Nemzet, 1893. február (12. évfolyam, 3747-3774. szám)
1893-02-22 / 3768. szám
Melléklet a „I Nemzet” 3768. (56.) február 10. számához. Tiszaszabályozás és a Ferenczcsatorna. Remélhetőleg csak néhány nap választ el attól, hogy a törvényhozás tárgyalás alá vegye a Tisza folyó szabályozásának folytatólagos munkálatairól, valamint a Ferencz-csatorna tiszai torkolatának áthelyezéséről a földmivelésügyi miniszter által benyújtott törvényjavaslatot. A Tisza szabályozása, mely a nemzeti vagyont — bátran állíthatjuk, — milliárdokkal gyarapította, ma sem mondható befejezettnek, még oly értelemben sem a mint ilyen természetű munkálatot egyáltalán lehetséges emberileg befejezni. A szabályozásnak Vásárhelyi és Paleocapa javaslatai alapján megállapított rendszere szerint ugyanis a Tisza kanyargós medre 111 átvágással megrövidítendő s árvizei töltések közé voltak fogandók. E kettős feladat megoldását —a munkák természeténél fogva — megosztotta az állam és az érdekeltség. Az állam feladata lett ugyanis a mederrendezés, tehát az átvágások létesítése, míg a töltések építése vagyis a tulajdonképeni ármentesítés az érdekeltség kötelezettségévé tétetett. S hogy a tiszai érdekeltség — az árvízszin folytonos emelkedése következtében — mily óriási munkát végzett töltéseinek annyiszor megújuló emelése, erősbítése és újjáépítése által, annak jellemzésére legyen elég felhoznunk azt az egyetlen adatot, hogy a tiszai társulatok adóssága a múlt év végén mintegy 75 millió írtra rúgott. Ezzel szemben az állam a tiszai átvágások létesítésére 1890. év végéig összesen 11.400.000 irtot adott ki. Ezzel a költséggel s a folyó természetes működésének a segítségével a 136 kilométer összes hoszszal biró 112 átvágásból anyamederré kiképződött 60, fejlődésben van 37, és nem képződik 15 átvágás. Különösen kedvezőtlenül képződnek az átvágások a Tisza középső és alsó szakaszain, daczára az itt végrehajtott nagy és költséges munkálatoknak, úgy, hogy amíg a Tisza-Újlaktól Tokajig eső 61 átvágásból anyamederré fejlődött 40, fejlődésben van 11, nem fejlődik, illetve feliszapolódott 10 átvágás, addig a Tokaj alatti 51 átvágásból anyamederré képződött 20, fejlődésben van 26 és nem fejlődik 5 átvágás. A tiszai átvágásoknak — különösen a folyó középső és alsó szakaszán tapasztalt — kedvezőtlen fejlődése igen hátrányos befolyást gyakorol az árvizszin alakulására s e mellett, miután az elvágott kanyarokat az átvágások fejletlensége miatt nem lehet elzárni, gátlólag hat egyszersmind a meder kívánatos fejlődésére s a töltések egységes és rendszeres vonalozására, illetve végleges kiépítésére. A Tiszaszabályozás befejezésének tehát — amennyire t. i. ilyen természetű munkálatoknál befejezésről egyáltalán szó lehet — elengedhetetlen és immár halaszthatatlan feltétele a meder megfelelő rendezése és pedig egyrészt az átvágások kellő kibővítése, másrészt az elfajulásnak induló mederrészek megjavítása és a víz szabad lefolyását gátló akadályok elhárítása által, amihez hozzájő még a mellékfolyóknak megfelelő rendezése. Ennek a négy kiválóan fontos feladatnak a megoldására hivatvák azok a nagyobb szabású s az egész Tiszára és mellékfolyóira kiterjedő mederrendező munkálatok, amelyeket az országos vízépítészeti hivatal kiváló szakértelemmel és a rendelkezésre álló adatok gondos és lelkiismeretes felhasználásával megállapított s amelyek végrehajtásának engedélyezését kéri most a földmivelési miniszter a törvényhozástól. A végrehajtandó munkálatok túlnyomó része az átvágások kibővítésére esik s erre nézve az orsz. vízépítészeti hivatal abban állapodott meg — amihez a vízügyi műszaki tanács is hozzájárult , hogy a Tokajtól Csongrádig levő, még ki nem képződött átvágások, az anyameder nagyságának 50°/o-ára, a Csongrádon aluli kiképzetten átvágások pedig az anyameder bőségének 75°/o-ára képeztessenek ki. Ezt a megkülönböztetést indokolja az a körülmény, hogy a Csongrád feletti folyamszakaszon nem képez sürgős szükséget az átvágások kibővítése, mivel ott az árvíz lefolyása különben is elég gyors, mig az alsó szakaszon lehetőleg törekedni kell a vízlefolyás gyorsítására, mivel ott a vízszin esése igen csekély s ennélfogva az árvizek lefolyása szerfelett lassú, ami az árvíz elleni védekezés szempontjából nagyon hátrányos. Az orsz. vízépítészeti hivatal által megállapított terv szerint Tokajtól a csongrádi határig 10, azon alul Titelig 17, tehát összesen 27 átvágás igényel bővítést, aminek összköltsége 13,115,363 frt 12 krt tenne ki. Ez átvágások közül azonban egynek, nevezetesen a 96. számú borjasi átvágásnak a kibővítését illetőleg eltért a vizépitészeti hivatal az átvágások bővítésére megállapított egységes mértéktől s ezt az anyameder bőségének nem 75°/0-ára — mint az alsó átvágásokat mind — hanem csak 50°/6-ára javasolja kibővíttetni, ami a költségeket 1.463,977 forint 18 krajczárral csökkenti, úgy hogy ennek levonásával az átvágások tervezett kibővítésére, a fentebb jelzett összeggel szemben csak 11.651,385 frt 94 krra tenne szükség. A borjasi átvágás jelzett csekélyebb mérvű kibővítése szoros kapcsolatban áll a Ferencz-csatorna torkolati szakaszának végleges rendezésével, mely kérdésnek kiváló fontossága megérdemli, hogy azzal tüzetesebben foglalkozzunk. Mielőtt azonban ennek a kérdésnek érdemleges tárgyalására kitérnénk, helyesebbnek véljük, ha sorba vesszük azokat a munkálatokat, amelyeknek végrehajtását az orsz. vízépítészeti hivatal a Tisza és mellékfolyói egységes szabályozásának továbbfejlesztése czéljából megállapította. A fő részét ezeknek a munkálatoknak — mint már fentebb előadtuk — az átvágások megfelelő kibővítése képezi, amiről fentebb már részletesen szólottunk. A további munkálatok czélja a folyó medrének megfelelő rendezése, azonban csak oly értelemben és mértékben, hogy ezek által a szakadozó partok biztosíttassanak, a meder — a hol keskeny, — kibővittessék, ahol tulszéles, összeszorittassék, ahol nem elég mély, megfelelően kimélyittessék s az éles kanyarok megszüntettessenek. — E munkálatok megállapítása a vízrajzi osztály által nagy szakavatottsággal végzett felvételek és tanulmányok alapján történt, amelyek kellő biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy e munkák megállapítása a tényleges viszonyoknak megfelelően történt. Ezeknek a költsége 5 és fél millió írtra volt előirányozva, amihez a hullámtéri rendetlenségek eltávolítása czímén fel van véve fél millió frt, úgy, hogy a mederrendezési munkák összköltsége kereken 6 millió frtot tesz. E munkálatok költségeihez — amennyiben a munkálatok tisztán az ármentesítés érdekében végzendők — természetesen magának az érdekeltségnek is megfelelő arányban hozzá kell járulnia, amint hogy ilyen védműveket maguk az ármentesítő társulatok is kénytelenek az ármentesítés biztonsága érdekében végrehajtani. Ezt a hozzájárulást leszámítva, a mederrendezési munkálatok költsége kereken öt millió írtra van előirányozva. A tervezett munkálatok utolsó sorozatát a mellékfolyókon végrehajtandó munkálatok képezik. Ezen a czímen azonban csakis a Bodrog folyó némely fejletlen átvágásainak a kibővítése van tervezve, összesen 406 ezer frt költséggel. A Szamos folyó rég tervezett szabályozására csupán a tanulmányok vannak kilátásba helyezve, úgyszintén a Maros folyó rendezésére is, míg a Kőrösök szabályozásának folytatása, a már megállapított keretben külön van kilátásba véve s e czélra évenként még továbbra is évi 300—400 ezer frt felvételét helyezi kilátásba a miniszter, a beruházások rovata alatt. Úgy, hogy tulajdonképen az egyetlen Bodrog folyó részleges szabályozását is helyesebb lett volna kivenni a törvényjavaslat keretéből s ennek a költségei is — épugy mint a Kőrösökön végzendő munkák költsége, — helyesebben a beruházázások rovata alatt tett volna évenként a költségvetésbe fölveendő, amint az különben eddig is történt. Összegezve az elmondottakat, a törvényjavaslat a Tiszán és Bodrogon végzendő munkálatok összköltségét kerek számban 17 millió írtban állapítja meg, mely összeg 17 éven át tenne, megfelelő évi részletekben az állami költségvetésbe felveendő. Az országos vízépítészeti hivatal eredetileg úgy tervezte, hogy ezek az összes munkálatok 10—12 év alatt végrehajtassanak, a törvényjavaslat azonban 17 évre kívánja a tervezett munkák végrehajtását kiterjeszteni. Úgy az átvágások bővítésének megállapított mértéke, t. i. az a bizonyos 50 és 7 5°/c, valamint a bővítési munkálatok végrehajtására megállapított időtartam késztet bennünket némely tárgyilagos és tisztán szakszerű megjegyzésre. A törvényjavaslat indokolása nem tesz említést arról, hogy az orsz. vízépítészeti hivatal minő adatok és tapasztalatok alapján állapította meg az átvágások kibővítésének ezt a nagyon is határozott és abszolút mértékét. Tudvalevő ugyanis, hogy az átvágások lelképződése számos oly természeti tényezőtől függ, amelyek aligha érvényesülnek együttesen és egyformán valamennyi átvágásnál. A szerint ugyanis, amint más meg más az átvágás és az általa elmetszett kanyar hossza közötti arány, változik az átvágásban lefolyó víz sebessége, az átvágás talajának a minősége, irányának megfelelő, vagy kevésbbé sikerült megválasztása; mind oly tényezők, amelyektől lényegesen függ az átvágás kiképződése. Határozott mértéket nem tehet tehát az átvágások kibővítésére megszabni, hanem a bővítést a tapasztalatok által feltüntetett szükséghez képest tehet és kell esetről-esetre, minden egyes átvágásra nézve megállapítani. S éppen ez okból nem is tehet az átvágások kiképeztetésére 10—12 évre, még kevésbbé 17 évre előre, még megközelítő programmot is alkotni. Az országos vízépítészeti hivatal tehát — bizonyára az átvágásoknál szerzett tapasztalatok alapján — valószínűleg oly átlagos mértékeként állapította meg az átvágásoknak az anyameder 50, illetve 75°/o-ra teendő kibővítését, amely átlagos mérték keretébe a 10—12 évre elosztott munkálatok valószínűleg akként beilleszthetők lesznek, hogy mindenik átvágás, a sikeres képződéséhez szükséges arányban tesz annak idején — amidőn a sor reá kerül — kibővíthető. Ily szempontból megítélve a bővítés tervezett mértékét, azt részünkről is elfogadhatónak tartjuk. A munkálatoknak 17 évre való elosztását azonban műszaki szempontból sehogy sem tartjuk indokolhatónak. Mert azt ma teljes lehetetlen megítélni, hogy ez alatt a rendkívül hosszú idő alatt minő változásokat fog maga a természet előidézni a folyó mederviszonyaiban s egyáltalán nem tehet ily munkálatokra 17 évre programmot még csak megközelítőleg sem megállapítani, s az ilyen programos illúziónál egyébnek alig nevezhető. Hogy mégis miért tett épen 17 év megállapítva, azt elárulja a munkálatok költségeinek végösszege, a 17 millióért. A czél tehát tulajdonképpen nem az, hogy a Tisza folyó egységes és rendszer szabályozásának kellő tovább- fejlesztéséhez szükséges munkálatok a mű-szaki követelmények által indokolt mértékben, sorrendben és időben végrehajtassanak, hanem csupán az a tisztán pénzügyi motívum, hogy a jelzett célra 17 éven át, évenként átlag egy millióért, az állami költségvetésbe fölvetessék. Pusztán ezért azonban szükségtelen volt a végrehajtandó munkálatoknak már most oly nagy részletességgel való megállapítása, amelyet 17 hosszú esztendő természeti befolyása bizony nagyon sokban meg fog változtatni s bizonyára tíz év sem telik bele, hogy az e törvényjavaslat alapjául vett terveket lényegesen meg fog kelteni változtatni. Részünkről az orsz. vízépítészeti hivatal által ezeknek a munkálatoknak a végrehajtására megállapított 10—12 évi időt is maximálisnak tekintjük, amint hogy valószínűleg annak tekintette azt a nevezett hivatal is s a tervezett munkák sikeres végrehajtása érdekében kívánatosnak tartanák, ha a jelzett munkálatok 6—8 év alatt végrehajtatnának, amit azonban ha a pénzügyi tekintetek meggátolnának, a végrehajtási idő maximumát — ha a munkák sikerét biztosítani kívánjuk — még akkor sem ajánlanék 10—12 éven túl kiterjeszteni. A Tisza folyó fentebb ismertetett szabályozási munkálataival szorosabb összefüggésben van a Ferencz csatorna tiszai torkolatának végleges rendezése. Az ország hajózási forgalma szempontjából oly kiválóan fontos e kérdés azonban sokkal bővebb kifejtést igényel, semhogy arra e czikk keretében kiterjeszkedhetnénk. A Ferencz csatorna torkolati szakaszának a tiszaszabályozási munkálatokkal kapcsolatos rendezéséről tehát jövő czikkünkben fogunk részletesebben és érdemlegesen nyilatkozni. A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 21. Életet életért. Irta: a „John Halifax“ szerzője. Két kötetben. — Fordította: T—a E—a. — ELSŐ KÖTET. (Folytatás.) 31 Ha keressük és megnyerni igyekszünk egy nő szerelmét, e törekvésünkből önként következik, hogy ha megnyertük, kötelesek vagyunk neki egész megelőző élettörténetünket elmondani, nem hallgatva el belőle semmit, akár szép, akár csúf legyen az Erre a bizalomra neki joga van, és az a férfi, aki elhallgatja vagy gyáva, önmagában vagy szíve választottjában kételkedik. Pedig ha nejében kételkedik — akkor jaj lesz mind a kettőjüknek! A valódi feleség tiszta szivének szentélyét oly átkozott történettel feketítené be, melyet örökre saját keblében kellene elrejteni, mindig a legfeketébb árulások egyikének tartottam, melyeket a becsület és szerelem ellen elkövetni lehet. Elmondhatnám-e feleségemnek, vagy annak akit megszeretnék- e végre nyerni, az én egész élettörténetemet ? És ha ezt tenném, nem zárnám-e el örökre magam előtt a szívéhez vezető utat? De feltéve, hogy ettől már elkéstem, s ő már is szeretne, nem lenne-e e miatt én általam, egész életén keresztül szerencsétlen? Azt hiszem, hogy igen. Épen ez okoknál fogva sorsom elkerülhetetlen. Van még egy másik ok is, s magam sem tudom várjon az első vagy a második szemponthoz tartozik-e. Ha egy férfi fogadást tett, szabad-e azt megszegnie. Felfogadtam egykor valamit, mit semmiesetre sem tarthatnék meg, ha megházasodnám. Ép ésszel s az igazság és gyöngédség legkezdetlegesebb fogalmaival, sem adhatná egy férfi az általa szeretett nőnek a nevét, azzal a lehetőséggel, hogy azt gyermekek is fogják egykor örökölni, mert mindnyájukra szenvedést és fájdalmat hozna, ha bekövetkeznék — a vallomás, melyet egész életemben teljes elszántsággal megteendőnek találtam, akár közvetlen halálom előtt, akár azután. Ezért is elkerülhetetlennek tartom sorsomat. Ez a szóelkerülhetetlen«, mindig megnyugtat. Az Isten akarata ez. Ha máskép akarta volna, adott volna módot reá, talán az által, hogy küldött volna egy jó asszonyt, aki szeressen, úgy amint a férfiakat, — de nem a hozzám hasonló férfiakat néha szeretni szokták. De nincs attól mit tartani, hogy valaha engem valaki szeressen. Aludjál kedves gyermek. Ezóta bizonyosan mélyen alszol is már, mert mint egyszer mondod, azonnal elalszol, amint fejedet a párnára hajtod. Áldott párna! és drága, kedves gyönyörű kis fej! Jó éjszakát, Aludjál jól, te boldog, tudatlan gyermek! XVI. FEJEZET. A leány naplója. Milyen sok idő telt el, a mióta naplómat bezártam. Egy hónappal és négy nappal ezelőtt ültem itt és vártam a papa és Penelope hazaérkezésére. Igyekeztem vidám lenni s csodálkoztam, hogy várjon miért nem akar ez nekem sikerülni, miért olyan nehéz a szívem, mintha ólommal volna tele. Azt hiszem, hogy ezután soha sem lesz már olyan nehéz többé s nem fognak bántani a képzelt bajok és bánatok, mivel megismerkedtem a valódi bánattal s megismertem a valódi bölcsességet. Nagyon közel voltunk ahoz, hogy szeretett apánkat elveszítjük. Emberileg szólva, el is vesztettük volna őt dr. Urquhart nélkül, mert Isten után egyedül az ő nagy ügyességének és fáradhatatlan ápolásának köszönhetjük, hogy papa életben maradt. Doktor Black maga is ugyanezen a nézeten van. Lehetetlen volna a szegény Papa balesetének és az azt követő betegségnek részleteit leírnom , bár annak minden napja élénken él emlékemben és mégis valótlannak látszik. Még csak élek, el nem felejtem soha, és mégsem szeretek reá gondolni sem. Ámbár akkor nem féltem, s mindenre elég erősnek képzeltem magamat, úgy éreztem, vagy úgy tetszik nekem most, mintha úgy éreztem volna magamat, mint tizenkét évvel ezelőtt, midőn egy pic-nien Granton Colint követve körülmentem egy kerek szikla csúcsának 2 lábnyi széles párkányán, mely menedékes volt s apró sikos füvel volt benőve. Ha elcsúsztunk volna, körülbelől 90 lábnyi magasságból estünk volna le, függőlegesen. Még most is remegek, ha reá gondolok, s elmondva azt dr. Urquhartnak is, épen fentebb irt soraim magyarázataképen, t. i. azt, mily kevéssé bir néha az ember annak tudatával, hogy mikor megy egy-egy nagy veszélyen keresztül, láttam, hogy ő is megrémült és halotthalvány lett. Soha sem láttam még erős embert oly hirtelen elhalványulni, mint néha ő szokott. Vájjon csakugyan erősen? Az a sok várasztás bizonyosan meggyengítette egészségét, mely reá, mint orvosra nézve, kétszeres becscsel bír. Azon kell igyekeznünk, hogy vigyázzon magára, s engedje , hogy mi, rockmountiak kényeztethessük őt. Mióta azonban választásai véget értek, nem sokat láttuk, mert csak nappal tette meg rendes orvosi látogatását, s alig maradt 10 percnél tovább. Ma reggel azonban, a Papa egyenes kívánsága folytán, Augustus érte ment és magával hozta ebédre. Örömmel jegyzem meg itt, hogy sógoromat máris nagyon szeretem. Nagyfokú jósága, örökös jó kedélye s természetes, sőt néha a tulságig kimutatott szeretete neje iránt, melyből aztán persze nejének hozzátartozói is részesülnek, lehetetlenné teszik, hogy az ember meg ne szeresse őt. Lelkemből örülök annak, hogy kilépett a hadseregből, mert így legalább, háború esetén sem fogják őt külföldre küldhetni. Ő azonban azt állítja, hogy ez esetben becsületbeli dolognak tartaná a hadseregbe való visszalépést. Lisabel pedig, igen természetesen, hallani sem akar erről. Igazán nagyon reményem, hogy nem lesz belőle semmi. Elég borzasztó a háború már magában véve s távolról nézve is, de midőn közelről érdekelt a mieink, a mi szeretteink is tényleg részt vesznek benne, s akkor még sokkal de sokkal borzasztóbb. Ha egy-egy szerencsétlenség bekövetkezésének lehetőségére gondolunk, azt találjuk, hogy azokat az emberi természet, nem képes elviselni. Hogy az anyák, testvérek, feleségek, hogy voltak képesek az utolsó hadjáratot is kiáltani — — — Itt elszédültem, s kénytelen voltam az Írást félbehagyni és ledőlni. Nem vagyok valami erős mostanság, azaz testileg nem, de lélekben nyugodt, boldog, hálás vagyok, s nem győzök az Istennek elég hálát adni, hogy kedves papám életét megkímélte. Úgy tetszik nekem, mintha ennyire mégsem ragaszkodtam volna soha hozzá. De testileg fáradt és gyenge vagyok, szeretném fejemet pihentetni, s ápoltatni magamat. Ha volna aki ezt megtegye! — Csakhogy nincs. Mióta emlékszem, nem kényeztetett és gondozott senki soha. Midőn ez utolsó sort írtam, bejött az öreg Carlisprightné, valami erős bort hozott vacsorára s kérve kért, hogy feküdjem le. Azt mondta, »a doktor« bízta meg, hogy viseljen gondot rám, de ő anélkül is megtette volna. Jó öreg asszony szegény — szeretném, ha valahogy megtudhatnék, hogy szerencsétlen leányával mi lett. De miről is írtam ? a mai nap történetéről, mivel a közbeeső időről, még ha akarnék, sem volnék képes írni. Ma reggel nem mentem a többiekkel a templomba, mert attól féltem, hogy nem fogok tudni olyan messze menni, aztán meg papával is kellett valakinek maradni. A leányok tehát elmentek és dr. Urquhart is, pedig papa bosszankodott kissé e felett, mert arra számított, hogy jó hosszasan fognak együtt beszélgethetni. Soha sem emlékszem, hogy papa ezelőtt bárkihez is ragaszkodott volna, vagy hogy ennyire tudta volna bárkinek a társaságát élvezni. A minap, midőn Augustus valami csekélységgel megharagította, azt mondta sajnálja, hogy nejét nem ő maga választotta . Lisabel sokkal jobban tette volna, ha dr. Urquharthoz ment volna feleségül. A mi Lisabelünk és dr. Urquhart nevetnem kellett e gondolat felett. A nappal meg az éjszaka, a tűz meg a víz jobban megférnének egymással együtt, mint ők ketten. Penelope, bár (a Francis hibájából ugyan) egy időben ki nem állhatta, sokkal jobban találna hozzá. Sokkal barátságosabb lábon vannak most, mint régebben, és„tényleg jó viszonyban van ő az egész rockmounti családdal. Érezzük, azt reményem legalább, mindnyájan, hogy tartozásunkat iránta, életünk végéig sem leszünk képesek leróni. E nagy bánatnak is, mint többnyire minden csapásnak, meg voltak áldásos oldalai. Közelebb hozott bennünket egymáshoz annyira, a mennyire csak a közös aggodalom képes, s a mennyire soha sem hittem, hogy összekerüljünk. Különös család vagyunk , de végre mi is a javulás útjára tértünk. Nem zárkózunk többé külön szobáinkba, mint valami önző medvék az étkezések órájáig, hanem a nappaliba gyűlünk össze s ott ülünk és beszélgetünk papa körül. Ma reggel is, templom után, mielőtt papa lejött volna, egész kis gyűlést tartottunk ott. És bár ez állításom különösen hangzik, daczára annak, hogy pap gyermekei vagyunk, életünkben ma beszéltünk először a templomról s az egyházi szónoklatról. Az az ifjú ember prédikált, kit papa kénytelen volt segédpapnak megfogadni, s ki, mint Penelope mondá, valószínűleg sohasem fog megfelelni, ha ily különös alapigéket választ s oly szokatlan hangon irt beszédeket tart, mint ma reggel. Attól tartok, hogy nem ismerem bibliámnak történeti részét annyira, amennyire ösmernem kellene, mert legalább Penelope egészen meg volt tudatlanságom felett botránykozva, s azt állította, hogy az ő kis növendékei mind jobban tudják az ószövetség történetét, mint én. Nyelvemen volt már azt mondani, hogy ha tudják is növendékei, de nem tisztelik azt, mivel maguk között előadták az Elijah történetét, szegény kopasz orgonistánknak nagy rémületére. Azonban elhallgattam, mert nem helyes a mi jó Penelope-unkat bosszantani, — én legalább helytelennek tartom azt. De midőn a prédikáczió minden oldalról meg lett vitatva, s rendkívülinek, szokatlannak, a politikát a vallással összevegyitőnek s a mindennapi dolgokat a szószékre hurczolónak lett megbélyegezve, (mert mint sejteni kezdem, valami bűnvádi eljárást említett, melylyel most minden újság tele van), megragadtam az alkalmat s megkérdeztem dr. Urquhartot, hogy miről szólt tulajdonképen a prédikáczió ? Gyakran beszélhetek vele oly dolgokról, melyeket papa előtt, vagy testvéreim előtt sohasem mernék említeni, mert bármi legyen is a tárgy, ő mindig kész meghallgatni, kikérdezni és válaszolni, vagy kinevetve bohóságaimért, vagy komolyan és nyájasan beszélgetve velem. Ezúttal azonban nem volt olyan türelmes, hanem azt kérdezte : — Miért akarja tudni ? — Merő kíváncsiságból, vagyis inkább — nem akartam, hogy azt higyje, hogy vallásos dolgokban nem vezetett egyébb indok a kíváncsiságnál — azért, mert kételkedem a Penelope nézetének helyességében, s félek, hogy ő a segédpappal szemben igazságtalan. — Azt hiszi ? — Kérem, keresse ki számomra — s azzal kihúztam zsebemből kis bibliámat, melyből a kertben olvastam volt — a mai alapigét, ha ugyan nem unja erről beszélni. — Ki ? én ? honnan gondolja ? Őszintén megmondtam neki, hogy modorából. — Ne törődjék az én modorommal, — az nem szép kegyedtől, nem barátságos. — Azután pedig bocsánatot kért, s azt mondta, tudja hogy néha kíméletlenebből beszél velem, mint bárki mással. Ha teszi is, az nem sért engem. Annyi mentsége lehet neki, hogy mindig el kell ideges és türelmetlen kitöréseit nézni. Szeretném, igazán szeretném, ha néha jobban kimagyarázná magát. Szívesen eltűrnék tőle egy jó szidást, ha az könnyítene rajta. Persze nem említettem volna többé a vallásos kérdést, ha ő pár perccel később elő nem hozta volna azt ismét. Az ablakon kívül álltunk, senki sem volt a közelben, s különben sem szokott ő egész komoly dolgokról beszélni, ha négyszem között nem vagyunk. — Kegyed is azt hiszi, amit testvérei, azt ugyanis, hogy a Mózes törvényei a mi törvényeink is — szemet szemért, fogat fogért, életet életért és igy tovább ? Kijelölhettem, hogy nem értem egészen, hogy mire céloz. — Az volt a prédikáczió tárgya, hogy váljon az, aki él, elveszti-e saját életét. A Mózes törvénye azt kívánta, hogy még az se legyen biztonságban a három mentő város határain túl, aki csak történetből gyilkolt, s nem követett el, amint most mondani szokták, szándékos emberölést. A bosszúálló ha reátalált, megölhette őt. Kérdeztem, mit gondol, mit lehet a bosszúálló alatt érteni: emberi vagy isteni megtorlást ? — Nem tudom, honnan tudjam? miért kérdi tőlem ? Mondhattam volna, hogy azért, mert szeretek vele beszélgetni és őt beszélni hallani, mert sok oly tárgyról, mely felett én hiába törtem az eszemet, az ő véleménye zsinórmértékül szolgált nekem, s lecsendesité aggodalmaimat. Czéloztam is ilyesmire, de ő vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani, mert igy folytatá: — Hiszi-e a ma reggeli szónokkal azt, hogy nehány igen, igen ritka eset kivételével, nekünk — keresztényeknek — nincs jogunk életért életet követelni? Vagy pedig azt hiszi, a vallás és a józan ész szerint is, hogy minden gyilkost kímélet nélkül fel kell akasztani? Gyakran tűnődtem én e nehéz kérdés felett, mely dr. Urquhartot is éppen annyira bántotta, mint engemet. Igazában, gyakran majd rosszul lettem a sok akasztás hírére, melyet az újságból el kellett papának olvasnom. Sokszor ébredtem fel reggel hétkor, s számlálgattam órám szerint, valamelyik szerencsétlen elitélt végperczeit — míg képzeletem oly élénk színekkel festette elembe az egész jelenetet, hogy a végrehajtás inkább gyilkolásnak tetszett nekem, mint az elkövetett bűn, melynek pedig csak megtorlása volt. De mégis, hogy lehessen kimondani azt, hogy halálos ítélet ne hozassák többé ? Nem tudtam válaszolni, csak halkan mondtam el magamban azokat a szavakat, melyek éppen akkor eszembe jutottak, — mert tudjuk, hogy a gyilkosoknak nincs örök élete. — De ha nem követett volna el szándékos emberölést, ha tegyük fel például, nagy méregben vagy más körülmények következtében, melyek az illetőt józan eszétől megfoszták, követte el a rémtettet; ha vétkét megbánta volna, s minden lehető módon jóvátette volna, az elveszett életet megváltotta volna saját élete árán, nem halál által, hanem az élet kínszenvedése által? — Igen — mondom — jól el tudom az elitélt lelkiállapotát képzelni, s azét is, ki saját lelkiismerete által van elitélve — mint például egy párbajozó — sokkal, de sokkal borzasztóbb az, mint a halál.(Folyt. köv.) Országgyűlés. A képviselőház ülése február 21-én A képviselőház mai üléséről lapunk esti kiadásában közölt tudósításunkat a következőkkel egészítjük ki: Az állami tisztviselők illetményeiről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalása során az igazságügyminisztérium táblázatánál felszólalt Pulszky Ágost előadó: T. ház! A vita mostani folyamán több rendbeli indítvány, illetőleg módosítvány adatott be. Ezek közt első volt a Reitter János t. képviselő úr által beadott módosítvány, amely, valamint a Márkus József és Boda Vilmos képviselő uraké, nem annyira a bírói, mint inkább a segédszemélyzet állására vonatkozik. Legyen szabad először ez indítványokkal foglalkozni és azután térni azokra, melyek magával a bírói szervezet módosításával.