Nemzet, 1891. május (10. évfolyam, 3114-3143. szám)

1891-05-29 / 3141. szám

Szerkesztőség: Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 8 kr.) Esti kiadás Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszinti Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .............................................. 2 frt 3 hónapra .................... ......... 6 > 6 hónapra .......... .. „ .............. _ .. 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1­0 óra 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 8 kr.) 3141. (146.) szám. Budapest, 1891. Péntek, május 29. X. évi folyam. A közigazgatási vita első napja. Budapest, máj. 29. Parlamentünk ma kezdette meg a kor­szakalkotó reformot, a közigazgatás refor­málását. Nagy érdeklődés várta e napot a képviselőházban és azon kívül is; az érdek­lődés azonban már ma is csökkent egy meg­lehetős hosszú ellenzéki beszéd alatt, amely­nek előreláthatólag számos társa fogja még az általános érdeklődést közunalommá át­változtatni. A szabadelvű pártról két szónok : Per­cz­el Dezső előadó és Szabó Imre hatásos beszédet mondott, de nemcsak a mai nap, hanem az egész közigazgatási vita legkiemelkedőbb mozzanata lesz S­z­a­p­á­r­y Gyula gróf miniszterelnöknek nagyszabású s rendkívüli hatásos szónoklata. Az első szónok a közigazgatási bizott­ság előadója Per­cz­el Dezső volt, kinek kiválóan szakszerű szónoklatát a ház általá­nos figyelemmel hallgatta végig s csak itt­­ott zavarta annak menetét a szélbal néhány közbeszólása. Beszédét történeti visszapil­lantással kezdette Perczel kimutatva, hogy a törvényhozás már az előző évtizedek alatt is mily intézkedéseket tett arra nézve, hogy a közigazgatás egyes ágait szakképzett egyé­nekkel lássa el s a közigazgatási tisztviselői állások egy részét kinevezés útján töltse be. S e visszapillantás során sikerült az előadónak kimutatni, hogy a S­z­a­p­á­r­y államosító ja­vaslata a közigazgatási reform természetes fejlődésének folyománya s minden irányban kellőkép elő volt készítve. Áttérve a Szapáry törvényjavaslatának ismertetésére, először is a vármegyék önkormányzati hatáskörének a javaslatban körvonalazott szervezetét fej­tegette, majd a közigazgatási tisztviselők hatáskörének megszabásáról s a politikai szabadság védelmének garancziáiról emléke­zett meg. Azt a frázist, hogy »a vármegyét meg akarják ölni«, 1848 óta hangoztatják, de ép oly alap nélkül, mint most, mert Sza­páry javaslata a vármegyét nem gyengíteni, de erősbíteni fogja. A szabadelvű párt élénk helyeslése kisérte Perczel szavait, midőn szó­noki lendülettel fejtegette, hogy csak erős kormány és erős parlament tehetik erőssé a magyar államot. Beszéde végeztével számo­san siettek Perczel üdvözlésére. Ezután Szederkényi Nándor beszélt két órán keresztül s összegezte mindazokat a kifogásokat a javaslat ellen, amelyeket a közigazgatási bizottság 38 ülésében részle­tekben adott elő. Majd egy negyedóráig tar­tott, míg a törvényjavaslat ellen beadott határozati javaslatát fölolvasta. A szélból, hogy elkezdje az időpazarlást, követelte, hogy még egyszer a jegyző is fölolvassa a határozati javaslatot. Szapáry Gyula gróf miniszterelnök állott föl ezután, hogy reformjavaslatát in­dokolja. Egyiket mondotta Szapáry legsike­rültebb szónoklatainak. A tőle megszokott nyíltság, őszinteség és határozottság jelle­mezték szónoklatát, melynek argumentumai nagy sulylyal estek a mérlegbe javaslatának javára. Nemcsak a szabadelvüpártot, hanem az egész házat fölvillanyozta Szapáry beszéde s míg a szabadelvű párt lelkesen helyeselt és él­­jenzett, a szélbal éretlenebb elemei megkísér­tették közbeszólásokkal zavarni, nemsokára azonban a parlamenti illem győzedelmeske­dett az ellenzéken s a miniszterelnök általá­nos figyelem között szónokolhatott. Szapáry grófnak különösen az utóbbi hónapok alatt számtalanszor nyílt alkalma, hogy a közigazgatásról nyilatkozzék, de azért jutott még mára is az új argumentumok hosszú sorozatából. Mai beszéde is bizo­nyítja, hogy oly államférfiút bsz benne pártunk, ki gyökeréig ismeri azt a közigaz­gatási rendszert, melyet reformál. Láthatta az ellenzék is, hogy Szapáryt e reformkér­désben is csak az állam érdeke vezérli s a hatalmi politika motívumai távol állnak tőle. Hivatkozott a miniszterelnök mindenek­előtt arra, hogy ötnegyed év előtt, midőn a kormány programmját előterjesztette, ígére­tet tett a közigazgatás reformálásának ke­resztülvitelére s egyszersmind kijelentette, hogy az államosítás hive; ez ígéretének ele­get tett s ma már a ház abban a helyzet­ben van, hogy az első reformjavaslatot tár­gyalhatja. 1848. óta a törvényhozás és az iroda­lom gyakran foglakozott azzal a kérdéssel, hogy a vármegyei intézmény s parlamentariz­mus összeegyeztetése miként eszközöltessék, tétettek is erre kíméletes kísérletek, míg végre a közvélemény a megyei tisztviselők kinevezése mellett foglalt állást. 17 évvel ezelőtt, midőn először foglalta el a belügyi tárczát Szapáry, már azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy előbb-utóbb az államo­sításra kell áttérni s azóta csak időkérdés­nek tekintette ezt. Az utóbbi idő tapaszta­latai aztán meggyőzték arról Szapáryt, hogy már megérett annyira a kérdés, hogy meg lehet oldani. Sokan azt vitatják, hogy a megyei tiszt­viselők választása alkotmányosságunkkal össze van forrva. A miniszterelnök történeti argumentumokkal c­áfolja ezt meg, mert hi­szen a régi vármegye más volt, mint a mai s a régi vármegye intézményéhez sem volt forrva a választási rendszer. A 15-ik század­ban az 1486-ik évi III-ik törvényezikk szerint a megyei alispán is a főispán által neveztetett ki s midőn az 1723-ik évi 53-ik törvényczikk a 3 évre való választást be­hozta a vármegyékbe, ezt is csak a tisztvise­lők egy részére hozta be s a főispán korlát­lan kandidálását fentartotta. Mintegy másfél századra terjed ki mindössze is a vármegyék választási joga, de annak gyakorlása is sok helyen olyan volt, hogy még a főjegyzőt is a főispán nevezte ki. A régi világban könnyű volt a közigaz­gatást ellátni oly egyéneknek is, akiknek mellékfoglalkozása volt csak a megyei tisztvi­­selősködés, de ma jártasnak kell lenni a köz­­igazgatás minden ágában a tisztviselőnek s képzett embernek teljes munkásságát veszi igénybe. Fontos momentum az, hogy a pénzügyi adminisztráczió is megköveteli, hogy a köz­­igazgatási adminisztrác­ió vele párhuzamo­san működjék, mert ez kihatással lesz az adókivetés igazságosabbá tételére, a köz­ségi adókezelés rendezettségére, az adó­­eltitkolások megakadályozására, stb. Had­viselési szervezetünk is megköveteli a közigazgatási tisztviselők államosítását, épen a mozgósítás fontos nemzeti és állami érdeké­ből. Nagy hatással mutatta ki Szapáry, hogy nem lehet igazságos közigazgatást kívánni azoktól a tisztviselőktől, akik saját befo­lyásos választóik ellen kénytelenek esetleg el­járni s a tehetséges, képzett egyének esetleg ha kötelességeiket épen a legjobban teljesí­tik, akkor nem választatnak meg. Mondják, hogy ez ellenében a megyei nyugdíj kilátása van biztosítva, de a törekvő ifjúnak ez nem elég, hogy, hogy a közigazgatási pályára csábíttassék. Helyes volt a közigazgatási gyakorno­kok kiképzéséről gondoskodni korábbi törvé­nyeinkben, de bár több mint 200 ily állo­más van, nem lehet betölteni azokat, mert nem jelentkeznek az ifjak s a megyék úgy segítnek, hogy kvalifikáczióval nem bíró se­gédhivatali személyzettel töltik be az állá­sokat. Ez ellenében a belügyminisztérium­ban évekig ingyen is dolgoznak az ifjak, csak gyakornokok lehessenek, mert a me­gyében nem remélhetik tehetségeik méltány­lását a választási rendszer mellett. A közigazgatás és az állam érdekében s nem a kormány érdekében kell a közigaz­gatást reformálni s a vármegyék jogai, a tisztviselők választását kivéve, nemcsak hogy csorbittatnak, hanem lényegesen szaporittat­­nak a törvényjavaslat által. Viharos tetszés követte Szapáry szavait, midőn azt mondotta, hogy a közszabadság garancziáit nem a tör­vényhatóságokban kell keresnünk, hanem az egységes magyar állam fölépítésében. Az 1848-iki törvényhozásnak nagy hálával tar­tozunk, amiért a magyar állam meg­szilárdítását a parlament kezébe adta s ez álláspontról visszatérni a vármegyei intéz­ményre, retrográd irány volna, melyet a mi­niszterelnök nem követ. A most tárgyalt javaslat csak kezdet­i első lépés a közigazgatás terén. S legköze­lebbi teendők lesznek a gyámügyi, gondnok­sági, a közigazgatási bírósági s a községi tör­vény módosítása. A közigazgatási bíróságról szóló törvényjavaslatot szándéka volt egy­idejűleg beterjeszteni a vármegyei javaslat­tal, de idő rövidsége miatt nem lehetett. De nemcsak az elvek, hanem fontos részletek is meg vannak már állapítva s őszszel beter­jesztheti a javaslatot. A közigazgatási bizottság módosí­tásaihoz hozzájárult a miniszterel­nök, mert azok a törvényjavaslat elvi álláspontjával nem ellenkez­tek. Két kérdésben, a rendkívüli közgyűlés s a közigazgatási bizottság póttagjaira nézve, amelyek nem elvi kérdések, később fog nyi­latkozni. Kéri a házat, hogy általánosságban a javaslatot úgy fogadja el, ahogy a közigaz­gatási bizottság szövegezte azt, de ha módo­sítások javasoltatnának a házban, ezekhez is csak ama feltétel alatt járulhatna, ha azok a a törvényjavaslat alapelveivel nem ellen­keznek. Beszéde végén szónoki emelkedettség­gel fejtegette a miniszterelnök, hogy a közigazgatás reformja mennyire meg fogja erősíteni Magyarországot, s növelni fogja irányunkban a bizalmat. Hozzátette még Szapáry, hogy a törvényjavaslatnak nem czélja a magyar elem befolyását az ide­gen nemzetiségek rovására növelni, mert nézete szerint Magyarország minden polgá­rának vallási és nemzetiségi különbség nél­kül joga van követelni a jó közigazgatást, a­mely a magyar államnak hivebb polgárokat fog szerezni bármely erőszak. Szapáry beszédét a szabadelvű párt igen élénken és hosszasan megéljenezte. Az ülés végén pártunk részéről Szabó Imre mondott igen sikerült beszédet a ja­vaslat mellett. A régi vármegyei rendszert szembeállította a parlamentarizmussal s a nemzeti magyar állam érdekében követelte a vármegyétől a választási jog elvételét, de követelte a politikai jogok meghagyását s a vármegyei önkormányzat kiterjesztését ad­dig a határig, a­meddig az állam érde­keivel nem ellenkezik. Sürgette, hogy a vármegyei önkormányzat és a tisztviselői kar között legyen olyan viszony, mint aminő a parlament és a kormány között van s a kormánynak a megyei önkormányzattal szem­ben csak a felügyelet joga tartassák fenn. Beszédét a szélbal néhány tagja szintén za­varni igyekezett, de ez nem sikerült s Szabó Imrét a szabadelvű párt élénken megélje­nezte beszéde végével s a kormány tagjai közül is többen siettek üdvözlésére. Országgyűlés. A képviselőház ülése május 29-én. Kezdete d. 10 órakor. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Széll Ákos, Josipovich, Géza, Nagy István, Madarász József. A kormány részéről jelen vannak: Szapáry Gyula gróf miniszterelnök, Baross Gábor, Wekerle Sándor, Csáky Albin gr­óf, Fejérváry Géza báró. Felolvassák a múlt ülés jegyzőkönyvét és hi­telesítik. Az elnök bemutatja Baranyi Ödön országgyű­lési képviselő levelét, amelyben egészségi szempont­ból két havi, Zoltán János orsz. képviselő levelét amely­ben egészségének helyreállítása czéljából f. évi június hó 1-től hat heti és dr. Bornemisza Károly orsz. kép­viselő levelét, amelyben fegyvergyakorlatra való be­­hivatása folytán­­, évi június hó 1-től négy heti sza­badságidőt kér. A ház a nevezett képviselőknek a szabad­ságidőt megadja. Az elnök bemutatja továbbá a földművelésügyi m. kir. miniszternek átiratát, amely szerint Koczkár Zsigmond országgyűlési képviselő a felső jegricskai vizlecsapoló társulathoz miniszteri biztossá nevezte­tett ki. Tudomásul vétetik. Bemutatja a főrendiház elnökének átiratát, amelynek kapcsában megküldi az országos levéltár­nak elismervényét, az 1887—92-iki országgyűlés ne­gyedik szakának berekesztését és az ötödik üléssza­kának megnyitását nyilvánító kegyelmes kir. leirat­nak az országos levéltárban történt elhelyezéséről. Az átirat tudomásul vétetvén, a ház irodájában helyeztetik el. Az elnök bemutatja végre Temes megye közönsé­gének feliratát, melyben a közigazgatás és az önkor­mányzat rendezéséről a vármegyékben szóló törvényja­vaslatot elfogadni és törvényerőre emelni kéri; — Zólyom vármegye közönségének feliratát, melyben azt kéri, hogy a vármegyei közigazgatás rendezésé­ről szóló törvényjavaslat csak a közigazgatási bíró­ságról, az országgyűlési képviselőválasztások feletti bíráskodásról és a fegyelmi eljárásról szóló törvé­nyekkel egyidejűleg léptessék életbe . — Esztergom vármegye közönségének feliratát, amelyben Bars vármegyének felterjesztését pártolván, az állami tűzkár biztosítási rendszernek behozatalát kéri; — a Szabolcs vármegyei községi és közjegyzői egy­letnek Zoltán János képviselő által beadott kérvé­nyét, amelyben a közigazgatási törvényjavaslat né­mely szakaszainak módosítását kéri ; végül Ka­­rancs község polgárainak Szendrey Gerzson, Kis- Harsány, Békás, Szeged város, Szent-András, Sán­dor­ház­a és Bene-Szent-László községek polgárai­nak Papp Elek, — Szerep község polgárainak Illés Bálint, — Szentes város polgárainak Tors Kál­mán, — Bajna, Kis-Győr, Nagy-Perkáta és Papta­mási községek polgárainak Lukács Gyula, — Decs község polgárainak Boda Vilmos képviselő által be­adott kérvényeit, melyekben az önkormányzatnak, illetőleg a tisztviselők választási jogának fentartását kérik. Mindezen feliratok és kérvények kiadatnak a ház kérvényi bizottságának. A ház ezután harmadszori felolvasásban elfo­gadja a rézváltópénz-szaporításáról szóló és a hon­védségi, véderői törvények egyes szakaszainak módosí­tásáról szóló törvényjavaslatokat. Megküldetik a főrendiháznak. A közigazgatás reformja. Következett a »közigazgatás és az ön­­kormányzat rendezéséről a vár­megyék­ben« szóló törvényjavaslat átalános tárgyalása. Perczel Dezső előadó: T. ház ! (Halljuk! Hall­juk !) Midőn a »közigazgatás és az önkormányzat rendezéséről a vármegyékben«, vagy hogy a bizottság szövegezése szerinti czímet használjam : »a vármegyei közigazgatás rendezéséről« szóló törvényjavaslatot a közigazgatási bizottság nevében úgy általánosságban, mint részleteiben való elfogadásra ajánlandó, az elő­adót megillető első szó jogával élni van szeren­csém : engedje meg a t. ház, hogy mindenekelőtt rövid, futólagos visszapillantást vethessek a törvényjavaslat főbb alapelveinek s az ezekkel szoros egybefüggésben álló kérdéseknek történeti előzményeiné. Legfőbb, hogy úgy mondjam, sarkalatos alap­elve a törvényjavaslatnak, hogy a közigazgatás inté­zése a vármegyében az önkormányzati elemeknek bizo­nyos a javaslatban meghatározott fokú és módozatú közreműködése mellett ne választott vármegyei, ha­nem kinevezett állami tisztviselőkre bizassék. (Közbe­szólások a szélső baloldalról. Inasokra! Szolgákra!) Hajdanában a vármegyét az annak területén lakó nemesek, főranguak és főpapok közönsége ké­pezte. Mint előjogon, kiváltságon alapuló szervezet, ez előjognál fogva és abból kifolyólag gyakorolták a vármegyék az állami élet összes funkc­ióit; befoly­tak a törvényhozásba, követeket küldvén az ország­gyűlésbe, ezeket utasítással láthatták el és köthették meg, tőlük jelentéseket kívánhattak, őket bármikor visszahívhatták; saját területükön és belügyeikben határoztak, gyakorolták az igazságszolgáltatást és végezték a közigazgatás körében felmerülhető összes teendőket. A vármegyék e hatásköre és állapota akkori alkotmányunk rendi szervezetének természetszerű folyománya lévén, annak nemcsak teljesen megfelelt, sőt annak egyik szükségszerű biztosítékát képezte; de nem felelhetett már és nem is felelt meg az 1848-ki törvények által az eltörölt rendi alkotmány helyére állított népképviselet és felelős kormányforma rend­szereinek. Belátta ezt maga az 1848-iki törvényhozás és utasította is a kormányt, hogy a »megyei szer­kezet rendezése iránt terjeszszen mielőbb törvény­­javaslatot elő.« (Nagy zaj a szélső­baloldalon. Jobbfelől: Halljuk ! Halljuk ! Felkiáltások a szélső­balon : Ráérünk!) Az események fejlődése azon­ban úgy az akkori törvényhozás, mint az akkori kormány tevékenységét sokkal sürgősebb természetű ügyekkel vette igénybe, hogy sem a parlamentariz­mus új rendszere és a régi vármegyei intézmény közt a mindkettő zavartalan és hasznos együttműködhetése tekintetéből föltétlenül megkivántató összhang létre­hozható lett volna. Az 1867-iki közjogi kiegyezés után az alkot­mányos kormányzás első évei elég bizonyítékot szol­gáltattak úgy a kormány, mint mindenki részére arra nézve, hogy a parlamenti kormányrendszer és a vármegyei intézmény, úgy amint ez akkor fennállott, egymás mellett fenn nem tarthatók és hogy nemcsak a theória doktrínái, hanem a gyakorlati élet, a minisz­teri felelősség és a jól való kormányozhatás igényei szükségképen követelik a kettőnek megfelelő szer­ves kapcsolatba hozását. És ezért azóta, bár időközileg megszakított, de folytonos feladatát képezte törvényhozásunknak, hogy e téren a fölmerült akadályokat és nehézségeket el­távolítsa és ama kívánatos összhangbahozást léte­sítse, amelynek hiánya káros, sőt veszélylyel fenye­gető volt mindkettőre nézve. És ha jogfejlődésünknek a­z utolsó évtized alatt idevágó mozzanatait figyelemmel kísérjü­k, azt látjuk, hogy törvényhozásunk azon körülmény folytán, amely szerint a felelős kormánynak végrehajtó közegeit a vármegyék által választott tisztviselők képezték, foly­tonos következetességgel abban az irányban volt kény­telen haladni, hogy úgy az állam érdeke, mint egyesek jogvédelme szempontjából a kormány felügyeleti jog­körét minél inkább kiterjeszsze, és ugyane két szempontból a vármegyék és ezek tisztviselőinek mű­ködésével szemben minél hatályosabb biztosításokat alkosson. Egyik leghatalmasabb lépése volt törvényhozá­sunknak ez irányban az 1869. évi IV. t.-cz. amely ál­tal az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülö­­nittetvén, a törvénykezés minden ügye a vármegyék és ezek tisztviselői hatásköréből elvonatott, és ő felsége a király által kinevezett birákra bízatott. Nyomban követte ezt az 1870. évi XLII. t.-cz., mely már a vármegyék választási jogának is törvé­nyes korlátokat szab, amennyiben egyfelől a választ­hatóságot kijelöléstől teszi függővé és a kijelölő bi­zottságot úgy alakítja meg,­­ hogy abban a főispán túlsúlya biztositva legyen . (Zaj a szélső baloldalon) másfelől pedig a főjegyző, árvaszéki elnök és tiszti ügyészi állásokat elméleti kvalifikáczióhoz köti; a le­véltárnokot pedig egyenesen kiveszi a választandó tisztviselők sorából. Az 1876. XXVIII. t.-cz. a népiskolaügy igaz­gatásának legnagyobb részét kinevezett tanfelügye­lőkre bízta. Az 1877. XXIV. tcz. megszüntette a várme­gyék műszaki közegeit, a mérnököket és teendőiket az államépitészeti hivatalok hatáskörébe utalta. Az 1879. XXXI. tcz. az erdők feletti felügye­letet is elvonta a vármegyéktől és kinevezett királyi erdőfelügyelőkre bizta. (Zaj a szélső baloldalon.) Az 1881. III. tczikkel a közbiztonsági szolgá­lat ellátását sem hagyta meg törvényhozásunk a vár­megyéknél, hanem e czélból az állami csendőrség in­tézményét léptette életbe. Az 1883. I. tcz. pedig az összes vármegyei tiszt­viselőkre nézve is kimondván a minősítéshez kötöttség elvét, ezáltal a vármegyékkel az 1870. XLII. tcz. álta­lár is korlátozott szabad választási jogát még szűkebb határok közé szorította. Majd az állategészségügy nagy része is elvonatott a vármegyéktől és az állami állatorvosok intézménye léptettetett életbe. De mindezeknél tetemesen tovább ment törvény­­hozásunk az 1886. XXI. t. sz. meghozatalával; nem­csak a tisztviselők választását szorította a korábbi korlátozásoknál sokkal szűkebb térre, kimondván, hogy az összes egészségügyi tisztviselők, így a fő­orvos, járás­orvos, megyei állatorvos, valamint a számviteliek is, mint a fő- és alszámvevők, árvaszéki nyilvántartók, könyvvezetők ne válasz­tás, hanem főispáni kinevezés által nyerjék hiva­talaikat , de lényegesen kiterjesztette a kormány fel­ügyeleti jogát a vármegyék felett, világosan kimond­ván, hogy a belügyminiszter a vármegyéknek az ön­­kormányzati hatáskörben követett közigazgatási el­járását, belső ügyvitelét, pénzkezelését bármikor megvizsgáltathatja, sőt bizonyos tekintetben egyenes ingerencziát biztosított a kormány részére, felhatal­mazván azt, hogy először, ha a vármegye valamely törvény által reá rótt kötelezettség teljesítésére szük­séges összeget költségvetésébe felvenni vonakodnék, a kormány a megfelelő összegnek a költségvetésbe való felvételét elrendelhesse és másodszor, hogy közérdekű ügyekben a kormány felülvizsgál­ati joga alapján a vármegyék határozatait ne csak megsemmisíthesse, új eljárást rendelhessen el, de szükség esetén maga érdemileg is határozhasson. De míg az adatok, t. ház­ törvénytárunk holt betűiből lépnek önként elénk, addig a mindennapi élet is erős bizonyítékokat szolgáltat a régi rendszer tarthatatlansága mellett. A régi időben volt mindig elegendő szám­ban oly egyén, akinek kedve­­s, elég vagyona is volt hozzá, hogy az időtől ideig terjedő, bi­zonytalan, rosszul vagy épen alig dijjazott vár­megyei tisztviselői állásra vállalkozzék. A viszo­nyok változtával, midőn a parlament, a minisztériu­mok, a különféle intézetek és társulatok is a várme­gyék értelmiségének nem jelentéktelen részét foglal­koztatják és vonják el és midőn a közigazgatási tiszt­viselői állás nem lehet többé mellékfoglalko­zás, hanem egy egyén egész tevékenységét igénybe veszi, azt kell általán tapasztalnunk, hogy mind­egyre jobban fogy ama szakképzett egyének száma, akiknek hajlandóságuk van a közigazgatási pá­lyára lépni. Az állás bizonytalansága, helyi érdekek­től való függetegsége, az előmenetel kétes volta a kellő kvalifikácziót maguknak megszerzett egyénekre nézve nem bír vonzó erővel és azokat inkább más, biztosabb jövővel kecsegtető pályára tereli, olyannyira, hogy a minősítési törvény meghozatala óta a legtöbb választási aktus voltaképen az egyedüli jelentkezőnek hivatalba helyezéséből áll. De még más hátrányát is tapasztalhattuk a választási rendszernek, amely abból áll, hogy, ha né­ha egyik vagy másik vármegye területén kellő szak­képzettségű és szolgálni hajlandó egyén fölös szám­ban találkozott is, és e rendszer sajátságánál fogva a felesleg nem volt máshová, hol alkalmas egyénekben hiány mutatkozott, átvihető és felhasználható. Tapasztalni valünk kénytelenek azt is, hogy közigazgatásunk, daczára az imént részletesen vázolt javítási kísérleteknek, a mai kor igényeit nem elégíti ki. (Ellenmondás a szélsőbaloldalon,) hogy várme­gyéinkben a jótól a rosszig a kevésbbé jó- és kevésbbé rossznak legkülönfélébb változataiban csaknem 63 féle közigazgatásunk van. De magának a közigazgatásnak követelményein túl még politikai szempontok is feletébb kívánatossá, sőt szükségessé teszik a kinevezési rendszer behoza­talát, (Halljuk! a szélső­baloldalon) hisz köztudomású dolog és bizonyításra nem szorul, hogy vármegyéink­nek több mint felében a magyar elem szám szerint kisebbségben van. (Úgy van­ jobbfelől. Ellenmondás és zaj a szélső­baloldalon. Halljuk! Halljuk !) Egyébként a tisztviselők kineveztetésének a törvényjavaslat alapjául lefektetett elve sem e ház­ban, sem azon kívül nem új. (Nagy zaj a szélsőbalol­dalon.) Első gyökérszálai a kérdésnek messze vissza­nyúlnak e század második negyedébe és fejlődésének első proczesszusa rendkívül lassú volt. (Folytonos zaj. Elnök csenget.) Már a közigazgatás érdekében 1880- ban megtartott enquête tanácskozmányain az egy­behívott szakférfiak jelentékeny száma a kinevezés mellett nyilatkozott. A napi sajtó, a szakirodalom évről-évre egyengette annak útját, készítette elő talaját. Magában e házban, épp úgy a főrendi­ben is, már az 1886. XXI. t. sz. tárgyalásai alkal­mával többen és pedig a közjogi alapon álló mindkét párthoz tartozók közül adtak kifejezést abbeli meggyőződésüknek, hogy a közigazgatási kérdés helyes megoldását a kinevezési rendszer behozatala képez­heti. (Derültség a szélső baloldalon). Sőt mi több, a vármegye a képviselőházhoz intézett feliratában már akkor egyenesen a tisztviselők kinevezése mellett fog­lalt állást és ez annál jellemzőbb, mert, miként az an­nak idején a házban is konstatálva lett, ugyancsak 4 és nem több vármegye nyilatkozott akkor a 6 éven­kénti és ismét 4 vármegye az élethossziglani választás mellett. (Ellenmondás a szélsőbaloldalon.) Elnök: Méltóztassanak a képviselő urak argu­mentumaikat annak idején felhozni, (Zaj a szélső baloldalon) hiszen a képvisel­ő urak mindnyájan be­szélhetnek, ha ráju­k kerül a sor, de ennek nem most van az ideje. (Helyeslés jobbfelől.) Perczel Dezső előadó : A közjogi alapon álló ellenzék már régen pártprogrammja egyik pontjául vette e kérdést fel, de a legutóbbi általános választá­sok alkalmával a kormányt támogató többség soraiban is tetemesen szaporodott a kinevezési rendszer hívei­nek száma. Az a kedvező fordulat, amely az ország pénz­ügyi helyzetében az utóbbi időben beállott, jelenté­keny szolgálatára vált az ügynek; ez tette egyedül le­hetővé, hogy a dologgal komolyan foglalkozni le­hessen. A természetes megélés e stádiumában állott a kérdés, midőn a múlt év márczius havában a jelen­legi kormány az ország ügyeinek vezetését átvette. A tisztelt miniszterelnök úr a kormány irányelveinek kifejtése alkalmával azonnal kijelentette, hogy a kor­mány az állami adminisztrác­ió rendszerét behozni szándékozik, de egyúttal hozzátette azt is, hogy a jogvédelem szempontjából szükséges biztosítékokról, valamint a vármegyék részére életképes önkormány­zati hatáskör fenntartásáról is gondoskodni kíván. Ebbéli ígéretének megfelelve, nyújtotta be a kormány a szóban forgó törvényjavaslatot, melyet a közigazgatási bizottság beható tárgyilagos kritika alá vett és 38 ülésben való tárgyalás eredményeként a ház asztalán fekvő szövegben ajánl elfogadásra. Lássuk már most­­, hát! miként oldja meg a törvényjavaslat az annak c­éljául kitűzött feladatot ? A vármegyék önkormányzati hatásköre kétféle irányban érintetik e törvényjavaslat által, először szen­ved­őlegesen amennyiben elvonatik attól a tiszt­viselő vá­lasztás eddigi joga; de e változás nem gyakorol az ön­­kormányzat lényegére oly nagy befolyást, mint azt a ki­nevezési rendszer ellenzői állítják, mert az önkor­mányzat lényege valamely önkormányzati egységre nézve abban áll, hogy az saját belügyeiben önmaga határozhasson, e határozatainak végrehajtására fel­ügyelhessen és a végrehajtás pontosságát ellen­őrizhesse. (Úgy van­­ jobb felől) Már­pedig e attri­bútumai az önkormányzatnak jövőre is nemcsak meg fognak maradni, sőt erősbödni, növekedni fognak. És ez a második irány, a tevőleges, amelyben a vármegyék önkormányzati jogköre e javaslat által érintetik. A­mint eddigelé teljesen indokolt, sőt a minisz­teri felelősség természetéből folyó szükség volt, hogy törvényhozásunk tekintettel arra, hogy a kor­mány végrehajtó közegeit a választott tisztviselők képezték, a kormány felügyeleti jogát minél tágabbra terjesztette ki, épp úgy beáll e törvényjavaslat foly­tán lehetősége annak, hogy a vármegyéknek önkor­mányzati hatáskörükben minél szabadabb mozgás engedtessék, így a javaslat folytán a jelenlegi állapothoz ké­pest a kormány eddigi feltétlen felülvizsgálati joga is bizonyos korlátok közé szoríttatik, mert a­míg eddig akár a főispánnak az 1886., XXI. t.-cz. 57. §-án ala­puló felterjesztési joga, vagy bárkinek fellebbezése folytán a vármegyék minden határozata a kormány elé volt vihető, felülvizsgálás és végső fokú eldöntés végett, addig e javaslat a főispán fellebbezési jo­gát kizárólag a törvényesség és az állami köz­érdek szempontjaira korlátozza; továbbá azt is kimondja, hogy a felirati, kérvényezési és levelezési jog gyakorlására, valamely tisztviselő ellen vizsgálat elrendelésére, végre a közigazgatás vezetésére irányuló

Next