Nemzeti Sport, 1932. március (24. évfolyam, 43-63. szám)

1932-03-01 / 43. szám

2 -2—__________________________________ AZ EGYIPTOMI ÚT TÖRTÉNETE A nagy meccs Miért maradt el a győzelem A döntetlen és környéke­ ­Az egyiptomi út középpontjában a válogatott csapat utolsó meccse, az egyiptomi válogatott elleni mérkőzés állott. Mint tudvalevő, sajnos, ezen a mérkőzésen nem tudtunk legjobb csapatunkkal kiáltani s 0:0-es ered­ménnyel kellett megelégedjünk. Az immár hazaérkezett csapatot végig­kísérő munkatársunk, Pluhár István a következőket írja erről a február 19-én, pénteken lepergett viaskodás­­ról:­ Mikor 17-én, szerdán este Sárosi ágynak dőlt, valamennyien abban reménykedtünk, hogy a pénteki, válogatott mérkőzésig még rendbe jön. A láza nem volt komoly s bíz­tunk benne, hogy a fiatal szerve­zetet csak valami múló meghűlés tette beteggé. Csütörtökön azon­ban már bizonyossá vált, hogy Gyurka nem lehet ott a csapatban s Máriássynak más választása nem volt, nem is lehetett, de más meg­oldáson gondolkozni is felesleges lett volna, mint hogy Kalmár ját­szik centerhalfot. Jenő nem nagy örömmel fogadta a hírt, de teljes megnyugvással mondta a kapitány­nak: — Szóval, doktor úr, én leszek holnap’a cégvezető! Az előkészületek során más külö­nöset nem is lehetett tapasztalni. Legfeljebb azt, hogy a szövetségi kapitány min­den sürgetése dacára sem tudtak a játékosok megfelelő masszőrt kapni. Az eddigi mérkőzések előtt Mc­­Crae, az egyiptomiak angol tré­nere gyúrta meg a fiúkat egyszer­­másszor,­­ most azonban a skót el volt foglalva a maga játékosaival. Az arabok ugyanis különös gond­dal készültek erre a mérkőzésre. A vasárnapi, alexandriai mérkőzés után már megejtették a válogatást, mely­ szerint hat kairói és öt alexandriai játékos került a válogatott csapatba. Eze­ket a ki­jelölteket, valamint a négy tartalékot a National SC pályájára költöztették, hogy ott töltsék a tré­ner felügyelete alatt a hátralevő öt napot. Ettől az együttéléstől az arabok sokat vártak s a döntetlen után hangoztatták is, hogy ennek köszönhetik elsősorban a jó játé­kot, még inkább a nagyszerű szelle­met, küzdőképességet és önfeláldo­zást, amellyel a csapat a fontos mérkőzést lejátszotta. Kétségtelen, hogy a gondos elő­készítésnek mindig komoly szerepe van az ilyen nagy összecsapások­nál, de már itt meg kell említe­nem, hogy amit az egyiptomiak a kairói napokban ezen a téren meg­tettek, az nálunk is tökéletesen adva volt, vagy adva lett volna. Hiszen a mieink is együttéltek, a bajtársi szellem nálunk is teljes és tökéletes volt, sportszerűség dolgá­ban pedig a mi játékosaink sok tekintetben fölötte állanak az ara­boknak. Hogy az ő üdülő tréning­­jük milyen baráti alapon folyt le, azt híven jellemezte a The Egyp­­tian Mail riportja. Ebben olvastuk kedden, hogy a játékosok szigorúan sportszerű életmódot folytatnak Együtt laknak, együtt tréningez­nek, nem szabad inni, dohányozni nekik. Nos, írja a lap, természetes, hogy amikor meglátogattuk őket, olyan füst fogadott a társalgóban, hogy csak hosszas keresés után ta­láltunk rá az ismert arcokra. Azt is leírta a lap, amit a játé­kosok a várható eredményről be­széltek. Ez kissé meglepett ben­nünket. Valamennyi arab válogatott arról beszélt, hogy a magya­roknak az előző mérkőzése­ken szerencséjük volt a gól­lövéssel. Remélik, hogy ez a szerencse most elhagyja őket, sőt melléjük szegő­dik s legalább azt az egyetlen gó­locskát be tudják rúgni a váloga­tottak kapujába, amire már any­­nyira vár az egyiptomi közönség. Szóval, az arabok­­táborában nagy készülődés, iszonyú lelkese­dés, igyekezet előzte meg a pénteki találkozást, nálunk viszont a Sá­rost betegsége következtében ki­alakult szomorkás hangulat mellett is látszólag teljes volt a nyugalom és bizakodás. Ezt mutatta a szerdai edzés, amely inkább napfürdőzés volt, erre mutatott a csütörtök délutáni kirándulás, amikor autokárral jó órás rohanást tettünk a zsilipek­hez, hogy végigjárjuk ezeket a csodás műveket s közöttük elte­rülő parkot s megtekintsük a benne levő múzeumot. Ekkor már meg le­hetett állapítani, hogy a fiúk gon­dolatában csak a válogatott mérkő­zés él. De azt is észre lehetett venni, hogy ennek a mérkőzésnek a tudata valami sajátos izgalmat, idegességet vált ki közöttük. Sok szó esett arról a párisi vesztett mérkőzésről, amelyről Híres elmon­dotta, hogy élete legpechesebb já­téka volt. S bizonyos, hogy minden fejben megszületett — nem is egy­szer — a gondolat. Hátha holnap is pechünk lesz!?!? És a pech most is elkövetke­zett! Mert kétségtelen, hogy sok balszerencsés pillanata volt en­nek a játéknak, amelyre olyan tömeg vonult ki, ami­lyet Kairóban még alig lát­tak futballmérkőzésen. A nagy­közönség élén Sabry pasa, a miniszterelnök állott, aki a király képviseletében je­lent meg s kezelt a küzdelemre kiálló két csapattal. Mögötte Sakry pasa, a szövetség elnöke, a király sógora s mögöttük a társadalmi előkelőségek egész sora foglalt helyet a díszhelye­ken leterített szőnyegen. Csupa izgalom, csupa remegő várakozás mindenütt, ahol autóbuszunk el­halad s ezt a nagy izgalomban vergődő világot kedélyesen ara­nyozza meg sugaraival a tün­döklő egyiptomi nap. Nemcsak a királyi páholy előtt takarja sző­nyeg a füvet. A játékos bejáró­nál is szőnyegre lép a stoplis cipő­s szőnyegen fut ki a pályá­ra a két csapat. Kint még autók — ragyogó, soha nem látott, pompás kocsik — sorakoznak, a nép tolong és özönük a pálya felé a nézőtérre, amikor már a levegőbe repül Barlassina kezé­ből a pénzdarab s Mándi úgy állítja fel a csa­patot, hogy a szél minket támogat s a nap is inkább az arabokat zavarja, ahogy féloldalt a pályára ra­gyog. Szóval, eddig még­ nem mond­hatjuk, hogy pechünk van! A két csapat így áll szembe az emlékezetes mérkőzésen: Magyarország: Ujváry — Mán­di, Dudás — Borsányi, Kalmár, Lázár — Táncos, Avar, Turay, Toldi, Híres. Egyiptom: Amin — Kaf, Sa­lem — Soury, Ragab, Soliman — Houda, Mansour, Houda, Mouktar, Mahran. Aztán útjára indul a labda s többé nem volt szerencsénk ... Nagy tévedésbe esnék azon­ban, ha egyszerűen a balszeren­csére fognánk a győzelem elma­radását! Erről szó sem lehet! Annak, hogy a kairói válo­gatott mérkőzés gólnélküli döntetlent hozott, nagyon világosan látható okai volt­­tak. Ezek az okok ott mutatkoztak meg a játék másfél órájában, amelyben mi magyar nézők ép­pen úgy szenvedtünk, mint talán maga a labda, amelyet nem tu­dott a magyar csapat klasszikus játékra kényszeríteni ebben az összecsapásban. Szörnyű idegesen szállt a bőr előre, hátra. Retten­tő rúgások nyomán nyögött, sírt a levegőben s majdnem mindig a levegő­ben. A csapat támadott, egymásután kergette támadásait az ellenfél kapuja felé, de nem született helyzet, nem nyílt alkalom arra, hogy gólt lőjjün­k. Korner korért követett s hiába gyűlt minden sarokrúgásnál új remény a szi­vünkben, a rúgás után el is halt, mert az arab védelem harci készsége minden eredményre­­törést megakadályozott. Az gaz­­közelben nem volt válogatás. A hátvédek, fedezetek löktek, test­tel és kézzel a kapu előtt, hogy fejelő csatáraink ne juthassanak labdához. S a bíró nem vetett gátat ennek a lökdösődésnek. Ekkor, az első félóra eltelte után, már világosan lehetett látni, hogy a mérkőzést csak ak­kor nyerhetjük meg, ha a vélet­len segít, ha valami szerencsés körülmény is közrejátszik. Mert a csapat küzdőképessége, ereje, energiája nem volt olyan fokú, amilyenre ezen a napon a lelkes, minden akaratával küzdő arabok ellen szükség lett volna. A védelem néhány kétséges pillanatot átélt ugyan s bár Dudás nem játszott olyan klasz­­szikus stílusban, mint eddig, Mándival együtt minden helyzet­ben megtalálta a megoldás kul­csát. A fedezetsor könnyen, né­ha fölényesen végezte dolgát, Kalmár mesés egyéni alakítások­kal vonta magára a figyelmet. Azt azonban, amit Sárosi annyi könnyedséggel és szinte észre­vétlenül tud csinálni, hogy a csapat egységét minden pillanat­ban tartani, vagy megbomlása estén azonnal helyreállítani tud­ja, Kalmár nem tudta megtenni. De még ezen sem múlt az eredménytelenség! Hiszen táma­dásban volt a csapat a félidő nagyobb részében s ha a szél nem volt is olyan különösen érezhető, annyit mindenesetre tett, hogy az ellenfél tüdejét fá­rasztotta. S a csatársorunk nem tudta a szívós, elszánt ellenfelet a széllel támogatva sem annyira kifárasztani, hogy az egyetlen egyszer komolyan megingott volna. Nem volt helyzetünk, nem volt igazi lehetőségünk a gólszerzésre. Toldi, Turay lövései messze el­kerülték a kaput . Amin hálója nem került az egész félidőben ko­moly veszedelembe. Ez pedig, ugyebár, nem lehet csak az ellen­fél érdeme. Aminthogy nem is volt az. Hanem elsősorban a mi csatársorunk hibája volt. A csatársor nem tudott magára találni, nem tudott egységessé forrni, nem tudott teljes energiá­jával, akaratával, igyekezetével küzdeni. Sőt olyan méltóságos nyugalommal jártak, keltek, mo­zogtak helyenként a csatárok a pályán, mintha teljesen elvesztet­ték volna ruganyosságukat, gyor­saságukat. A két szélső egészen bele­veszett a mezőnybe. Sem Híres, sem Táncos nem vitt igazi támadást, nem fejezett be okos taktikával egyetlen lefutást sem. Mind a kettő nagyon körül­ményesen oldotta meg helyzeteit, játszotta meg labdáit, amellett, hogy Táncos még félénknek is tűnt. Félidőben Ujváry mondta neki: — Te is úgy jársz a Salemmel, mint a Braun Csibi, ha így ját­szol tovább. Egészen nehéznek tűnt Avar, míg Turay valahogy nem találta magát ebben a játékban , csupán Toldi küzdött szo­kott módon, amikor a játékban rákerült a sor. Ez azonban ritkán esett meg, mert a passzok kerülték a part­nereket, céltalanul, vaktában járt a labda. Mándi szinte dühbe gu­rult a csapkodás miatt s vörös arccal kiáltozott nem egyszer a csatárok felé: — Mit csináltok ott elől! Hova vagdossátok a labdát? Passzolja­tok, stoppoljatok! Semminek sem volt foganatja. A csapat — nevezetesen a csatár­sor — képtelen volt önmagát adni ebben a játékban s hiába fogad­­kozott szünetben csillogó szemmel, dühös akarattal, nem tudta meg­fordítani a játék kérőijét. Ment tovább a második negyvenöt perc úgy, ahogy az első elmúlt. Sőt a széltől támogatott arabok gyorsasága még nagyobb lett , egészen változatossá vált a játék. A közönség nem egyszer üvöltött, tapsolt, örvendett örömében, mi­kor az arab csatárok gyors lába előtt repült a labda a magyar kapu felé. S ha Honda, a szélső csak valamivel jobb taktikus, fel­tétlenül elkövetkezett volna a­ gól, amire annyira vágyott ez a közönség. De így hiába szurkolt, hiába imádkozott a sikerért. Ujváry kifogta Mouktar re­­mek labdáját s többé nem tért vissza az elszalasztott pillanat. Azért sem, mert az utolsó húsz percben fel­támadt a magyar virtus. A csatárok merevsége elmúlt, el­fojtott energiája kirobbant s az arabok szorongása, kétségbeesése jelezte, hogy bajban van a csapat. Kissé kemény is volt már ekkor a játék. Turay és Toldi igen nagy csatákat vívott a bikkekkel, hal­fokkal s úgy látszott, hogy már az ellenfél mindenképpen meg van törve. Ragabot a mentők vitték ki a Turayval történt összecsa­pása után, de mikor a továbbját­szásra jelt adott a bíró, az arab valami artikulátlan hangot bőgött el s sántítva rohant vissza a pá­lyára. Salem és Kalef oroszlán­ként küzd s Aminnak kitűnő napja van. Toldi olyan helyzetbe kerül ugyan, amely már menthe­tetlen, de a kapufa veri visz­­sza a labdát. Avar — végre lerázva fásultságát — áttör a védők között, ott van a kapu előtt a Táncossal történt összjátéka után s hiába nyomják, lökik, tolják, kapura lő. De a labda abba a sarokba igyekszik, ahol a kapus áll. Amin lebukik, magához öleli a bőrt s felüvölt az állóhely örömében. Most kellett volna a szerencse. Ezekben a percekben! De megér­­demli-e a csapat, amely valósággal kihívta maga ellen ezt a szeszélyes futballprimaidonnát? Nem érdemeltük meg a szeren­cse kedvezését, mert sokkal jobban rászolgáltak arra az arabok. S ha visszagondolok erre a keserves mérkőzésre, egészen világosan áll előttem az okok sora, amely meg­akadályozta a kairói győzelmet, a reváns beteljesülését. Az első és legfőbb ok, az ellenfél jó játéka, nagy harci készsége. Az egyiptomi csapat beigazolta: MTK-pötyy Hungária-út Vasárnap, március 6-án, délután fél 4 órakor Hungária—Somogy* Előtte fél 2 órakor Budai „11“—Bocskai L­­igabeli bajnoki mérkőzések hogy jogos volt a mérkőzés előtti önbizalma. Minden tagja olyan ki­fogástalan akarattal, annyira túl­fűtött lelkesedéssel küzdött, ami­lyet még sohasem láthattunk az araboktól. Emellett az eddigi, vá­rosi válogatottaktól merőben el­ütött ez a nemzeti válogatott. Azokban mindig van négy­et gyenge pont, ebben nem volt jóformán egy sem. S ha a csapat most sem volt kü­lönb taktikus, mint máskor, annak csak örvendhetünk, mert kissé jobb taktikával ezen a napon le is győzhetett volna bennünket. A magyar csapat ugyanis na­gyon merev és nehezen mozgó volt Az előző hét négy mérkőzése két irányban befolyásolta károsan erre a mérkőzésre. A városi válogatot­tak ellen lejátszott mérkőzéseken olyan természetesen, olyan köny­­nyedén vívta ki a csapat a győzel­meket, hogy nem is várhatott mást, mint újabb győzelmet Azokon a mérkőzéseken olyan magától valóan estek a gólok, mintha nem is kel­lett volna küzdeni értük, mintha nem is kellett volna az erők teljes harcadobásával azokat előkészí­teni. Ennek, a négy mérkőzésen beidegződött érzésnek volt a meg­semmisítője az arabok mesés aka­rása, lendülete, nagyobb egység®, tökéletessé fokozott harci szelleme. A négy, egymást követő mérkő­zés másik hatása pedig — ami, úgy érzem, végzetes volt — abban jelentkezett, hogy a nagy fáradt­ság után a játékosgárda több pihenőhöz jutott, nagyobb kényelembe került, mint amennyire szüksége lett volna, amit harci szellemének elpuhulása nélkül elbírt volna. Vasárnaptól péntekig sem­mit sem csinált a játékos­gárda. Pihent, aludt, kirándulásokra járt. Szóval merevedett, elnehezedett. A szerdai tréning inkább napfürdő­zés volt, mint komoly edzés, ezen­kívül pedig semmi sem történt abban az irányban, hogy a játéko­sok eleven ereje épségben, harci készsége tökéletesen ju­son el pén­teken a mérkőzés színhelyére. A szakszerű szempontokat háttérbe szorították a kényelmi szempontok s ezen a téren túlzásba esett a ve­zetőség. A játékosok természetesen hajlottak arra, hogy csak pihenje­nek, a szakszerű vezetésnek azon­ban nem lett volna szabad ebbe a felfogásba beleesnie. Hiányoztak az izmokat frissítő séták, mozgá­sok, hiányzott a megfelelő masszőr, amit pedig a játékosok is minden nap reklamáltak. Végül is Barátky vállalta a masszőr szerepét s a válogatott mérkőzés előtt ő gyúrta meg azokat, akik megkér­ték. Ezekben a körülményekben kell megtalálnunk azt az ernyedtséget, azt a puhaságot és energ­iátlansá­­got, amit a csapat nem tudott le­vetkőzni az első félidőben, amikor a mérkőzést könnyen és biztosan megnyerhette volna. S hogy ez így alakulhatott, annak az igazi oka az a hármas összetétel, amely nem tudott az egész úton igazi egy­séggé válni a túraexpedíció­ban az egész vonalon. Háromféle szellem, háromféle szo­kások hatalma, háromféle hagyo­mányok ereje hatott közre az egész úton a vezetésben s nem volt kéz, nem volt fej, nem volt akarat, amely ebből a háromságból olyan egységet kovácsolt volna az adott, nagyszerű körülmények között, amely egység az utolsó akadályt is megtörte volna a pályán­ Pluhár István. Kedd, 1932 március 1. A Ferencváros aradi szereplése biztos — írja erdélyi tudósítónk. — A magyar bajnokjelölt legutóbbi pont más és felejthetetlen játékával ugyan­­is oly mély nyomokat hagyott hátra hogy a vezető aradi egyesületek ver­­sengenek a lekötésért és most a Fe­rencvároson múlik, hogy melyiknek mondja a „boldogító igent”. * Hyperol szájvíztabletta ideá­lis száj- és torokfertőtlenítő. Újpest mai edzésén hosszú szünet után ismét együtt lesznek az összes játékosok. Dudá­s és Fogoly III. is részt vesz a közös készülésben, mind­kettőjük állapota javult.

Next