, nem találok. Én nem vehetem senkinek rossz néven, hogy ha nemzeti aspiratiók által vezéreltet­ve ez irányban nézeteit, kívánságait fejezi ki. Ez ellen nem szólok, azonban azt, hogy azokra nézve, a­zok a nyelv­kérdést itt külön tárgyalás alá venni, és ez irányban országgyűlési intézkedést tenni nem kí­vánnak, az mondassék ki, hogy az állam legfensége­sebb jogait sértik, ezt absolute indokolatlannak és helytelennek kell tekinteni. (Helyeslés a jobboldalon.) T. hát ! A kérdés az, — mert az lett kétségbe vonva — hogy a hadsereg nyelvének meghatározása felségjog-e vagy sem ? Nekem tehát első­sorban ezzel kell foglalkoznom. (Halljuk ! Halljuk !) Beöthy Ákos: Halljuk! Halljuk! Hiszen mi na­gyon kiváncsiak vagyunk rá! Fabiny Theofil igazságügyminiszter: Egyszerre mindent kimondani nem tudok, én bizonyos egymás­utánban szoktam beszélni. Te hát! Igazán félnem kell, miután a türelem nem nagy, (Ellenmondások balfelől.) hogy ha való­ban száraz jogi tételekre megyek át, talán még annyi figyelemben sem méltóztatnak részesíteni, mint idáig szívesek voltak azt tenni. (Halljuk! Halljuk!) T. ház: Kénytelen vagyok most a törvény­­magyarázat terére lépni. Mert azt hiszem, a törvény­magyarázatnak, a hermeneuticának feladata a törté­nyek tiszta, valódi értelmét adni meg. Méltóztatnak tudni, hogy a törvénymagyarázatnak legközönségesebb módszere a grammaticai módszer, s igy én első­sorban azzal fogok foglalkozni, és hogy ezt tehessem, szüksé­ges, hogy az 1867 : XII. t.-cz.-nek erre vonatkozó szakaszait felolvassam. (Egy hang balfelől: Nem szökséges, tudjuk! Halljuk! Halljuk!) Csak any­­nyit fogok felolvasni, a­mennyi elkerülhetlenül szükséges. Mielőtt azonban az 1867: XII. t. sz. 11. és következő szakaszaira átmegyek, miután a vita folya­mán ismételve az is kétségbe lett vonva, váljon a had­ügy közös ügy­e, méltóztassanak megengedni, hogy e törvény 9. §-át is felolvassam. A 9. §. így szól: »A közös védelemnek másik eszköze a hadsereg s az arra vonatkozó intézkedések egy szóval a hadügy.« A 10. §. azt mondja: »Tekintetbe véve mind­azt, a­mi fentebb, különösen az 5. pont alatt elmon­datott, a hadügynek közösségére nézve a következő elvek állapíttatnak meg.« (Halljuk! Halljuk!) Azt hiszem, hogy ezzel bizonyítottam azt, hogy azon ellenvetés, mintha a hadügy közös nem volna, a törvény nyílt, határozott s minden félremagyará­zást kizáró szavaival határozottan meg van c­á­­folva. De már most következnek azon szakaszok, a­melyekből tisztán csak arra fogok hivatkozni, a­mit az általam kitűzött czél elérésére szükségesnek tartok. (Halljuk! Halljuk!) A 11. §., mint méltóztatnak tudni, meghatározza ő felségének alkotmányos fejedelmi jogait, melyek az egységes vezénylet, vezérlet és belszervezetre vonat­koznak. A 12. §. rendelkezik a hadsereg időnkénti ki­­egészítéséről, az újonczok megajánlásáról, annak fel­tételeiről, a katonaság elhelyezése és élelmezéséről. A 13. §. a védelmi rendszer megállapítását, vagy átalakítását Magyarországra nézve világosan és ezeket, úgy a 12. §-ban foglalt jogokat, határozottan a magyar törvényhozásnak tartja fenn. A 14. §­ pedig a hadseregnek polgári viszonyait állapítja meg. Már most, te­hát, kérdem azt, hogy azon szakaszokban, a­melyekre nézve az országgyű­lésnek, a törvényhozásnak joga fenn van tartva mely jogot természetesen a koronával együtt gyakorolja, foglaltatik-e csak távolról is oly intézkedés, a melyből grammaticális értelemben, mert — most mindig grammaticai interpretátióról szólok még — azt le­hetne következtetni, hogy a hadsereg nyelvének megál­lapítása az országgyűlésnek tartatott volna fenn. Ellen­kezőleg pedig, ha a 11. §-t, mely a fejedelmi jogok­ról szól, veszem vizsgálat alá, ott találom a hadsereg vezényletét és belszervezetét. Képzelhető-e te­hát, hogy a vezényletnek eszköze, a nyelv, másra legyen bízva, mint arra, a­ki a vezénylet iránt intézkedik? (Zajos ellentmondások a baloldalon.) Fenyvessy Ferencz: Hát a honvédségnél?! Fabiny Theofil igazságügyminiszter: Arra is rá fogok térni. (Zaj­mozgás balfelől. Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) És a hadseregnek belszervezése csakis a nyelv­kérdésnek szabályozása mellett eszközölhető ? Ne mél­tóztassanak talán, mint triviális dolgot venni, ha azt mondom, hogyha a vezénylet során csak arról van szó, hogy: »Vigyázz!«-e vagy »Halt Adht!« ez már magában véve nem állapítja azt, hogy a nyelv kérdé­sét a hadseregben szabályozni kellett. (Ellenmondás balfelől.) De a grammatikai értelmezésen kívül a herme­­neulikának még más szabályai is vannak. Keresni kell mindazon benső okokat, melyek a törvényhozót vezé­relték, midőn e törvény hozatott. Kérdem, mi volt a czélja a 1867-iki törvényhozásnak, midőn a felségjo­gok között az egységes vezérletről, a vezényletről és a belszervezetről intézkedett. Ép az volt a czélja, hogy e kérdés, mely ha nem felségjognak ismertetik el, itt is tal­an is, egyenlő elvek álltal szabályozandó, törvényhozási intézkedés tárgyát ne képezze. S itt ismét egyetértek Apponyi gróffal, hogy nálunk az államnyelv megállapítása semmi nehézség­gel sem járna; de bár oly dolgokról, melyek ide nem tartoznak, nagy reserve-val kívánok szólni, annyit mégis elmondhatok, hogy a hasonló elveken való szabályozásnak, ha itt megtörténik, Ausztriában is meg kell történnie. (Ellenmondás balfelől: Azt csi­nálják meg ők!) Reánk nézve a közös hadsereg ugyan nem lehet közömbös. Mi roppant áldozatokat hozunk a hadseregért a monarchia és hazánk biztonsága miatt. Mi­dőn ezt teszszük, méltán megkívánhatjuk, hogy ez áldo­zatok ne ok nélkül hozassanak, hanem egy harczképes sereg számára történjenek. (Zaj és mozgás a szélső­baloldalon.) Határozottan nyilvánítom, hogy a közös hadsereg belszervezete ránk nagyon fontos kérdés, melyre nézve érdekeinket itt is meg kell óvnunk, de azon is kell lennünk, hogy amott tub­an is meg le­gyenek óva. A magyar nemzetet mindig jogásznemzetnek tartották s azért, bár most a múltba nem nagyon szoktunk visszatekinteni, legyen szabad annyit mon­danom, hogy a magyar törvények magyarázatára néz­ve egy régi közmondás ezt tartja: »Sci­e leges non hoc est, verba earum tenere, sed vim ac protestatem,« azaz nemcsak a szavakat kell keresni. (Felkiáltások a szélsőbalon: Hanem a szellemet!) hanem azok szellemét. (Zajos közbeszólások a bal és szélsőbalról: Igaz !,Úgy van!) És éppen azért, mivel én azt keresem, hogy milyen a közös hadsereg, milyen feltételekhez kell azt kötnünk, milyen biztosítékokkal kell annak bírnia, én is azt mondom, hogy ha már a grammatikai értelmezés is az én álláspontomat teljesen indokolja, bizonyosan sokkal erősebben állok érvelésemben, hogy ha azt mondhatom, hogy még a tudományos magyarázat is mellettem szól. De te­hát, utó végre még a törvény magyará­zatnak más módszere is van. Ott van az inductív módszer, a­mely abból áll, hogy hasonló tárgyakra vonatkozó törvényekből, bizonyos szabályokból, a­melyek azokban foglaltatnak, per analogiam vonunk le bizonyos következtetéseket és másrészt, hogy a tör­vényekben mutatkozó ellentétes intézkedésekből per antithesim szoktunk okoskodni. És itt már most na­­gyon röviden nyilatkozhatom. (Halljuk! Halljuk!) A honvédségről szóló 1818. XLI. tcz. 18. §, ezeket mondja: »A honvédség vezénynyelve a magyar.« Kaas Ivor dr.: Tehát nem felségjog! Polónyi Géza: Éljen a magyar nyelv! Fabiny Theofil igazságügyminiszter: Rá fogok térni. »Horvát-Szlavon-Dalmát-orszá­gokban a hon­védség vezénynyelve a horvát.« Tehát, t. ház, maga a most felolvasott törvény mondja, hogy a hadsereg nyelve a vezényletnek esz­köze, kiegészítő része és mivel nem csak per ana­logiam, hanem per antithesim is akarok érvelni, mind­járt kinyilatkoztatom azt, hogy igenis, ha az 1868-iki törvényhozás a XL. törvényczikkben a hadügyet sza­bályozta és a hadseregre, a nyelvre nézve intézkedést nem tett és az ugyanakkor hozott XLI. t.-cz. 18. §-ában a honvédségre nézve, a nyelvre nézve intézke­dett, ebből kitetszik, hogy a közös hadseregnél a nyelv­kérdés szabályozását, mint felségjogot, a királynak tartotta fenn. (Élénk ellenmondás a bal- és szélső balfelől.) a honvédségnél pedig a törvényhozás min­den factora közreműködésének joga ismertetett el az ez irányban való intézkedésre. (Helyeslés jobbfelől.) T. hát! Megvallom, hogy azt hiszem, hogy ha egészen elfogulatlanul s tárgyilagosan bíráljuk azo­kat, a­miket elmondani szerencsés voltam, sikerült bizonyítanom azt, hogy a hadsereg nyelvét a hadsereg vezényletétől elvonni, attól elkülöníteni teljes lehetet­lenség. (Ellenmondás bal és szélső balfelől.) Azonban kénytelen vagyok reflectálni azon meg­jegyzésekre is, melyek ezen nagy vita folyamán fel­hozattak. Báró Prónay Dezső (Éljenzés a bal és szélső bal felől.) kijelentette egész őszinteséggel, hogy ő ugyan a törvényesség terén áll, azonban egy magyar hadse­reg előkészítésére minden lépést meg kíván tenni. (Élénk helyeslés a bal és szélső bal felől.) Azt hiszem Irányi Dániel t. képviselő úrnak és a vele levő párt­nak is ez a programmja és ez ellen semmit sem szólok. Ez egy nyílt, határozott, consequens enuutiatio, a­mely épen nyíltságánál és egyenességénél fogva minket is arra figyelmeztet,hogy a magunk álláspontját féltékenyen őrizzük. Ha egy várat valamely hadsereg be akar venni, természetes, hogy az első sorban rést igyekszik ütni a vár falán, mert ha ezen rés megvan, sokkal könnyebb lesz a várat, benni, mint addig míg ezen rés kitörve nincs. Én tehát azt hiszem, hogy azon 1. párt, a­mely és báró Prónay Dezső képviselő úr, a­ki ezen álláspontot fog­lalja el, egész consequens tacticával működik, mi­dőn azon iparkodik, hogy az első rést törje a vár fa­lán. (Tetszés jobbfelől. Felkiáltások a baloldalon: Most reánk tör!) A­mint gyanítani méltóztatunk, most már Ap­ponyi Albert gróf­­. képviselő úrnak, gondolom, szom­baton elmondott beszédére akarok reflectálni. (Hall­juk! Halljuk! Egy hang a szó: Obalon: Szegény Apponyi!) Már előre bocsátottam azt, hogy min­den személyeskedéstől és mindattól,a­mi az indulatok fölébresztésére hatással lehet, tartózkodni akarok. Ismétlem újra, hogy egyszerűen és tárgyilagos érvek­kel kívánok az ő argumentumai ellen küzdeni. (Hall­juk! Halljuk!) A t. képviselő úr bonczolta az 1867. XII. t.-cz.­­nek a véderőre vonatkozó intézkedéseit — s ha jól értettem — azt a kijelentést tette, hogy azoknak csak a fennálló status quo megállapítása volt a czél­­juk. Hivatkozott törvényekre, melyekre én is rá fo­gok térni és azt mondta, hogy a­ki a felségjogot akarja bizonyítani, annak a bizonyítás terhe is kötelessége. Te­hát! Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, hogy Magyarország tulajdonképen a régi időben — mert nem a mostaniról beszélek — »regnum consvetudi­­narium volt.« A főhadúr jogaira nézve, a legrégibb időben nem voltak törvények, vagy legalább nem voltak olyanok, melyek a kérdés minden oldalát érin­tették volna, hanem volt hosszas, megállapodott gya­korlat, a­melyet a törvényhozás mindig respektált és a mely »babebat vngorem legis«, s annyi volt, mintha a jogszabályok törvénybe lettek volna iktatva. Midőn gróf Apponyi Albert t. képviselő úr azt a thesist méltóztatott oda állítani, hogy az 1867-diki törvények által egyszerűen csak a status quo regis­­tráltatott, talán mégis bizonyítani kellett volna azt, hogy a status quo a hadsereg nyelv kérdésre nézve mi volt és hogy csakugyan nem számíttatott-e ez a felségjogok közé. Én magamra vállalom itt az ellen­kezőnek bebizonyítását, bár szorosan véve, nem érzem magam arra kötelezve. (Halljuk! Halljuk!) Először is előre bocsátom azt, hogy nekem az 1867-ik évi XII. törvényc­ikkről az a felfogásom, és az a meggyőződésem, hogy ennek épen az volt a czélja, hogy véget vessen minden kétségnek a közjogi téren, hogy ennek épen az volt feladata, hogy egy üszköt se hagyjon fenn, a­mely esetleg tűzvészt okoz­hatna és hogy ennélfogva az 1867-iki törvény nem egy status quot akart registrálni, hanem egy határo­zott szabályt akart a jövőre megállapítani. Említettem már azon érveket és indokokat, a­melyeknél fogva én a nyelv kérdését a hadseregben a felségjogok közé tartozónak tekintem és hogy ennél­fogva, az a nézetem, hogy — bármi lett volna is az előtt — 1867-ben a nyelvkérdés a hadseregben a felségjogok közé soroltatott. (Úgy van­ jobbfelől. Ellenmondások a szélsőbaloldalon.) A t. képviselő úr több törvény idézett a múltból. Legyen tehát szabad nekem is egy törvényre hivatkoznom annak igazolá­sára, hogy a hadsereg belszervezete körüli intéz­kedés a felségjogok közé tartozott. (Halljuk! Halljuk!) Az 1715-iki törvényhozás akkor, midőn a tö­röknek az országból való kiűzetése t­örtént, a végvi­dékek biztosítása iránt kívánt intézkedni és ezért a 42. t.-cz. megalkotásánál egy oly kérdéssel foglalko­zott, a­mely nem kizárólag hadügyi, hanem fontos közjogi kérdés is, mert hiszen az ország integritásá­nak megóvásáról volt szó. És mit tartalmaz az álta­lam idézett törvény? (Halljuk! Halljuk!) »Generalatus per Hungariam, ad Confinia transferri desiderantur.« azaz : az ország kijelenti, hogy az a kívánsága, hogy a generalatusok a végvi­dékekre vizessenek át. És mit tartalmaz maga a törvényesnek ? (Hall­juk ! Halljuk!) Ha méltóztatuak megengedni, hát fel­olvasom : (Halljuk! Halljuk!) »Exquo post conclu­­sam cum Turcis novissimam pacem, per victricia Caesareo-Regiae Maje>-tatis arma, fines et limites Regni Hungáriáé autiqui, a potiori recuperati, hostisque naturális ad remotiora pulsus esset; Status et Ordines Suae Majestati Caesareo-Regiae d e­­misse supplicarunt..., ismétlem: »demisse supplicarunt« ... »ut Cassoviensis, Cis-et Trans- Danubialis, item Jauriensis, Comaromiensis, ac alii etiam Generalatus; ad Fines Hungáriáé et Partium annexarum ponantur, et conferantur.« Ez, az előrebocsátás, most következik az intéz­kedés: »Quia tarnen enarratorum Generalatnum translatio,matúra consideratione, diuturnioriqueelabo­­ratioue egeret; ideo Sua Regia Majestas benigne re­­solvit, eum Se inituram esse módúm, ut tam buic Regno Hungáriáé, quam toti Christianitati .... optime provisum sit.« Tehát ez, ha a múltban a felségjogra, a vezér­letre, a vezényletre és belszervezetre hivatkozunk, kér­dem, hogy akkor, midőn a karok és rendek azt mond­ják, hogy: »0 felségéhez kérelemmel járulnak, hogy a generalatus a végvidékre tétessék át« , és a határo­zat az, hogy : »0 felsége azt fogja tenni, a­mi a ke­reszténység és az ország javára szól«, ez egy oly in­tézkedése-e a törvénynek, melyből azt lehet következ­tetni, hogy itt az országgyűlés rendelkezett ez irány­ban ? (Felkiáltások balfelől: Hisz ez a vezérlet!) Azt talán méltóztatnak tudni, hogy a törvény­hozás ott, a­hol intézkedett, azt mondja, hogy: »Sta­tus et ordines decernant vagy statuant« ott pedig a­hol a felségjogról van szó, azt mondja, hogy »admisse suplicant« tehát, kérik, hogy ő felsége tegye, mire ő felsége azt mondja hogy: »Azt fogom tenni, a­mit a helyzet és az ország érdekében levőnek látok.« (He­lyeslés a jobboldalon.) Én tehát azt hiszem, hogy ezen törvénynek in­tézkedése nem erőzi meg azon állítást, hogy a status­­quo 1867-ben már az lett volna, hogy minden i­any­­ban az országgyűlés intézkedhessék; sőt ellenkezőleg, az tetszik ki ebből, hogy még a törvényekben is fen­­tartatott ő felségének bizonyos hadügyi dolgokban az intézkedés. (Helyeslés a jobboldalon. Mozgás a bal­felől.) Továbbá méltóztatott a t. képviselő urnak hi­vatkozni az 1807.1. tcz. 9. szakaszára. Mit tartalmaz e törvény ? A tisztek és altisztek értsék a legénység nyelvét »linguam vernaeuium ignorantium« a mi nemcsak azt teszi, hogy a magyar nyelvet, hanem azt is, hogy az ezredekben levő legénység nyelvét. De itt is nem »status et ordines statuant«,hanem »Sua Maiestas dementer disponiet«. (Felkiáltások a bal- és szélső­balon : Hisz az csak forma!) Thaly Kálmán: Forma az, mert a­ki szólni mert, lefejezték, mint Martinovicsot. Hisz az vérkor­szak volt! (Mozgás jobbfelől. Úgy van­ a baloldalon.) Fabiny Theofil igazságügyminiszter: Én tehát a múltból épen az ellenkezőjét deducálom, annak, a mit gr. Apponyi Albert t. képviselő ur mondott. De a t. képviselő ur idézte az 1840: XI.­­ czikket a ma­gyar nyelvről. (Halljuk! Halljuk!) Ha nem is sokan, de talán mégis lesznek, némelyek, a­kik velem együtt visszaélnieke­znek arra a nevezetes időszakra, a­mely a nemzeti nagy ébredés korszakának nevezhető. (Halljuk! Halljuk!) Ekkor történt tüzetes új rendelkezés a nyelvkérdésről. Azon­ban mit tartalmaz az idézett törvény? Az 1. és 2. szakasz azt mondja, hogy a karok és rendek hálás érzéssel törvénybe iktatják, hogy a felséghez való fel­­terjesztések magyar nyelven történhessenek; a követ­kező 3 —8. §. rendelkezik arról, hogy a helytartó­­tanács intéző körleveleit a törvényhatóságokhoz magyarul intézze; rendelkezik arról, hogy az egyházi hatóságok, káptalanok, az anyakönyvek ve­zetői, a plébánosok tudják a magyar nyelvet, szóval határoz a nyelvkérdésben. Következik a 9. §., melynek szószerinti tartalma ez: (Olvassa): »Ő felsége kegyel­mesen rendelkezni fog, hogy a magyar nyelvnek tu­dása a katonai véghelyeken is gyarapittassék és a magyar ezredeknek kormányai a magyarországi tör­vényhatóságokkal magyar nyelven levelezzenek.« Tehát a karok és rendek nem határozzák el, hogy a hatóságokkal magyar nyelven kell levelezni, hanem azt mondják, hogy: »Ő felsége fog rendel­kezni.« És éppen abban nyilvánul a közjog terén a finom distinctio a múltban, hogy a VI. t. ez. egyes intézkedésénél azt mondják, hogy ez és ez »határozta­­tik«, itt pedig azt mondják: »Ő felsége fog határozni.« Kitetszik tehát ebből, hogy a nyelvkérdésben való intézkedést már akkor is felségjognak tekintet­ték. (Helyeslés a jobboldalon.) Helfy Ignácz: Akkor nem volt felelős minisz­térium ! (ügy van­ a szélső balon.) Ez csak for­mula volt! ! Fabiny Theofil igazságügyminiszter: Azt mél­­tóztatik mondani, hogy ez formula. Hiszen éppen azért olvastam fel, hogy ugyanegy törvényc­ikkben három­féleképp történik intézkedés. Miért történik hát épen ott, a­hol felségjogokról van szó, olyanformán az in­tézkedés, »ő felsége fog intézkedni?« Thaly Kálmán: Udvariasságból! Fabiny Teofil igazságügyminiszter. Azt talán a képviselő úr sem fogja mondani, hogy 1840-ben a karok és rendek az alkotmányossághoz való hűségük érzetét alárendelték volna az udvariasságnak ? (He­lyeslés jobbfelől.) T. ház! Ezzel befejezem beszédemnek azon ré­szét, mely Apponyi Albert gr. t. képviselő úr első té­telével foglalkozik. Azonban a t. képviselő úr, még több tételt állított fel, múltkori nagy beszédjé­ben. (Halljuk!) Ismét azzal kezdem, hogy ha jól fogtam fel nyilatkozatát, ő azt mondta, hogy 1868-ban a védtörvény megalkotásakor, czélszerű­­ségből mellőzhették a nyelvkérdést, és hogy most is lehetne azt czélszerűségi okokból mellőzni; ő azon­ban szorosan distingválja a közjogi állást a czélszerű­­ségtől, s ennélfogva a közjogi álláshoz szorosan ra­gaszkodik, és a czélszerűséget kívánja háttérbe szo­rítani. Ha nem is szó szerint ez volt kijelentése, de körülbelül ezt lehetett abstrahálni az ő nyilatkoza­tából. Te hát! Erről az oldalról halljuk azt is, hogy csak a törvény az, a­minek ereje, hatálya van, a­mit mag kell tartanunk. Ha mi meg va­

Next