Nemzet, 1893. szeptember (12. évfolyam, 3956-3985. szám)

1893-09-14 / 3969. szám

Szerkesztőség : Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 8 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 3969. (254.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1893. Csütörtök, szeptember 14. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint, Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ...................................................... 2 frt, 3 hónapra .. .................................................. 6 » 6 hónapra ...................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Ara 5 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) XII. évi folyam Nemzetiségi sajtó. Budapest, szept. 13. (ok.) Kolozsvárott az esküdtszék el­ítélte a nemzetiségi sajtó izgató munká­sait, Turócz­szent-Mártonban pedig a fel­vidéki magyar közművelődési egyesület köz­gyűlésén törvényhozási intézkedést sür­gettek a nemzetiségi sajtó megrendszabá­­lyozása érdekében. A sajtó­törvény revíziója így ismét napirendre került s esetleg az országgyűlés is abban a helyzetben lesz, hogy foglalkozni lesz kénytelen e kér­­­déssel. Mi, a sajtó munkásai, az 1848-iki sajtó­­törvényhez, mely a sajtószabadságot bizto­sította, csupán két szempontból és két irányban engedünk hozzányúlni. Az egyik a szeméremsértő, a pornográf irodalom s a másik a nemzetellenes, a nemzetiségi sajtó. A sajtószabadságnak veszedelmes kö­vetkezménye volt, hogy a hazaárulók föl­használták és használják e szabadságot a magyar állam és nemzet ellen való izga­tásra; másrészt pedig az irodalmi termékek ama fajtája, a­mely csak az érettebb, job­ban mondva, a rohadtabb publikum szá­mára való, rendkívüli módon megszapo­rodott. A tisztességes magyar irodalom mun­kásai érzik legjobban a sajtószabadsággal való ilyetén visszaéléseknek veszedelmét, mert m­íg egyrészt a tisztességtelen sajtó­termékek s ezek »írói« kompromittálják a laikus publikum előtt a tisztességes sajtót is, addig a hazaáruló sajtó üzelmeit nem tudjuk a becsületes magyar sajtó tisztessé­ges fegyvereivel ellensúlyozni. A sajtó­törvény revízióját, illetőleg e két veszedelmes irányzattal szemben való szigorítását örömmel ü­dvözölnék tehát, mert a sajtóval való visszaélés semminek sem árt annyira, mint magának a tisztessé­ges sajtónak; de revízióról és szigorításról csak addig a fokig lehet beszélni, a­meddig nem érinti az magát a sajtószabadságot, mert szigorúbb intézkedéseknek nem a saj­tóval szemben, hanem csak a visszaélések ellenében van helyük. A magyar állameszme ereje nem a fegyverekben van — bár az is megvan, ha kell, — hanem a kultúrában: ezeket mon­­dotta Pulszky Ágost a turócz-szent-már­­toni közgyűlésen. Kiváló politikusunknak ez egy mondata híven kifejezi azt a politikát, melyet mi magyarok a nemzetiségi sajtó meg­rendszabály­ozásán­ál is követni akarunk; kifejezi azt, hogy a szabadságot el­nyomni nem akarjuk, erőszakot hasz­nálni nem akarunk s erőnket csak ak­kor érvényesítjük, ha arra rászorítanak. És az a viharos tetszés, mely Pulszky szavaira Turócz-Szent-Mártonban kitört, va­lamint az az egyhangú elismerés, a­mely­­lyel ez alkalomból Pulszkyt még az irá­nyában mindig elfogult ellenzéki lapok is üdvözölték, mutatja legjobban, hogy ebben a kérdésben közöttünk magyarok között nincs eltérés, nincs pártkülönbség. A F. M. K. E. közgyűlésén konkrét indítványokat is terjesztettek elő arra nézve, hogy a nemzetiségi sajtó túlkapásait miként kellene meggátolni; nem mondhatnék azonban, hogy az indítványok eléggé prak­tikusok voltak. A czenzurát behozni az idegen nyelvű nyomtatványokra, annyit je­lentene, mint eltörölni az általános sajtó­­szabadságot s megsemmisíteni 1848-nak egyik legnagyobb alkotását. A fő dolog pedig mindig az, hogy minden intézkedést a szükségnek megfele­lőig kell alkalmazni. Egy pár nemzetiségi zuglap kedvéért nem szükséges és nem is szabad megdönteni a sajtószabadság elvét. Egy pár szemtelen veréb ellen nem szabad megtölteni az öreg ágyút. Egész nemzetiségi sajtónk ma még, hála istennek, nem sok lapból áll s ezeknek előfizetői köre is nagyon kis terjedelműs. Hogy mégis néha olyan nagy port tudnak fölverni, abban nekünk magyar lapoknak is van egy kis részünk, sőt hibánk. Mert mi tüntetjük ki e zuglapocskákat oly gyak­ran azzal, hogy tudomást veszünk létezé­sükről s bőven ismertetjük a nyilvánosság kizárásával megjelenő lázító czikkeiket. Ma­gára a népre nincs oly nagy hatásuk mint sokan gondolják. De épen azért most kell arról gondoskodnunk, hogy a jövőben ne lehessen. Nagy erőnk van az esküdtszékekben, a­melyek az utóbbi időben bírnak elég hazafisággal, intelligencziával és bátorság­gal arra, hogy elítéljék az állam ellen iz­­gatókat. De nagy gyengesége az eljárásnak, hogy az egész apparátus nehezen és lassan hozható mozgásba, holott a megtorlásnak épp akkor van flagráns hatása, ha olyan gyors, mint a villám, vagy legalább is mint a botütés. Nemcsak a megtorlásról kell azonban gondoskodnunk, hanem arról is, hogy a nemzetiségi sajtó elől elvegyük a teret s igy örökre ártalmatlanná tegyük. Ezt pe­dig úgy érjük el, ha a magyar irodalom termékeit minél szélesebb körökben elter­jesztjük. Nemcsak a közművelődési egyesü­letekre, hanem minden magát műveltnek nevező magyar emberre nagy kötelesség hárul e tekintetben. Jó magyar könyvek és lapok vásárlása és terjesztése a művelt emberek kötelessége. Az az erő, mely a nemzeti kultúrában rejlik, jobban hat a fegyvereknél. Azért harczoljunk a művelt­ség fegyvereivel, a hol ezek még hatnak s a megtorlás fegyvereit csak ott használjuk, hol ezekre szükség van. A NEMZET TARGIÁJA. Szeptember 13. Ostendei levél. Szeptember. Inkább a múltakról, mint a jelenről referá­lok, mert különben az egész levél e két szóból állana: Ostende volt! Már hogy Ostende meg van most is, de csak köböl és szélből, a homo sapiens is, kivált a gaudens azonban elköltözött belőle. Egy szóval Ostendében már végbement az apostolok oszlása. Különben sem igen bőven ju­tott ki Ostendének az idén egykori dicsőségéből: számra nézve is kevesebben valónak itt, de hát még »kvalitásra« ! És ebben részünk van még nekünk is. Hogy is ne! Évek hosszú sora óta már utassá vált, hogy Magyarország miniszter­­elnöke, már t. i. az, a­ki épen miniszterelnök, kiheveri az interpellácziókat Ostendében. Itt volt éveken át Tisza, itt volt Szapáry is, csak épen Wekerle nem jött el! Ezért aligha meg nem interpellálja Linder, már t. i. azért, hogy nem teljesíti lelkiisn­eresen azt, mi egy magyar mi­niszterelnöktől joggal elvárható. No de hát, a belga király, a­ki minden évben itt tölti a nya­rat, az is csak most tekintett ide. »Soweit die deutsche Zunge reicht«: ide tartozik most Ostende is; bizony alig, hogy hal­lani itt most más szót a németnél, de azért van ebben is változatosság, mert a­hogy más a susz­ter, más a kalaposinas, más a frankfurti, más a berlini is, de azért mindkettő »forsch« vagy leg­alább annak tartja magát. Van itt közönséges Mayer (és hol nincs ?) és olyan Mayer, a­ki »Conseiller intime commercial,« mi igen élel­mes fordítása a »Geheimer Commerzienrath«-nak, mert ha az illető, csupa szerénységből, megrövi­díti czimét, nem marad belőle más mint »Con­seiller intime«, titkos tanácsos; azoknak az urak­nak pedig tudvalevőleg főerényü­k a szerénység. Van azonban itt osztrák is, a­ki a kurlissta sze­rint foglalkozásra nézve: »commandeur de plu­­sieurs hautes decorations.« Magyar is volt itt, de sok. Nem lehet azon­ban állítani mindnyájáról, hogy mikor magyarul beszélnek, épen az Akadémia szótárát, vagy Si­­monyi nyelvtanát tartják szem előtt. Talán ezért kérdezte minap egy franczia: »ugy­e, hogy ezek, ils parlent l’autrichien ?« Még a színházban is magyar vicc járja: a »Grand Mogol« operettet adták Audrantól (ki ugyan alig ismert volna rála) és mikor egy indus jelenik meg a színpa­don és a hírnök jelenti, hogy itt van egy »buddha«, a nagyvezér hozzáteszi: »Pest«, erre a herczeg azt kérdi: hogyan, hisz ez Magyarországban van? Természetesen, feleli a nagyvezér, de Buda már megszűnt, most úgy hívják, hogy: Budapest! Ez aztán a nagyvezér! Különben ebben a szín­házban nemcsak a nagyvezér élelmes, hanem élelmes maga az igazgató is. Üres a színház napról-napra, mitevő legyen? Kapja magát és plakatírozza, hogy ma »Représentation gratuite pour les abonnés du Kursaal«, miután pedig úgy­szólván mindenki tagja a Kursaalnak, tehát ma­gyarul: »ingyen előadás.« Ostendében valami ingyen ? No de hát a plakát alján meg van je­gyezve, hogy a »számozott helyekért« (mind az) egy frank fizetés jár; a ki jött, a legutolsó pa­dokra szóló jegyet kapott, mert a többi már »mind el van foglalva«; ha az ember aztán az egy frankhoz még egyet csúsztatott, meg volt mindjárt a fauteuil a legelső sorban : »puisque Monsieur a paye un supplément.« Az egész dolognak a veleje pedig, hogy a különben üresen tátongó színház a legutolsó helyig tömve volt. Talán meg lehetne otthon is próbálni az ilyen »representation gratuite«-t — a színházi defic­it csökkentésére ? A kolerával itt az idén eddigelé semmi dolgunk, mondom: eddigelé, mert tavaly is a szezon végével esett meg egy innen Budapestre utazóval, hogy Kölnben az inspekcziós orvos a waggonbelieket szemügyre véve, őt »verdächtig«­­nek jelentette ki, hozzátévén: »zur Observanz«, a­mi akkér ment végbe, hogy előbb nem hagy­ták a waggonból kiszállni, a waggon ablakait felhúzták, a Sieberh­eitswachmann-ok azt körül­állták és csak mik­or az egész utazó közönség már tovább robogott, szállították a vagyonból ki és fedezet mellett egy »kolera-zug«-ba be, ez állván összesen a mozdonyból és egy marha­­szállító kocsiból, mely utóbbiban egy megvetett ágy, mit a mi emberünk is megvetett, mert bi­zony belé­nnn feküdt és hajrá­ ki a városon túl a »Cholera-Spital«-ba, hol az orvosoknak csak egy betegük lévén, tárt karokkal fogadták, mind­járt a mellé is akarták fektetni, mely udvarias­ságot a mi emberünk ép oly udvariasan vissza­utasított, majd jegyzőkönyvet vettek fel vele, feljegyezvén nemcsak saját, hanem hozzá­tar­tozói nevét és lakásezimét is, hogy az esetre, ha az ipse ott akarna meghalni, legyen kit értesí­teni. E ritka előzékenység által meghatva és a hosszú proc­edura alatt kiéhezve, emberünk reg­gelit kért, mit neki igen jól ki is szolgáltak, egyszersmind kijelentették neki, hogy habár a kolerához megkívánt szimptómák tökéle­tes hiányában leledzik is, a »Vorschrift« szerint mégis három napig kell a kórházban maradnia, mert hát Vorschrift az Vorschrift! Egy fél napig el is mulatott a kórházban, de aztán mégis szélnek eresztették, mert kö­­nyörögve kért az orvosoktól é­rdebarbarát. Tiszta haszon, ingyenes kirándulás vasúton és potyareggeli. No de ha itt nincs is most kolera, az ott­honlevők mégis aggódnak ittlevő családbelieik miatt, úgy gondolkodván, hogy ha mindenütt van kolera, miért ne legyen Ostendében is ? leg­alább erről tanúskodik az a levél is, melyben Budapestről tudakolódik egy nő ittlevő férje egészsége iránt, mire a gondos férj, ép sürgönyt adván fel egy budapesti bankintézetnek, egyút­tal nejéhez is megnyugtató sürgönyt meneszt, ily tartalommal: »Waren im Circus, Befinden glän­zend, küssend. ..« Tévedésből azonban a máso­dik sürgönyt is ép úgy czimezi mint az elsőt, meg is érkezik hát ez is a bankba, minek foly­tán az illető bank részéről következő levelet kapja: »Tisztelt uram! Igazgatóságunk tegnap tartott ülésében volt szerencsém előterjeszteni e hó 5-kén intézetünkhöz küldött táviratát, mely­ből intézetünkhöz való benső ragaszkodása és hű barátsága oly megható módon nyilvánul. Igazgatóságunk örömmel vette tudomásul, hogy ön szellemi és testi üdülésének szánt rövid sza­badságidejét elég czélszerűen, főkép czirkuszok­ban tölti és hogy bizonyos elvi következetesség­gel kerüli azon nyilvános institucziókat, melyek — a­helyett hogy az erkölcsi niveaut emelnék és az emberiség lelki épségét biztosítanák — si­lány közmulattató helyekké fajulnak. Igazgatóságunk jegyzőkönyvileg fejezte ki háláját szíves megemlékezéséért és még azzal bízott meg, hogy a küldött csókokért, melyeknek a testület 11 tagja közötti szétosztása nem kis nehézségekbe ütközött, (mindenki megrövidülés felett panaszkodván) visszajövetele után én sze­mélyesen adjak önnek revanche-ot megbízóim nevében. Türelmetlenül várva ezek folytán hazajö­vetelét, legszivélyesebben üdvözlöm, mint igaz hive W. N.« És a bank ezek után még csak prioritásokat sem bocsát ki. Hogy az ostendei saison az idén annyira mögötte áll az előbbieknek, egyik főokát a »Trente et Quarante« betiltásának tulajdonítják; az idén nincs, Cercle privé du Kursaal«, melyet tavaly még spanyol hidalgók bírtak és a­mely­nek egyik főkontingensét képezték a­­ magya­rok. Ostenden a Trente et Quarante volt nekik a »hullámos csöndes.« Persze a hazárdjáték szin­­tével elmaradtak az elegáns Cocotte-ok is. Nem csuda, hisz ők mindenütt hazardíroznak, mindig játszanak és sohasem veszítenek. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a Cocotte- oknak még a Kursaalba sem adnak »Abonnement«-t (csupán napra szóló belépti jegyet, mert »deme seule« nem lehet a Kursaal tagja; de ha a »dame seule«-nak akad seladonja (mikor nem akadna?), akkor már többé nem »dame seule« és igy a Kursaal tagjává lesz, mert Ostendeben - fődolog a­­ morál! Egyedi Arthur, Mai számünkhoz fél ív melléklet va,a csatolva, Valutarendezés és aranyázsió.) — írta: Tisza István. — Ide­s­tova másfél éve, hogy a valutarende­zésre vonatkozó első törvényjavaslatok nyilvános­ságra kerültek és hivatalos tudomást nyert a pénzpiacz a két kormánynak az értékreláczió tár­gyában elfoglalt álláspontja felől. Ez álláspont­hoz a valuta árfolyama azonnal alkalmazkodott is, s általános volt a feltevés, hogy attól a kész­fizetések felvételéig hátralevő átmeneti időszak alatt nem is fog többé lényeg­ben eltérni. E feltevés azonban tévesnek bizonyult. Az arany árfolyama ez év tavaszán emelkedni kez­dett, s ma már mintegy 6 százalékkal áll a tör­vényes értékrelác­ió felett. Kétségtelenül meglepő és komoly jelenség ez, s ne csodálkozzunk rajta, ha ennek hatása alatt a valutarendezési akc­ió megfeneklését hall­juk több-kevesebb hazafias aggodalommal és ha­­zafiatlan kárörömmel emlegetni. Vizsgáljuk meg higgadtan és tárgyilagosan, mi igaz ebben a megfeneklésben. Áll-e először is az, hogy az aranybeszerzés mindaddig, míg az aranynak a törvényes relá­­czión felül ázsiója van, nem folytatható ? Igénytelen nézetem szerint az aranyárfo­lyam magas, vagy alacsony volta — magában véve — az aranybeszerzés szempontjából teljesen irreleváns. Hiszen mi, nem árukat, nem is a mi jelenlegi valutánkra szóló értékeket, hanem arany­­czimleteket fogunk adni az ezentúl beszerzendő aranyért. Aranyrenténknek a mi valutánkban kifeje­zett kurzusa a külföldi váltóárfolyamokkal együtt száll, vagy emelkedik, vagy­is az aranyért adandó ellenérték osztozni fog az arany árfolyamának minden hullámzásában. Hogy az aranybeszerzés folytatása a mai pillanatban bár lehetséges volna is, de nem volna időszerű, kétségtelenül áll, de ez nem a mi valuta-árfolyamunknak, hanem a kül­földi pénzpiac­ok mai kedvezőtlen helyzetének tulajdonítandó. Úgy a magyar, mint az osztrák arany czimletek több százalékkal állnak ma ala­csonyabban, mint félévvel ezelőtt s a világ­­piac­on rendelkezésre álló aranymennyiség ke­­vesbedett. Ily viszonyok között is lehetne ugyan aranyczimleteket kibocsátani effektív arany fe­jében, de csak jóval alacsonyabb árfolyamon, te­hát érzékeny anyagi áldozat mellett, melyet el­kerülhetünk, ha ez emisszióval az előbb-utóbb bekövetkező kedvezőbb pillanatot bevárjuk. Hiszen aranyszükségletünk, de kivált Ausz­tria aranyszükségletének beszerzése időt kívánó óriási művelet, melynek végrehajtását senki sem képzelhette másként, mint úgy, hogy az részle­tekben, az időnkint mutatkozó kedvező konjunk­túrák felhasználásával történjék. Az a körülmény tehát, hogy a világpiacz helyzete e több évi időszak alatt nem ma­radt állandóan kedvező, nem lephet meg senkit, ki a pénzpiaci hullámzásainak természetéről csak némi fogalommal is bír. A közgazdasági életnek .) A »Budapesti Szemle«, legkd­elebb megjelenő számából, csak némi felületes ismeretével is előre tisztá­ban lehetett azzal mindenki, hogy az aranybe­szerzés befejeztéig lesznek a pénzpiac­on kedvező és kedvezőtlen pillanatok. A jó politika ezek ki­böjtölésében s amazok felhasználásában áll s ha a világpiac­on újból az aranybeszerzésre kedvező konjunktúra fog mutatkozni, annak folytatásában legkevésbbé sem akadályozhat az, ha a mi valu­tánknak az aranynyal szemben esetleg még min­dig disagiója lesz. Azonban,ha nem oszthatjuk is azt az aggályt, hogy az arany ázsió az aranybeszerzés folytatásá­nak akadályául szolgál, nem hunyhatunk sze­met azon tény előtt, hogy a készfizetések felvé­tele mindaddig, míg az aranynak ázsiója van, ha nem is lehetetlen, de nagy áldozattal járna, mi­után a forgalomba bocsátott arany külföldre vándorolna mindaddig, mig az arany árfolyama pari­ra nem szállana le. Igaz, hogy minden külföldre vándorló aranyösszeg közreműködnék a váltóárfolyam szabályozására s a forgalomba bocsátott arany egy részének feláldozása — ha nem engedjük meg azt, hogy a belföldi forgalomban hiányzó aranyat rosszabb pénznemek helyettesítsék — gyökeresen és biztosan szabadítna meg az arany­ázsiótól, de oly drága árat kellene a czél ilyen eléréséért fizetnünk, oly nagy rázkódtatásnak tennék ki közgazdaságunkat, melynek az arany részbeni kivándorlása folytán épen a készfizeté­sek felvételének amúgy is kényes pillanatában kellene egy akut pénzhiány nehézségeivel meg­küzdenie, hogy ez elméletileg lehetséges eljárást nem sorozhatjuk a gyakorlatilag ésszerűen számba­­vehető kombinácziók közé. A kérdés tehát az: várhatjuk-e valuta ár­folyamunk megjavulását s ha igen, mely ténye­zők befolyásától ? Hogy e kérdésre válaszolhassunk, mint min­den bajnak, melyet orvosolni akarunk, ennek is okaival kell mindenekelőtt tisztába jönnünk. Ez okok sorából eleve kizárhatjuk mind­azokat, melyek politikai eseményekkel, vagy a monarkia két államának fizetésképességébe ve­tett bizalom csökkenésével állnának kapcsolat­ban. Politikai és hitelképességi momentumok rég megszűntek valutánk árfolyamára befolyást gya­korolni ; az — tisztán a gazdasági élet igényei­hez képest — állandóan emelkedő irányzatot követett a valutarendezési akc­ió megindulását megelőző években s merőben képzelhetetlen, hogy épen most, a valutarendezés folyama alatt idéz­zenek elő ezek a tényezők egy ellenkező irányú áramlatot. Kizárólag közgazdasági téren kell tehát a baj okait keresnünk, oly gazdasági jelenségek­ben, melyek fizetési mérlegünkre kedvezőtlen irányban folyva be, annak egyensúlyát felbillen­tették s esedékes nemzetközi követeléseink és tartozásaink közt oly mérvű aránytalanságot eredményeztek, hogy ez 6 százalékos ázsió­ban nyert kifejezést. És nem is kell soká keresnünk, hogy e gazdasági tényezőket megtaláljuk. 1. Ha nem is nagy mérvben, de közrehatot­tak ez eredmény előidézésére a két kormány aranyvásárlásai. A legtöbb állam, mely valutáját rendezi, a szükséges aranymennyiséget külföldi kölcsön emissziója utján szerzi be. Ez esetben az arany­­beszerzés a fizetési mérlegre közvetlen befolyást alig gyakorol. A behozott arany ellenértéke czim­letek alakjában megy ki s ez a fizetési mérleg egyébb faktorainak működését csakis a kamat­­szükséglet erejéig érinti. Az igy külföldre eladott czimletek vissza­áramlásának folyamata rendszerint csak később áll be, s okozhat esetleg a fizetési mérleg szem­pontjából nehézségeket. Nálunk a kormány abban a szerencsés hely­zetben volt, hogy az eddig beszerzett aranyat megtakarított filléreiből fizethette ki. Azonban, a­mi felesleg a kincstárra nézve, még nem ké­pez a külföld irányában rendelkezésre álló feles­leget a közgazdaságra nézve. Ez utóbbinak a megvett arany ellenértékét árukban kellett elő­teremtenie. Termésünk kivitelre maradó feles­legének egy részét az aranyért adott váltók ki­egyenlítése vette igénybe s ugyanannyival ke­vesebb maradt a behozott áruknak s a külföld egyéb követeléseinek kifizetésére. II. Sokkal élesebben lép e haj előtérbe azon arany menny­iség behozatala alkalmával, melylyel az o. m. bank a múlt év őszén gyara­pította aranykészletét. Közgazdasági életünkben a nyerstermelés, s ezzel közvetlen összefüggésben álló néhány iparág, még ma is döntő szerepet játszik s ez nemzetközi forgalmunkban pregnáns kifejezésre jut. Ki- és bevitelünk nem oszlik fel egyen­letesen az egész évre, s az év különböző sza­kaiban nem áll egymással aranyban A ki­vitel jelentékeny része az aratást követő hónapokra esik, mérlegünk ez időszakban erősen aktiv s közgazdaságunk jelentékeny rezervát gyűjt fel a külföld tartozásaiban, melyek a többi évszakok beviteli többletének fedezéséül szolgálnak. A múlt évben azonban, azon impulszus ha­tása alatt, melyet a valutarendezési akc­ió meg­indulása adott összes pénzügyi köreinknek, az export-campagne alatt felszaporodó követeléseink nagy része realizáltatott, az azok fejében beho­zott arany a bank pinczeibe záratott s legna­gyobb részben most is ott őriztetik. Mi sem ter­mészetesebb, mint hogy ez év tavaszán, a fizetési mérleg passzív időszakában a bevitel kifizeté­sére szükséges külföldi váltókban hiány mu­tatkozik. III. Súlyosbita e bajt, hogy a tavalyi év általában nem kedvezett kivitelünknek s árufor­galmunk a rendesnél kedvezőtlenebbül alakult; hatványozza ezt az a körülmény, hogy — oly okokból, melyekre visszatérünk — az idei kivi­tel a szokottnál sokkal későbben indul meg. IV. Mindezeknél nagyobb sulylyal folyt be azonban fizetési mérlegünk megzavarásába az a tömeges értékpapír behozatal, mely ez év első hónapjainak egyik legfeltűnőbb gazdasági jelen­ségét képezi. A valutarendezés megkezdése, a konverszió

Next