Nemzeti Kalendárium, 1944
Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi a táborozáskor
A MAGYAR HAGYOMÁNY »A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá« — mondta Győrffy István — a magyar néphagyomány kiváló kutatója. Azokban a súlyos időkben pedig, amikor az egész magyarság léte forog kockán, azt kell keresnünk elsősorban, mi tart meg bennüinkeit magyarnak, ösztönszerűen a megmaradás erőit kell számba vennünk. Azó magyarok mindannyian érzik, hogy ezeket az erőket csak önmagunkban találhatjuk meg. Valahányszor nagy veszedelem fenyegette a magyarságot, a múltban is ösztönösen mindig hagyományaihoz menekült. Ez az a forrás, amelyben megtisztul, megerősödik magyar lelkünk Ebben újulunk meg, ennek a világánál ismerjük meg önmagunk ellen elkövetett hibáinkat. Gyakran megesik, hogy sokszor használt szavaknak mindenki más és más értelmet tulajdonít, legtöbbször olyasmit, ami leginkább megfelel egyéni törekvéseinek. Hasonlót tapasztalunk a hagyománynál is. Akadnak sokan, akik a hagyományhoz való ragaszkodáson az élet, a fejlődés megállítását értik. Maradjon minden úgy, ahogy volt; ha őseinknek jó volt, jó lesz nekünk is. Pedig a hagyomány nem a maradiság, az ómliság szebben hangzó kifejezése — és sohasem lehet mentség a haladást visszatartani akarók igazolásaira. Gyakran előfordul a hagyomány fogalmának felületes értelmezése. Valamely szép hímzés vagy , más kézimunka, bútordarab, cifraszűr vagy faragás megbecsülése és megvásárlása még korántsem a hagyomány ápolása. Az eféle hagyományápolás gyakran csupán kíváncsiságot jelent. A hagyomány szellemi részének megbecsüése, dalok éneklése, régi szokások követése, már közelebb visz bennünket a hagyomány megértéséhez, de még mindig nem a hagyomány lényege. Mert mindezek — a dal, a mese, a rigmus, a szőttes, a bútor, a szűr, a szőnyeg — csak megjelenési formái a hagyománynak, mint a virág, a gyümölcs is csak megnyilvánulása a természet csodálatos erejének, csak hírt adnak, jelet mutatnak arról, ami bennlünk él vagy legalább szunynyad mindannyiunkban, akik a magyarságnak a vér és a lélek közössége révén tagjai vagyunk. A hagyományokat elődeink adták át nekünk, a mi kötelességünk pedig tovább adni utódainknak. A hagyomány nem külsőség, hanem építő erő. Éppen ezért nem lehet a hagyomány igazi értéme alapján a fejlődést gátolni, a haladó életet megállítani vele. Nem lehet gépiesen ahhoz ragaszkodni, hogy ami őseinknek jó volt, nekünk is pontosan ugyanúgy jó lesz. Más és más helyzet, más körülmény, más kényszerűség ugyanazt az erőt új megnyilvánulásokra késztetheti. Az az erő, amit a hangyomány jelent, nemzedékek hosszú során át alakult ki bennünk. Valahogy olyanformán képzelhetjük el, mint a természetben. Ott sem enyészik el semmi sem, csak átalakul. A kazán hőjéből mozgás lesz, az áramfejlesztő gép mozgásából villanyáram, amelyet akár fénnyé, akár mozgássá, akár kővé alakíthatunk át. Őseink érzései, gondolatai nem tűnhetnek el nyomtalanul. Az ő küzdelmeik ereje, sikereik öröme, a történeti csapások gyásza megmaradt bennünk. Az ősök szokásai, mozdulatai öröklődnek. Hányszor mondjuk a gyermekről: »úgy csinálja, mint az öregapja« — podlet