Nemzeti Hirlap, 1904. április-augusztus (1. évfolyam, 1-124. szám)
1904-05-06 / 30. szám
1904. 1. évfolyam. Kolozsvár, péntek, május 6. 30. szám. Előfizetési árak! Szerkesztőség? • Farkas-utcza 8. sz. — Telefon 49. sz. —SxS"Kiadóhivatal: Deák Ferencz-u. 4. sz. — Telefon 364. Hirdetések □ cm-ként ... 10 fillér. Nyílttól petit sora...............40 fillér évre • • , Fél évre . . . . Negyed évre . . Egy hónapra . . Eszves számára 28 kor. — fin. 14 kor. — fill. 7 kor. — fill. 2 kor. 40 fill. — kor. 10 fill. Megjelenik naponként, — az ünnepek kivételével. Kolozsvár, május 6. Mélységes gyász árnya, kibeszélhetetlen bánat sötétsége borult a magyar nemzetre. Jókai Mór meghalt. Meghalt a nemzet büszkesége, szemeténye, a koszorús költő, a nemzeti irodalom s művelődés fénylő csillaga. Meghalt Jókai Mór, a világirodalom egyik legkiválóbb költője, ki Istentől adott tehetségével bekalauzolta nemzetét a mai közművelődés s a mindenkori világirodalom szentek szentjébe. Halála a legnagyobb veszteség, a legszomorúbb csapás. Ha azt mondjuk róla, hogy költő volt, — Isten kegyelméből való költő — nem sokat mondottunk. Költőink voltak, vannak és lesznek. Egyiket inkább ihleti a múzsa, mint a másikat. De azért költők ők is a szó nemesebb értelmében. Páratlan termékenységű regényírónak mondjuk talán ? Kétségtelenül az volt. Alig felülmúlható a termékenységben és egyedülálló az eredetiségben. Hanem azért akár műveinek szinte megszámlálhatlan számát, akár azoknak eredetiségét tekintjük is, mégsem itt, nem ezekben a tulajdonságokban találjuk fel az ő nemzeti nagy jelentőségét. Nemzeti jelentőségéről beszélünk, pedig ő nemcsak a nemzeté, a magyar nemzeté volt, hanem az egész művelt világé. Azzá lett lángesze, kiváló eredetisége, nemes idealizmusa révén, mely sajátságait a hármas halom és a négy folyam határain túl is ismerték, becsülték, szerették és nagyra tartották. — De mi mégis az ő nemzeti jelentőségéről emlékezünk a legszívesebben, mert ő a miénk volt, a mi lelki életünk újjászületésének atyja, a nemzeti géniusz vezérlő lángoszlopa, a nemzeti eszmények leglelkesebb, leglángolóbb és leghatásosabb apostola, a nemzet tanító mestere, útmutatója, vigasztalója, felemelője, bátoritója, tettre,— nemes munkásságra, — a szép, nemes és jó eszményeinek munkálására serkentő prófétája volt. Hálátlanok lennénk a gondviselés iránt, ki őt nekünk adta, ha megfeledkeznénk arról, hogy ő általa, az ő lánctlelkü művei által lett ismertté a magyar a távol nyugat műveit hagy nemzetei előtt. Igen ! A magyar , az ő igazi mivoltában, az ő nemzeti, faji jellemének teljességében. Párduczos Árpád fiai félelemmel és rettegéssel töltötték el egykoron a nyugati népeket. Szent István hatalmas szelleme és nagyszabású nemzeti politikája volt az, mely fajunk és nemzetünk felé irányozta először a czivilizáczió barátságos tekintetét. Nagy királyaink, kiváló hadvezéreink, vitéz katonáink mindnyájan bizonyságot tettek a külföld előtt a nemzet harczratermettségéről. László királytól Hunyadi Jánosig, Hollós Mátyástól a szabadságharcz névtelen hőseiig hányszor írta be nemzetünk a maga dicsőségét ragyogó kardjával a világtörténelembe. De ezek mind külső dolgok. Elismerést, csodálatot, rokonszenvet kelthettek, hanem mégsem voltak eléggé ható tényezők ahoz, hogy a mi nemzetünk is oda telepedjék a nagyműveltségű népek kerek asztalához, beolvadjon a világ-czivilizáczió nagy harmóniájába. Hanem aztán elérkezett ennek is az ireje. És azok közt, akik oda beve-szették nemzetünket, örök dicsőségeike fénylik Jókai Mór neve. És épen ennél a munkánál kezdődik az ő nemzeti nagy jelentősége is, mert abban ő egyik legelső, legszámottevőbb és leghatásosabb tényező volt. E nemű szerepe különösen a lelkekre, a nemzet szellemére gyakorolt megmérhetlen hatásában nyilatkozik meg. Munkásságának, remekeinek, úgy nemzeti, mint általános emberi jelleme egyaránt közre munkált páratlan sikereinek előidézésében. A mai ifjabb nemzedék az ő műveiből merítette az első műélvezetet, az első tiszta, harmonikus és magas erkölcsi világnézetet, az ő „Magyar nemzet történeté “-ből a legtisztább, a legideálisabb hazafias lelkesedést. Az általános emberi és a sajátos nemzeti eszmények ápolása, terjesztése, meggyökereztetése körül egymaga diadalmas versenyre kelt közművelődési intézeteinknek összességével. Nem akarunk semmit se levonni tanintézeteink nagy jelentőségéből, hatásából, eredményeiből, de úgy tetszik nekünk, mintha Jókai művei többet tennének az emberi, a szó legnemesebb értelmében vett emberi-, nemkülönben a magyar nemzeti jellem és egyéniség kifejlesztésére, mint az egész tanrendszer, amelynek szolgálatában azok az iskolák állanának. A nemzet szellemének fejlesztése, ízlésének tisztulása, erkölcsi színvonalának emelése, aeszthetikai érzékének gyarapítása, munkásságra ösztönzése s mindezek alapján a hazaszeretet mélyítése a honfiúi kötelességek öntudatossá és komolylyá tétele tekintetében kevés magyar ember tett annyit, mint elhunyt jelesünk. Működésének áldásos volta annál nagyobb, mert a mód és forma melyben megnyilatkozik, az alkalmi jelleg és időbeliség kötött keretein túl emelkedve, minden idők és körülmények között klasszikus számba jön s igy a mint művei örökbecsüek, úgy azok hatása is ment a változó viszonyoktól. Ezért joggal mondhatjuk őt a nemzet tanítómesterének, a nemzeti eszme és művelődés apostolának, a nemzet lelki megújhodása atyjának. Hiszen az általa megjelölt út az, amelyen lelkiekben, erkölcsiekben, szellemiekben gyarapodva, nemzetünk a kulturális téren is épen úgy kivívhatja a műveit nagy nemzetek teljes elismerését, mint ahogy régebben kivívta harczi erényeivel s vitézségével. A szellemi felkészültség, a művelődési színvonal emelkedése okvetlenül maga után vonja a gazdasági és politikai felkészültséget és emelkedést is. És mihelyest nemcsak reá lép, de egyszersmind hatalmas léptekben halad is nemzetünk a szellemi művelődés útjain, azonnal teljes mértékben belelépünk annak a világtörténelmi missziónak sikeres és öntudatos megoldásába, melyre nemzetünk elhivatott. Jókai Mór valóban mestere, vezére, fáklyavivője volt nemzetének a világtörténelmi elhivatás czélhoz vezető útjain. A nagy átalakulások, a nemzeti eszme forrongása, az alkotmányosság válsága idején, amikor a kor igazán viselős vala a nagy eseményekkel a nemzetóriások idejében tűnt is elő, hogy betöltse a számára kijelölt feladatokat Munkájának eszköze a toll, a bűvös-bájos toll volt, melyet magyar iró még nem kezelt oly varázslatos erővel, mint ő. Pedig a toll csak gyarló szerszám, mely sohasem tudja teljesen híven visszaadni az iró érzelmeit, gondolatait. És ha a nemzedékek nem tudják magukat felszabadítani az író csodálatos varázslatának hatása alól s ha ő a holt betűkkel megrögzitett szellem erejével fogva tartja nemzete fiait és leányait , oh milyen nagy, milyen végtelen lehetett az a lángelme, annak színe, fénye, gazdagsága a maga valódi mivoltában, ott benn a szív és agy belső műhelyében! — Nagy időknek nagy alkotásokra szülött gyermeke, végtelen sok szellemi kincseknek öntudatos és hivatott sáfára volt ő. Igen! Már csak volt. Kihullott a toll a munkás kézből. Kihűlt a műhely, a nagy szív, mely szeretetének melegével áthatotta a nemzetet, — az óriás elme, mely meghódította magának a magyart és a magyarnak az egész művelt emberiséget. Volt elég időnk, hogy elmélkedjünk, gondolkozzunk a felett, hogy súlyos betegségének előrelátható vége minő gyászt borít a nemzetre. És azért halála mégis váratlan, hihetetlen, a legnagyobb mértékben megdöbbentő. Néma gyásznak a sötétsége, a merev zsibbadtságnak fárasztó érzése borítja be, fogja el a magyar nemzetet, élén a szeretett és szerető királylyal, ki ebben a fájdalomban épen úgy osztozik hű nemzetével, mint osztozott az elhunyt költő-fejedelem nagy szeretetében. Csak néhány nap: a test megtér a földbe, a honnan vétetett, de a lélek, a nagy férfiú lelke örök, mint maga az Isten, a ki őt örök kincsül adta a magyar nemzetnek. A nemzet kegyelete, halála, szeretete, áldása kiséri végső nyughelyére. A nemzet kegyelete, hálája, szeretete és áldása őrzi örök emlékezetét. Italt. (Tanulóévek.) Tanulóéveinek számos érdekes emlékét, benyomásait beszéli el kedvesen Jókai műveiben. Regényeibe szőtt jelenetekben sokszor ráismerünk a saját élete eseményeire. Megírta szépen azt is, hogyan adták 10 éves korában Pozsonyba, hol 1835—1837-ig volt a liúzeum növendéke. (Az utczát, a melyben lakott ma már Jókai-utczának nevezik.) Pozsonyi tanárai közül legnevezetesebb volt Schröer subrektor, a ki latinra és görögre tanította. Retorikát,, poétikát és idegen nyelveket Vályi Ferenc pápai kollégiumi tanártól, Eszter nénje férjétől tanult. Mert Pozsony után Pápa lett az iskolázás harmadik állomása. Atyja 1837-ben meghalt, s az akkor még 12 éves gyermek nevelése egészen a szerető gondos anyára maradt. Anyja a pápai kollégiumba vitte, hol eszével, szorgalmával a tanulók legkitűnőbbjei közé tartozott a kis Jókai. Itt került össze először Petőfivel. A kollégium melletti kis fehér házban lakott: Petőfi Sándor, Jókai Mór és Orlai Petrich Soma. Míg Petőfi ekkor a színészetért rajongott, Orlai a költészetben próbálkozott, Jókai a festészetért lelkesedett. de azért a költészettel sem hagyott fel, sőt első irodalmi sikerei itt kezdődnek. A 18 éves fiatal poéta Jókai „Mi az?“ ezimü allegorikus versét érdemkönyvbe való bejegyzésre találták méltónak. 1842 ben „Istenitélet“ ezimü novelláját hasonló tisztesség érte, a „Fűz és víz“ czimű elbeszélésével egy arany jutalmat nyert. Még ebben az évben az ifjú Kecskemétre ment tanulmányait folytatni az ottani főiskolában. Csakhamar feltűnt fényes tehetségével, szeretetreméltó egyéniségével a diákseregben és a jogi tanfolyam bevégeztéig a kecskeméti diákság büszkesége maradt. Itt Tatai András, a fizika és mathesis tanára, Tömöri Szabó Sándor, Sipos Imre, Karika János voltak tudós professzorai. Szerkesztője lett a kéziratban kiadott „Kalliope“ czímű ifjúsági lapnak. A pesti lapokban már több elbeszélése és verse jelent meg. Maga Jókai azt mondja kecskeméti életéről: „Itt ismertem meg az igazi népéletet a maga kifogyhatatlan változatosságában, a néphumort, a puszták világát. Egész írói működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el, s a mellett testileg is megerősödtem. Tizennyolcz éves voltam, mikor az első színdarabot írtam (1843.), a melynek czime „Zsidó fia“. Ezt a művemet Petőfi másolta le, minthogy pályamű volt, idegen kézírásnak kellett lenni, s az akadémiai pályázaton dicséretet nyrett e színdarabom. “ (Kói pályájának kezdete.) 1844- ben, jogi tanulmányainak befejezte után egy évig patvarián volt Asztalos István komáromi ügyvédnő, majd Pestre ment Molnár József irodájába jurátusnak. Fizetése volt szálláson kivül havit írt. Petőfi már ekkor Pesten lakott és ünnepelt költő volt, ürömmel fogadta Jókait és büszkén mutatta be fiatal írótársainak, kik nevét már az Életképekben megjelent „Nepeán sziget“ után ismerték. 1845- ben a nyarat Komáromban édesanyja házában töltötte. Készült az ügyvédi czenzurára és irta a „Hétköznapok“ cz. első regényét. Ez év telét ismét Pesten töltötte a fiatal írók társaságában, melyhez ekkor Tompa Mihály is csatlakozott. 1846- ban megszerezte az ügyvédi oklevelet. De csak egy port vitt, azután az ügyvédséggel szakított. Egész lelkét az irodalom vonzotta s a lapokban egymást követték elbeszélései. Frankenburg lapjánál vállalt foglalkozást még ebben az évben, majd Kelmeczy „Jelenkor“-ánál dolgozott. Ez év tavaszán Petőfi ösztönzésére a fiatal író-nemzedék legkiválóbb tagjai egyesülten ígéretet tettek egymásnak, hogy egy évig semmiféle lapba nem írnak, naneyi maguk fognak lapot kiadni, mely az ő irányukat képviselje. Ez volt a „tizek“ társasága, melybe Petőfi, Gálff, Degré, Obernyik, Pákli, Bérczy, Tompa, Kerényi, Lisznyai és Jókai tartoztak. A kormány azonban nem adott engedélyt a „tizeknek“ lap kiadására. Fél év múlva elfogadták Frankenburg meghívását és az életképeket tették népszerűvé dolgozataikkal. 1847 közepén a Bécsbe költöző Frankenburg átadta az Életképek szerkesztését Jókai- nak. Petőfi is ekkor tért Pestre utazásaiból. Szövetkeztek a lap érdekében, megnyerték Aranyt, Tompát. Petőfi ekkor nejével a Dohány-utcza 373. sz. Schiller-ház háromszobás lakásában lakott, az egyik külön bejáratú szobát kiadták Jókainak, ki 1848 . junius 12-éig lakott együtt Petőfiékkel. (Márczius idusán.) 1848 márczius 14-én az ellenzéki kör közgyűlést tartott, melyen az ifjúság, köztük Jókai is, elhatározta, hogy az óhajtott reformokat 12 pontba foglalva, a király elé terjesztik. Este az akkor híres Pilvax-kávéházban értesültek a márczius 13-ai bécsi forradalomról. Ekkor elhatározta az ifjúság, hogy a reformok megadását követelni fogja. Másnap, márczius 15-én Petőfi, Vasvári Pállal és Bulyovszky Gyulával Jókaihoz ment s nála a négy ifjú megegyezett, hogy a sajtót felszabadítják. Jókai és Bulyovszky proklamácziót szerkesztettek a 12 ponthoz. A kész proklamáczióval elmentek az ifjak kávéházába, hol Jókai felolvasta a proklamácziót és a 12 pontot. Az Ujvilág-utczai orvosi egyetemen beszóltak a tantermekbe s az ifjúság az udvarra tódult. Itt Jókai székre állva még egyszer elolvasta a proklamácziót és Petőfivel újból elszavaltatták a Talpra magyart. Innen a Hatvani utczai Länderer és Heckenastféle nyomdához mentek, hol a proklamácziót a 12 ponttal és a Nemzeti dalt kinyomatták. Ezalatt Jókai jelentette a történteket a népnek. Fél 12 óra tájt a szabadsajtó első termékeit, a 12 pontot és a Nemzeti dalt Zrínyi mutatta be az egybegyült sokaságnak és ezrenként osztották szét a nyomtatványokat. Délután a Muzeum terén népgyülés volt és innét a városház tanácskozó termébe tódult a nép, hol többek között Jókai is beszélt a nép nevében. A polgármester Repcsey Ferencz társaival együtt kijelentette csatlakozásukat s aláírta a 12 pontot. Rögtön választottak egy rendrefigyelő választmányt, melynek Jókai is tagja lett. Márczius 16-án Budán Táncsics Mihályt, az Írásaiért elitélt írót kiszabadították a fogházból és diadalmenetben vitték a Nemzeti Színházhoz. Itt a közönség kívánságára Katona Bánk-bánját adták elő. A nép beözönlött a nézőtérre, az előadás menete megszakadt, a zenekar a Rákóczy-indulót játszotta, a sokaság a Marseillaisét követelte. Előlépett Egressi Gábor, a nagy színművész és elszavalta Petőfi Talpra magyarját. Az eskü-refraint utána dörögte a nép. Amikor Vasvári, Irinyi, majd Petőfi hiába csillapították a tömeget a nézőtérről, Jókainak az a gondolata támadt, hogy a színpadról szól a néphez. Mikor felrohant, szembe találta Laborfalvi Róza színésznőt, ki a saját nemzeti színű kokárdáját tűzte az ifjú költő mellére. Ezzel a kokárdával, egyébként „térdig sárosan (egész nap esett az eső) karbonált köpenyegben, behorpadt czilindere mellett óriási veres tollal, oldalán juratos karddal“ lépett a közönség elé. Szavaira a nép csakugyan lecsendesedett. Jókai a további eseményekben is élénk részt vett; lapja az Életképek szinte politikai lappá alakult át, melyben egész lélekkel szolgálta a nemzeti ügyet. (A szabadságharcz alatt.) A szabadságharcz idején Jókai elkísérte Kossuthot alföldi körútjára, melyen a népfölkelést szervezték. Ő vitte meg a bűnbocsánatért folyamodó Rózsa Sándornak is a kegyelmet. A bécsi forradalom kitörése után Jókait és Csernátonit küldte Kossuth Bécsbe, hogy a felkelőket segítségre szólítsák. Deczeracerben átvette Csengerytől a Kossuth alapította Pesti Hírlap szerkesztését. Feleségével együtt ott dolgozott a Gellért-hegy alatt Pest védésére emelt sánczokon. 1849. jan. 1-én a moóri csata után Jókai is Debreczenbe menekült feleségével. Itt indította meg az Esti Lapokat, melyet aztán Pesten folytatott a Pesti Hírlap szerkesztésével együtt. Ezek által buzdított hathatósan a haza védelmére. Mikor az orosz-osztrák hadak előnyomulása miatt a kormány Szegedre, majd Aradra költözött, Jókai is követte. Jókai élete: Jókai Mór 1825. febr. 19-ikén született Komáromban, régi nemes családból. Az Ásvai Jókaiak mind jó hazafiak, derék életű családalapítók voltak. Atyja Asvai Jókay József, Komárom egyik legkiválóbb prókátora és árva pénztárosa, anyja Pulay Mária volt. Öt gyermek közül Móricz volt a harmadik ; a két idősebb: Károly és Eszter, s a két fiatalabb, a még zsenge korban elhalt, két Lajos. Jókay József szerette a könyveket s gazdag házi könyvtárt szerzett, melyben sok olyan kéziratos munka volt, amiket az akkori cenzura nem engedett kinyomtatni. Mondják róla, hogy nagyon jó mesemondó volt, a házánál összegyűlt vendégeket szívesen mulattatta szép mesékkel és lebilincselő elbeszélésekkel. Gyermekeit igen gondos nevelésben részesítette. A kis Móriczot is korán felvitte az iskolába. Első tanítója, Székely János az élénk eszü fiacskát órán kívül is magához rendelte s külön tanította. Ilyenkor néha rébuszokat adott föl a gyermeknek, melyeket az nagyon szeretett és hasonlókat csinálni maga is próbálgatott. Hét esztendős korában, 1832-ben a kis Móricz már egy kis négy soros köszöntőverset csinált atyja nevenapjára. Később több rébuszt készített és egy verset a város bolondjáról. Tóth Lőrincz, az akkor már neves író Komáromban járván, meglátta ezeket az apró műveket, elvitte magával és a „Regélő“ 1834. évi 70. számában kiadta. Kilencz éves volt ekkor a gyermek Jókai. És ezzel már „el is volt jegyezve a múzsának. El volt döntve, mint visszaemlékezéseiben írja, hogy nem lesz belőle se szolgabiró, se vicefiskális.“