Nemzet, 1893. március (12. évfolyam, 3775-3804. szám)

1893-03-31 / 3804. szám

SzJBHKRBZrfis^Q ■ Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, X. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: Kiadó-hivatali :­­ Ferencziek­-tere, Athenaeum-épület, földszint, Előfizetési díj . A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ......... .. ...................... m­p 2 frt 3 hónapra g , 6 hónapra .......................... 12 . Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 a­rra 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.)­ 3804. (89.) szám. Budapest, 1893. Péntek, márczius 31. XII. évi folyam. im mi in in iiuii iii mi in ii ■ iiiiiii iihiii ■ i ■HHHi ii i ma ■kt ii ii iib ii i11 i i ii in 11 ii'*ihi ni i mii Uj alapítások. Budapest, márcz. 80. Élénk, pezsgő élet uralkodik értékpa­pír birtokosaink körében, mint minden esz­tendőben. Tavasz közeledtével, tavasz viru­­lása alatt tartják a részvénytársaságok rendszerint közgyűléseiket. Ekkor van egy­szer egy esztendőben alkalmuk a boldog, vagy szerencsétlen részvénytulajdonosoknak arra, hogy betekintést nyerjenek a társa­ságaik kezelésének szövevényes gépezetébe, hogy megtudják, miként kezelik azt a pénzt, melyet igazgatóságaikra bíztak és hogy meglássák, miként sáfárkodnak a tár­saság vezetői a társaságok vagyonával. Az utolsó években mind szélesebb ré­tegek figyelme irányul részvényes vállala­taink felé. Mind többen és többen használ­ják fel tőkéiket arra, hogy a magasabb jövedelemmel kecsegtető részvényekbe he­lyezzék el tőkéiket. A­nélkül, hogy a ta­­karékpénztárilag kezelt betéti tőkék átlaga csökkent volna, sőt inkább az ily módon el­helyezett tőkék tetemes gyarapodása mel­lett, keresi fel a közönség az értékpapíro­kat és ezek között főleg a részvényeket. Az értelmiség terjedésével terjed egyúttal azok száma is, akik tőkéik jövedelmezőbb befektetését óhajtják. Az utolsó konverszió eredményei mu­tatják, hogy a legkisebb összegekre menő megtakarítással rendelkező körökben is már tért foglalt a tőkének állampapírokban való elhelyezése és úgy látszik, a közönség a biztos, de alacsonyabb kamatozású állam­papír és záloglevél mellett pénzét kezdi a bizonytalanabb, de kecsegtetőbb jövedelme­zőségű részvényekbe is befektetni. A közönségnek ez a mindinkább ter­jedő vállalkozási szelleme az oka annak, hogy az utolsó években a részvény­társa­sági forma nálunk oly hatalmas lendületet és elterjedést nyert. Örvendetes ez a jelenség, mert a rész­vénytársasági tőkecsoportosulás előnyeit senki sem tagadhatja. A nagy vállalatok egyrészről, a közérdek, a kultúra, a gaz­dasági emelkedés érdekében szükséges in­tézmények másrészről, aligha létesültek volna nálunk oly nagy számban, mint a minőben létesültek, ha a részvényeseknek ott vállalkozási szelleme, itt áldozatkész­sége meg nem lett volna. De tagadhatat­lan az is, hogy a gyorsított haladás ezen a téren, különösen az utolsó három-négy esz­tendőben, együtt járt számos visszás je­lenséggel. A részvénytársasági alakulás egészség­telen oldalai nálunk, tőkeszegénységünk miatt kirívóbbak és minden esztendő köz­gyűlési időszaka nem egy, hanem több rész­vénytársaság kedvezőtlen helyzetére vet élénk világot. Igaz, hogy ezek száma a meggyökerezett, megerősödött és fényes eredményeket felmutató régibb és újabb vállalatoké mellett elveszően csekély és nem homályosítja el ezeknek sikereit, de a vi­­szásságok, melyeket egy-egy közgyűlés a nyilvánosság elé tár, rendszerint olyanok, melyek a helytelen és meggondolatlan ala­kulásra vezethetők vissza. A régibb részvénytársaságok szép eredményei, az általuk kiosztott magas összegű osztalékok könnyűvé teszik új részvénytársaságok alakítását. A közönség általában véve könnyen hisz és hiszékeny­sége még növekedik, ha meglepő példák állnak előtte. A részvénytársasági alapítás e könnyű­sége, a közönség résztvételi vágya az utolsó években, mint a gazdasági fellendülés ide­jén mindenütt és minden­­időben, számos korosszülöttet hozott létre a részvénytársa­sági téren. A­helyett, hogy új tért kerestek volna maguknak azok, a­kiket a vállalkozási szel­lem részvénytársasági vállalatok létesítésére buzdított, a régi példák után indulva, túl­termelést idéztek elő bizonyos tevékenységi téren és a­helyett, hogy új működési kört keresve, részvényeseikre nézve nyereséges üzletet folytattak volna, versenyre keltek régebbi társaikkal, bénítva azok tevékeny­ségét, csorbítva azok jövedelmezőségét ha­szon nélkül magukra és a közre nézve. Mások, félreismerve a részvénytársasági alak természetét, oly üzletágakra és oly te­vékenységi körökre alkalmazták azt, a­me­lyek a részvénytársasági alakulatot meg nem bírják. Számos oly részvénytársaságunk ala­kult, a­melynek alakítása már azért is fö­lösleges volt, mert az alapjukat képező vál­lalkozás nem kíván meg nagyobb tőkét, mint a minővel egyes jobbmódú egyén is rendelkezhetik. Számos részvénytársaság küzd a megélhetés sanyarú gondjaival, mert vállalkozása előre ki nem számítható, de előrelátható konjunktúrák következtében te­temes veszteséggel járt és mert a megha­tározott alaptőke betartása lehetetlenné vált. A mostani közgyűlési időszakban szá­mos, tagadhatatlanul fényes sikerű vállala­tunk által nyújtott biztató fejlődési képnek ezek a veszteséget, vagy aránytalanul cse­kély nyereséget feltüntető vállalatok jelen­tései képezik sötét hátterét, melyről annál élénkebben válnak ki az egészséges rész­vénytársaságok szép haladásának körvona­lai. De a szép eredményű vállalatokat nézve, a kevésbbé biztató reményt nyújtó, sőt si­vár helyzetű részvénytársaságok viszonyai­ban rejlő veszélyt nem szabad kicsinyelni. Különösen ma nem, a­midőn a tőzsdén még a nagyobb rizikóval járó értékpapírok ér­tékének becslése is a lehető legalacsonyabb kamatláb számítása mellett történik. Az új részvény­vállalatok alapítása még most is virágjában van. Számos oly vállalat láncírozása folyik a tőzsdén, melyeknek belső viszonyait még egyetlen közgyűlés sem tárta fel. E vállalatok részvényeinek magas árfo­lyamát a régibb, hasonló vállalatok fényes helyzetével indokolják most is, mint mindig a közönség hiszékenységén alapuló ily ki­bocsátásoknál. A jelenlegi közgyűlési idő­szak egy pár, nagy hűhóval útnak indult részvényvállalat szomorú viszonyait hozta nyilvánosságra és sok részvény árfolyamát csökkentette érzékenyen. A könnyelmű ki­bocsátás, a meggondolatlan alapítás, vég­eredményében a közönséget sújtotta. A mostani részvénytársasági alapítás­nak megint az a jellegzetes vonása, a­mi sok, nemrég alakultnak képezi eredendő bű­nét, hogy igen mérsékelt terjedelmű válla­latokat, melyek magánkézben is küzdenek a versenynyel, részvénytársasággá alakít, értékén felül fizetvén meg a meglevő vál­lalatot. Hogy mi az ily alapítások eredmé­nye a leggyakoribb esetekben, láthatjuk a mostani közgyűlésekből és reméljük, hogy az ily vállalatok szomorú közgyűlési jelen­téseiből merit majd a közönség tanulságot és okulást a jövőre. A NEMZET TÁRCZÁJA. Márcz. 30. Egy népszerű probléma. — Herczeg Ferencz: .. Gyurkovics, leányok. Budapest, 1893. Singer és­­Wolfner kiadása. Ara­­­frt 50 kr. — Valamely iró sikerének titka jórészt abban keresendő és található meg, mennyiben találkozott kora közízlésével. Szóval, a napi si­ker szerencse dolga. A­mi nem azt jelenti, hogy bárki megnyerheti kegyét, hanem annyit talán mégis, hogy sokan, kétségtelen érdemeik daczára sem érik el soha. A siker: szeszély. Ezért minden önállóan gondolkozó ember bizonyos, nyilván nem egé­szen jogosulatlan kétkedéssel fogad minden olyan dolgot, mely a kedvező »esetleg« approbác­iójával indul útjára. A­mit mindenki jónak, kedvesnek talál és hirdet, az rendszerint gyanús. »Mindenki mondja,« ez annyit tesz, hogy senki sem mondja. »Mindenki«, egyéniség és annak felelőssége nélkül való, alaktalan foga­lom, véleményére ítéletet alapítani nem lehet és nem szabad. Hogy valamikép az igaztalan elfogultság főbűnébe ne essem, veszem e­zt a könyvet és ezt az írót, kihámozva abból a csillámló gözkör­­ből, melybe jóakarói, enthuziasztái s a hízelgő köztetszés burkolta, s kutatom, mi értéke van a siker aranyfüstje nélkül. Mindenek előtt az éles, tiszta, logikus és fegyelmezett észnek az a férfias, erős öntudata ötlik szemembe, a mely Herczeg Ferenczet mint­egy arra predesztinálja, hogy bármibe fogjon is, egész és derék munkát végezzen. Többé nem divatos amaz ósdi előítélet, hogy a józan ész és a poézis összeférhetetlenek. Vannak igen okos poétáink és igen hóbortos tudósaink. Ennélfogva elméjének szilárd és kifogásta­lan konstrukcziója éppenséggel nem diszkvalifi­kálja az írót a költő pálmájáért való ver­senyen. Herczeg minden valószínűség szerint nem az az isten kegyelméből való naiv poétalélek, mely szükségből dalol, talon telt szívéből kicsor­dulván az isteni ihlet. Eddigi rövid, de fényes pályájának épen az a fő jellemvonása, hogy mindig mindent a kellő időben és alakban mond, tesz. Nem ő a rabja ihletének, hanem inkább ez áll föltétlenül akarata, ítélete szolgálatában. Nem kérek erre más tanúbizonyságot, csak minden, még oly jelentéktelen dolgozatának szinte megdöbbentő aktualitását. Ez, úgy lehet, árt neki a klasszic­itás ba­rátainak szemében, én azonban hajlandó vagyok azt nyomatékos érdemszámba venni. Ugyan, ha valami külföldi, teszem angol jó barát arra kérne, állítsunk számára össze 10—12 olyan eredeti magyar regényt, melyek­ből mulatva megismerkedhetnék a modern ma­gyar társadalom kialakulásának történetével, uralkodó irányaival, megoldásra váró problémái­val, akadna-e köztünk valaki, a­ki e baráti szí­vesség betöltésére vállalkoznék? Merem mondani, hogy minden, bármily szempontból figyelemre méltó, magyar szépiro­dalmi munkát elolvastam és bevallom, hogy egy ily, látszólag szerény igényű kollekczió össze­állítását képtelenségnek tartom. Az egyetlen Uj földesúr jöhet itt csak számba. A jóindulatú, derék idegen elem fel­szívódásának klasszikus tökélyű képe, mely lel­kesült bizalmat gerjesztő min magunkban a ma­gyar faj asszimiláló képessége iránt. Aztán jön egy zavaros semmi. Kh­áosz, melyben nyüzsög a pusztuló gentry émelygős romantikája, a pénz hőseinek felületes, külsősé­gekben dúskáló álrealizmusa, a Budapest világ­városi veséinek nagyzó, de vaksi természetrajza, szóval csupa értéktelen, fantasztikus elem. És ekkor előáll egy homo novus. És azon kezdi, hogy megmarkol erős, ügyes kézzel egy olyan csomót, a­melyhez eddig senki sem mert nyúlni és ír egy végtelenül érdekes, újságánál fogva megkapó könyvet a katonai elem sze­repléséről az új magyar, társadalomban. Nagyon jól tudom én, hogy a Mutamur csak tapogatózó kísérlet. A kérdés velejébe Herczeg sem mert, vagy nem tudott belemélyedni. Mert hiszen az ő örökös, (kissé egyhangú) huszárai, akármilyen sneidig legények is egyébként, nem egészen és nem kizárólag mérvadó kritériumai a hadsereg és a polgári társadalom viszonos ha­tásának. A huszár évszázadok óta annyira par ex­cellence magyar katona,­­ hogy az ő helyzete inkább kivételesen favorizáltnak, mintsem meg­bízható, átlagos czinazurának nevezhető. A huszártiszt rendszerint már »hazul­ról« úgy van elbocsátva, hogy életküzdelmei csak a legritkább esetben érintik a közös pol­gári bálványt, a »fennálló rendet.« Ezért sajnálom, hogy Herczeg nem kezdte ki a többi »fegyvernemet« is, melynek szegénye­sebb, közvetlenebb garnizon-élete sokkal több romantikus érintkezési, sokkal több és jelentéke­nyebb drámai összeütközési pontot nyújt az élet igazi, komoly megfigyelőjének, mint a csengő­bongó, úri lovasdi. Herczeg a könnyebb részt választotta. Ta­lán jól is tette. Nem tehetek róla, de ugyanazt a vegyes benyomást tette rám új könyve, a Gyuricovics leányok is. Szavaztassuk meg ma ennek az országnak minden pater familiaj­át, lányos mamáját; vár­jon az egyházpolitikai kérdéseket tartja-e fonto­sabbnak, vagy azt, hogy miként tudja férjhez adni a leányait ? A fejemet teszem rá, hogy képtelenül túl­nyomó többségben lennének az utóbbi prob­léma hívei. Utó végre az nagyban egészben mellékes, a pap esketi-e össze a boldog ifjú párt, vagy a szol­­gabíró. A dolog lényege nem a »polgári«, vagy »egyházi«, hanem maga a tény, a há­zasság. Töméntelen magyar középrendű úri család jutott tönkre csak a »kamatszabadság« arany­kora által. Ezek mind kisasszonynak nevelték a leányaikat, úgy, hogy szegénykék számára alig nyílik egyéb tisztességes kenyérpálya, mint a fé­rjhezmenés. Természetes, hogy napjainknak ez a legér­dekesebb problémája. Itt van egy könyv, mely elegáns stílusban vonzón, szellemesen írja le, hogy ment férjhez egy fészekalja hozománynélkü­li leány. Hét úri kisasszony egy-egy ripszgarniturával s a végén a kitűnő Gyurkovics mama még bizományba kér egy eladó lányt, annyira belejött a férjhez­­adásba. Hiszen ez pompás ötle­t. Jogosan számíthat arra, hogy minden lányosháznál új evangélium gyanánt üdvözöljék. Nyilván úgy is lesz. Adja isten, hogy úgy legyen. Mert a jó gondolat sokkal becsesebb, és sokkal ritkább, mint a minőnek általában hiszik. A Herczeg új könyvének, szerény vélemé­nyem szerint, ismét az a felszínesség a hi­bája, a­mi ennek az előkelő talentumú fiatal el­beszélőnek, úgy látszik eredendő bűne. Megelégszik azzal, hogy röptében szárnyalja a probléma csöndes, sötét vizeit, a­mi csillámló a tükörén, azt föl is szedi, hanem beléhatolni, kikutatni a mélyén rejtőző igaz gyöngyöt, ehhez a komolyabb irói föladathoz nincs kedve s ma még talán ereje sem. A »Gyurkovics leányok« esetei külön-külön egy-egy, többé kevésbbé geniális »stiklit« ké­peznek. Összevéve pedig, a kedélyes szélhámos­ság, női gascognade zománczával művészileg be­futtatott vidám és erőteljes képet adnak boldog Bácsországról, a­hol, minden testi, lelki javaknak zsíros bőségében manapság is csak »fütyülnek az egész világra.« Mások azok az eladó lányok, a­kiknek férj­hez menetele komoly, nagy társadalmi probléma s a­kikről egy igen szomorú, szép könyvet ír­hatna Herczeg Ferencz, ha egyszer a szívével kezdene gondolkozni, így, ez a könyv, egy szép, változatos szí­nekben gazdag rakéta, felszáll, mulattat és el­ég. Hanem azt meg kell adni, hogy valóságos virtuozitással van megírva. A ki egyszer a ke­zébe vette, nem teszi le, mig az utolsó betűig föl nem falta. Érvényesül benne a Herczeg ragyogó te­hetsége a legutolsó detailig menő jellemzetes­­séggel. Még a stílus pongyolasága is csak a hősnőinek szabadszájuságához »szerintkezik.« Lipcsey Ádám. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. Az országgyűlési szabadelvű párt f. évi ápril­­is 4-én azaz husvét utáni kedden esti 6 és fél órakor értekez­letet tart. Az értekezlet tárgyai: A honvédelmi és pénzügyi minisztériumok 1893-ik évi költségvetése. Belföld, Temesvár, márcz. 80. (A románok a kormány egyházpolitikája ellen.) A temesmegyei románok mai nagygyűlésére hat­száznál több választó sereglett össze, hogy tilta­kozzanak a kormány egyházpolitikai programmj­a ellen. Elnöknek Craciunescu belinczi esperest vá­lasztották meg. A tiltakozó határozati javaslat mellett mint vezérszónok Bottarin Pál ügy­véd a­dmninatoriul szerkesztője tartott hosz­­szabb beszédet, melyben tiltakozott az ellen, hogy a románoknak minden szabad véleménynyil­vánítását, mint hazafiatlan cselekedetet, gyanú­sítsák. A román nép perhorreszkálja a tervezett reformokat, melyek csak arra czéloznak, hogy a magyar elemet a hazaszeretetet nem ismerő zsi­dóság beolvasztása által erősítse, pedig épen az ország vesztére dolgoznak ezzel. Szólt még , H­a­m­z­e­a Lippa esperes és P­i­n­z­i­u esperes, s mire a beterjesztett tiltakozás, melylyel a pol­­­­gári házasságnak, az állami anyakönyveknek napirendről való levételét követ­­ik, egy­hangúlag elfogadtatott. Feltűnt, h­ogy a zsi­dók rec­epcziója ellen, noha a felhívásban ezt is élesen megtámadták, érdemlegesen egy szónok sem szólt. P­i­n­z­i­u indítványára ő felségéhez hódoló táviratot küldtek, melyben egyú­ttal kérik ő felségét, hogy, mint legfőbb törvényhozási tényező, tagadja meg a szentesí­tést az egyházpolitikai törvényektől. — A »Te­­mesvarer Zeitung« esti kiadása élesen bírálja a tiltakozó határozatot és azt mondja, hogy ez is­mét a régi rendszer, hogy az alkotmányos té­nyezők fején keresztül appellálnak a koronára, pedig ez épen tegnapelőtt adta beleegyezését az első reformjavaslat beterjesztéséhez. A milyen na­gyok a román nemzetiségek a magyar nemzeti állam elleni gyűlöletükben, és oly kevés poli­tikai szegélyt árulnak el, mert az eféle manifesz­­tumok mind távolabb lökik őket aspiráczióik czéljától. Zágráb, márcz. 30. (A magyar tanszék a zágrábi egyetemen.) A hivatalos lap legfelsőbb elhatározást közöl, melylyel a zágrábi egyetemen a magyar nyelv és irodalom részére tanszék állíttatik fel. Az orosz trónörökös Franczia­­országról, Budapest, márcz. 30. (vl.) Az orosz trónörökös nagyérdekű nyilatkozatait jelenti a táviró Pétervárról. A nagyherczeg igen melegen emlékezett meg berlini látogatásáról, és kijelentette, hogy oktalanság volna szakítást előidézni Oroszország és a német birodalom között. Ilyen lépés káros következményeket vonna maga után, különösen most, a­mikor gya­lázatos állapotok uralkodnak Francziaor­­szágban. A köztársaság belső helyzete nem gerjeszthet bizalmat a külföldön. Ks kételkednék benne, hogy ezek a nézetek annak a férfiúnak részéről, a­ki legközelebb áll a czárhoz, kínos benyomást fognak előidézni Francziaországban, a­hol semmiképen sem tudnak kijózanodni abból a rögeszméből, hogy a francziáknak Orosz­országtól kell várni minden üdvöt. Annál kínosabban kell hatni a trónörökös-nagy­­herczeg nyilatkozatainak, mert tudvalevőleg maga III. Sándor czár is már nem egyszer szólott elízőleg a Panama-botrányokról és a franczaországi belpolitikai viszonyokról. Körülbelül ugyanakkor, a­mikor az orosz trónörökös eképen beszél Franczia­­országról, adta ki proklamáczióját a pá­risi gróf a franczia nemzethez, a­melyben elmondja, hogy boldogulást csak az orleá­­nista restauráczió nyújthat a sokat szenve­dett országnak, de teljesen képtelen kije­lölni az eszközöket, a­melyeknek segítségé­vel az ígéret földje elérhető volna. A be­csületes emberek szövetkezésének sürgetése, valamint később az a tanács, hogy a jó czél érdekében a monarcistáknak el kell fogadni a segítséget mindenkitől, egymás­sal ellenmondásban is állanak, de azon fölül régi, elkoptatott rec­eptet is képeznek. Ilyen frázisokkal nem lehet megorvosolni a franczia közélet betegségeit; nem lehet végrehajtani nagy akc­iót, még akkor sem, ha olyan ifjú segítségére számít a pá­risi gróf, a­minő a fia, a prince Gamelle, a­ki Melba asszony révén tette nevét emléke­zetessé. A párisi gróf proklamácziója, valamint a legújabb zavar a képviselőház és a sze­nátus között a költségvetés fölött kitört viszály miatt, szomorúan igazolják az orosz trónörökös ítéletét Francziaországról. El­árulják, hogy a tehetetlenség és a bizony­talanság grasszál ott. A monarkisták, akik folytonosan a gyökeres átalakulások szük­ségességéről beszélnek; a republikánusok, akik szintén érzik a jelenlegi helyzet tart­hatatlanságát, teljesen egyenlők abban, hogy egyikök sem tudja megmondani, miképen volna a haza sorsa megjavítható. Hiány­zik itt is, ott is az erő, az energia, a ta­lentum. Egyforma középszerűségek mara­kodnak egymással s e közben mindig vigasztalanabbak lesznek a kilátások. Sőt veszedelemben forog az orosz barátság is, a­mit pedig a francziák talizmánnak néz­nek, amelyért képesek minden áldozatra, még az önmegalázásra is. Külföld. * A Svájczi szövetséggyű­lés. Bernből írják : A szövetségi gyűlés rendkívüli ülésszakát ma be­zárták. A jövő ülésszakot június elején nyit­ják meg. * Oroszok és bolgárok. A Novoszti arra a hírre , hogy a bolgár kormányférfiak az alkotmány módosítását nem fogják a nagyhatalmak jóváhagyása alá bocsátani, a következőket írja: Oroszország oly sokat tett Bul­gáriáért, hogy meg nem békülhet a jelenlegi bolgár álla­­potokkal. A nagyhatalmak jól tudják, hogy Oroszország még sokáig nem fogja elhagyni várakozó magatartását s hogy az ő részéről nem fenyegeti veszedelem az európai békét. Annak az alkotmánynak, melyet az orosz kormány adott Bulgáriának, változatlanul fenn kell állania, nemcsak belső okok, hanem formális szempontból is. Mert ha a bolgár alkotmányt megváltoztatják, Oroszor­­ország számára csupán egy marad hátra: lemondani a berlini szerződésről minden következményeivel. Oroszor­szág lemondván e nemzetközi szerződésről, visszaszerzi cselekvése szabadságát és jogot kap függetlenül a többi államoktól beleavatkozni a bolgár ügyekbe. Ezzel egy­szersmind Bosznia és Herczegovina is visszatér előbbeni állapotába s megszűnik Ausztria megszállott tartomá­nyainak tekintetni. A többi következményekről egyelőre ne beszéljünk, ámbár kétségtelen, hogy azok nagyon ko­molyak lesznek, mert bármely nemzetközi törvény meg­ Lenbach­. Nagy Németország legelső mestere, kima­gasló óriás az arany középszerűségek rengeteg seregéből, melyet ugyancsak bőven termelnek a kisebb-nagyobb német művészi gyapontok: Mün­chen, Berlin, Düsseldorf, Karlsruhe. Mintha, nem is közébük tartoznék, mintha a festőművészet va­lamelyik letűnt fénykorának egyik hérosza tá­madt volna föl újra köztük, Velasquez, vagy Rembrandt, vagy Frans Hals, vagy Rubens, vagy Van Dyck, de modern árnyalattal. Nincs meg benne az az erős dekoratív haj­lam, melyet az említett nagyok korának ízlése megkívánt, de van végtelen erős emberismeret, az egyén legdominálóbb jellegét fölkutató képes­ség, mely sem nem kicsinyit, sem nem nagyit, csak épen annyit ad vissza, a­mennyit kell, a modern, reálisan néző művészi szem végtelen biz­tosságával. Az ő Bismarckja, Döllingere, Leó pápája épen csak ezek, sem többek, sem kevesebbek, sem mások. Hatalmas kinyomatával az egyéniség leg­jellemzőbb vonásával, Lenbach előtt csak a fej teszi az embert, főképen pedig a szem, a miből követ­kezik,­­ hogy csak ezt festi meg s ennek is azt a ré­szét mintázza meg legjobban, hihetetlenül csapongó, sablonhoz nem kötött tekhnikával, mely az illető egyénről alkotott fölfogását legjobban alkalmas visszatükrözni. Bismarcknál az egész arczot, a parancsoló szemmel, erős, Frans Hals ecsetére valló fuvoréval, biztosan, hasonlíthatatlanul biz­tosan rakva föl a színeket, össze nem buzgálva. Leo pápánál az erősen világitó homlokot, melynek jobb dudora egyetlen fényfolt, szinte reflexet vetve szomszédjaira a müncheni új kép­tárban. Lisztnek, a kit en face ábrázolni merő kép­telenség s eltévesztett kísérlet, markáns, erélyes profilját adja vissza, melyről mindenki legjob­ban ismerte a mestert, soha többé el nem felejt­ve vonásait. Teknikája kiszámíthatatlan. Majd lágy ecset­tel dolgozik egy képen heteken keresztül, minu­­cziózus gonddal, majd sörtével csapkodja föl a színfoltokat, majd csak színvázlatot nyújt, majd pedig egy nap alatt megoldja föladatát.­­ Sőt a

Next