Nemzeti Hirlap, 1904. szeptember-december (1. évfolyam, 125-225. szám)
1904-09-01 / 125. szám
. Csomó a kákán. Kolozsvár, szept. 1. A közös hadügyminiszternek auguszus 27-iki közismert rendelete mindenné a legnagyobb megelégedést keltette. Különbözők ugyan a szempontok, melyek szerint eme rendeletnek „vívmány“, vagy „nem vívmány“ voltát megítélik, de a tekintetben sem politkusok, sem laikusok között nincs elérés, hogy a nemzet ama rendelet álla egy ősi jogának a gyakorlatába helyeztetett vissza. Hogy „vívmánynak“ nevezzük-e ezt az eredményt,vagy sem, js egyszerűen a temperamentum dolga, iriyi bizonyos, hogy mindig tisztábbnak az öröme, aki nyert pőrével jo-DS tulajdonát szerzi vissza, mint azé, ki idegen jószágot harácsol a maga számára. Hát legyen! Csak azt nevezzük „vívmánynak“, amit jog nélkül, vagy jog ellenére szereztünk meg. A mi bennünket különösen meglep ennél a nemzeti szempontból igen fontos rendeletnek a megítélésénél, nem más, mint az a garnirung, amelylyel az ellenzéki politikusok elismerésüknek csekély pecsenyéjét hatalmas mértékben körítik. Úgy látszik, mintha röstelnék, hogy valamelyes kormánycselekedet felől szólva el kell ismerniök annak helyes, jogszerű nemzeti voltát. Nosza tehát a garnirunggal olyan ízt igyekeznek adni az elismerés sovány falatkájának, hogy torkán akadjon ez annak, aki bele akarna harapni. De hiszen ezsem baj, ízlés dolga az egész. Márpedig: de gustibus etc. Hanem azt azért mégsem hagyhatjuk szó nélkül, hogy ellenzéki részről, az első meglepetés indulat rohamának elpárolgása után, egy olyanforma hangulat s törekvés kezd felszínre vergődni, amely a véletlenül elejtett elismerő javakat igyekszik „átfesteni“. Mintha élnének tőle, hogy „hazafiasságukkal“ jönnek ellentétbe, ha kormánycselekedetet elismeréssel találnak honorálni. Azért tehát rajta fel kell tüntetni a nyomokat. Alig egy-két napja múlt csak el annak, hogy a miniszteri rendelet ismertté lett és megbeszélés tárgya. Ma már az ellenzéki sajtó minden igyekezete abban merül ki, hogy „csomót keres a kákán“. Előbb csak a „vívmány“ szó, kifejezés, fogalom ellen hadakozott. Most pedig kutatja a szépséghibákat, hogy lebecsülhesse az eredményt. És ha olyanokat sem talál, akkor költ. Mert hát a kormánycselekedetek kákáján az ellenzéknek csomót kell találni — akár törik, akár szakad. Ez eddig igen szép dolog. Az ellenzéki pszichológia befejezett, kerekded képe nyilatkozik meg benne. Csak arra vagyunk kiváncsiak, hogy miért kell az ilyen és ehez hasonló természetű kérdések megítélésénél az ellenzéknek mindig „a másik eszét“ használni. Mert az bizonyos, hogy a mi ellenzékünknek két esze van. Az egyiket, az okosabbikat azonban „a vívmányok“ idején pihenteti. Ilyenkor aztán ezt a feledékenység köde homályosítja el. Ezért van az, hogy míg előbb valamit, mint fontos nemzeti érdeket követelt, később, a követelés teljesülése esetén, leszólja ugyanazt. Nem akarunk méltánytalanok lenni és nem óhajtunk ott is teljesen aratni a kormány számára, hol ő csak részlegesen vett részt a vetésben. Elismerőjük, hogy az a bizonyos rendelet szoros okozati összefüggésben van a múlt évi szörnyű obstrukczióval és az azáltal létrehozott szabadelvűpárti katonai programm integráns kiegészítő része gyanánt jelentkezik. Annak a katonai programmnak az eredménye ez, a melylyel gróf Tisza István miniszterelnök kivezette az állam hajóját a veszedelmes szirtek és zátonyok tömkelegéből. Elismerjük, hogy ha a múlt évben nincs obstrukció, akkor a hadsereg körében a paritás érvényesülésének most létesülő módozatai is későbben váltak volna valósággá. Ennél a pontnál azonban már egy kis lélekzetet kell vennünk. Konstatálnunk kell azt, hogy a hadseregnek a magyar hatóságokkal való német levelezése régi nemzeti sérelem. És ennek a sérelemnek kireparálását mindig az ellenzék követelte a leghevesebben. Kritizáló szerepéhez híven, — nem lévén kötve a tényleges kormányzás felelőssége által — nem is mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a legkíméletlenebbül ne ostromolja nemzeti jogunk feltartóztatásának eme tényét. Szóval, mikor az ellenzék „az egyik“, t. i. az okosabbik eszét használta, a hadsereg hatóságaihoz s intézeteihez küldendő, vagy ezek által küldött német levelezés mindig valóságos és nagy nemzeti sérelem volt. A valóságos és nagy nemzeti sérelemnek megszűnése, objektíve véve a dolgot, mindenesetre valóságos és nagy nemzeti előny. A valóságon és nagyságon mit sem változtat az, hogy sérelem-e vagy előny-e az, amiről szó van. Száz forint épen olyan száz forint marad akkor is, ha megadják, mint volt, amíg vele tartoztak. Csak a helyzetben, de nem a mennyiségben van a változás. Mint ellenzéki ember, aki okát — helyes, elfogadható okát — tudná adni annak, hogy a nemzeti előny, vívmány, eredmény vagy nevezzük bárminek kerek e világon, miért csekélyebb, miért hitványabb, mint volt a sérelem. Ha csak azért nem, mert az ellenzék szájából egy darab falatot vont el, fogyasztván a mi ellenzékünk egyedüli életfentartó elemét: a sérelmeket. Igaz! Mi is lenne a közjogi ellenzékből, ha magyar kommandó, külön vámterület volna s a Gotterhalte nóta megszűnnék. Azért tehát valamire való ellenzék csak olyan kormányt becsülhet, amely „a nemzeti sérelmeket“, az ellenzék mindennapi kenyerét nem rontja, sőt növelni engedi. Ezért keresik aztán ama bizonyos csomókat is a kákán, amelyek csak a közmondásban és a rögeszmékkel teli koponyákban exisztálnak. Ezért telegrafáltatja egyik-másik vidéki ellenzéki újság is magának a fővárosból, hogy az egész „vívmányt“ humbugnak kell tartani, mert hát a hadsereg hatóságai, hivatalosai a magyar nyelvű beadványt németre fordittatják, németül látják el s csak ezt az ellátást fordittatják viszont magyarra és úgy küldik el a magyar hatóságokhoz s egyesekhez. Mit ér hát az egész, ha a hadsereg ügykezelési nyelve a német. Hiszen ekkor semmi értelme sincs a magyar levelezésnek . . . Bizony ennél szánalmasabb csűréscsavarás még talán nem fordult elő a magyar ellenzék históriájában! Neki semmi az, ha a magyar hatóság magyar beadványát a hadsereg köteles elfogadni s köteles arra ugyanígy válaszolni. Semmi, mert ott bent a katonai büróban a magyart németre s a németet magyarra fordítják le. Ugyan veszítene-e valamit egy jövendőbeli rab literálás a maga proviziós eredményéből azért, hogy a Reixkrix miniszter németül határozná el, de magyarul írná meg Bachruchet Compnak magyar beadványára, hogy áll az alku. Ugyan nem abban volt-e eddig a sérelem, hogy nem levelezett a hadsereg magyarul a magyarokkal. Akármily buzgalommal keresse is az ellenzék a kákán a csomót, soha sem hisszük el neki, hogy bármely anyagi előnyt visszautasítana csupán azért, mert amikor kigondolták, német fogalmakkal operált az agyvelő. Még az „Ellenzék“ sem tenne kifogást olyan felajánlott százezer forint elfogadásánál, amelynek egyes cziffereit németül adírozták. Legyen nyugodt az ellenzék! A magyar nemzet közvéleménye nagy megelégedéssel fogadja mi nemzeti sérelmünk megszüntetését s elismeréssel van az iránt a kormány iránt, mely ezt végrehajtotta. A józan magyar észjárás csak azt nézi, hogy ő elmondhatja magyarul a magáét s magyarul kapja reá a választ. Hogy közben ki, mit s hányszor fordított németre s németről, azzal nem törődik, hanem bízza azokra, akiknek rögeszméjük, hogy a kákán is csomót keressenek. A népiskolai reform és a szászok A nagyszebeni „Lieb.-Deutsches Tageblatt“ szerkesztőjétől a következő helyreigazító sorokat kaptuk: Tisztelt Szerkesztőség! A „Tűrhetetlenül sérelmes“ czímű tegnapi vezérczikkére vonatkozólag engedje meg, hogy mint a szász evang. egyház főkonzisztóriumának a népiskolai reform ellen intézett emlékiratáról szóló tudósítás szerzője, a következőket konstatáljam: 1. Abban a tudósításban, melyet a Magyar Távirati Irodának küldtem és mely az összes hazai sajtóban ment át, a „tűrhetetlenül“ szó nem fordult elő, hanem csak arról volt szó, hogy a nevezett emlékirat „a tanítóknak a közigazgatási bizottság fegyelme alá helyezését mondja sérelmesnek“. 2. A budapesti lapok a tudósításomat eredeti szövegében reprodukálták, a „tűrhetetlenül“ kifejezés pedig, melyen úgy látszik a t. czikkíró megbotránkozott, csakis Budapest és Kolozsvár közt csúszott belé. 3. Ennélfogva a szász főkonzisztórium őszhajú férfiait nem illetheti az a szemrehányás, melynek az idézett czikk több helyen ad kifejezést, hogy tudniillik „pökhendi módon“, „kifakadásokkal“ stb. foglaltak állást a népiskolai reform ellen. Hogy jogukban állott a tervezet ezen vagy amazon pontját a maguk szempontjából sérelmesnek mondani, azt maga a czikkíró elismeri. Az igazság érdekében és egy alaptalan félreértés elhárításának czéljából a fenti soraim közzétételét kérvén, maradok kollegiális üdvözlettel a Tekintetes Szerkesztőség igaz tisztelője Nagyszeben, 1904. aug. 31-én Neugeboren Emil, a „Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt“ főszerkesztője. A közös hadügyminiszter. Örömmel fogadunk minden oly intézkedést, amely haladást jelent a hadsereg magyarországi részének megmagyarosodása felé. Ilyen intézkedés Pittreseh lovag hadügyminiszternek a hadsereg magyar levelezéséről kiadott rendelete, amely hatalmas lépéssel viszi előre a magyarosodás ügyét. Kétségtelen, hogy ez a rendelet elsősorban és kizárólag a magyar kormány érdeme, amely ezzel nem is remélt gyorsasággal eleget tett a szabadelvűpárt előtt tett ígéretének, de az elismerés méltán éri Pittreich lovag hadügyminiszter személyét is, aki a magyar kormány álláspontját teljes mértékben magáévá tette és ennek megfelelően járt el. De Pittreich lovag egyébként is megérdemli működésével a hadsereg iránt érdekődő minden magyar ember méltánylását. Amióta ő hadseregünk legfőbb vezetője, egész sereg rendelettel és intézkedéssel hadseregünk történetének egy uj korszakát inaugurálta, a mely a hadügyminiszter szabadelvű gondolkozásának megfelel s a melyet a hadsereg körében általában egy jobb korszak kezdetének tekintenek. Ez az uj irányzat Pittreich miniszterségének néhány esztendeje alatt máris a katonai kormányzat minden ágában megnyilvánult. Egyik legutóbbi rendelete arról szól, hogy a csapatok és intézetek az ipari és mezőgazdasági czikkeket maguk szerezzék be, hogy ebben az irányban is megóvja annak az államnak érdekét, amelynek területén a csapat vagy intézet van. Nem kell külön kiemelnünk, hogy ennek az intézkedésnek minő fontossága van épen mi reánk, magyarokra nézve, akiket a hadsereg szállításainál régebben rendszeresen mellőztek annyi éven át. A hadügyminiszter ebben a rendeletében elvként állította fel, hogy oly beszerzéseknél, amelyek a menázsiból és egyéb átalányokból történnek, elsősorban a csapat állomáshelyén vagy közelében lakó iparosok és termelők ajánlatai veendők figyelembe. Ettől az elvtől csakis abban az esetben szabad eltérni, ha a czikkek minősége rossz, vagy pedig elfogadhatatlan áron kínálják, de ebben az esetben is legalább az illető állam, Ausztria vagy Magyarország területén kell a beszerzéseket eszközölni. A magyar delegáció határozatának megfelelően, szigorúan meghagyta a hadügyminiszter, hogy a hadsereg beruházásainál a kvóta arányában kell megosztani a megrendeléseket az osztrák és a magyar termelők és iparosok között. Tudvalevő, hogy a hadsereg nagy megrendelései is a kvóta arányában történnek s ettől az elvtől csak kivételesen szabad eltérni, de ilyenkor is megfelelő dekompenzációról kell gondoskodni, hogy az egyik vagy a másik állam gazdasági érdekei ne károsodjanak. Nagy jelentőségűek Pittreich hadügyminiszternek a katonák bántalmazása ellen ismételten kiadott rendeletei is. Legújabb ide vágó rendeletében meghagyja, hogy a katonákkal jól kell bánni és szigorúan elítéli a katonák megfenyegetését, szidalmazását és bántalmazását. Aki e rendelet ellen vét, azt a katonai büntető törvénykönyv alapján szigorúan megbüntetik. Tagadhatatlan, hogy hadseregünk ebben a tekintetben hála Istennek messze mögötte marad a német hadseregnek, ahol a katonák bántalmazása mindennapos dolog, de a hadügyminiszter rendelete mégis alkalmas arra, hogy megszüntetie a hébe-hóba bizony felburjánzó visszaéléseket. I. évfolyam. Előfizetési árak! 28 kor. — 10L 14 kor. — fill. 7 kor. — AH. 2 kor. 40 fill. — kor. 10 fill. K^el.-nik naponként, — az ünnepek kivételével. ti* ívre f41 ívre . . • • fjogyod ^rr9 • • ilóflöpr® • • törzs számára Kolozsvár, csütörtök, szeptember 1. 125. szám. Szerkesztőség: Farkas-utcza 8. sz. — Telefon 49. sz. — Kiadóhivatal: Deák Ferencz-u. 4. sz. — Telefon 364 Hirdetések Q cm.-ként ... in fillér. Nyiktár petit sora...............40 mior _____________________S TARGIA Két legyet egy csapásra. Irta: Erdélyi Béla. Ahhmed erős volt, mint a medve , fürge, bárcsak a dunai pisztráng és még a kígyónál ravaszabb. A bal lábát kissé húzta magatin és mindenkinek, akivel csak megismerődett, hosszasan szokta volt elmondani hogy "»ként esett le a lóról és tört el a lába, — ’'«ony már jó régen, kamasz korában. De a hatottak jól tudták, hogy egy román vám''nek a golyója bénította meg. Csakhogy ez- mindenki hallgatott. Sokan, mert szerették, mert féltek tőle. A mi nem is csoda, .^Wzen Achmed erős volt és a mi a fő Ad,'a^ggal uralkodott a szigeten. Volt de ait^-ban rajta kívül még sok Achmed, fia rja kínálták a másik nevüket is; mig tak: a(.ifitek, röviden csak annyit mondán alatta''!- Tudta mindenki, hogy kitértpuszta Ip ^“nás királyok is beérik a után jutDa'lT'^'6*’ legföljebb csak mint Da a valami hízelgő jelzőhöz, akkor bátor, oroszlánszívű. Lehet, hogy finned is fog kapni ilyet. Ez Dembiabonban még pompás erőben van, vámeres “’^'iságára a három határország M v««ai ll0£y a földrajzi helyzet nagy e^v^8e n Van * lakosságra. Görögország művészetnek, Angliáé a kereskedeua,ek cse e' VeZ ett. Ha ez igaz, akkor Ada- Nányi *®pászek nevelésére volna hivatva. baIrdi tő' terbletl a Huna közepén! a 87„e.agyarország és Románia, jobbt,e )ek hazája. ^ Wr' v°lb Achmed is. Mennél jobban dühöngött a vámháború a határos orszá- gok között, neki annál jobban ment a dolga. Nem vesztett rajta sohasem, mert — mint már mondottam — fürge volt és ravasz. Végre is a vámőrök megsokalták a dolgot és elhatározták, hogy megcsípik bármi áron. Jó alkalom kínálkozott erre a tavaszon. Valami irigy ellensége ugyanis besúgta, hogy nagy csomó dohányt és cukrosságot készül Magyarországba csempészni. Azonnal megkettőztették a parton az őrséget és fokozott éberséggel figyeltek minden sarkára. Úgy látszik, a nagy készülődésből Ahmed is észrevett valamit. Rosszkedvűnek és izgatottnak látszott. Egész nap nem mozdult ki házából, pedig semmi dolga sem volt. Az árukat már régebben mind becsomagolta, emberei között szétosztotta, csak épen a csónakbarakás volt még hátra. Az pedig csak a sötétben történhetik, tehát türelemmel meg kell várni az éjszakát. És Ahmed még sem bocsátott magához senkit sem. Néhányan ugyan mintha látták volna háza felé lopódzni a szép Fatimát. Batime vonzódott Aehmedhez. Egyedül lakott egy kis házikóban, és mint szegény árva leány, hímzéssel kereste kenyerét. Az arczát sohasem láttam, de a dereka karcsú, izmos volt és hajlékony, mint a fiatal datolyapálmának a törzse, mikor fújja a szél. Vájjon ki sejthette volna azt a csoda-édes zsongást, zsibongást, ami az érzéki szerelem lehelletére támad benne? — Ahmed? — Talán! — Súgva beszélték, hogy a hazatérő gólyák közül az egyik a Fatime kéményére szállt le pihenni. Azóta olyan kisírtak a szemei ... De ezt csak félhangon beszélték , hangosan nem merte volna senki se mondani. Végtére is este van és lassanként kezd besötétedni. A hold már a harmadik negyednek a végét járja. Tehát csak éjfél után fog fölkelni. A vámőrök a partmenti bokrok között húzódtak meg. Onnan jól láthatnak, de őket nem lehet látni. Kilencz óráig nem történt semmi. Ekkor finom, könnyű ködfelhők kezdtek aláereszkedni a Dunára. Tíz órakor már nem lehetett kődobásnyira látni. Szél nincsen, a csend föltétlen. Az, aki a sziget felső végével szemközt állott őrt, egyszerre csak figyelni kezdett. — Mintha hallanék valamit, — súgta mellette álló társának. — Csak a köd esik, felelt az, miután figyelmesen hallgatózott. Az előbbi erre végignyúlt a földön, fülét a víz színéhez illesztve, de azonnal felugrott és: — Evezőcsapás! — mondta most már határozott hangon. A két finánsz összenézett. Régóta várták azt a perczet, mikor Ahmeddel így szemtőlszembe találkozhatnak. Bor mellett, korcsmában hejbe sokszor fogadkoztak, hogy : bár csak! — Majd így lesz, meg úgy lesz. De akkor az olyan messzefekvő és valószínűtlen volt, most, hogy itt van közvetlen előttük, a lélegzetük is elállott. Az egyik pálinkás butykost vett elő, jót húzott belőle, azután odanyújtotta társának. De most a pálinkának sem volt meg a kellő hatása. Mindketten görcsös erővel szorongatták fegyvereiknek a csövét. Az evezőcsapások közelebbről és tisztábban hallatszottak. Nyilván a víz közepére érkezett a csónak, ahol erősebben kell nekifeszíteni a lapátot az árnak. A vámőrök megint összenéztek Még csak néhány percz és — akkor ! . . . Balfelől tőlük megzördültek a bokrok. Mind aketten hirtelen odatekintettek és megkönnyebbülten alig tudták visszafojtani a torkukból kitörni akaró örömkiáltást. A többi vámőrök voltak azok vagy öten- Imtau, akik szintén észrevették a csónak közeledését és most kutyamódra, négykézláb csúszva közelednek a bokrok oltalma alatt A puskáját mindegyik a kezében tartotta. Egymáshoz közel foglaltak helyet, hogy annál nyomatékosabban léphessenek föl, ha majd arra kerül a sor. Köztük volt a kirendeltség parancsnoka is, aki biztosra vette, hogy kitüntetést kap vagy talán elő is léptetik, ha megcsípi Achmedet. A ködből egy csónak homályos körvonalai kezdtek kiválni, ív alakban repült a part felé, mint az eldobott kő, mikor lefelé esik. Szegény Achmed ! Most ugyan nem menekül meg. Egyenesen berohan a kelepczébe. A csónak orra súrolta a partot. Mindjárt utána tompa zuhanás hallatszott. Csomagot dobtak a partra. — Megállj ! megállj ! kiáltanak mind egyszerre a vámőrök és vállhoz kapott puskákkal ugrálnak fel. Korán volt. A csónak erős lökéssel ellódíttatva a parttól, már kint úszik a szabad Dunán, ahol nyílsebességgel ragadják lefelé a zavaros hullámok. Csak úgy vaktában utána lőnek egynéhány golyót, de azok ugyan nem tesznek kárt senkiben sem, annál kevésbé, mert az evezők szépen végigfeküdtek a csónak fenekén, sorsára bízva azt, hogy csak hadd vigye a szilaj folyó kedvére lefelé. No, de legalább meg van a zsákmány. Bizonyosan jó sok finom vágású dohány, szivar, meg czigeretta. Az is megér egy kis fáradságot. Siet is a parancsnok, hogy hamarosan birtokba vegye a drága kincset. A többiek még lövöldöznek, de ő már ott van a csomagnál és szimatolja a tartalmát. Egyszerre csak éktelen dühös káromkodásba tör ki. A zsákmány ugyanis csupa jó puha zab- szalma, szépen csomóba kötözve, a közepéből pedig kíváncsian kandikál elő egy gyermekfej. Néhány száz lépéssel lejebb pedig gör A háború. Port-Artur ostroma. Csifil, aug. 31. A Novi Krajnak ma ideérkezett 26-iki száma a következő jelentést tartalmazza a Port-Artur előtti harczokról: A japánok három napi heves rohamtámadások után pihentek. Este 11 óra felé jelentékeny haderővel nyomultak elő az oroszok nyedő alakok suhannak el ezalatt a ködben : Ahmed és emberei azok, a vállukon illatos dohány és zamatos dulcsásza. J 0 uj ou. Irta: Gyp. — Fordította : Vilma. — (Folytatás.) Különben meg volt róla győződve, hogy sógora soha se bocsáthatja meg neki azt, hogy oly nagyon szomorú emlék fűzi Violettet életéhez és ez a meggyőződés oly erős volt, hogy a mikor — a vicomte immár szenvedélyesen szerelmes Violettebe — ott tartott, hogy Joujou ruhájának legkisebb érintésére, hol sápadozott, hol megborzongott, ő még csak nem is gyanította azt, hogy mi történik Bernard szívében. Ám d’Indrey asszony azonnal meglátta, hogy mily veszélyes, úttalan lejtőre jutott fia. S hiába kérdezte önmagától, mit is tegyen, hogy őt megállíthassa, ha ugyan már nem késett életzel? Violette egy meggondolatlansága megadta neki azt az alkalmat, melyet keresett. Bernardine születésnapja közeledett, Lizy kisasszonynak szokása volt, hogy kis húgai születésnapján mindkettőjüket megajándékozta és a kicsikék ugyancsak erősen törték a fejüket, míg kitalálták, vájjon micsoda új dolgot is lehetne kérniük Joujou tantetól? Végre egyesten Violette kiejtette a várvavárt kérdést: — Nos, mondjátok meg, hogy mit kívántok Bernardine születésnapjára ? A két kicsiny egyszerre, egyforma lelkesedéssel felelt : — Veloczipédet akarunk ! Joujou tante vidám arczán a legnagyobb ámulat látszott és egész kereken kijelentette :