Nemzeti Sport, 1932. március (24. évfolyam, 43-63. szám)
1932-03-01 / 43. szám
2 -2—__________________________________ AZ EGYIPTOMI ÚT TÖRTÉNETE A nagy meccs Miért maradt el a győzelem A döntetlen és környéke Az egyiptomi út középpontjában a válogatott csapat utolsó meccse, az egyiptomi válogatott elleni mérkőzés állott. Mint tudvalevő, sajnos, ezen a mérkőzésen nem tudtunk legjobb csapatunkkal kiáltani s 0:0-es eredménnyel kellett megelégedjünk. Az immár hazaérkezett csapatot végigkísérő munkatársunk, Pluhár István a következőket írja erről a február 19-én, pénteken lepergett viaskodásról: Mikor 17-én, szerdán este Sárosi ágynak dőlt, valamennyien abban reménykedtünk, hogy a pénteki, válogatott mérkőzésig még rendbe jön. A láza nem volt komoly s bíztunk benne, hogy a fiatal szervezetet csak valami múló meghűlés tette beteggé. Csütörtökön azonban már bizonyossá vált, hogy Gyurka nem lehet ott a csapatban s Máriássynak más választása nem volt, nem is lehetett, de más megoldáson gondolkozni is felesleges lett volna, mint hogy Kalmár játszik centerhalfot. Jenő nem nagy örömmel fogadta a hírt, de teljes megnyugvással mondta a kapitánynak: — Szóval, doktor úr, én leszek holnap’a cégvezető! Az előkészületek során más különöset nem is lehetett tapasztalni. Legfeljebb azt, hogy a szövetségi kapitány minden sürgetése dacára sem tudtak a játékosok megfelelő masszőrt kapni. Az eddigi mérkőzések előtt McCrae, az egyiptomiak angol trénere gyúrta meg a fiúkat egyszermásszor, most azonban a skót el volt foglalva a maga játékosaival. Az arabok ugyanis különös gonddal készültek erre a mérkőzésre. A vasárnapi, alexandriai mérkőzés után már megejtették a válogatást, mely szerint hat kairói és öt alexandriai játékos került a válogatott csapatba. Ezeket a kijelölteket, valamint a négy tartalékot a National SC pályájára költöztették, hogy ott töltsék a tréner felügyelete alatt a hátralevő öt napot. Ettől az együttéléstől az arabok sokat vártak s a döntetlen után hangoztatták is, hogy ennek köszönhetik elsősorban a jó játékot, még inkább a nagyszerű szellemet, küzdőképességet és önfeláldozást, amellyel a csapat a fontos mérkőzést lejátszotta. Kétségtelen, hogy a gondos előkészítésnek mindig komoly szerepe van az ilyen nagy összecsapásoknál, de már itt meg kell említenem, hogy amit az egyiptomiak a kairói napokban ezen a téren megtettek, az nálunk is tökéletesen adva volt, vagy adva lett volna. Hiszen a mieink is együttéltek, a bajtársi szellem nálunk is teljes és tökéletes volt, sportszerűség dolgában pedig a mi játékosaink sok tekintetben fölötte állanak az araboknak. Hogy az ő üdülő tréningjük milyen baráti alapon folyt le, azt híven jellemezte a The Egyptian Mail riportja. Ebben olvastuk kedden, hogy a játékosok szigorúan sportszerű életmódot folytatnak Együtt laknak, együtt tréningeznek, nem szabad inni, dohányozni nekik. Nos, írja a lap, természetes, hogy amikor meglátogattuk őket, olyan füst fogadott a társalgóban, hogy csak hosszas keresés után találtunk rá az ismert arcokra. Azt is leírta a lap, amit a játékosok a várható eredményről beszéltek. Ez kissé meglepett bennünket. Valamennyi arab válogatott arról beszélt, hogy a magyaroknak az előző mérkőzéseken szerencséjük volt a góllövéssel. Remélik, hogy ez a szerencse most elhagyja őket, sőt melléjük szegődik s legalább azt az egyetlen gólocskát be tudják rúgni a válogatottak kapujába, amire már anynyira vár az egyiptomi közönség. Szóval, az araboktáborában nagy készülődés, iszonyú lelkesedés, igyekezet előzte meg a pénteki találkozást, nálunk viszont a Sárost betegsége következtében kialakult szomorkás hangulat mellett is látszólag teljes volt a nyugalom és bizakodás. Ezt mutatta a szerdai edzés, amely inkább napfürdőzés volt, erre mutatott a csütörtök délutáni kirándulás, amikor autokárral jó órás rohanást tettünk a zsilipekhez, hogy végigjárjuk ezeket a csodás műveket s közöttük elterülő parkot s megtekintsük a benne levő múzeumot. Ekkor már meg lehetett állapítani, hogy a fiúk gondolatában csak a válogatott mérkőzés él. De azt is észre lehetett venni, hogy ennek a mérkőzésnek a tudata valami sajátos izgalmat, idegességet vált ki közöttük. Sok szó esett arról a párisi vesztett mérkőzésről, amelyről Híres elmondotta, hogy élete legpechesebb játéka volt. S bizonyos, hogy minden fejben megszületett — nem is egyszer — a gondolat. Hátha holnap is pechünk lesz!?!? És a pech most is elkövetkezett! Mert kétségtelen, hogy sok balszerencsés pillanata volt ennek a játéknak, amelyre olyan tömeg vonult ki, amilyet Kairóban még alig láttak futballmérkőzésen. A nagyközönség élén Sabry pasa, a miniszterelnök állott, aki a király képviseletében jelent meg s kezelt a küzdelemre kiálló két csapattal. Mögötte Sakry pasa, a szövetség elnöke, a király sógora s mögöttük a társadalmi előkelőségek egész sora foglalt helyet a díszhelyeken leterített szőnyegen. Csupa izgalom, csupa remegő várakozás mindenütt, ahol autóbuszunk elhalad s ezt a nagy izgalomban vergődő világot kedélyesen aranyozza meg sugaraival a tündöklő egyiptomi nap. Nemcsak a királyi páholy előtt takarja szőnyeg a füvet. A játékos bejárónál is szőnyegre lép a stoplis cipős szőnyegen fut ki a pályára a két csapat. Kint még autók — ragyogó, soha nem látott, pompás kocsik — sorakoznak, a nép tolong és özönük a pálya felé a nézőtérre, amikor már a levegőbe repül Barlassina kezéből a pénzdarab s Mándi úgy állítja fel a csapatot, hogy a szél minket támogat s a nap is inkább az arabokat zavarja, ahogy féloldalt a pályára ragyog. Szóval, eddig még nem mondhatjuk, hogy pechünk van! A két csapat így áll szembe az emlékezetes mérkőzésen: Magyarország: Ujváry — Mándi, Dudás — Borsányi, Kalmár, Lázár — Táncos, Avar, Turay, Toldi, Híres. Egyiptom: Amin — Kaf, Salem — Soury, Ragab, Soliman — Houda, Mansour, Houda, Mouktar, Mahran. Aztán útjára indul a labda s többé nem volt szerencsénk ... Nagy tévedésbe esnék azonban, ha egyszerűen a balszerencsére fognánk a győzelem elmaradását! Erről szó sem lehet! Annak, hogy a kairói válogatott mérkőzés gólnélküli döntetlent hozott, nagyon világosan látható okai volttak. Ezek az okok ott mutatkoztak meg a játék másfél órájában, amelyben mi magyar nézők éppen úgy szenvedtünk, mint talán maga a labda, amelyet nem tudott a magyar csapat klasszikus játékra kényszeríteni ebben az összecsapásban. Szörnyű idegesen szállt a bőr előre, hátra. Rettentő rúgások nyomán nyögött, sírt a levegőben s majdnem mindig a levegőben. A csapat támadott, egymásután kergette támadásait az ellenfél kapuja felé, de nem született helyzet, nem nyílt alkalom arra, hogy gólt lőjjünk. Korner korért követett s hiába gyűlt minden sarokrúgásnál új remény a szivünkben, a rúgás után el is halt, mert az arab védelem harci készsége minden eredményretörést megakadályozott. Az gazközelben nem volt válogatás. A hátvédek, fedezetek löktek, testtel és kézzel a kapu előtt, hogy fejelő csatáraink ne juthassanak labdához. S a bíró nem vetett gátat ennek a lökdösődésnek. Ekkor, az első félóra eltelte után, már világosan lehetett látni, hogy a mérkőzést csak akkor nyerhetjük meg, ha a véletlen segít, ha valami szerencsés körülmény is közrejátszik. Mert a csapat küzdőképessége, ereje, energiája nem volt olyan fokú, amilyenre ezen a napon a lelkes, minden akaratával küzdő arabok ellen szükség lett volna. A védelem néhány kétséges pillanatot átélt ugyan s bár Dudás nem játszott olyan klaszszikus stílusban, mint eddig, Mándival együtt minden helyzetben megtalálta a megoldás kulcsát. A fedezetsor könnyen, néha fölényesen végezte dolgát, Kalmár mesés egyéni alakításokkal vonta magára a figyelmet. Azt azonban, amit Sárosi annyi könnyedséggel és szinte észrevétlenül tud csinálni, hogy a csapat egységét minden pillanatban tartani, vagy megbomlása estén azonnal helyreállítani tudja, Kalmár nem tudta megtenni. De még ezen sem múlt az eredménytelenség! Hiszen támadásban volt a csapat a félidő nagyobb részében s ha a szél nem volt is olyan különösen érezhető, annyit mindenesetre tett, hogy az ellenfél tüdejét fárasztotta. S a csatársorunk nem tudta a szívós, elszánt ellenfelet a széllel támogatva sem annyira kifárasztani, hogy az egyetlen egyszer komolyan megingott volna. Nem volt helyzetünk, nem volt igazi lehetőségünk a gólszerzésre. Toldi, Turay lövései messze elkerülték a kaput . Amin hálója nem került az egész félidőben komoly veszedelembe. Ez pedig, ugyebár, nem lehet csak az ellenfél érdeme. Aminthogy nem is volt az. Hanem elsősorban a mi csatársorunk hibája volt. A csatársor nem tudott magára találni, nem tudott egységessé forrni, nem tudott teljes energiájával, akaratával, igyekezetével küzdeni. Sőt olyan méltóságos nyugalommal jártak, keltek, mozogtak helyenként a csatárok a pályán, mintha teljesen elvesztették volna ruganyosságukat, gyorsaságukat. A két szélső egészen beleveszett a mezőnybe. Sem Híres, sem Táncos nem vitt igazi támadást, nem fejezett be okos taktikával egyetlen lefutást sem. Mind a kettő nagyon körülményesen oldotta meg helyzeteit, játszotta meg labdáit, amellett, hogy Táncos még félénknek is tűnt. Félidőben Ujváry mondta neki: — Te is úgy jársz a Salemmel, mint a Braun Csibi, ha így játszol tovább. Egészen nehéznek tűnt Avar, míg Turay valahogy nem találta magát ebben a játékban , csupán Toldi küzdött szokott módon, amikor a játékban rákerült a sor. Ez azonban ritkán esett meg, mert a passzok kerülték a partnereket, céltalanul, vaktában járt a labda. Mándi szinte dühbe gurult a csapkodás miatt s vörös arccal kiáltozott nem egyszer a csatárok felé: — Mit csináltok ott elől! Hova vagdossátok a labdát? Passzoljatok, stoppoljatok! Semminek sem volt foganatja. A csapat — nevezetesen a csatársor — képtelen volt önmagát adni ebben a játékban s hiába fogadkozott szünetben csillogó szemmel, dühös akarattal, nem tudta megfordítani a játék kérőijét. Ment tovább a második negyvenöt perc úgy, ahogy az első elmúlt. Sőt a széltől támogatott arabok gyorsasága még nagyobb lett , egészen változatossá vált a játék. A közönség nem egyszer üvöltött, tapsolt, örvendett örömében, mikor az arab csatárok gyors lába előtt repült a labda a magyar kapu felé. S ha Honda, a szélső csak valamivel jobb taktikus, feltétlenül elkövetkezett volna a gól, amire annyira vágyott ez a közönség. De így hiába szurkolt, hiába imádkozott a sikerért. Ujváry kifogta Mouktar remek labdáját s többé nem tért vissza az elszalasztott pillanat. Azért sem, mert az utolsó húsz percben feltámadt a magyar virtus. A csatárok merevsége elmúlt, elfojtott energiája kirobbant s az arabok szorongása, kétségbeesése jelezte, hogy bajban van a csapat. Kissé kemény is volt már ekkor a játék. Turay és Toldi igen nagy csatákat vívott a bikkekkel, halfokkal s úgy látszott, hogy már az ellenfél mindenképpen meg van törve. Ragabot a mentők vitték ki a Turayval történt összecsapása után, de mikor a továbbjátszásra jelt adott a bíró, az arab valami artikulátlan hangot bőgött el s sántítva rohant vissza a pályára. Salem és Kalef oroszlánként küzd s Aminnak kitűnő napja van. Toldi olyan helyzetbe kerül ugyan, amely már menthetetlen, de a kapufa veri viszsza a labdát. Avar — végre lerázva fásultságát — áttör a védők között, ott van a kapu előtt a Táncossal történt összjátéka után s hiába nyomják, lökik, tolják, kapura lő. De a labda abba a sarokba igyekszik, ahol a kapus áll. Amin lebukik, magához öleli a bőrt s felüvölt az állóhely örömében. Most kellett volna a szerencse. Ezekben a percekben! De megérdemli-e a csapat, amely valósággal kihívta maga ellen ezt a szeszélyes futballprimaidonnát? Nem érdemeltük meg a szerencse kedvezését, mert sokkal jobban rászolgáltak arra az arabok. S ha visszagondolok erre a keserves mérkőzésre, egészen világosan áll előttem az okok sora, amely megakadályozta a kairói győzelmet, a reváns beteljesülését. Az első és legfőbb ok, az ellenfél jó játéka, nagy harci készsége. Az egyiptomi csapat beigazolta: MTK-pötyy Hungária-út Vasárnap, március 6-án, délután fél 4 órakor Hungária—Somogy* Előtte fél 2 órakor Budai „11“—Bocskai Ligabeli bajnoki mérkőzések hogy jogos volt a mérkőzés előtti önbizalma. Minden tagja olyan kifogástalan akarattal, annyira túlfűtött lelkesedéssel küzdött, amilyet még sohasem láthattunk az araboktól. Emellett az eddigi, városi válogatottaktól merőben elütött ez a nemzeti válogatott. Azokban mindig van négyet gyenge pont, ebben nem volt jóformán egy sem. S ha a csapat most sem volt különb taktikus, mint máskor, annak csak örvendhetünk, mert kissé jobb taktikával ezen a napon le is győzhetett volna bennünket. A magyar csapat ugyanis nagyon merev és nehezen mozgó volt Az előző hét négy mérkőzése két irányban befolyásolta károsan erre a mérkőzésre. A városi válogatottak ellen lejátszott mérkőzéseken olyan természetesen, olyan könynyedén vívta ki a csapat a győzelmeket, hogy nem is várhatott mást, mint újabb győzelmet Azokon a mérkőzéseken olyan magától valóan estek a gólok, mintha nem is kellett volna küzdeni értük, mintha nem is kellett volna az erők teljes harcadobásával azokat előkészíteni. Ennek, a négy mérkőzésen beidegződött érzésnek volt a megsemmisítője az arabok mesés akarása, lendülete, nagyobb egység®, tökéletessé fokozott harci szelleme. A négy, egymást követő mérkőzés másik hatása pedig — ami, úgy érzem, végzetes volt — abban jelentkezett, hogy a nagy fáradtság után a játékosgárda több pihenőhöz jutott, nagyobb kényelembe került, mint amennyire szüksége lett volna, amit harci szellemének elpuhulása nélkül elbírt volna. Vasárnaptól péntekig semmit sem csinált a játékosgárda. Pihent, aludt, kirándulásokra járt. Szóval merevedett, elnehezedett. A szerdai tréning inkább napfürdőzés volt, mint komoly edzés, ezenkívül pedig semmi sem történt abban az irányban, hogy a játékosok eleven ereje épségben, harci készsége tökéletesen juson el pénteken a mérkőzés színhelyére. A szakszerű szempontokat háttérbe szorították a kényelmi szempontok s ezen a téren túlzásba esett a vezetőség. A játékosok természetesen hajlottak arra, hogy csak pihenjenek, a szakszerű vezetésnek azonban nem lett volna szabad ebbe a felfogásba beleesnie. Hiányoztak az izmokat frissítő séták, mozgások, hiányzott a megfelelő masszőr, amit pedig a játékosok is minden nap reklamáltak. Végül is Barátky vállalta a masszőr szerepét s a válogatott mérkőzés előtt ő gyúrta meg azokat, akik megkérték. Ezekben a körülményekben kell megtalálnunk azt az ernyedtséget, azt a puhaságot és energiátlanságot, amit a csapat nem tudott levetkőzni az első félidőben, amikor a mérkőzést könnyen és biztosan megnyerhette volna. S hogy ez így alakulhatott, annak az igazi oka az a hármas összetétel, amely nem tudott az egész úton igazi egységgé válni a túraexpedícióban az egész vonalon. Háromféle szellem, háromféle szokások hatalma, háromféle hagyományok ereje hatott közre az egész úton a vezetésben s nem volt kéz, nem volt fej, nem volt akarat, amely ebből a háromságból olyan egységet kovácsolt volna az adott, nagyszerű körülmények között, amely egység az utolsó akadályt is megtörte volna a pályán Pluhár István. Kedd, 1932 március 1. A Ferencváros aradi szereplése biztos — írja erdélyi tudósítónk. — A magyar bajnokjelölt legutóbbi pont más és felejthetetlen játékával ugyanis oly mély nyomokat hagyott hátra hogy a vezető aradi egyesületek versengenek a lekötésért és most a Ferencvároson múlik, hogy melyiknek mondja a „boldogító igent”. * Hyperol szájvíztabletta ideális száj- és torokfertőtlenítő. Újpest mai edzésén hosszú szünet után ismét együtt lesznek az összes játékosok. Dudás és Fogoly III. is részt vesz a közös készülésben, mindkettőjük állapota javult.