Nemzet, 1891. december (10. évfolyam, 3325-3354. szám)
1891-12-25 / 3349. szám
A béka. — Életkép. — Irta: Jókai Mór. Nagyon jól emlékszem rá. Az idén éppen ötven esztendeje. Kecskeméti diák voltam. Ketten, nyalka jogászgyerekek, a Nagy Feri pajtásommal, utaztunk ünnepi vakáczióra Halasra, ahol a barátom szülei laktak. Fel is dűltünk útközben a szekérrel , de nem lett semmi bajunk. Ott terül el Kecskemét és Halas között a nagy futóhomok sivatag, aminél különbet az egész országban, kötve hiszem, hogy találjunk. Aki ezt végig járja, ugyan elmondhatja, hogy »mégiscsak mozog a föld.« Ez itt egyre változtatja az alakját. Néhol, a lapályon, olyan képet mutat, mint a hullámzó Balaton: egymás fölé fordoruló habok a fövényből, köztük egy-egy »angyalhullás«, amit a forgó szél kerekített ki, majd meg hepehupás dombok, a széljárta oldalon mélyen aláásva , nyurgult, hátakoporyás bakhátak, amik az öreg buczkákat egymással összekötik. Az öreg buczka már daczol az idővel. Az nem hagyja magát a széltül elhordatni, szerzett magának valahonnan valami göcsörtős nyírfákból ezüst levelű nyárból felvertt bozótot, az megvédelmezi; az egyik oldalon ugyan a fák gyökerei, mint a kígyók nyúlnak szerveszélylyel, de a másik oldalon jól megkapaszkodnak, míg az új buczkákat, amiket az idei böjti szél alkotott meg lehet ismerni arról, hogy azoknak csak a csúcsából mered elő az eltemetett nyírfa vége. Fü nem lepi be a völgyet, csak a vasgyökerű iglicze-tövis marad itt meg, és a kék iringó, abból is ördögszekeret csinál a szél, amit végig karikáztat a sivatagon. S amennyire a legmagasabb buczkatetővül ellátok, nincs előttem egyéb, mint hullámzó sárga föld, fehér levelű fák, szürke bozótok; egy- egy özvegy kánya károg a száraz fa tetején, más állat nem vetődik ide. De amíg arra a buczka tetőre feljutottam, többet jártam a tenyeremen, térdemen, mint a talpamon , mert a homok szalad az ember lába alól, s lejtőnek fel viszszafelé segít. Lefelé már könnyebb : ott kész az orosz csuszkapálya, csak le kell rá ülni. Itten fordultunk fel a szekerünkkel, mert útnak nyoma sincs; a kerékvágás rögtön öszszefolyik, csak a jó gondolat vezeti az embert: pedig hát ez a fő közlekedési út két nagy alföldi város között. S ennek az útnak a fele járóját képezi a híres fehértói csárda. Ahogy a neve elárulja, itt a homok pusztát, egy nagy kerek tó szakítja félbe, melynek a környéke vakító fehér a kuksótól (így híják az alföldön a sziket.) A víz közelében öszszerepedezett vastag rétegekben fekszik a nyers szóda, míg a tó északi részében sűrü nádas verte fel a bugáit. És azután nagy sík terület veszi körül a tavat, olyan egyenes, mintha az indzsellér léniázta volna meg: csak egy vakandtúrás sem domborodik rajta. Takarja végtül végig a pimpó, meg a timpó. Ezek a szikes föld otthonos lakói, itt-ott helyet adva a sárga virágú székifűnek. Minden növény úgy odalapul a földhöz. Ez az ő védelmük. Különben őket is eltemetné a szél a pusztai homokkal, de igy nem vetheti meg sehol a lábát, elszalad fölöttük. Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda. Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén , ökörnyom, patkányom ripacsossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó állás alá, ahol a utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop megvallja őszintén, hogy vályogból épült, amit ugyanabból a szikes fekete agyagból gyúrtak, amiből az egész legelő áll, s azt nem állja a vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk között sulyokkal öszszevertt szalmás agyag, olyan tartós, mint a római sáncz.) A fedele minden szárnyéknak nád. Távol a háztól egy kandalikos kút, melynek gémkolonczára esett birka bőre van száradni kiterítve. A ház háta mögött füstölög a trágyahalom, amiből télire tőzeget készitnek: mire használhatnák egyébre ? A szikes földet ásó, kapa hasztalan turkálja : itt kert nincs. Egyedüli virág az az ismeretes dísznövény az útféli gazok közt, a méregtermő maszlag. A kocsisunk behajtott az állás alá: elővette a saráglyából a hazulról hozott szénát, leszerszámozta a lovakat, mi pedig a barátommal bementünk a csárdába. A tornáczból a nagy ivószobába léptünk be, melynek két alacsony ablaka volt: se függöny, se muskátlis cserép előtte, ami a »betekintést« akadályozhatná. A salétromfoltos falakon ócska ramokban penészfakó képek. Sobri Joska és Milfait, meg a párisi divatképek a múlt évtizedből. Azok köze szépen kiszegezve a tekintetes vármegyének a hirdetménye »Statárium.« Maga a korcsmárosné fogadott bennünket. Maga, mert gazda nincs. Az már tiz esztendővel ezelőtt eltűnt valamerre. Egyik azt mondja: agyonütötték a féltékeny betyárok, más meg, hogy elbujdosott Ráczországba, — az is lehet, hogy »ül« valahol. — A menyecske nem fiatal már: túl van a veszedelmes koron, de még most is látszik, hogy valaha szép volt. Gangos a járása: deli a termete, csakhogy nagyon mélyek már az orczáján a ránczok. Épen vasköpülésben találtuk, amit nem lehet félbenhagyni: senki vendége kedvéért, pedig a kocsisunk nagyon követelte a maga karafina borát. »Várjon kend! ha eddig várt!« Az útitársam mindig udvarias legény volt, hirtelen felajánlá a korcsmárosnénak, hogy majd ő addig folytatja a köpülést, amig az aszszonyság a pinczébe jár. Ráálltak. A turista pajtás elfoglalta az alacsony lóczán a helyét s a köpülőt a térde közé fogva, folytatta a hasznos vegytani műtétet. Én az alatt körül néztem az ivószobában. Az egyik szögletben volt a léczrácsos söntés, pálinkás üvegekkel a polczon , a másik szögletben egy nagy, fehérre meszelt banyakemencze. Ennek a körülfutó padkáján állt, a kemenczének támaszkodva egy kis leány, valami négyöt éves forma. Szép nyúlánk gyermek , csak egy kis ingecske volt rajta, mely a térdéig ért, hanem az finom rácz patyolatból; a lábain nem volt semmi. A szemei, bizony mondom, hogy nagyobbak voltak, mint a szája, s még nagyobbnak látszottak a sürü fekete pilláktól, ha felnyitotta. Csak úgy nézegetett ki a sürü haja alól, mely göndör csigákban omlott alá a homlokára. A kezében tartott egyet azok közül a veszedelmes mákfejek közül, melyek az útféli maszlagos redőszirom szárain teremnek. Azzal játszott. — Játszhatott volna egyébbel is, mert a kemencze tetején ott heverészett a nagy czirmos macska, mely hol a farkát csóválta alá, a kis leány orrát csiklandva vele, hol a tenyerével kapkodott a hajához ; de a gyermek nem fogadta el a játékot, hanem inkább kényeskedve utasitá el magától a macska enyelgést: »noo!« A csaplárné visszajött a borral: mi azt átengedtük a kocsisunknak. Még akkor egyikünk sem volt borivó. S a fehértói pincze idei karczosa nem csábított tilalomszegésre. Kaptunk a helyett jó »irót.« — így iíják a magyarok — nem a poétákat, — hanem azt a jó savanyu italt, mely a vajtól a köpülés után elválik. Valószínű, hogy honfoglaló őseinknek is ez volt az itala, amikor Magyarországra bejöttek. Bár még akkor nem volt a hazában. És ha mi egész híven akarnók megünnepelni a milleniumot, nekünk is íróval kellene a magnum áldomást innunk a nagy országos lakomán. Akkor jól esett az, és mellé a friss hósval, az éjjel sült kenyérrel. Én nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem a csaplárnától. — Ugye bár, a kis leány ott járva ? — Az ám. Nemde onnan gondolja az ifjúr, hogyha anyja volna, a haja be volna fonva. — De még inkább onnan gondolom, hogy nem a maga leánya; mert különben kivenné a kezéből azt a mérges maszlag tobozt. — Hadd játszék vele az istenadta! Nem eszi az azt meg. Egyebet sem eszik. Nem tudom mivel él. Azzal egy szeletkét levágva az abroszra tett kenyérből, azt megkente vajjal s oda vitte a kis leányhoz. — No te »bóka!« Hát kell-e egy kis vajas kenyér ? A gyerek elvette, de meg sem köszönte. — No lássák! Meg sem köszöni. Egyél mingyár szépen. A czirmos kandúr az evés neszére felezihelődött a kemencze tetején s lemászott a padkára, ott elkezdett a kis leánynak a térdeihez törleszkedni, a fejével a könyökén nagyokat taszított s közben hangosan dorombolt. A gyermek aztán, lesunyt fejjel nézve a csaplárnéra, beleharapott a vajas kenyérbe; de amint az félrefordult, kivette a szájából a falatot s odaadta a cziczának. A csaplamé beszédes reub:-----------— Árva bize, szegény bóka. Mert az annak a hires Gavallér Jóskának a porontya, akinek az életéért nem adnék már egy ólompitykét. — Itt fogták el ebben a szobában, ezelőtt három nappal. Egy pandúrnak meg is tapintotta úgy a fejét, hogy annak nem fáj többet a foga. Most is ott van a tenyerének a helye a falon. Véres volt az, de már lekapartam. — Hejde nyalka legény volt a Jóska! Nem hiába hittük Gavallérnak. — Mikor megkötözték, azt mondá neki a pandúrhadnagy: »hej te akasztanivaló betyár! hogy tudsz te ilyen szép lenni?« — Én aztán azt mondtam neki: »hadnagy uram is ilyen szép volna, ha annyit ölelgették volna a szép leányok, mint ezt!« Igazi parasztlogika! Én azt kérdezem: — Hát aztán, ha a Gavallér Jóskát elfogták a leányát nem vitték el ?« Ezt az én diáklogikámat meg a csapjamé találta furcsának. — Hát minek vitték volna el, hisz ez nem lopott lovat ? — Hát hogy gondoskodjék a fölneveléséről a vármegye. Hejde kikaczagott. — Jaj lelkem ifjur! Látszik, hogy maga diák! Hát aztán a viczispánné fésülgesse ezt a békát? — De hát igy mi lesz belőle ? — Ne féltse az ifjur ! Majd gondját viseli neki a puszta. Nem tudtam elképzelni, hogyan viseli gondját egy árva leánynak az a puszta, a mely egy árva nyúlnak sem tud szállást adni ? Oda künn az alatt lódobogás hangzott. Egy lovas alakot lehetett látni az ablakon keresztül, az országút mentén közeledve. A csaplárné ráismert egyszerre. — Az öreg Roppantót látom. Bizonyosan bejön. Be is jött. Hanemelőbb az egyik ablakon azután a másikon kandikált be, csak aztán került az ajtóra, mikor meggyőződött róla, hogy csak két diák van odabenn, aki savót iszik. Öreg legény volt már. Szürke haja csimbókba bogozva. Arcza, mint a cserzett bőr, oly barna, öszszeviszsza dúlva himlőhelylyel, ránczokkal, régi sebhelyekkel. Bozontos szemöldökei alól egyszerre kétfelé villogtak nyugtalan szemei, amint belépett. Czifra szűrét a félvállára rázta; nem lehetett látni, hogy a bal kezében mit hord. A szabadon levő jobbjában derék aczélfoktos volt, jó árva tölgy nyelű. Le sem vette a süvegét előttünk. A csárdában mindenki egyforma úr. Nem is köszönt. Csak leült a keresztlábú ivóasztal végére, maga mellé téve a fokosát. S csak úgy a félszemöldökével intett a korcsmárosnénak , a mit az már értett. — Ez azt jelenti, hogy »bort!« A csaplárné lement a csapó ajtón a pinczébe s visszatért a széles szájú palaczkkal, a miben az a fakóveres folyadék volt. Az öreg megszólalt. Fűrész, köszörükő mind fuvolaszó a hangjához képest. — Előbb magad igyál belőle. A korcsmárosnénak meg kellett azt tenni. — Hát a pohár hol van ? — Nem szokott kend máskor klázliból inni — Nem is én! Mikor aztán a pohár előtte állt, félig töltötte a veres borral. — Van czukor a háznál ? — Az is van. Beletett egy jó darabot a pohárba, s aztán addig kavargatta a görbe bicskájával, mig elolvadt a borban. Akkor megint odainte a csapjámét. — Vidd oda »neki.« Czukor nélkül meg nem iszsza. A csaplárné odavitte a kis leányhoz a poharat. — Ne igyál te béka! Czukros bor! Keresztapád küldi. A gyermek elvette a poharat s nagy kedvteléssel szürcsölgette a czukros bort. A vén betyár maga is ivott s danolni is kezdett hozzá. Talán annak a kis leánynak ? »Héj ! ruzsafa, bodzafa most virágzik ! Kincsem, galambom, tubiczám micsinász itt ? Subám igazgatom. Rúzsám csókogatom Kedves rúzsám!« Szebb nótát is hallottam már életemben, de jobban meg nem maradt a fejemben egy sem, mint ahogy ezt a vén betyár dalolta; könyökére dűlve, fél öklével görbére tolva a félpofáját. Mikor aztán az ircző bor le volt morzsolva, akkor belenyúlt a szűre bekötött ujjába s előhúzott belőle egy posztó ujjast. Az ujjasnak kék volt a posztója, piros a hajtókája, három sor ólompityke rajta. — Gyün a tél. Hideg lesz. Megfázik a gyerek. — Dörmögé halkan. — Nesze. Add rá ? A csaplárné átvette a ködmönt s belebujtatta a gyermeket. Biz az a bókának épen a lábfejéig ért s az ujjai túl lógytak a két kezén , — de hát jó meleg volt. — Majd a vásárol— a vén Koppantó. — Aztán gondját viseld. — A mi jár érte, ha föl a rovásra. Azzal felczihelődött, oda kosztogott a gyerekhez. Az még akkor is az egyik kezében tartotta a maszlagdobozt. Elvette tőle. — Ez nem jó. Azzal felemelte a gyermek állát, hogy a szemébe láthasson. — Bíztál ? — No ne ríjj sokat. S aztán a bő lobogós ingujját marokra fogva, megtörülte vele a gyermek arczát. — Hát nem csókolsz kezet keresztapádnak, te bóka! — fedde a lányt a csaplárné. — Nem szokás az. — Morgott az öreg, eldugva a kezét a szűz alá. Azzal odahívta magához a csaplárnét, hogy közelebbről dörmöghessen a fülébe. — Aztán holnap reggel, amikor az a kakukkos óra a hatot hukukolja: mondass el egy miatyánkot ezzel a gyerekkel. — Hát már holnap lesz ? — Holnap hajnalban, hat órakor. Akkor vitték kivégezni a kis békának az apját, a nyalka délczeg legényt, a Gavallér Jóskát. Az öreg Koppantó kiment az ivóból, felült a lovára és odább koczogott. — Lásd, de szép ködment kaptál! Mégsem örülsz te kis bóka ? Jövő héten piros czipőt is hoz keresztapád. A kis bókának erre a szóra mégis csak elmosolyodott a szája. Csak a szája, de nem a két szeme. A lelóggó haja nem engedte látni, hogy azokban mi van. Én azt kérdem a csaplárnétól: — De hátha a vén Koppantó is eltalál pusztulni, mi lesz a kis leányból ? — Akkor a kötelességet majd átveszi másik. Nem kell ezt félteni. Nagy úr a puszta. Engem is az nevelt. — Nem lesz ez mindig árva. — Hét sok szegény legénynek megfájdul még e miatt a szive tája! Minden szóra úgy emlékezem még! Az olajág. Irta: Beniczkyné Bajza Lenke. Midőn Isten megalkotá az embert, az észnek azt mondá: te gondolkodjál, elmélkedjél, teremts a szívnek — szeress! Az ember visszaélt e szóval! A szív nagyobb, hatalmasb, lángolóbb érzelmekre gerjedt, többet, jobban, csapongóbban szeretett, mint jó lett volna. Az ész megijedt tőle, hatalmas ellenének ismeré fel. . Amit ő éveken át kigondolt, felépített, megalkotott azt a szív gyakran egy perez alatt lerombolt semmivé, hasznavehetetlenné tette. Gátat, határt kell neki vetni, ő jogaimba vág, mondá az ész s törvényt szabott. De mert a törvényhozók férfiak voltak, egyoldalú lett a törvény. Eszüket hagyták beszélni, hideg érvekkel ítélték meg az érzést; a nő iránt szivök néma volt a törvényhozásnál, nem gondoltak a nem különbségére. A szív fölött ítélt az ész, bűnösnek mondta ki, ha az elme józanságával mer daczolni. Senkinek sem jutott eszébe, nagy aCuicio van, míg jlu. « u ^ v, «» xcxxio s érzésük teljesen különböző.......... így jutott ama sötét börtönbe az a halvány leány, ki karácsony estéjén szalmaágyán ül összetett kézzel és otthonára gondol, hol most az övéi összegyűlve, dicsérik az Úristent, ki szent életet oda adta a bűnösökért. Megváltotta a vétkeseket, csak ő róla felejtkezett el. Miért nem jön el hozzá, hisz az ő bűne csak abban áll, hogy — nagyon szeretett ? »Az vesse rá az első követ, ki tisztának érzi magát,« mondá Jézus. És senki sem merte az utcza porában fetrengő nőt megkövezni .... Miért kövezték meg őt, miért csukták e sötét börtönbe, hol nem láthatja a napot, nem beszélhet a csillagokkal, melyek oly gyakran voltak tanúi boldogságának? Kívül nagy pelyhekben esett a hó. Zord, ádáz idő volt. A természet siratta a kikeletet, a bimbóból lett nyár meghalását, a szerelemből származott bűnöket. Mert hiszen kétféle a szerelem, az édes, tiszta, fölemelő és az, amiért meg akarták kövezni Jeruzsálem utczáin a szőke Magdolnát.... Zord este volt. Olyan, mint a mai. Az utcza sarkán pármai ibolyát árult az a viruló leány, ki most ott fetreng a szalmaágyon és imádkozni szeretne de ő nem tud. Ajkai hozzá szoktak már a keserű sötét szavaihoz, nem találják meg a könyörgés szózatát. A múlt emlékei összezavarodnak kuszáti agyában, nyelvét megnehezítette a belső kint. »Oh csak egyszer láthatnám még őt, a ki megcsalt s a ki kezem által esett el,« kiált fel koronként, imádság helyett. »Csak egyetlen egyszer, ma, karácsony estén. Születés napján annak, ki megváltani jött a bűnös földet. . .« A börtön falai tompák és süketek. Szürke patkányok osonnak el az ágy lába mellett. Távolról emberi zsivaj hangzik; az mutatja, hogy messze tőle emberek élnek, kik talán rosszabbak, de boldogabbak nála, kitől még az imádság is megtagadtatott. Pármában élő rokonai küldték neki karácsonyra azt a kis ibolyát, mely az olasz éltető levegőben nyerte illatát. Bár csak ne küldték volna! Értékesíteni akarta, mert boldog karácsonyestét kívánt annak árán szerezni beteg anyjának. Hát bűn volt ez? Akkor még senkit sem szeretett, anyján kívül. De aki az ibolyát megvette tőle, az megrabolta szívét is... Virág és szerelem! Olyan testvérgyermekek ezek! Együtt születnek, együtt halnak. Egyszerre szűnik meg rájuk nézve a kikelet, az életremény aranyos sugara! Midőn az ibolya levelei lehulltak, elhervadt velük együtt a szerelem. Elhervadt a férfi szívben, de megmaradt a női kebel fogékony talajában. Az asszony, ha odaadta szívét, az nem egy tavasz számára virul, magába foglalja az élet minden gyönyörét, az isteni kijelentést, a mennyei ígéretet, mely azt mondja: nincs halál, nincs megsemmisülés, én vagyok az élet és a feltámadás! Sohasem halnak meg azok, akik szeretnek ! És az, aki ott ül a sötét börtönben, mégis meghalt. Élve eltemetve, erkölcsi halált szenvedett. Megölte azt, aki megcsalta őt s ezért az ész bűnösnek találta. Lakolnia kell, mert nem tudta kiirtani saját szivéből a szerelmet, mely megszületett abban a hivó szóra s nem halt meg, midőn eltűnt rá nézve a boldog kikelet.... — Csak imádkozni tudnék, — dadogó nehéz nyelvvel, kábult agygyal. — Csak volna erőm dicsérni az úristent és egy szülött fiát Jézust. Ha eszembe jutnának a könyörgés szavai, nekem is volna karácsonyestém. Csak tudnék könyörnemni —-•------_u.írhatnám bűnömet, a mit elkövettem! Azután hátradőlt szalmaágyán és keblén keresztbe tette karjait, melyekkel egykor forrón ölelte, azután megölte azt, a kit szeretett s a ki gáládul megcsalta őt. Lehunyta szemét és elcsendesedett. Ábrándozott vagy aludt. Fekete hattyú szállt be hozzá fehér szárnyakkal, zöld olajággal csőrében. Illatos, meleg tavaszt hozott magával a penészes börtönbe. Kék ég és tündöklő napsugár vette őt körül boldog álmában, a pármai ibolya ott volt még kezében, csak a permetező hó hiányzott szegényes ruháiról. Nem didergett, mint amaz este, midőn kisded virágcsokrát árulta . . . Most a kikelet jött el hozzá, magával hozva a természet összes szerelmét. Csengő nevetés, mint tavasz, fuvallat hangzott fel körülötte. Angyalok nevetése . .. Az égboltozat aranyos felhőiből rózsás arczu hölgyalak bontakozott ki, lábainál viruló rózsák nyíltak. Szeplőtlen szépségének tisztaságával bebalzsamozta a szobát. Barna fürtös feje fölött ott tündöklött az égi láng, mely soha el nem fogy és mindig egyenlő tűzzel ég. Mennyei angyalok tekintettek reá, s bocsánatot hirdetve, zengték az égi zsolozsmát és ő hosszú, álmatlan éjszkák után boldogan hevert kemény nyughelyén. Azt hitte, gyermek, ki fehér bölcsőben pihen, várva a kis Jézus ajándékait .... Kívül nagy pelyhekben esik a hó. Az utczák sarkain viruló leányok árulják a szentelt borókát Nem tudják ama néma börtön sötét történetét, nem tudják, hogy ennek lakója egykor így állt az utcza sarkán, mint ők, ibolyát kínálgatva, illatos virágot, amivel egyszerre vesztette el szívét. A férfiak mélységes észszel, gondolkodó fővel kis venyekei) alkotyait, siínyeri a venezuneit, megpüntetik, a ki átlépi a törvény határát. A női szív pedig szeret, szenved, megsemmisül, nem kérdezve mit mond a törvény a szerelemről! Boldog, amíg övé az ifjúság tavasza, szenved, midőn feledve látja magát, de soha sem fog megváltozni érzelmeiben s midőn eléri a határt, elérkezik rá nézve megpróbáltatás ideje, emlékeiben talál vigasztalást, és eljön hozzá a legnagyobb törvények megalkotója, hirdetője, Jézus, ki férfi volt, de a bűnt megbocsátani és megváltani jött e földre. Megvigasztalja azokat, akik szerettek és megcsalattak, szenvedtek és a halálra készülnek, mint ahogy megvigasztalta karácsony estéjén, azt, ki ott fekszik szalmaágyán sötét börtönében, megtépedt szívvel, lázas agygyal . . . Lehunyt szeme távolabb lát a körülte lévő sötét falaknál. Megnyílik előtte az aranyfelhős égboltozat, honnét nyájas, biztató szemek tekintenek felé s lehullik hozzá a mennyei ígéret bájos éneke, melynek szavai magukban foglalják a bűnbánók és megtérők bocsánatát s felmutatják nekik az olajágat, mit az »égi küldött« hozott a megváltott bűnösöknek a földre.......... karácsonyi melléklete. Az imádság. Irta: Kozma Andor. Gyermekkorom nem volt árva. Tanítottak imádságra. Édesanyám legkorábban: — Áldja isten a porában ! Aztán hetyke legény lettem S imádkozni elfeledtem. Tudni vágytam s tudni véltem — S hit nélkül is vigan éltem. Az idő múlt, lett kis fészkem, Enyéimre büszkén néztem; Szerencsémnek nem volt mása S magam voltam a kovácsa. De nehéz baj tört a házba: Kis leányom sinylett lázba’. Szivszorongva, megriadtan Tudós orvosért szaladtam. Tudós orvos kis be járt ott, Nem is használt, nem is ártott — S kis betegem szenvedése Homlokomra redöt vése. Et nap gyötrelemben tellett, Gyermekemnek ágya mellett. Simogattam lázas arczát S néztem egyre kínos harczát. És az orvos szólt sötéten: »Uram, — én e bajt nem értem« ... . Elrémültem, térdre hulltam — S imádkozni megtanultam.