Nemzet, 1889. december (8. évfolyam, 2609-2637. szám)

1889-12-03 / 2611. szám

Melléklet a „Nemzet“ 2611. (333.) deczember 3. számához. ORSZÍ 6GTŰLÉS. A képviselőház ülése deczember 2-án. A képviselőház mai üléséről esti lapunk­ban közlött tudósításunk kiegészítéséül, még a kö­vetkezőket közöljük: A miniszterelnökség tételénél Ugron Gábor beszéde után felszólal: Horváth Gyula: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Az előttem szólott igen t. képviselő úr beszéde végén azzal foglalkozott — minő ízléssel, annak bírálásába most nem bocsátkozom — hogy a kormánypárt részé­ről ellenállást egyáltalában nem lát, nem hall. T. ház, mindenkitől magától függ, hogy mit hall és mit lát ? és ha hallani akart a képviselő úr, a budget tárgyalása alatt hallhatott a kormánypárt részéről ellenvetése­ket, hallhatott felszólalásokat, igaz ugyan, hogy az a hang, hogy a­melyen azok voltak tartva, nem illett bele abba a zűrzavarba, a­mely azzal szemben az ellenzék részéről nyilvánult. (Élénk helyeslés jobb­­felől.) Lehet, hogy a t. képviselő urak mindig azt a zűrzavart hallják, a­melyet a t. képviselő urak önmaguk csinálnak maguknak. (Derültség jobbfelől.) Minthogy pedig csak ezt hallják, igen természetes, hogy arról, mit egyesek mondanak, ar­ról, mit a valódi közvélemény a maga nyugodt hang­ján beszél, tudomást nem vesznek. (Igaz! Úgy van­ jobbfelől.) T. képviselőház ! Ez a beszéd is, a­melyet az igen t. képviselő úr tartott, nem egyéb, mint ignorá­­lása hosszú évek tüneteinek; nem egyéb, mint újból ismétlése olyan állításoknak, a­melyekre hasonlatokat találnak, de bizonyítékokat soha! (Élénk helyeslés jobbfelől. Ellenmondás a bal és szélső baloldalon.) A t. képviselő Urak — és ezt az igen­t. előttem szólott képviselő úr is tette — rámutattak arra, hogy a 1867-diki alap, a­m­­elyen a nemzetnek törvényeink szerint a kibékülés után állnia kell, napról-napra megfogyott, annak egyik-másik része feladatott. Tet­ték pedig ezt a­nélkül, hogy megnevezték volna; mert remélem, hogy az 1867-diki alapnak feladását nem képezi az, hogy a lajtántúli és az itteni miniszte­rek olyan kérdések felett, a­melyek megegyezés tár­gyát képezik, érintkezni szoktak. Ez, valamint az sem lehet megsértése a közjogi alapnak, hogy közös minisztertanácsok tartatnak olyan kérdések fölött, a­melyek fölött minisztertanácsok tar­tottak akkor is, mikor a 67-diki alapot megalkották és a­mikor a 67-iki alapon az első kormány tanács­kozott. (Úgy van­ jobbfelől.) De t. hát, a t. képviselő urak — ámbár nem az előttem szólott képviselő úr kezdte meg, mert ez irányban a mérsékelt ellenzék t. vezére vetette fel a maga teljes nagyságában a kérdést — a miniszter­­elnök úr tekintélyéről is szólottak (Halljuk! Hall­juk !) és ezt a tekintélyt viszik be a vitába, de hogy minő lelkiismeretességgel­­ teszik ezt, annak nézzünk már egyszer a szemébe. (Élénk helyeslés. Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Eljönnek a t.képviselő urak ide s azt mondják, hogy a miniszterelnök személyét tisztelik s előre is tagadják, hogy ellene személyes küzdelmet folytatnak, de a miniszterelnök tekintélyét megtámadják és lerántják itt a házban. (Úgy van­­ jobbfelől.) Ha pedig mi tiltakozunk ez ellen és azt mondjuk, hogy a miniszterelnökkel nem illik így bánni, akkor meg azt mondják, hiszen nem a minisz­terelnökről, hanem Tisza Kálmánról van szó. (Úgy van­­ jobbfelől.) Ha pedig azt mondjuk, hogy nem a miniszterelnököt, hanem minduntalan Tisza Kálmánt támadják meg, akkor azt mondják, hogy Tisza Kál­mán becsületes, jellemes férfi, mint magán­ember s hogy ők a miniszterelnököt bántják. (Igaz! Úgy van­­ a jobboldalon.) És csinálnak maguknak ehhez közvéleményt is. Megtámadják a miniszterelnököt és olyan dolgokat művelnek, a­melyek felett a házon kí­vül talán önök maguk is meg vannak botránkozva. (Helyeslés a jobboldalon ) És a­midőn mind­az meg­történt, a­mit előre láttak, akkor elmennek és meg­írják lapjaikban és hirdetik azt, mint a nemzeti felháborodást. (Igaz! ügy van­ a jobboldalon.) Vagy pedig, tisztelt ház, megfordítják a dolgot, (Élénk helyeslés a jobboldalon.) és azt mondják lapjaikban, hogy »Megelégelte már ezt a nemzet! Oly tünetek fognak mutatkozni, a­melyek a nemzet előtt világosan fogják bizonyítani, hogy a miniszterelnök­nek a parlamentben nem lesz maradása!« Utána rögtön be is következik az, a­mit lapjaikban saját maguk jövendöltek, mert megcsinálják azt maguk, (úgy van! Derültség és tetszés jobbfelől.) No, 1, képviselőház, ez lehet színjáték, a­mely mulatsá­gos (Úgy van! jobbfelől.) de ez nem lehet a nemzet nevében való önérzetes fellépés. (Úgy van­ jobbfelől.) Efféle mulatságokkal foglalkozhatnak önök. Spekulál­­hatnak arra is, hogy akad az országban egy-két em­ber, a­ki ezt el is hiszi önöknek, de arra, hogy ezek, ezen a módon azt árulják el, hogy a nemzet hogyan gondolkozik, miként és mit akar, hiába spekulálnak, mert azokat senki sem fogja a nemzet érzülete kifeje­zésének találni. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Már jó ideje t. képviselőház, hogy a t. ellenzék foglalkozik nem azzal, hogy a kormányzat megbukjék és hogy e párt többsége felbomoljék, hanem foglalko­zik azzal, hogy a miniszterelnököt megbuktassa; tag­jai pedig azt mondják, hogy hiszen a miniszterelnök úr az, a­kinek személye ellen kifogásaink vannak. Nézzünk hát ennek a kérdésnek is egyszer már a szemébe! (Halljuk! Halljuk!) Önöknek, t. képvi­selő urak, jogukban áll megválasztani vezérét annak a politikának, melyet érvényesíteni s a­melyet Ma­gyarországnak vérébe átvinni akarnak. Ezt senki sem vitatja el önöktől. Mi approbáljuk azt, hogy azon né­zeteknek, melyeket követni akarnak, kifejezőjéül gróf Apponyi képviselő urat tekintsék. Mi a felett sem csodálkozunk, hogy a­z­ ellenzék egy másik árnyalatá­ból áll fel valaki és jelöli meg annak az eszmének út­ját, mely az egész ellenzéket vezeti. Nekünk az ellen sincs kifogásunk, hogy az urak ott a túloldalon ket­ten, vagy hárman egy, vagy két, vagy három irány­ban vezetnek. De viszont méltóztassanak nekünk leg­alább annyit megengedni, hogy mi is megválaszthas­suk önmagunk vezérét és ne önöket kérjük, hogy önök adjanak vezért nekünk. (Élénk helyeslés és tetszés jobbfelől. Mozgás baloldalon.) Ábrányi Kornél: Miért vették be Szilágyit, ha volt vezérük ? (Halljuk! Halljuk!) Horváth Gyula: Méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy ezen kérdés elől sem akarok kitérni, mert annyiszor volt már ez itt felemlítve, hogy minden­esetre kell, hogy a párt részéről valaki erre is nyilat­kozzék. (Halljuk! Halljuk!) Megindítanak, t. képvi­selőház, egy háborút a miniszterelnök úr személye ellen és hogy a győzelem sikere előre is biztosíttassék, beosztják legelőször is a cabinetet, azután beosztják a pártot igen tisztességes categóriákba. Hisz Ugrón J. képviselő úr beszédéből ma is hallottuk azt, hogy vannak a cabinetben olyanok — mint Szilágyi Dezső igazságügyminiszter úr is — kik nem vállalhatnak solidaritást azon dolgokért, melyek azon időben tör­téntek, mikor ő még az ellenzéken volt. Azután utal­nak Wekerle Sándor miniszter úrra; szóval, kivá­lasztják a különböző minisztereket és különbözően appreciálják őket, a­mint ezt Ugron képviselő úr ma is tette. (Halljuk! Halljuk!) De még ennél is tovább mennek és részint itt a házban, részint a házon kívül, a sajtóban, olyan kegyesek és szívesek, hogy a kormányt támogató többséget különbözőképen classificálják és különböző classisokba osztják. Azt mondják, hogy »független, önérzetes, helyes gondolkozású férfiak«; hogy »a mi­niszterelnök urnak személyes barátai« ; hogy »azon szolgalelkü többség« . . . (Derültség jobbfelől.) Kaas Ivor br.: Úgy van ! (Halljuk ! Halljuk!) Horváth Gyula : Lehet, hogy a képviselő úr úgy találja, de engedjen meg a képviselő úrnak nem csal­­hatlanok nézetei. (Tetszés a jobboldalon.) .... Azt mondják, hogy »szolgalelkü« többség, a­mely nem a nemzet érdekeit, hanem saját érdekeit lesi, szóval: nincs a magyar szótárban az a gorombaság, amelyet önök, a miniszterelnök úrnak, a többségnek, vagy a többség egyes összeszedett rétegeinek szemébe ne mondottak volna. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Önök azt mondják, hogy vannak független gondolko­zású, önérzetes férfiak, akik azt a politikát, amit a miniszterelnök úr az ő szolga­ személyzetével együtt csinál, nem fogják követni és hogy ezzel egyszer ön­érzetesen szembe kell szállni. Nézzünk hát ennek is elébe. (Halljuk! Halljuk!) Legyen egyszer igazuk önöknek is. Milyen gyönyörű politikai morálról tenne tanúságot az, ha mindaz, a­mi az önök tana, bekö­vetkeznék. (Tetszés jobbfelől.) A miniszterelnök az alkotmány követelményei szerint megalkotott egy kabinetet; oda — önök maguk is hivatkoztak rája — belépett egy férfiú, aki bizonyos idővel ezelőtt az ellenzék soraiban foglalt helyet. E férfiú nyíltan, határozottan megmondotta nézeteit, mielőtt a kabinetbe belépett, minisztertársaival szem­ben ; elmondta ezeket a pártban, amelybe belépett , s elmondotta ezeket választói előtt. És habár ez meg­történt is, erős speculatio történik arra. (Zajos ellen­mondás a bal és szélsőbalon. Helyeslés a jobbolda­lon,­ hogy az a miniszter, a­ki a kabinetbe nyíltan és határozott feltételek mellett lépett be, nem fogja-e állását arra felhasználni, hogy a pártban és a kabi­netben szakadásokat idézzen elő ? (Ellenmondások a bal és szélsőbalon. Igaz! ügy van! jobbfelől.) Ábrányi Kornél: Ezt sohasem vártuk tőle (ügy van! balfelől.) Horváth Gyula: Ha önök, t. képviselő urak, ezt nem várták, hát akkor miért akarják külön válasz­tani őt, aki nem akar külön válni, a többitől? (Helyes­lés és tetszés a jobboldalon. Ellenmondások a bal- és szélsőbalon.) Hát akkor miért állítják, vagy miért akarják minduntalan a kabinetnek ezen tagját szembe állítani a kormány fejével, a kormány tagjai­val és e párttal, midőn e miniszter úgy a kormány fejének, valamint a kormány és a párt minden tagjá­nak teljes bizalmát bírja ? (Egy hang a baloldalról: Ez a speculatio !) Nem ez, hanem az önöké a specu­late ! „(Úgy van! jobbfelől). Önök e tekintetben igazán nem válogatósak. A­z. ellenzéknek vezéralakjai épp úgy, mint a kisebbek ha szebb formában, szebb hanghordozással is, de ugyanazon indokolatlan és minden alap nélküli go­rombaságokat, ugyanazon kitartással szórják a több­ség szemébe. (Úgy van­ jobbfelől.) Hiszen vezéralak­jaiktól jött azon mondás, hogy a miniszterelnök úr körül egy »Ring« csoportosult­ vezéralakjaiknak egyike találta ki, hogy a miniszterelnök úrnak »Schlepp«-je van; vezéralakjaiknak egyike mondta a véderő vita alatt, hogy a miniszterelnök tekintélye minő csorbát szenvedett, és hogy .... (Helyeslés a jobboldalon. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Úgy is van!) — rájövünk még erre is. (Zaj jobbfelől. Hall­juk ! Halljuk!) .... és hogy minő szomorú állapot az, melyben ma Tisza Kálmán van. Ugron Gábor t. képviselő úrral egy­ dologban nem értek egyet. (Halljuk! Halljuk!) Én a XIX. század második felében a miniszterektől egyátalában semmiféle pompát nem várok. (Élénk helyeslés a jobb­oldalon.) A czifra kocsin járó miniszterek nekem ép oly kevéssé imponálnak, mi­nt a czifra kocsikon járó más em­berek. (Helyeslés a jobboldalon.) Nekem az a miniszter imponál, a­ki dolgozik, még­pedig helyesen dolgozik. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Ez volt mindig né­zetem. Én senkinek a kedvéért nem válogatok a­ pom­pában akkor, midőn munkára van szükségem. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Károlyi Gábor: Akkor minek zsebeli be a re­­praesentationalis költségeket ? (Derültség a szélsőbal­oldalon. Zaj jobbfelől.) Horváth Gyula: T. ház! A tekintélyre vonat­kozólag a képviselő urat Erdély történetére kívánom emlékeztetni. (Halljuk ! Halljuk !) Bizonyosan tudni fogja és igazat fog nekem adni abban, hogy Erdély történelme alig emlékezik meg valakiről, a­kinek na­gyobb tekintélye lett volna, mint annak idején a hí­res Bánffy Györgynek, a későbbi időben pedig báró Jósika Samunak volt. Nagytekintélyű emberek vol­tak ezek. Tekintélyüket sem akkor nem vonták, sem most nem vonják kétségbe. Ugyanazon időben, mi­dőn ezek álltak az ország élén — Erdély akkor még ország volt — nekik meg volt a tekintélyük, de az országnak semmi tekintélye sem volt. Itt a parla­mentben nem az egyének tekintélyéről kell beszélni, bennünket azért küldtek ide, hogy a nemzet tekinté­lyét óvjuk meg. (Zajos helyeslés a jobboldalon. Moz­gás a szélsőbalon. Egy hang: Monoron védik!) Ahoz, hogy a miniszterelnök tekintélye nagy-e, vagy kicsi, ne­kem igen kevés közöm van, de ahhoz a képviselő­ház minden tagjának van hozzászólása, hogy elég nagy-e az állam, a nemzet tekintélye ? (Élénk tet­szés a jobboldalon.) Sok mindent letagadhatnak önök. (Zaj a szélső baloldalon. Halljuk! Halljuk!) de azt az egyet senki sem fogja letagadhatni, hogy az országnak és a nem­zetnek tekintélye úgy kinn, mint benn folyton min­dennap, minden évben gyarapodott. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Annyira gyűlölik már önök a miniszterelnök úr személyét, hogy annak bebizonyítása végett, hogy a miniszterelnök urnak kormányzata rossz volt, azt a tekintélyt, melyet Magyarország és e nemzet keser­ves munkájával magának megszerzett és a­melylyel ma bir, ezt a tekintélyt akarnák kissebbiteni, csak azért, hogy a miniszterelnök urnak tekintélyét kis­­sebbitsék ?­­Úgy van­­ jobbfelől. Nyugtalanság a szélső baloldalon.) De ne foglalkozzunk ezzel többet. Az czélra nem vezető dolog, ha egyes egyének tekintélye fölött folytatnak vitát. Foglalkozzunk azzal és ez köteles­ségünk, hogy hol szenvedett, és miért, a nemzetnek tekintélye csorbát? Erre méltóztassanak rámutatni és hogy ha e fölött kell vitatkozni, akkor nemcsak a kor­mánynak, hanem a ház ezen oldalának minden tagja köteles önöknek felelni, mert, hogy a politikával a magyar nemzetnek, a magyar államnak tekintélye meg ne fogyatkozzék, ez úgy a kormánynak, mint a többségnek, mindenkinek egyformán érdeke, ebben a tekintetben a felelősséget mindenki kikéri magának, (ügy van! Helyeslés a jobboldalon.) T. hát, ez volt az, a­mi, úgy­szólván, az elmúlt napok alatt a vitáknak, valamint a t. képviselő úr beszédének is culminatióját képezte, hogy kimu­tassa azt, hogy a miniszterelnök úrnak nincsen tekintélye, hogy kimutathassa azt, hogy a mi­niszterelnök úrnak minden alkotása csak­­ önma­gáért létesült, a­miben senkinek sincs semmi része , mindezért, minden belügyi és külügyi alkotásért csak a miniszterelnök urat teszi felelőssé és e felelősség alól teljes készséggel felmenti a többi minisztert és a pártot, mely háta mögött ül. Miféle politikai morál az, te­hát, hogy az a párt, mely a miniszterelnököt az ő politikájában, me­lyet jól vagy ros­szul, de csinált, kísérte és támogatta, most azért, mert önök részéről támadás készül a mi­niszterelnök úr személye ellen, a miniszterelnökkel szembeálljon, azt mondván, hogy nekünk a te politi­kádban nincsen részünk, mi támogattuk személyedet, de sohasem politikádat, és így mihelyt a te személyed népszerűtlenné vált, elhagyjuk politikádat. (Helyeslés: Úgy van­­ jobbfelől.) Lehet, hogy megfogamzott önök­nél az a gondolat, mintha lehetnének ilyen emberek is, a­kik ezt megteszik , de az már csak az önök gondo­lata fog maradni, mert valamint én fel nem tennék semmi tisztességtelen dolgot önökről, épp úgy hiszem, hogy önök hasonlólag tisztességtelenséget egy komoly s nagy politikai pártról fel nem tennének. Hogy mily kevéssé válogatósak önök nagy kijelentéseikben, bátor leszek a dologra rámutatni. (Halljuk! Halljuk !) Egyik legutóbbi ülés alkalmával az ellenzék vezére, Irányi Dániel képviselő úr, azzal a nagy pathossal. . . (Felkiáltások a szélső balolda­lon : Micsoda pathos ?) azt hiszem e szó ellen kifogása nem lehet a képviselő úrnak. (Egy hang jobbfelől: Nem érti, nem csuda! Derültség a jobb oldalon.) mondom azzal a nagy pathossal, mely positiójánál fogva megilleti, feláll és azt mondja, hogy mindaddig a­mig a miniszterelnök úr meg nem nevezi, hogy ki­ket értett, rágalmazónak mondja. (Felkiáltások a szélső baloldalon: Helyesen tette!) Csak türelem ! Majd azután tessék helyeselni, ha kedvük lesz rá. T. ház ! Én bátor vagyok egyre figyelmeztetni a t. képviselő urat, és azt hiszem, hogy azon igazság­szeretet, melyet több alkalommal magam is tapasz­taltam a t. képviselő úrnál, azon igazságszeretet oda fogja vezetni, hogy a­mit a miniszterelnök úr mondott (Zaj a szélsőbal oldalon.) — elismerem, hogy a kép­viselő úr világosan nem hallotta, hanem neki refe­rálták — felolvasom, a­mint mondotta: »lehetnek, nem mondom itt e házban,de vannak olyanok, akik lojalitást affectálnak és a végén, tulajdonképpen ugyanakkor a detronisatio politikáját hirdetik.« — Erre a képvi­selő úr azt mondotta, hogy a­míg meg nem nevezi a miniszterelnök úr, hogy kik azok, rágalmazónak ne­vezi és a szegény miniszterelnök úr ott áll most ez időben is, ezen átok súlya alatt. (Derültség a jobb­­oldalon.) Erre vonatkozólag vajjon nem csalódik-e felolvasom egyik lapból a következő sorokat: (olvassa): »Végül Polónyi Géza, mint a párthirlap meg­indítása czéljából kiküldött bizottságnak előadója jelenti, hogy hosszabb tárgyalások után sikerült a bi­zottságnak Hentaller Lajos képviselő szerkesztése mellett a »Budapesti Ujság«-ot, mint pártlapot meg­nyerni. Miután a »Budapesti Újság« a függetlenségi és 48-as párt elveinek hűséges szolgálatára vállalko­zott és a párt minden tagjának rendelkezésére állva, tevékeny működését elismerésre méltólag már meg is kezdette, a kiküldött bizottság működését befejezett­nek tekinti azzal, hogy a »Budapesti Ujság«-ot a pártnak figyelmébe ajánlja és a pártot a támogatásra felhívja.« E felolvasott sorok kétségbevonhatatlanul ta­núsítják, hogy a lap a függetlenségi párt közlönye. (Ellenmondások a szélső baloldalon.) De hát még ez irreleváns dolog. Azonban a lap november 21-diki számában, tehát jóval azelőtt, hogy e kérdés felmerült­­ volna, a következő jelent meg: (olvassa) »És ha mégis bekövetkeznék az az iszonyatos, a­mit a toll retteg leírni, az ajk nem mer kimondani, akkor min­den igaz magyar előtt nem a parlament székhelye, Budapest lesz a nemzet fővárosa, hanem Turin és az a ház az ezrek útján, az lesz a mi királyi palotánk, mert ott lakik Kossuth Lajos, Magyarország koro­­nátlan királya! És váltsa be az ország ifjúsága sza­vát, menjen ki Magyarország fővárosába, térdeljen le a szent aggastyán előtt, hajtsa meg előtte lobogóit és tegyen ünnepélyes, szent fogadást, hogy eszméiért küzd végső lehelletig, megalkotja a szabad, becsüle­tes, demokrata Magyarországot, Kossuth országát!« Szalay Imre: Ez költői kép! (Derültség.) Horváth Gyula: T. ház! Én senkinek a meggyő­ződését, senkinek a véleményét elvitatni nem akarom, tisztelem, bármily ellentétes legyen is az enyémmel... Károlyi Gábor gr.: Maga is légionárius volt! Horváth Gyula: Erre is rátérek, hanem azt, hogy itt egész komolyan rágalmazásnak jelentse ki azt, ha valaki azt mondja, hogy vannak, a­kik a detro­nisatio politikáját hirdetik az országban. (Nagy zaj és felkiáltások a bal és szélsőbaloldalon. Ez az! Ez az! Halljuk ! Halljuk! a jobboldalon.) Én, t. ház, ezen lap vagy e nyilatkozatának hordereje ellen egy­átalában semmit nem akarok felhozni, hanem felem­lítettem ezt a kérdést annak kimutatására, hogy arra nézve, a­mit a miniszterelnök úr mondott, hogy van­nak olyanok, kik a detronisatio politikáját hirdetik, mondom, hogy abban a lapban, melyről ugyan el mél­­tóztatnak tagadni, hogy a párt közlönye, de a­mely a párttal legközelebbi összeköttetésben áll, ilyen nézetek hirdettetnek. Így tehát az, a­mit a miniszterelnök úr annak idején mondott, a valósággal teljesen megegye­zik. (Úgy van! Úgy van­ a jobboldalon.) Ezt akar­tam csak kimutatni. (Élénk helyeslés a jobboldalon. Zaj és mozgás a szélsőbaloldalon.) T. ház! Egy képviselő úr azon közbeszólása, hogy én is légionárius voltam, emlékeztet engem egy dologra, a­mi a vita folyamán merült fel. T. i. a­mi­kor az u. n. lojalitási kérdés itt e házban szóba ke­rült, voltak számosan, úgy a lapok közt, mint e ház­ban a képviselő urak közt, a­kik felemlítették, hogy annak idején, mikor a debreczeni zsinat volt, mikor a conspiratiók voltak, milyen volt a miniszterelnök úr lojalitása. (Halljuk! Halljuk!) Hát, t. hát, én is voltam a légiónál, nem tartom valami nagy érdem­nek, nem látok benne semmit, és én akkor azt hit­tem, hogy azzal szolgálom hazánk érdekét, ha oda megyek. Azt, te hát, kifogásolni nem lehet, ha abban az időben minden jó hazafi a saját meggyőződése sze­rint igyekezett szolgálni a hazát. (Tetszés a jobbol­dalon.) E tekintetben senkinek sem jutott eszébe neheztelni, legkevésbbé pedig koronás királyunknak, hogy egy időben, mikor a nemzet törvényei meg nem tartattak, voltak emberek, hazafiak ez országban, kik a törvényes állapot előidézését minduntalan és min­den eszközzel el akarták érni. (Élénk helyeslés és tet­szés a jobboldalon.) Ez hazafias kötelességtelj­esi­tés volt, mely a lojalitással ellenkezésben nem áll. (Úgy van! ügy van! Élénk helyeslés és tetszés a jobbolda­lon.) Hogy azt koronázott királyunk a legkevésbbé sem subsummálja és nehezteli, ezt ő nem Tisza Kálmán mi­niszterelnöknek, hanem gróf Andrássy Gyulának mutatta meg legelső sorban, midőn az első helyre ál­lította azt az államférfiul a­ki egy időben, míg a tör­vényes alap Magyarországon helyreállítva nem volt, halálra volt ítélve. (Élénk helyeslés és tetszés a jobb­oldalon.) Ez tehát nem a lojalitás kérdése. Valóban úgy látszik, hogy a loyalitás fölött nem ezen az oldalon uralkodnak téveszmék, hanem a túloldalon. Önök a loyalitást — úgy látszik — csak akkor tudják appreciálni, ha önök gyakorolják és a loyalitás ellen akkor látnak vétséget, ha azt valaki oly időben gya­korolja, a­mikor önöknek nincs kedvük a lojalitást kifejezésre juttatni. (Tetszés a jobboldalon.) A miniszterelnök úr politikájának megítélésénél, te­hát, a legfontosabb kérdés az lehet, hogy váljon a miniszterelnök úrnak egy nyíltan az ország színe és pártja előtt ismert programmja van-e, és azt a párt magáévá tette-e vagy sem ? (Elénk helyeslés jobbfe­lől.) Önök, (a baloldalra mutat) a­kik minduntala­­nul a személyek támogatásával vádolnak bennünket, mindig rossz néven veszik, valahányszor előkerül az a kérdés, hogy ez a politikai párt, melynek én is egyik legkisebb tagja vagyok tulajdonképp nem személyes politikát, hanem egy politikai programmot akar meg­valósítani. (Helyeslés jobbfelől. Halljuk! Halljuk!) Nyíltan mondatott e házban, hogy e párt első­ feladatául a pénzügyek rendezését tűzi. A miniszter- A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 2. Debreczen. — Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben legújabb füzetéből. — Irta : Jó­kai Mtsr. Debreczen a mult­ban. A kollégium. — Történeti emlékek. — Kálomista ördög­rege. — A főtanodából kikerült kitűnőségek. — A színészet Debreczenben. — A magyar dal és zeneművelése. — A debre­czeni kántor. Debreczennek volt egy fellegvára : a kollégiuma. (Így ííja azt most is minden ember.) A templom és az iskola azonos eszme a protestánsoknál: a tem­plomban a népet oktatják, s a beöltözött diákból kerül ki a legátus, a­ki távolabbi hitközségekben nagy ün­nepek alkalmával hirdeti az igét. Az egész piacz mélyét betöltő két­tornyú nagy templom alapjában a régmúlt századokig viszi föl eredetét, s azon a helyen épült, a­hol egykor Szent­ András egyháza állott. Hatezer lélek fér el benne. Belsejét a kálvinista puritánság szelleméhez híven semmi festés nem díszíti, egyedüli pompája a nagy orgona. Az is nagy ellenkezés mellett mehetett be oda. Még kriptája sincs. Sokszor elpusztította a tűz­vész, de legjobban az 1802-iki, a­mikor még a ha­rangjai is elolvadtak, csak a Rákóczy-harang maradt fenn, hanem ez is megrepedt s csak 1875-ben önte­tett újra előbbi feliratainak megtartásával. Azóta a templom újra épült. Egyszerű, csupán nagy ará­nyai által megkapó építmény. A kollégium sem az, a­mi a régi volt. A korszel­lemnek a régi sajátságos intézmények áldozatul estek. A hajdani seniornak zsinóros dolmányú, hajporos, háromszegletű kalapos mintáját arczképben őrzi az iskola könyvtára. Oda van elhelyezve a nevezetes nagy bot és kis bot is; még most is akadnak diákok, a­kik a tizenhét fontos »gerundiumot« félkézzel meg­emelgetik; de az »ad arma!« nem hangzik többé, mely a »machinistákat« a tűzvész oltására riasztó: ma azt a rendes tűzoltó-csapat végzi. A latinusokat kínzó egyenruha, a tóga is elmúlt, a nyusztos sinkó­­val, a háromszegletű lábbeszteklivel s utóbb a pofon­csapott figaróval, s vele együtt az a sok adoma a mindig élezes, mindig furfangos bennlakó diákról, a vándor legátusról és mendikásáról, s arról az időről, a­mikor a diáknak nem volt szabad színházba, táncz­­mulatságba járni, éjjel a kollégiumból kimenni, azért mégis megtette : a magas kőfalon keresztül mászott. Ebből a kollégiumból századokon át a magyar tudó­soknak egész phalanxa került ki. 1550-ben alakíttatott át ez iskola protestáns kollégiummá. Nyolcz év múlva már a Wittemberg­­ből hívott Méliusz Péter virágzásra emelte. A Kas­sáról ide menekült Huszár Gál magával hozta könyv­nyomdáját, majd a város állított 1563-ban egy ma is meglevő könyvnyomdát, s ettől fogva lett Debreczen az irás szerint »Magyarország s Erdély világositó lámpása.« Ez a nyomda ma is a város tulajdona. Még nagyobb lett az emelkedés, midőn a XVII. század közepén a török elfoglalta Nagy-Váradot; az ottani kollégium elpusztult, tanulói és tanárai Debreczenben találtak új Helikont. Majd a hadjárat­ban semmivé tett pápai kollégium is ebbe olvadt bele, a pataki Erdélybe vándorolt, úgy hogy egy ideig egész Magyarországnak ez volt az egyetlen reformá­tus főiskolája. Majd a szellemi színvonal is maga­sabbra hágott Maróthy, a híres arithmetikus alatt. E század elejétől fogva már minden tárgyat magyar nyelven tanítottak, kivéve a jogot, mely latin nyelvű maradt. A sok nevezetes tanár között egynek az emlé­két különösen megörökité a népmonda: Hatvani Istvánét, a magyar Faustét. Minthogy a róla támadt mondakör, tudtunkra az egyetlen kálvinista eredetű ördögrege, helyén lesz azt itt megismertetni. Hatva­nit a népmonda a szellemek varázsfejedelmévé teszi, ki egy nagy bűbájos könyvvel gyakorolja fölöttük ha­talmát, s ember feletti csodákat mível: meghívott vendégeinek elhozatja a török szultán asztaláról az egész lakomát s az nap a szultán nem kap enni; de az elhozott narancsfákról nem szakíthatnak gyümölcsöt a kiváncsi asszonyságok, mert a hoz­­zányulásnál az illető hölgy férje feljajdul, hogy az ő orrát, fülét húzzák! Egy feldöntött palaczkból olyan árvizet támaszt a teremben, hogy a hölgyek mind a padokra ugrálnak előle. Majd sétálni megy, palotája végével négy lovas-szekeret rajzol a ho­mokba, arra felül s megelőzi rajta az előre vágta­tott bíró fogatát. A szidalmazó kámzsás­ barátnak akkora szarvakat növeszt, hogy az nem birja a fejét az ablakból visszahúzni; halottakat idéz a temető­ben s megküzd az ördöggel. Az ördögnek különös kedve van a diákjait elcsábítani: Hatvani képét veszi fel s éjféli előadásokat tart. Hatvani taná­csára az éjféli leczke miatt panaszt tevő diákok hamut hintenek el a teremben s azon megismerik a reverenda alatt a sátán lólábainak nyomát, aztán elriasztják az »Erős várunk nekünk az Isten!« ének­lésével. Debreczenben egy egész család egy napon szerencsétlen véget ér: a kis­fiú lekéseli csecsemő öc­csét s féltében a kemenezébe búvik; az anya rá­­sísti a kemenezét, s a szerencsétlenség láttára kétség­beesik, felakasztja magát; a hazaérkező férjnek, csa­ládja romlásának láttára, megszakad a szive. Juta­lom tűzetik ki a diákok közt az ez eseményt megörö­­kitő epitaphiumra. Egy diák elnyeri azt e disti­­chonnal: Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus, Cultello, fiámmá, fune, dolore cadunt. Magyarul: Kisded, mint bárány, kis gyermek, nő, szerető férj, kés, láng és kötélen, s fájdalom által esék. Hanem ezt a verset az ördög diktálta neki s jutalmul a diák lelkét kérte. Hatvani kijátsza a pokol királyát a »eras« szóval (holnap), melyet a diákkal az érte jövő sátán értesítésére az ajtaja fölé irat. Majd egy kedvencz tanítványát darabokra tépik a szellemek, kiket a feltárva talált varázs­könyvvel előidézett; Hatvani összerakja darabjait, s egy szellemet parancsol bele, aztán viszi az exa­­menre; a szellem felel bámulatra méltón, hanem amint egy tanulótárs az »Isten« nevét kimondja a háta mögött, az egész alak porrá omlik. Végre maga Hatvani is rejtélyes módon elrepül a felhők közé. E mondakörben a tudományosság csodái vannak a varázslat bűvhatalmával felruházva, az egész jól jel­lemzi azt a kort, a­melyből származott, a­midőn a chemia és optica csodái boszorkányságnak voltak ki­kiáltva. Ma már a kollégiumban külön theologiai és jogi akadémia, tanítóképezde és gymnasium van a modern felsőbb tanintézetek kívánalmai szerint; tanszékei kitűnő tanárokkal betöltve, természet­­tudományi és régiségi múzeummal, nagyszerű könyv­tárral, gyűjteményekkel berendezve; a felsőbb osztályokban négyszáz tanulóval, míg az ös­­­szes osztályok tanulói száma fölmegy másfél ezerre. A benlakás még megvan, de a kollégium nem zárja többé. A legátus mívelt ember, s a kis diák nem a régi­módi mendikás már; a »semper« leves is megjavult, csak a mindennapi kenyeret hijják »brugó«-nak. A nagy számú beneficiumok sok szegény ifjúnak teszik lehetővé tehetséges tudományos kikép­zését. A kollégium alaptőkéje 1745-ben 10 ezer forint volt, ma már egy millió. Innen származott ki egész raja a reformált vallást hirdető lelkészeknek, a magyar tudományos­ságot nagy sikerrel terjesztő íróknak, a­kiknek egy költő csoportját, mely a XVIII. század végén és századunk elején saját irányban működött, »debre­czeni kör« név alatt ismeri a magyar irodalomtörté­net. Ez az iskola tartá fenn a népies, törzsökös magyar nyelv jogát az irodalomban a nyelvújítókkal szemben. Innen támadt elő Fazekas Mihály, a »Ludas Matyi« szerzője, és Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi előtt a leg­népszerűbb magyar költő, kinek Izsó Miklósról mintá­zott érezszobra ott van felállítva a kollégium mögötti díszkertben. (Egyike a hazai legszebb szoborművek­nek, költségét — 26.000 forint — maga a debreczeni lakosság fedezte, azonkívül vasból öntött síremléke a költőnek a köztemetőben.) Ez iskolából került elő az első nagyobb magyar nyelvtan és az első füvész­­könyv, azaz Földi Jánostól, ez Diószegi Sámueltől és Fazekastól. Az említetteken kívül Sinay, a két Buday, Péczely a történelemben, Kerekes a mértan­iban, Lugosy a magyar és keleti nyelvészetben, Kuthy Lajos a költészetben szereztek maguknak halhatatlan nevet. Ma pedig már egész hadsereget képez a Debreczenben működő írók összesége. A magyar színészet is sokat köszönhet Debre­czennek. Már 1798-ban ide jött Erdélyből az akkori első színtársulat, s e látogatásait 1804-ig ismételte. Ez évben kapott ajándékba a debreczeni színtársulat gróf Károlyi Józsefnétől egy teljesen fölszerelt jel­meztárt, s ez vetette meg alapját a magyar színészet díszesebb kiállításának. A színészeket a város fizette s az szerződött velük. A számadásokból kitűnik, hogy ritkán volt deficzit. A színház ekkor a Fehér-ló ven­déglőben volt, majd a szűcsszínnek egy fedél alatti épületében. Egy ideig egy debreczeni polgár által épített magánházban virágzott a színészet. Adtak eredeti színműveket is s a külföldi irók legjobb mű­veit fordításban. Végre fölépült az uj színház a Czegléd-utcza elején s ez 25 év óta Debreczenben a múzsák temploma. A magyar színészet fénykorában, 1861-en az alkotmányos élet fellobbanásával elhatá­rozta Debreczen közönsége egy állandó díszes szín­ház építését, s négy év múlva készen állt a múzsák pompás csarnoka, mely kétszázezer forintba került. A színi­ időszak ősz kezdetétől nyárig tart, mindig kitűnő társaság működése mellett, melynek a város subventiót ad. Most már saját nyugdíj-alapja is van elaggott színészek számára. A magyar dalról és zenéről is említést kell tennünk Debreczennél. Hogy itt mennyire művelték, bizonyítják azok a tanácsi határozatok, a­melyek nagy csapások alkalmával a dalt és zenét városszerte eltiltották, majd a század elején az az engedmény, hogy a diákok zenekarának szabadságot adtak a színházi előadások alatt muzsikálni, de csak polgári ruhában. A debreczeni »kántus« olyan híres volt, hogy temetésekre messze föld kívánta megjelenését. Buda­pesten is szerepelt. A vakácziókra hazatérő diákok évtizedeken át terjesztették legnépszerűbbekké vált dallamainkat, a Csokonai dalait: »Földiekkel játszó égi tünemény,« »Oh Tihanynak riadó leánya,« Este jött a parancsolat,« »A csikóbőrös kulacshoz,« a szép bordalt, »Múlik, mint az árnyék, ez az élet.« A zenevilágban országhirű alakjai voltak Debreczen­nek Boka, Bihari, kiknek utolérhetetlen szép dalla­mos nótái között legnevezetesebb a 30 emberes to­­borzó dal. A franczia háború alatt Debreczen váro­sára 30 újoncz volt kivetve. Akkoriban még az ujonczokat toborzás utján szerezték be, táncz és muzsikaszó mellett. Bihari lelkesítő toborzójára az első nap alatt beállt a keresett harmincz legény a verbunkosok karéjába. Ezért híják azt a harmincz emberes toborzónak. Debreczen ma: Templomok és iskolák. — Ipar és kereskedelem. — Egyletek és intézetek. — A debreczeni cívis. — Vásár. — Népviselet. — Népszokás. Debreczen az újkor követelményeinek megfelelő nagyobb város. A felekezeti féltékenység rég megszűnt; a calvinista hívek nagy templomán, kisebb templomain, azok között a nevezetes »ispotály-templom«-on, s a legutóbbi években épült czegléd-utczai calvinista templomon kívül, a catholicus híveknek is ott áll ket­tős tornyú Szent­ Anna temploma, s a Mózes-hitüek­­nek két zsinagógájuk van. A kegyes-rendiektől veze­tett algymnasium egyenlő magas színvonalon áll a protestánsok középiskolájával. Minden felekezet maga tartja fenn az iskoláit; a tanárok nagy száma egész társadalmi osztályt képez; az elemi iskolák, melyek­ben az oktatás a város bőkezűségéből egészen ingye­nes, mint a közműveltség vártai, egész a Hortobágyig kihatolnak. A puszta számára is van kettő. Azok közt nevezetes az ohat-pusztai, melynek másfélszáznál több tanulója van; ez felekezet nélküli. A nőneve­lésre szolgál egy felsőbb és több kisebb nevelőintézet. Azon kívül van a felekezet nélküli reáliskola, melyet a város tart fenn. Következnek a szakiskolák: a ta­nítóképezde, iparos iskolák, kereskedelmi középiskola, a királyi gazdasági tanintézet nagy terjedelmű min­tagazdasággal, földművesek, gazdák iskolája. Ezt az egyet tartja fenn az állam, a többi mind a város sa­ját erején gyarapodik. A szellemi műveltség az alapja az anyagi jól­létnek is. Napjainkban már a mezőgazdaság is tudo­mány , az ipar, kereskedelem még inkább az. A kró­nikák följegyzése szerint az első nemes gyümölcsfák oltóágait a külföldi akadémiákon járt tanárjelölt diákok hozták haza Debreczenbe. A haladó művelt­ség nyomai láthatók folyton a mező-, kert-, erdő­ipar­ban, állattenyésztésben éppen úgy, mint a műhelyi és gyáriparban. Részletesen kimutatni a Debreczen la­kosságának 12 százalékát tevő iparűzők működését, e czikk korlátolt tere nem engedi; elég annyit megem­lítenünk, hogy ha egy-egy iparágat a változó ízlés, vagy az olcsóbb czikk versenye elnyom, emelkedik föl helyette más s új piaczot keres. Például a hajdan virágzó szövőipart ma már egyetlen egy takács űzi s a 800 csizmadia mellett támadt pár száz czipész ; a szalámi­gyártás azonban versenyez az olasz­­országival ; a hajdan híres pipagyártás csökkentével emelkedett a tégla- és fazekas­ipar; a timárság ha­nyatlott, de az asztalosság gyarapodott. Elősegíti az

Next