Nemzeti Hirlap, 1904. április-augusztus (1. évfolyam, 1-124. szám)

1904-05-06 / 30. szám

1904. 1. évfolyam. Kolozsvár, péntek, május 6. 30. szám. Előfizetési árak! Szerkesztőség? • Farkas-utcza 8. sz. — Telefon 49. sz. —SxS"­Kiadóhivatal: Deák Ferencz-u. 4. sz. — Telefon 364. Hirdetések □ cm-ként ... 10 fillér. Nyílttól­ petit sora...............40 fillér évre • • , Fél évre . . . . Negyed évre . . Egy hónapra . . Eszves szám­ára 28 kor. — fin. 14 kor. — fill. 7 kor. — fill. 2 kor. 40 fill. — kor. 10 fill. Megjelenik naponként, — az ünnepek kivételével. Kolozsvár, május 6. Mélységes gyász árnya, kibeszélhe­­tetlen bánat sötétsége borult a magyar nemzetre. Jókai Mór meghalt. Meghalt a nemzet büszkesége, szeme­­ténye, a koszorús költő, a nemzeti iroda­lom s művelődés fénylő csillaga. Meghalt Jókai Mór, a világirodalom egyik legki­válóbb költője, ki Istentől adott tehetsé­gével bekalauzolta nemzetét a mai köz­művelődés s a mindenkori világirodalom szentek­ szentjébe. Halála a legnagyobb veszteség, a legszomorúbb csapás. Ha azt mondjuk róla, hogy költő volt, — Isten kegyelméből való költő — nem sokat mondottunk. Költőink vol­tak, vannak és lesznek. Egyiket inkább ihleti a múzsa, mint a másikat. De azért költők ők is a szó nemesebb értel­mében. Páratlan termékenységű regényíró­nak mondjuk talán ? Kétségtelenül az volt. Alig felülmúlható a termékenység­ben és egyedül­álló az eredetiségben. Hanem azért akár műveinek szinte megszámlálhatlan számát, akár azoknak eredetiségét tekintjük is, még­sem itt, nem ezekben a tulajdonságokban talál­juk fel az ő nemzeti nagy jelentőségét. Nemzeti jelentőségéről beszélünk, pedig ő nemcsak a nemzeté, a magyar nemzeté volt, hanem az egész művelt világé. Azzá lett lángesze, kiváló ere­detisége, nemes idealizmusa révén, mely sajátságait a hármas halom és a négy folyam határain túl is ismerték, becsül­ték, szerették és nagyra tartották. — De mi mégis az ő nemzeti jelentőségéről emlékezünk a legszívesebben, mert ő a miénk volt, a mi lelki életünk újjászü­letésének atyja, a nemzeti géniusz ve­zérlő lángoszlopa, a nemzeti eszmények leglelkesebb, leglángolóbb és leghatá­sosabb apostola, a nemzet tanító mes­tere, útmutatója, vigasztalója, felemelője, bátoritója, tettre,— nemes munkásságra, — a szép, nemes és jó eszményeinek mun­­kálására serkentő prófétája volt. Hálátlanok lennénk a gondviselés iránt, ki őt nekünk adta, ha megfeled­keznénk arról, hogy ő általa, az ő lánctlelkü művei által lett ismertté a­­ magyar a távol nyugat műveit hagy nemzetei előtt. Igen ! A magyar , az ő igazi mivoltában, az ő nemzeti, faji jel­lemének teljességében. Párduczos Árpád fiai félelemmel és rettegéssel töltötték el egykoron a nyugati népeket. Szent­ István hatalmas szelleme és nagyszabású nemzeti poli­tikája volt az, mely fajunk és nemze­tünk felé irányozta először a czivilizá­­czió barátságos tekintetét. Nagy kirá­lyaink, kiváló hadvezéreink, vitéz kato­náink mindnyájan bizonyságot tettek a külföld előtt a nemzet harczratermett­­ségéről. László királytól Hunyadi Já­­nosig, Hollós Mátyástól a szabadság­­harcz névtelen hőseiig hányszor írta be nemzetünk a maga dicsőségét ragyogó kardjával a világtörténelembe. De ezek mind külső dolgok. Elis­merést, csodálatot, rokonszenvet kelt­hettek, hanem mégsem voltak eléggé ható tényezők ahoz, hogy a mi nemze­tünk is oda telepedjék a nagyművelt­­ségű népek kerek asztalához, beolvad­jon a világ-czivilizáczió nagy harmó­­niájába. Hanem aztán elérkezett ennek is az ireje. És azok közt, a­kik oda beve-s­zették nemzetünket, örök dicsőségei­ke­­ fénylik Jókai Mór neve. És épen ennél a munkánál kezdő­dik az ő nemzeti nagy jelentősége is, mert abban ő egyik legelső, legszá­­mot­tevőbb és leghatásosabb tényező volt. E nemű szerepe különösen a lelkekre, a nemzet szellemére gya­korolt megmérhetlen hatásában nyi­latkozik meg. Munkásságának, reme­keinek, úgy nemzeti, mint általános emberi jelleme egyaránt közre munkált páratlan sikereinek előidézésében. A mai ifjabb nemzedék az ő művei­ből merítette az első műélvezetet, az első tiszta, harmonikus és magas er­kölcsi világnézetet, az ő „Magyar nem­zet történeté “-ből a legtisztább, a leg­ideálisabb hazafias lelkesedést. Az ál­talános emberi és a sajátos nemzeti eszmények ápolása, terjesztése, meg­gyökereztetése körül egymaga diadal­mas versenyre kelt közművelődési in­tézeteinknek összességével. Nem akarunk semmit se levonni tanintézeteink nagy jelentőségéből, ha­tásából, eredményeiből, de úgy tetszik nekünk, mintha Jókai művei többet ten­nének az emberi­, a szó legnemesebb értelmében vett emberi-, nemkülönben a magyar nemzeti jellem és egyéniség kifejlesztésére, mint az egész tanrend­szer, a­melynek szolgálatában azok az iskolák állanának. A nemzet szellemének fejlesztése, ízlésének tisztulása, erkölcsi színvonalá­nak emelése, aeszthetikai érzékének gyarapítása, munkásságra ösztönzése s mindezek alapján a hazaszeretet mélyí­tése a honfiúi kötelességek öntudatossá és komolylyá tétele tekintetében kevés magyar ember tett annyit, mint elhunyt jelesünk. Működésének áldásos volta annál nagyobb, mert a mód és forma melyben megnyilatkozik, az alkalmi jelleg és időbeliség kötött keretein túl emelkedve, minden idők és körülmé­nyek között klasszikus számba jön s igy a mint művei örökbecsüek, úgy azok hatása is ment a változó viszo­nyoktól. Ezért joggal mondhatjuk őt a nem­zet tanítómesterének, a nemzeti eszme és művelődés apostolának, a nemzet lelki megújhodása atyjának. Hiszen az általa megjelölt út az, a­melyen lel­kiekben, erkölcsiekben, szellemiekben gyarapodva, nemzetünk a kulturális té­ren is épen úgy kivívhatja a műveit nagy nemzetek teljes elismerését, mint a­hogy régebben kivívta harczi eré­nyeivel s vitézségével. A szellemi felkészültség, a művelő­dési színvonal emelkedése okvetlenül maga után vonja a gazdasági és poli­tikai felkészültséget és emelkedést is. És mihelyest nemcsak reá lép, de egy­szersmind hatalmas léptekben halad is nemzetünk a szellemi művelődés útjain, azonnal teljes mértékben belelépünk annak a világtörténelmi missziónak si­keres és öntudatos megoldásába, melyre nemzetünk elhivatott. Jókai Mór valóban mestere, vezére, fáklyavivője volt nemzetének a vi­lágtörténelmi elhivatás czélhoz vezető útjain. A nagy átalakulások, a nemzeti esz­me forrongása, az alkotmányosság vál­sága idején, a­mikor a kor igazán vi­selős vala a nagy eseményekkel a nemzet­óriások idejében tűnt­­ is elő, hogy betöltse a számára kijelölt fel­­adatokat Munkájának eszköze a toll, a bűvös-bájos toll volt, melyet magyar iró még nem kezelt oly varázslatos erő­vel, mint ő. Pedig a toll csak gyarló szerszám, mely sohasem tudja teljesen híven visszaadni az iró érzelmeit, gon­­dolatait. És ha a nemzedékek nem tud­ják magukat felszabadítani az író cso­dálatos varázslatának hatása alól s ha ő a holt betűkkel megrögzitett szellem erejével fogva tartja nemzete fiait és leányait , oh milyen nagy, milyen vég­telen lehetett az a lángelme, annak színe, fénye, gazdagsága a maga valódi­­ mivoltában, ott benn a szív és agy belső műhelyében! — Nagy időknek nagy alkotásokra szülött gyermeke, vég­telen sok szellemi kincseknek öntuda­tos és hivatott sáfára volt ő. Igen! Már csak volt. Kihullott a toll a munkás kézből. Kihűlt a műhely, a nagy szív, mely szeretetének mele­gével áthatotta a nemzetet, — az óriás elme, mely meghódította magának a magyart és a magyarnak az egész művelt emberiséget. Volt elég időnk, hogy elmélkedjünk, gondolkozzunk a felett, hogy súlyos betegségének előre­látható vége minő gyászt borít a nem­zetre. És azért halála mégis váratlan, hihetetlen, a legnagyobb mértékben megdöbbentő. Néma gyásznak a sötét­sége, a merev zsibbadtságnak fárasztó érzése borítja be, fogja el a magyar nemzetet, élén a szeretett és szerető királylyal, ki ebben a fájdalomban épen úgy osztozik hű nemzetével, mint osz­tozott az elhunyt költő-fejedelem nagy szeretetében. Csak néhány nap: a test megtér a földbe, a honnan vétetett, de a lélek, a nagy férfiú lelke örök, mint maga az Isten, a ki őt örök kincsül adta a magyar nemzetnek. A nemzet kegyelete, halála, szeretete, áldása ki­séri végső nyughelyére. A nemzet ke­gyelete, hálája, szeretete és áldása őrzi örök emlékezetét. Italt. (Tanulóévek.) Tanulóéveinek számos érdekes emlékét, be­nyomásait beszéli el kedvesen Jókai műveiben. Regényeibe szőtt jelenetekben sokszor ráisme­rünk a saját élete eseményeire. Megírta szépen azt is, hogyan adták 10 éves korában Pozsonyba, hol 1835—1837-ig volt a liúzeum növendéke. (Az utczát, a melyben lakott ma már Jókai-ut­­czának nevezik.) Pozsonyi tanárai közül leg­nevezetesebb volt Schröer subrektor, a ki la­tinra és görögre tanította. R­etorikát,, poéti­kát és idegen nyelveket Vályi Ferenc­ pápai kollégiumi tanártól, Eszter nénje férjétől ta­nult. Mert Pozsony után Pápa lett az isko­lázás harmadik állomása. Atyja 1837-ben meghalt, s az akkor még 12 éves gyermek nevelése egészen a szerető gondos anyára maradt. Anyja a pápai kollé­giumba vitte, hol eszével, szorgalmával a tanulók legkitűnőbbjei közé tartozott a kis Jókai. Itt került össze először Petőfivel. A kollégium melletti kis fehér házban lakott: Petőfi Sándor, Jókai Mór és Orlai Petrich Soma. Míg Petőfi ekkor a színészetért rajon­gott, Orlai a költészetben próbálkozott, Jókai a festészetért lelkesedett. de azért a költé­szettel sem hagyott fel, sőt első irodalmi sike­rei itt kezdődnek. A 18 éves fiatal poéta Jókai „Mi az?“ ezimü allegorikus versét ér­demkönyvbe való bejegyzésre találták méltó­nak. 1842 ben „Istenitélet“ ezimü novelláját hasonló tisztesség érte, a „Fűz és víz“ czimű elbeszélésével egy arany jutalmat nyert. Még ebben az évben az ifjú Kecskemétre ment tanulmányait folytatni az ottani főis­kolában. Csakhamar feltűnt fényes tehetsé­gével, szeretetreméltó egyéniségével a diák­seregben és a jogi tanfolyam bevégeztéig a kecskeméti diákság büszkesége maradt. Itt Tatai András, a fizika és mathesis tanára, Tömöri Szabó Sándor, Sipos Imre, Karika János voltak tudós professzorai. Szerkesztője lett a kéziratban kiadott „Kalliope“ czímű­ ifjúsági lapnak. A pesti lapokban már több elbeszélése és verse jelent meg. Maga Jókai azt mondja kecskeméti életéről: „Itt ismertem meg az igazi népéletet a maga kifogyhatatlan válto­zatosságában, a néphumort, a puszták vilá­gát. Egész írói működésemnek az alaphangu­latát itt sajátítottam el, s a mellett testileg is megerősödtem. Tizennyolcz éves voltam, mikor az első színdarabot írtam (1843.), a melynek czime „Zsidó fia“. Ezt a művemet Petőfi másolta le, minthogy pályamű volt, idegen kézírásnak kellett lenni, s az akadé­miai pályázaton dicséretet nyrett e szín­darabom. “ (Kói pályájának kezdete.) 1844- ben, jogi tanulmányainak befejezte után egy évig patvarián volt Asztalos István komáromi ügyvédnő­, majd Pestre ment Mol­nár József irodájába jurátusnak. Fizetése volt szálláson kivül havi­t írt. Petőfi már ekkor Pesten lakott és ünnepelt költő volt, üröm­mel fogadta Jókait és büszkén mutatta be fiatal írótársainak, kik nevét már az Életké­pek­ben megjelent „Nepeán sziget“ után is­merték. 1845- ben a nyarat Komáromban édes­anyja házában töltötte. Készült az ügyvédi czenzurára és irta a „Hétköznapok“ cz. első regényét. Ez év telét ismét Pesten töltötte a fiatal írók társaságában, melyhez ekkor Tompa Mihály is csatlakozott. 1846- ban megszerezte az ügyvédi ok­levelet. De csak egy port vitt, azután az ügyvédséggel szakított. Egész lelkét az iro­dalom vonzotta s a lapokban egymást követ­ték elbeszélései. Frankenburg lapjánál vállalt foglalkozást még ebben az évben, majd Kelmeczy „Jelenkor“-ánál dolgozott. Ez év tavaszán Petőfi ösztönzésére a fiatal író-nem­­zedék legkiválóbb tagjai egyesülten ígéretet tettek egymásnak, hogy egy évig semmiféle lapba nem írnak, naneyi maguk fognak lapot kiadni, mely az ő irányukat képviselje. Ez volt a „tizek“ társasága, melybe Petőfi, Gálff, Degré, Obernyik, Pákli, Bérczy, Tompa, Kerényi, Lisznyai és Jókai tartoztak. A kor­mány azonban nem adott engedélyt a „tizek­nek“ lap kiadására. Fél év m­úlva elfogad­ták Frankenburg meghívását és az élet­képeket tették népszerűvé dolgozataikkal. 1847 közepén a Bécsbe költöző Franken­burg átadta az Életképek szerkesztését Jókai-­ nak. Petőfi is ekkor tért Pestre utazásaiból.­­ Szövetkeztek a lap érdekében, megnyerték Aranyt, Tompát. Petőfi ekkor nejével a­­ Dohány-utcza 373. sz. Schiller-ház­­ három­­­szobás lakásában lakott, az egyik külön­­­ bejáratú szobát kiadták Jókainak, ki 1848 . junius 12-éig lakott együtt Petőfiékkel. (Márczius idusán.) 1848 márczius 14-én az ellenzéki kör közgyűlést tartott, melyen az ifjúság, köztük Jókai is, elhatározta, hogy­ az óhajtott refor­mokat 12 pontba foglalva, a király elé ter­jesztik. Este az akkor híres Pilvax-kávéház­­ban értesültek a márczius 13-ai bécsi forra­dalomról. Ekkor elhatározta az ifjúság, hogy a reformok megadását követelni fogja. Másnap, márczius 15-én Petőfi, Vasvári Pállal és Bulyovszky Gyulával Jókaihoz ment s nála a négy ifjú megegyezett, hogy a sajtót felszabadítják. Jókai és Bulyovszky prokla­­mácziót szerkesztettek a 12 ponthoz. A kész proklamáczióval elmentek az ifjak kávéhá­zába, hol Jókai felolvasta a proklamácziót és a 12 pontot. Az Ujvilág-utczai orvosi egye­temen beszóltak a tantermekbe s az ifjúság az udvarra tódult. Itt Jókai székre állva még egyszer elolvasta a proklamácziót és Pe­tőfivel újból elszavaltatták a Talpra magyart. Innen a Hatvan­i­ utczai Länderer és Heckenast­­féle nyomdához mentek, hol a proklamácziót a 12 ponttal és a Nemzeti dalt kinyomat­ták. Ezalatt Jókai jelentette a történteket a népnek. Fél 12 óra tájt a szabadsajtó első termé­keit, a 12 pontot és a Nemzeti dalt Zrínyi mutatta be az egybegyült sokaságnak és ez­renként osztották szét a nyomtatványokat. Délután a Muzeum terén népgyülés volt és innét a városház tanácskozó termébe tódult a nép, hol többek között Jókai is beszélt a nép nevében. A polgármester Repcsey Fe­­rencz társaival együtt kijelentette csatlakozá­sukat s aláírta a 12 pontot. Rögtön választot­­tak egy rendrefigyelő választmányt, melynek Jókai is tagja lett. Márczius 16-án Budán Táncsics Mihályt, az Írásaiért elitélt írót kiszabadították a fog­házból és diadalmenetben vitték a Nemzeti Színházhoz. Itt a közönség kívánságára Ka­tona Bánk-bánját adták elő. A nép beözön­lött a nézőtérre, az előadás menete megsza­kadt, a zenekar a Rákóczy-indulót játszotta, a sokaság a Marseillaisét követelte. Előlépett Egressi Gábor, a nagy színművész és elsza­valta Petőfi Talpra magyarját. Az eskü-ref­­raint utána dörögte a nép. A­mikor Vasvári, Irinyi, majd Petőfi hiába csillapították a tömeget a nézőtérről, Jókainak az a gondolata támadt, hogy a színpadról szól a néphez. Mikor felrohant, szembe találta Laborfalvi Róza színész­nőt, ki a saját nemzeti színű kokárdáját tűzte az ifjú költő mellére. Ezzel a kokárdá­­val, egyébként „térdig sárosan (egész nap esett az eső) karbonált köpenyegben, behor­padt czilindere mellett óriási veres tollal, ol­dalán juratos karddal“ lépett a közönség elé. Szavaira a nép csakugyan lecsendesedett. Jókai a további eseményekben is élénk részt vett; lapja az Életképek szinte politikai lappá alakult át, melyben egész lélekkel szolgálta a nemzeti ügyet. (A szabadságharcz alatt.) A szabadságharcz idején Jókai elkísérte Kossuthot alföldi körútjára, melyen a nép­­fölkelést szervezték. Ő vitte meg a bűnbo­­csánatért folyamodó Rózsa Sándornak is a kegyelmet. A bécsi forradalom kitörése után Jókait és Csernátonit küldte Kossuth Bécsbe, hogy a felkelőket segítségre szólítsák. De­­czeracerben átvette Csengerytől a Kossuth alapította Pesti Hírlap szerkesztését. Felesé­gével együtt ott dolgozott a Gellért-hegy alatt Pest védésére emelt sánczokon. 1849. jan. 1-én a moóri csata után Jókai is Debreczenbe menekült feleségével. Itt indí­totta meg az Esti Lapokat, melyet aztán Pes­ten folytatott a Pesti Hírlap szerkesztésével együtt. Ezek által buzdított hathatósan a haza védelmére. Mikor az orosz-osztrák hadak elő­­nyomulása miatt a kormány Szegedre, majd Aradra költözött, Jókai is követte. Jókai élete: Jókai Mór 1825. febr. 19-ikén született Komáromban, régi nemes családból. Az Ás­­vai Jókai­­ak mind jó hazafiak, derék életű családalapítók voltak. Atyja Asvai Jókay Jó­zsef, Komárom egyik legkiválóbb prókátora és árva pénztárosa, anyja Pulay Mária volt. Öt gyermek közül Móricz volt a harmadik ; a két idősebb: Károly és Eszter, s a két fiatalabb, a még zsenge korban elhalt, két Lajos. Jókay József szerette a könyveket s gazdag házi könyvtárt szerzett, melyben sok olyan kéziratos munka volt, a­miket az ak­kori c­enzura nem engedett kinyomtatni. Mondják róla, hogy nagyon jó mesemondó volt, a házánál összegyűlt vendégeket szíve­sen mulattatta szép mesékkel és lebilincselő elbeszélésekkel. Gyermekeit igen gondos nevelésben része­sítette. A kis Móriczot is korán felvitte az iskolába. Első tanítója, Székely János az élénk eszü fiacskát órán kívül is magához rendelte s külön tanította. Ilyenkor néha rébuszokat adott föl a gyermeknek, melyeket az nagyon szeretett és hasonlókat csinálni maga is pró­bálgatott. Hét esztendős korában, 1832-ben a kis Móricz már egy kis négy soros köszöntő­verset csinált atyja nevenapjára. Később több rébuszt készített és egy verset a város bolond­járól. Tóth Lőrincz, az akkor már neves író Komáromban járván, meglátta ezeket az apró műveket, elvitte magával és a „Regélő“ 1834. évi 70. számában kiadta. Kilencz éves volt ekkor a gyermek Jókai. És ezzel már „el is volt jegyezve a múzsának. El volt döntve, mint visszaemlékezéseiben írja, hogy nem lesz belőle se szolgabiró, se vic­efiskális.“

Next