Nemzet, 1893. február (12. évfolyam, 3747-3774. szám)

1893-02-22 / 3768. szám

Melléklet a „I Nemzet” 3768. (56.) február 10. számához. Tiszaszabályozás és a Ferencz­­csatorna. Remélhetőleg csak néhány nap választ el attól, hogy a törvényhozás tárgyalás alá vegye a Tisza folyó szabályozásának foly­tatólagos munkálatairól, valamint a Fe­­rencz-csatorna tiszai torkolatának áthelye­zéséről a földmivelésügyi miniszter által benyújtott törvényjavaslatot. A Tisza szabályozása, mely a nemzeti vagyont — bátran állí­thatjuk, —­ mil­­liárdokkal gyarapította, ma sem mond­­ható befejezettnek, még oly értelemben sem a mint ilyen természetű munkálatot egyáltalán lehetséges emberileg befejezni. A szabályozásnak Vásárhelyi és Pa­­leocapa javaslatai alapján megállapított rendszere szerint ugyanis a Tisza kanyar­gós medre 111 átvágással megrövidítendő s árvizei töltések közé voltak fogandók. E kettős feladat megoldását —­­­a munkák természeténél fogva — megosztotta az ál­lam és az érdekeltség. Az állam feladata lett ugyanis a meder­rendezés, tehát az át­vágások létesítése, míg a töltések építése vagyis a tulaj­donképeni ármentesítés az ér­dekeltség kötelezettségévé tétetett. S hogy a tiszai érdekeltség —­ az árvízszin folytonos emelkedése következtében — mily óriási munkát végzett töltéseinek annyiszor meg­újuló emelése, erősbítése és újjáépítése ál­tal, annak jellemzésére legyen elég felhoz­nunk azt az egyetlen adatot, hogy a ti­szai társulatok adóssága a múlt év végén mintegy 75 millió írtra rúgott. Ezzel szem­ben az állam a tiszai átvágások létesíté­sére 1890. év végéig összesen 11.400.000 irtot adott ki.­­ Ezzel a költséggel s a folyó természetes működésének a segítségével a 136 kilométer összes h­oszszal biró 112 át­vágásból anyamederré kiképződött 60, fej­lődésben van 37, és nem képződik 15 át­vágás. Különösen kedvezőtlenül képződnek az átvágások a Tisza középső és alsó szaka­szain, daczára az itt végrehajtott nagy és költséges munkálatoknak, úgy, hogy a­míg a Tisza-Újlaktól Tokajig eső 61 átvá­gásból anyamederré fejlődött 40, fejlődés­ben van 11, nem fejlődik, illetve feliszapoló­­dott 10 átvágás, addig a Tokaj alatti 51 átvágásból anyamederré képződött 20, fej­lődésben van 26 és nem fejlődik 5 át­vágás. A tiszai átvágásoknak — különösen a folyó középső és alsó szakaszán tapasztalt — kedvezőtlen fejlődése igen hátrányos be­folyást gyakorol az árvizszin alakulására s e mellett, miután az elvágott kanyarokat az átvágások fejletlensége miatt nem lehet elzárni, gátlólag hat egyszersmind a meder kívánatos fejlődésére s a töltések egységes és rendszeres vonalozására, illetve végleges kiépítésére. A Tiszaszabályozás befejezésé­nek tehát — a­mennyire t. i. ilyen termé­szetű munkálatoknál befejezésről egyáltalán szó lehet — elengedhetetlen és immár ha­laszthatatlan feltétele a meder megfelelő rendezése és pedig egyrészt az átvágások kellő kibővítése, másrészt az elfajulásnak induló mederrészek megjavítása és a víz szabad lefolyását gátló akadályok elhárítása által, a­mihez hozzájő még a mellékfolyók­nak megfelelő rendezése. Ennek a négy kiválóan fontos feladat­nak a megoldására hivatvák azok a na­­gyobb szabású s az egész Tiszára és mellék­folyóira kiterjedő mederrendező munkála­tok, amelyeket az országos vízépítészeti hivatal kiváló szakértelemmel és a rendel­kezésre álló adatok gondos és lelkiismeretes felhasználásával megállapított s amelyek végrehajtásának engedélyezését kéri most a földmivelési miniszter a törvényhozástól. A végrehajtandó munkálatok túlnyomó része az átvágások kibővítésére esik s erre nézve az orsz. vízépítészeti hivatal abban állapodott meg — a­mihez a vízügyi mű­szaki tanács is hozzájárult , hogy a To­kajtól Csongrádig levő, még ki nem kép­ződött átvágások, az anyameder nagyságá­nak 50°/o-ára, a Csongrádon aluli kiképzet­ten átvágások pedig az anyameder bőségé­nek 75°/o-ára képeztessenek ki. Ezt a meg­különböztetést indokolja az a körülmény, hogy a Csongrád feletti folyamszakaszon nem képez sürgős szükséget az átvágások kibővítése, mivel ott az árvíz lefolyása kü­lönben is elég gyors, mig az alsó szakaszon lehetőleg törekedni kell a vízlefolyás gyor­sítására, mivel ott a vízszin esése igen cse­kély s ennélfogva az árvizek lefolyása szer­felett lassú, ami az árvíz elleni védekezés szempontjából nagyon hátrányos. Az orsz. vízépítészeti hivatal által megállapított terv szerint Tokajtól a csongrádi határig 10, azon alul Titelig 17, tehát összesen 27 át­vágás igényel bővítést, a­minek összkölt­sége 13,115,363 frt 12 krt tenne ki. Ez átvágások közül azonban egynek, nevezete­sen a 96. számú borjasi átvágásnak a kibő­vítését illetőleg eltért a vizépitészeti hiva­tal az átvágások bővítésére megállapított egységes mértéktől s ezt az anyameder bő­ségének nem 75°/0-ára — mint az alsó át­vágásokat mind — hanem csak 50°/6-ára javasolja kibővíttetni, a­mi a költsége­ket 1.463,977 forint 18 krajczárral csök­kenti, úgy hogy ennek levonásával az át­vágások tervezett kibővítésére, a fentebb jelzett összeggel szemben csak 11.651,385 frt 94 krra tenne szükség. A borjasi át­vágás jelzett csekélyebb mérvű kibővítése szoros kapcsolatban áll a Ferencz-csa­­torna torkolati szakaszának végleges ren­dezésével, mely kérdésnek kiváló fontos­sága megérdemli, hogy azzal tüzetesebben foglalkozzunk. Mielőtt azonban ennek a kér­désnek érdemleges tárgyalására kitérnénk, helyesebbnek véljük, ha sorba vesszük azo­kat a munkálatokat, a­melyeknek végre­hajtását az orsz. vízépítészeti hivatal a Ti­sza és mellékfolyói egységes szabályozásá­nak tovább­fejlesztése czéljából megállapí­totta. A fő részét ezeknek a munkálatoknak — mint már fentebb előadtuk — az átvágá­sok megfelelő kibővítése képezi, a­miről fentebb már részletesen szólottunk. A to­vábbi munkálatok czélja a folyó medrének megfelelő rendezése, azonban csak oly ér­telemben és mértékben, hogy ezek által a szakadozó partok biztosíttassanak, a meder — a hol keskeny, — kibővittessék, ahol tulszéles, összeszorittassék, ahol nem elég mély, meg­felelően kimélyittessék s az éles kanyarok megszü­ntettessenek. — E munkálatok meg­állapítása a vízrajzi osztály által nagy szakavatottsággal végzett felvételek és ta­nulmányok alapján történt, amelyek kellő biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy e munkák megállapítása a tényleges viszo­nyoknak megfelelően történt. Ezeknek a költsége 5 és fél millió írtra volt előirá­nyozva, a­mihez a hullámtéri rendetlensé­gek eltávolítása czímén fel van véve fél millió frt, úgy, hogy a mederrendezési mun­kák összköltsége kereken 6 millió frtot tesz. E munkálatok költségeihez — a­mennyiben a munkálatok tisztán az ár­mentesítés érdekében végzendők — termé­szetesen magának az érdekeltségnek is meg­felelő arányban hozzá kell járulnia, amint hogy ilyen védműveket maguk az ármente­­sítő társulatok is kénytelenek az ármente­sítés biztonsága érdekében végrehajtani.­­ Ezt a hozzájárulást leszámítva, a meder­­rendezési munkálatok költsége kereken öt millió írtra van előirányozva. A tervezett munkálatok utolsó soro­zatát a mellék­folyókon végrehajtandó mun­kálatok képezik. Ezen a czímen azonban csakis a Bodrog folyó némely fejletlen át­vágásainak a kibővítése van tervezve, össze­sen 406 ezer frt költséggel. A Szamos fo­lyó rég tervezett szabályozására csupán a tanulmányok vannak kilátásba helyezve, úgyszintén a Maros folyó rendezésére is, míg a Kőrösök szabályozásának folytatása, a már megállapított keretben külön van kilátásba véve s e czélra évenként még továbbra is évi 300—400 ezer frt felvéte­lét helyezi kilátásba a miniszter, a beruhá­zások rovata alatt. Úgy, hogy tulajdonké­pen az egyetlen Bodrog folyó részleges sza­bályozását is helyesebb lett volna kivenni a törvényjavaslat keretéből s ennek a költ­ségei is — épugy mint a Kőrösökön végzendő munkák költsége, — helyesebben a beruh­ázá­­zások rovata alatt tett volna évenként a költségvetésbe fölveendő, amint az külön­ben eddig is történt. Összegezve az elmondottakat, a tör­vényjavaslat a Tiszán és Bodrogon vég­zendő munkálatok összköltségét kerek szám­ban 17 millió írtban állapítja meg, mely összeg 17 éven át tenne, megfelelő évi részletekben az állami költségvetésbe fel­veendő. Az országos vízépítészeti hivatal ere­detileg úgy tervezte, hogy ezek az összes munkálatok 10—12 év alatt végrehajtassa­nak, a törvényjavaslat azonban 17 évre kí­vánja a tervezett munkák végrehajtását kiterjeszteni. Úgy az átvágások bővítésének megál­lapított mértéke, t. i. az a bizonyos 50 és 7 5°/c, valamint a bővítési munkálatok végre­hajtására megállapított időtartam késztet bennünket némely tárgyilagos és tisztán szakszerű megjegyzésre. A törvényjavaslat indokolása nem tesz említést arról, hogy az orsz. vízépítészeti hivatal minő adatok és tapasztalatok alapján állapította meg az átvágások kibővítésének ezt a nagyon is határozott és abszolút mértékét. Tud­valevő ugyanis, hogy az átvágások lel­­képződése számos oly természeti ténye­zőtől függ, a­melyek aligha érvényesül­nek együttesen és egyformán valamennyi átvágásnál. A szerint ugyanis, a­mint más meg más az átvágás és az általa elmetszett kanyar hossza közötti arány, változik az átvágásban lefolyó víz sebessége, az átvágás talajának a minősége, irányának megfelelő, vagy kevésbbé sikerült megválasztása; mind oly tényezők, a­melyektől lényegesen függ az átvágás kiképződése. Határozott mér­téket nem tehet tehát az átvágások ki­bővítésére megszabni, hanem a bővítést a tapasztalatok által feltüntetett szükséghez képest tehet és kell esetről-esetre, minden egyes átvágásra nézve megállapítani. S éppen ez okból nem is tehet az átvágások kiképeztetésére 10—12 évre, még kevésbbé 17 évre előre, még megközelítő program­­mot is alkotni. Az országos vízépítészeti hivatal tehát — bizonyára az átvágásoknál szerzett ta­pasztalatok alapján — valószínűleg oly át­lagos mértékeként állapította meg az át­vágásoknak az anyameder 50, illetve 75°/o-ra teendő kibővítését, a­mely átlagos mérték keretébe a 10—12 évre elosztott munkála­tok valószínűleg akként beilleszthetők lesz­nek, hogy mindenik átvágás, a sikeres kép­ződéséhez szükséges arányban tesz annak idején — a­midőn a sor reá kerül — ki­­bővíthető. Ily szempontból megítélve a bő­vítés tervezett mértékét, azt részünkről is elfogadhatónak tartjuk. A munkálatoknak 17 évre való elosztását azonban műszaki szempontból sehogy sem tartjuk indo­­kolhatónak. Mert azt ma teljes lehe­tetlen megítélni, hogy ez alatt a rend­kívül hosszú idő alatt minő változáso­kat fog maga a természet előidézni a folyó mederviszonyaiban s egyáltalán nem tehet ily munkálatokra 17 évre program­­mot még csak megközelítőleg sem meg­állapítani, s az ilyen programos illúziónál egyébnek alig nevezhető. Hogy mégis miért tett épen 17 év megállapítva, azt elárulja a munkálatok költségeinek végösszege­­,­­ a 17 millió­ért. A czél tehát tulajdonkép­pen nem az, hogy a Tisza folyó egységes és rendszer szabályozásának kellő tovább-­ fejlesztéséhez szükséges munkálatok a mű­-­­szaki követelmények által indo­­kolt mértékben, sorrendben és időben végre­hajtassanak, hanem csupán az a tisztán pénzügyi motívum, hogy a jelzett c­élra 17 éven át, évenként átlag egy millió­ért, az állami költségvetésbe fölvetessék. Pusztán ezért azonban szükségtelen volt a végre­hajtandó munkálatoknak már most oly nagy részletességgel való megállapítása, a­melyet 17 hosszú esztendő természeti befo­lyása bizony nagyon sokban meg fog vál­toztatni s bizonyára tíz év sem telik bele, hogy az e törvényjavaslat alapjául vett terveket lényegesen meg fog kelteni vál­toztatni. Részünkről az orsz. vízépítészeti hiva­tal által ezeknek a munkálatoknak a vég­rehajtására megállapított 10—12 évi időt is maximálisnak tekintjük, amint hogy valószínűleg annak tekintette azt a neve­zett hivatal is s a tervezett munkák sike­res végrehajtása érdekében kívánatosnak tartan­ák, ha a jelzett munkálatok 6—8 év alatt végrehajtatnának, a­mit azonban ha a pénzügyi tekintetek meggátolnának, a végrehajtási idő maximumát — ha a mun­kák sikerét biztosítani kívánjuk — még akkor sem ajánlanék 10—12 éven túl ki­terjeszteni. A Tisza folyó fentebb ismertetett sza­bályozási munkálataival szorosabb összefüg­gésben van a Ferencz csatorna ti­szai torkolatának végleges rende­zése. Az ország hajózási forgalma szem­pontjából oly kiválóan fontos e kérdés azonban sokkal bővebb kifejtést igényel, semhogy arra e czikk keretében kiterjesz­kedhetnénk. A Ferencz csatorna tor­kolati szakaszának a tiszaszabályozási mun­kálatokkal kapcsolatos rendezéséről tehát jövő czikkünkben fogunk részletesebben és érdemlegesen nyilatkozni. A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 21. Életet életért. Irta: a „John Halifax“ szerzője. Két kötetben. — Fordította: T—a E—a. — ELSŐ KÖTET. (Folytatás.) 31 Ha keressük és megnyerni igyekszünk egy nő szerelmét, e törekvésünkből önként következik, hogy ha megnyertük, kötelesek vagyunk neki egész megelőző élettörténetünket elmondani, nem hallgatva el belőle semmit, akár szép, akár csúf legyen az Erre a bizalomra neki joga van, és az a férfi, a­ki elhallgatja vagy gyáva, önmagában vagy szíve választottjában kételkedik. Pedig ha nejében kétel­kedik — akkor jaj lesz mind a kettőjüknek! A valódi feleség tiszta szivének szentélyét oly átko­zott történettel feketítené be, melyet örökre saját keblében kellene elrejteni, mindig a legfeketébb árulások egyikének tartottam, melyeket a becsület és szerelem ellen elkövetni lehet. Elmondhatnám-e feleségemnek, vagy annak akit megszeretnék- e végre nyerni, az én egész élettörténetemet ? És ha ezt tenném, nem zárnám-e el örökre magam előtt a szívéhez vezető utat? De feltéve, hogy ettől már elkéstem, s ő már is szeretne, nem lenne-e e miatt én általam, egész életén keresz­tül szerencsétlen? Azt hiszem, hogy igen. Épen ez okoknál fogva sorsom elkerülhetetlen. Van még egy másik ok is, s magam sem tudom várjon az első vagy a második szemponthoz tartozik-e. Ha egy férfi fogadást tett, szabad-e azt meg­szegnie. Felfogadtam egykor valamit, mit semmiesetre sem tarthatnék meg, ha megházasodnám. Ép ésszel s az igazság és gyöngédség legkezdetlegesebb fogal­maival, sem adhatná egy férfi az általa szeretett nőnek a nevét, azzal a lehetőséggel, hogy azt gyer­mekek is fogják egykor örökölni, mert mindnyájukra szenvedést és fájdalmat hozna, ha bekövetkeznék — a vallomás, melyet egész életemben teljes elszánt­sággal megteendőnek találtam, akár közvetlen ha­lálom előtt, akár azután. Ezért is elkerülhetetlennek tartom sorsomat. Ez a szó­­elkerülhetetlen«, mindig megnyug­tat. Az Isten akarata ez. Ha máskép akarta volna, adott volna módot reá, talán az által, hogy küldött volna egy jó asszonyt, aki szeressen, úgy amint a férfiakat, — de nem a hozzám hasonló férfiakat néha szeretni szokták. De nincs attól mit tartani, hogy valaha engem valaki szeressen. Aludjál kedves gyermek. Ezóta bizonyosan mélyen alszol is már, mert mint egyszer mondod, azonnal elalszol, amint fejedet a párnára hajtod. Áldott párna! és drága, kedves gyönyörű kis fej! Jó éjszakát, Aludjál jól, te boldog, tudatlan gyermek! XVI. FEJEZET. A leány naplója. Milyen sok idő telt el, a mióta naplómat bezártam. Egy hónappal és négy nappal ezelőtt ül­tem itt és vártam a papa és Penelope hazaérke­zésére. Igyekeztem vidám lenni s csodálkoztam, hogy várjon miért nem akar ez nekem sikerülni, miért olyan nehéz a szívem, mintha ólommal volna tele. Azt hiszem, hogy ezután soha sem lesz már olyan nehéz többé s nem fognak bántani a képzelt bajok és bánatok, mivel megismerked­tem a valódi bánattal s megismertem a valódi bölcsességet. Nagyon közel voltunk ahoz, hogy szeretett apánkat elveszítjük. Emberileg szólva, el is vesz­tettük volna őt dr. Urquhart nélkül, mert Isten után egyedül az ő nagy ügyességének és fárad­hatatlan ápolásának köszönhetjük, hogy papa életben maradt. Doktor Black maga is ugyanezen a nézeten van. Lehetetlen volna a szegény Papa baleseté­nek és az azt követő betegségnek részleteit le­írnom , bár annak minden napja élénken él em­lékemben és mégis valótlannak látszik. Még csak élek, el nem felejtem soha, és még­sem szeretek reá gondolni sem. Ámbár akkor nem féltem, s mindenre elég erősnek képzeltem magamat, úgy éreztem, vagy úgy tetszik nekem most, mintha úgy éreztem volna magamat, mint tizenkét évvel ezelőtt, midőn egy pic-ni­­en Granton Colint kö­vetve körülmentem egy kerek szikla csúcsának 2 lábnyi széles párkányán, mely menedékes volt s apró sikos füvel volt benőve. Ha elcsúsztunk volna, körülbelől 90 lábnyi magasságból estünk volna le, függőlegesen. Még most is remegek, ha reá gondolok, s elmondva azt dr. Urquhartnak is, épen fentebb irt soraim magyarázataképen, t. i. azt, mily ke­véssé bir néha az ember annak tudatával, hogy mikor megy egy-egy nagy veszélyen keresztül, láttam, hogy ő is megrémült és halotthalvány lett. Soha sem láttam még erős embert oly hir­telen elhalványulni, mint néha ő szokott. Vájjon csakugyan erős­e­n? Az a sok vá­­rasztás bizonyosan meggyengítette egészségét, mely reá, mint orvosra nézve, kétszeres becscsel bír. Azon kell igyekeznünk, hogy vigyázzon ma­gára, s engedje , hogy mi, rockmountiak ké­nyeztethessük őt. Mióta azon­ban választásai vé­get értek, nem sokat láttuk, mert csak nappal tette meg rendes orvosi látogatását, s alig ma­radt 10 perc­nél tovább. Ma reggel azonban, a Papa egyenes kívánsága folytán, Augustus érte ment és magával hozta ebédre. Örömmel jegyzem meg itt, hogy sógoromat máris nagyon szeretem. Nagyfokú jósága, örökös jó kedélye s természetes, sőt néha a tulságig ki­mutatott szeretete neje iránt, melyből aztán per­sze nejének hozzátartozói is részesülnek, lehetet­lenné teszik, hogy az ember meg ne szeresse őt. Lelkemből örülök annak, hogy kilépett a hadse­regből, mert így legalább, háború esetén sem fogják őt külföldre küldhetni. Ő azonban azt állítja, hogy ez esetben becsületbeli dolognak tartaná a hadseregbe való visszalépést. Lisabel pedig, igen természetesen, hallani sem akar erről. Igazán nagyon remény­em, hogy nem lesz belőle semmi. Elég borzasztó a háború már ma­gában véve s távolról nézve is, de midőn kö­zelről érdekel­t a mieink, a mi szeretteink is tényleg részt vesznek benne, s akkor még sokkal de sokkal borzasztóbb. Ha egy-egy szerencsétlen­ség bekövetkezésének lehetőségére gondolunk, azt találjuk, hogy azokat az emberi természet, nem képes elviselni. Hogy az anyák, testvérek, fele­ségek, hogy voltak képesek az utolsó hadjáratot is kiáltani — — — Itt elszédültem, s kénytelen voltam az Írást félbehagyni és ledőlni. Nem va­gyok valami erős mostanság, azaz testileg nem, de lélekben nyugodt, boldog, hálás vagyok, s nem győzök az Istennek elég hálát adni, hogy ked­ves papám életét megkímélte. Úgy tetszik nekem, mintha ennyire még­sem ragaszkodtam volna soha hozzá. De testileg fáradt és gyenge vagyok, szeretném fejemet pihentetni, s ápoltatni maga­mat. Ha volna aki ezt megtegye! — Csakhogy nincs. Mióta emlékszem, nem kényeztetett és gon­dozott senki soha. Midőn ez utolsó sort írtam, bejött az öreg Carlisprightné, valami erős bort hozott vacsorára s kérve kért, hogy feküdjem le. Azt mondta, »a dok­tor« bízta meg, hogy viseljen gondot rám, de ő anél­kül is megtette volna. Jó öreg asszony szegény — szeretném, ha valahogy megtudhatnék, hogy szeren­csétlen leányával mi lett. De miről is írtam ? a mai nap történetéről, mi­vel a közbeeső időről, még ha akarnék, sem volnék képes írni. Ma reggel nem mentem a többiekkel a temp­lomba, mert attól féltem, hogy nem fogok tudni olyan messze menni, aztán meg papával is kellett valakinek maradni. A leányok tehát elmentek és dr. Urquhart is, pedig papa bosszankodott kissé e felett, mert arra számított, hogy jó hosszasan fognak együtt beszélgethetni. Soha sem emlékszem, hogy papa ezelőtt bárki­hez is ragaszkodott volna, vagy hogy ennyire tudta volna bárkinek a társaságát élvezni. A minap, mi­dőn Augustus valami csekélységgel megharagította, azt mondta sajnálja, hogy nejét nem ő maga válasz­totta . Lisabel sokkal jobban tette volna, ha dr. Ur­­quhart­hoz ment volna feleségül. A mi Lisabelünk és dr. Urquhart nevetnem kellett e gondolat felett. A nappal meg az éjszaka, a tűz meg a víz jobban megférnének egymással együtt, mint ők ketten. Penelope, bár (a Francis hibájából ugyan) egy időben ki nem állhatta, sokkal jobban találna hozzá. Sokkal barátságosabb lábon vannak most, mint ré­gebben, é­s„tényleg jó­ viszonyban van ő az egész rockmounti családdal. Érezzük, azt remény­em leg­alább, mindnyájan, hogy tartozásunkat iránta, éle­tünk végéig sem leszünk képesek leróni. E nagy bánatnak is, mint többnyire minden csapásnak, meg voltak áldásos oldalai. Közelebb hozott bennünket egymáshoz annyira, a mennyire csak a közös aggodalom képes, s a mennyire soha sem hittem, hogy összekerüljünk. Különös család va­gyunk , de végre mi is a javulás útjára tértünk. Nem zárkózunk többé külön szobáinkba, mint valami önző medvék az étkezések órájáig, hanem a nappaliba gyűlünk össze s ott ülünk és beszélgetünk papa kö­rül. Ma reggel is, templom után, mielőtt papa lejött volna, egész kis gyűlést tartottunk ott. És bár ez állításom különösen hangzik, daczára annak, hogy pap gyermekei vagyunk, életünkben ma beszéltünk először a templomról s az egyházi szó­noklatról. Az az ifjú ember prédikált, kit papa kénytelen volt segédpapnak megfogadni, s ki, mint Penelope mondá, valószínűleg sohasem fog megfelelni, ha ily különös alapigéket választ s oly szokatlan hangon irt beszédeket tart, mint ma reggel. Attól tartok, hogy nem ismerem bibliámnak történeti részét annyira, amennyire ösmernem kellene, mert legalább Penelope egészen meg volt tudatlansá­gom felett botránykozva, s azt állította, hogy az ő kis növendékei mind jobban tudják az ó­szövetség történetét, mint én. Nyelvemen volt már azt mon­dani, hogy ha tudják is növendékei, de nem tisztelik azt, mivel maguk között előadták az Elijah történe­tét, szegény kopasz orgonistánknak nagy rémületére. Azonban elhallgattam, mert nem helyes a mi jó Pe­­nelope-unkat bosszantani, — én legalább helytelennek tartom azt. De midőn a prédikáczió minden oldalról meg lett vitatva, s rendkívülinek, szokatlannak, a politi­kát a vallással összevegyitőnek s a mindennapi dol­gokat a szós­zékre hurczolónak lett megbélyegezve, (mert mint sejteni kezdem, valami bűnvádi eljárást említett, melylyel most minden újság tele van), meg­ragadtam az alkalmat s megkérdeztem dr. Urquhar­­tot, hogy miről szólt tulajdonképen a prédikáczió ? Gyakran beszélhetek vele oly dolgokról, melyeket papa előtt, vagy testvéreim előtt sohasem mernék említeni, mert bármi legyen is a tárgy, ő mindig kész meghallgatni, kikérdezni és válaszolni, vagy kine­vetve bohóságaimért, vagy komolyan és nyájasan be­szélgetve velem. Ezúttal azonban nem volt olyan türelmes, ha­nem azt kérdezte : — Miért akarja tudni ? — Merő kíváncsiságból, vagyis inkább — nem akartam, hogy azt higyje, hogy vallásos dolgokban nem vezetett egyébb indok a kíváncsiságnál — azért, mert kételkedem a Penelope nézetének helyességé­ben, s félek, hogy ő a segédpappal szemben­ igaz­ságtalan. — Azt hiszi ? — Kérem, keresse ki számomra — s azzal ki­húztam zsebemből kis bibliámat, melyből a kertben olvastam volt — a mai alapigét, ha ugyan nem unja erről beszélni. — Ki ? én ? honnan gondolja ? Őszintén megmondtam neki, hogy modorából. — Ne törődjék az én modorommal, — az nem szép kegyedtől, nem barátságos. — Azután pedig bocsánatot kért, s azt mondta, tudja hogy néha kíméletlenebből beszél velem, mint bárki mással. Ha teszi is, az nem sért engem. Annyi ment­sége lehet neki, hogy mindig el kell ideges és türel­metlen kitöréseit nézni. Szeretném, igazán szeretném, ha néha jobban kimagyarázná magát. Szívesen eltűr­nék tőle egy jó szidást, ha az könnyítene rajta. Per­sze nem említettem volna többé a vallásos kérdést, ha ő pár perc­c­el később elő nem hozta volna azt ismét. Az ablakon kívül álltunk, senki sem volt a közelben, s különben sem szokott ő egész komoly dolgokról beszélni, ha négyszem között nem va­gyunk. —­ Kegyed is azt hiszi, a­mit testvérei, azt ugyanis, hogy a Mózes törvényei a mi törvényeink is — szemet szemért, fogat fogért, életet életért és igy tovább ? Kijelölhettem, hogy nem értem egészen, hogy mire c­éloz. — Az volt a prédikáczió tárgya, hogy váljon az, a­ki él, elveszti-e saját életét. A Mózes törvénye azt kívánta, hogy még az se legyen biztonságban a három mentő város határain túl, a­ki csak történetből gyilkolt, s nem követett el, a­mint most mon­dani szokták, szándékos emberölést. A bosszúálló ha reátalált, megölhette őt. Kérdeztem, mit gondol, mit lehet a bosszúálló alatt érteni: emberi vagy isteni megtorlást ? — Nem tudom, honnan tudjam? miért kérdi tőlem ? Mondhattam volna, hogy azért, mert szeretek vele beszélgetni és őt beszélni hallani, mert sok oly tárgyról, mely felett én hiába törtem az eszemet, az ő véleménye zsinórmértékül szolgált nekem, s lecsen­­desité aggodalmaimat. Czéloztam is ilyesmire, de ő vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani, mert igy folytatá: — Hiszi-e a ma reggeli szónokkal azt, hogy nehány igen, igen ritka eset kivételével, nekünk — keresztényeknek — nincs jogunk életért életet köve­telni? Vagy pedig azt hiszi, a vallás és a józan ész szerint is, hogy minden gyilkost kímélet nélkül fel kell akasztani? Gyakran tűnődtem én e nehéz kérdés felett, mely dr. Urquhartot is éppen annyira bántotta, mint enge­­met. Igazában, gyakran majd rosszul lettem a sok akasztás hírére, melyet az újságból el kellett papának olvasnom. Sokszor ébredtem fel reggel hétkor, s szám­­lálgattam órám szerint, valamelyik szerencsétlen el­itélt végperczeit — míg képzeletem oly élénk színek­kel festette elembe az egész jelenetet, hogy a végre­hajtás inkább gyilkolásnak tetszett nekem, mint az el­követett bűn, melynek pedig csak megtorlása volt. De mégis, hogy lehessen kimondani azt, hogy halálos ítélet ne hozassák többé ? Nem tudtam válaszolni, csak halkan mondtam el magamban azokat a szava­kat, melyek éppen akkor eszembe jutottak, — mert tudjuk, hogy a gyilkosoknak nincs örök élete. — De ha nem követett volna el szándékos em­berölést, ha tegyük fel például, nagy méregben vagy más körülmények következtében, melyek az illetőt józan eszétől megfoszták, követte el a rémtettet; ha vétkét megbánta volna, s minden lehető módon jóvá­tette volna, az elveszett életet megváltotta volna sa­ját élete árán, nem halál által, hanem az élet kínszen­vedése által? — Igen — mondom — jól el tudom az elitélt lelkiállapotát képzelni, s azét is, ki saját lelkiismerete által van elitélve — mint például egy párbajozó — sokkal, de sokkal borzasztóbb az, mint a halál.­­(Folyt. köv.) Országgyűlés. A képviselőház ülése február 21-én A képviselőház mai üléséről lapunk esti kiadá­sában közölt tudósításunkat a következőkkel egészít­jük ki: Az állami tisztviselők illetményeiről­ szóló törvényjavaslat részletes tárgyalása során az igazságügyminisztérium táblázatánál felszólalt Pulszky Ágost előadó: T. ház! A vita mostani folyamán több rendbeli indítvány, illetőleg módosít­­vány adatott be. Ezek közt első volt a Reitter János t. képviselő úr által beadott módosítvány, a­mely, valamint a Márkus József és Boda Vilmos képviselő uraké, nem annyira a bírói, mint inkább a segéd­­személyzet állására vonatkozik. Legyen szabad először ez indítványokkal foglalkozni és azután térni azokra, melyek magával a bírói szervezet módosításával.

Next