Népsport, 1957. május (13. évfolyam, 20-41. szám)
1957-05-02 / 20. szám
Válogató jellep lesz a MUSZ szombati idénynyitó versenye Indul az úszóidény. Vizsgáznak a versenyzők, és az edzők is. Különös figyelem kíséri az új, fiatal tehetségek első bemutatkozását. Választ várhatunk sok kérdésre. Többek között arra: milyen színvonalat képvisel az utánpótlás? Tudjuk, hogy Littomericzky Mária mit tud a 100 méteres női pillangóúszásban, de vajon Bujdosó Györgyi vagy az egri Ringelhann Klára mire képes, az még kérdés. Már tavaly is feltűnt a nyurga Boros Kató, közel állt a melbourne-i repülőgéphez. Ám mégis itthonmaradt és kettőzött szorgalommal készült. Sokan kíváncsian várják, hogy idei első versenyén milyen időt úszik majd a 100 méteres hátúszásban. Csordás, Nyéki Dömötör, Kettesi indul a 200 méteres férfi gyorsúszásban, de ott lesznek mellettük a fiatalok: Pongrácz, Kádár és Papp Vilmos. Női gyorsúszóink is igyekeznek elérni a régi színvonalat. Sebő Ágota mellett Takács Kató rajtját kíséri kettőzött figyelem. Jó edzéshíreket hallani a fiatalokról (Szülő J., Kelecsényi, Bajmóger) is. Kinek jelent előnyt a mellúszás új szabálya? A japánoknak semmiesetre. A mi Utassynknak annál inkább, mert ő keveset úszott a víz alatt a 200 méteres táv közben. Most az FTC színeiben bizonyíthatja be képességeit. Sok fiatal indul az idénynyitó versenyen. A tehetséges vidéki úszók közül számosan neveztek, köztük a debreceni Krausz-testvérek. Gyorsan peregnek majd le az úszószámok, nem lesznek hat-nyolc időfutamból álló versenyek Érdekes, jó küzdelmet ígér a MUSZ idei első versenye szombaton délután a Sportuszodában. A hamburgi és a varsói nemzetközi versenyekre ennek a viadalnak az eredményei alapján ejtik meg a válogatást. A Magyar Vivő Szövetség idei második női tőrválogató döntője nem hozott meglepetést. A döntőt egy páston villanytalálatjelzővel bonyolították le, de még mindig fémpást nélkül. Fémszőnyeg hiányában ismét sok volt az érvénytelen földszúrás. Kovácsné győzelme egy pillanatig sem volt vitás. A mezőny Kovácsné és Rejtő kivételével elég gyenge formában van és ezért kevés szép asszót láttunk. Az asszók így következtek: Kovácsné— Kiss 4:0, Marosi—Zsabka 4:2, Kovácsné—Székelyné 4:2, Rejtő—Elek M. 4:1, Székelyné—Kiss 4:1, Elek—Juhász 4:3, Kovácsné—Marosi 4:0, Juhász—Székelyné 4:0, Rejtő—Kiss 4:1, Székelyné— Zsabka 4:1, Juhász—Kiss 4:3, Elek— Zsabka 4:1, Rejtő—Marosi 4:1, Kovácsné—Elek 4:3, Zsabka—Kiss 4:0, Marosi —Juhász 4:1, Rejtő—Székelyné 4:2, Kovácsné— Zsabka 4:3, Rejtő—Juhász 4:2, Kiss—Marosi 4:0, Elek—Székelyné 4:2, Kovácsné—Juhász 4:2, Zsabka—Rejtő 4:2. (Ez volt Rejtő első veresége.) Elek— Marosi 4:1, Kovácsné—Rejtő 4:2 (Kovácsnénak tehát sikerült veretlenségét megőriznie), Kiss—Elek 4:3 (Kiss 0:3-as állás után fordította meg az eredményt), Székelyné—Marosi 4:3, Juhász—Zsabka 4:1. Végeredmény: 1. Kovácsné Nyári Magda (BVSC) 7 gy„ 2. Rejtő (Elektromos) 5 gy„ 3. Elek M. (válogatott keret) 4 gy., 4. Székelyné (BVSC) 3 gy.. 19 k. t„ 5. Juhász (OSC) 3 gy„ 20 k. t., 6. Zsabka (Bp. Honvéd) 2 gy.. 22 k. t., 7. Marosi (OSC) 2 gy.. 23 k. t„ 13 a. t., 8. Kiss (BVSC) 2 gy., 23 k. 1„ 12 a. t. Kovácsné az első válogatóversenyhez hasonlóan ismét biztosan győzött, bár egyszer-kétszer — főleg versenybírói tévedések miatt — kissé idegeskedett. Kétségtelenül jelenleg a legkiemelkedőbb formában levő versenyzőnőnk. Rejtő itthon is igazolta az ifjúsági világbajnokságon mutatott jó formáját. Most már biztos helye van a nagyválogatottban is. Elek M. a szokottnál kisebb hegybiztonsággal vívott. Az első három helyezett mögött tömörült a mezőny. Székelyné is szokott formája alatt maradt. Juhász helyezése jónak mondható és még jobb lehetett volna, ha nem szúr olyan sok érvénytelent. Zsabka egy-egy asszóban nagyon szépen, máskor viszont érthetetlenül rosszul vívott. Marosi a hosszú kihagyás után csak most kezd magára találni. A Kovácsné (BVSC) veretlenül nyerte a válogató női tőrversenyt VALÓBAN ŐSZINTÉN Hozzászólás az amatőr-profi vitához . Nem a teljesség igényével és egyáltalán nem azzal a szándékkal, hogy megpróbáljam összegezni a lapunk hasábjain folyó vita eddigi eredményét — hadd vessek papírra én is néhány gondolatot az amatőr-profi kérdésről. Őszintén megmondom: a könnyebbik utat választottam — csak a labdarúgás szemszögéből vizsgálom a kérdést. Mégsem érzek lelkiismeretfurdalást. Miért? Egyrészt azért nem, mert ez a probléma a labdarúgásban jelentkezik a legégetőbben. Másrészt azért sem, mert meggyőződésem: ahhoz, hogy általánosságban is tisztázhassuk ezt a kérdést — az első lépcsőt éppen a labdarúgásban történő rendezés jelentené. Néhány elvi kérdés Elöljáróban mégis érinteni szeretnék néhány általános elvi problémát is. Mindenekelőtt: másképpen jelentkezik az amatőr-profi kérdés a kapitalista és másképpen a szocialista társadalomban. Sőt a kapitalista társadalomban is másképpen jelentkezett a múltban és másképpen jelentkezik ma. Világos, hogy könnyen lehetett amatőr egy lord, egy gróf, egy gyáros gyermeke, hiszen a papája könnyűszerrel építtetett számára saját versenypályát, ellátta a legjobb minőségű szereléssel, biztosította utazási, s busás ellátási költségeit s a legjobb edzőt vásárolta meg, hogy az csupán az ő fiát tanítsa. Az edzéshez szükséges idő sem okozott gondot, hiszen ez a fiatalember a szülei vagyonából élt, akár minden percét a sporttelepen tölthette, nem kellett bejárnia „munkahelyére". Nem volt gondja az erőnlétre — a sportoláshoz szükséges kalóriát ugyanis tetszés szerint szolgáltatta szervezete számára a szülői vagy más éléskamra. Nem gyötörte az a gond sem, hogy miből fog élni akkor, ha kiöregszik a sportból, „hiszen nincs tanult mestersége”. Ahhoz ugyanis nem sok előképzettség kellett, hogy beüljön apja örökébe, valamiféle vezérigazgatói székben számolgassa a mások munkája révén befolyó összegeket. Tehetségesnek kellett lennie és nyitva állt előtte az út a világsiker felé. Az egyszerű emberek elől azonban a sportban is el volt zárva az érvényesülés ilyen útja. Sokan egész életükben rá sem jöhettek, hogy vannak olyan tehetségesek, mint a lordok gyermekei, hiszen lehetőségük sem nyílott sportbeli képességeik kipróbálására. Mások belekóstoltak ugyan a sportba, de tehetségük nem bontakozhatott ki, hiszen hol voltak akkor az egyenlő feltételek? Gyatra volt a szerelés. Ingyen edző sem akadt. Jó eredményhez több edzésre lett volna szükség, ehhez a munkaidőből kellett volna ellopni egy keveset, ez azonban fizetéscsökkenéssel járt volna, s kevesebb jutott volna a megélhetésre, az élelmezésre is. Annak viszont, aki a munka mellett még sportol is, nem hogy kevesebb, de még több kalóriára van szüksége. Ehhez viszont több pénzre, ahhoz meg több munkára lett volna szükség, ami pedig éppen a több edzést akadályozta meg. Megoldhatatlan körforgás! Hacsak ... Hacsak nem nyújtunk anyagi támogatást a sportolóknak!s nyújtottak, hiszen ez a sport iránti általános érdeklődés növekedésével egyidejűleg anyagilag is egyre inkább kifizetővé vált. Egy profi egyesület bevételei ugyanis messze túlszárnyalták azt az összeget, amelyet a tulajdonosok a játékosoknak kifizettek. A támogatásból alkalmaztatás lett. Valóságos kapitalista üzem alakult ki: a „tulaj” fizetett valamit a „dolgozónak”, a hasznot pedig zsebrevágta, s így a többi tőkéshez hasonlóan ugyancsak munka nélkül élt meg. S a profi labdarúgók élete sem sokban különbözött a kapitalista rendszer többi dolgozójának életétől: bizony alaposan megdolgoztatták őket. Szinte határtalan „munkaidő" (edzésidő), szigorú fegyelem, könnyen kijáró pénzbüntetés — ez volt a sorsuk. S naivság lenne azt hinni, hogy vagyonokat kerestek össze. A nagy átlag nem élt túl rózsásan s nem is igen tudott félretenni öreg napjaira. Csak az egészen kiváló képességű sztárok kerestek sokat, de ők is kemény munka árán, hiszen szerződésükben nemcsak a jogaik, hanem a kötelezettségeik is bennfoglaltattak — s ezek teljesítését számon is kérték rajtuk. Mégis öregkorukra ezek legtöbbjének is — csak a nélkülözés jutott. A profizmus magán hordta a kapitalizmus bélyegét: a csapat — üzlet; a játékosok — kiszolgáltatottak; a tulajdonosok — munka nélkül élnek. Ennek valóban nincs helye a szocialista társadalombannyok eléréséhez segíteni olyan támogatással, amely nem azonos a kapitalista jellegű profizmussal? A szocialista sport A kérdésre maga az élet válaszolt — igennel. Sőt az élet egyenesen azt a választ adta: a szocialista társadalom a kapitalista társadalomnál jobb, mert sokkal szélesebb rétegekre nézve kedvező feltételeket tud teremteni. Ezt mutatják a szocialista és a szocializmust építő országok gyors ütemben fejlődő sportjának nagy sikerei mind a sportoló tömegek növekedésében, mind az élsportolók eredményeiben. Maradjunk csak a magyar sportnál , ezen belül is a labdarúgásnál. Mint minden sportágban, ebben ma alapvető feltétel, a sikerek forrása a tehetség. Ezért elért sikereinkért f elismerés illeti tehetséges labdarúgóinkat. A tehetség felszínre kerüléséhez és kibontakoztatásához azonban sok minden hozzájárult. Hozzájárult elsősorban az új társadalmi rend, amely, eltörölte az urak kiváltságát, tömegi méretekben adott lehetőséget a tehetségek felszínre kerülésére, s megszüntette a tehetségek kiszolgáltatottságát is. Hozzájárultak ehhez e társadalmi rend juttatásai: a sokasodó pályák, tisztességes felszerelések, a kiváló edzők, gyúrók foglalkoztatását lehetővé tevő összegek, s az utazási és ellátási költségek biztosítása egy-egy távollabbi verseny alkalmával. Nálunk tehát a tehetségnek valóban nyitva állt az útja az érvényesülés felél Növekvő igények A sportteljesítmény iránt — tehát a sportoló iránt — támasztott igényelme növekedésével egyidejűleg azonban egyre inkább jelentkezett az edzésre fordítandó időnek, az elhasznált energia pótlásának és — a játékosok részéről természetszerűleg — a jövő biztosításának problémája. Hogyan oldottuk meg eddig ezeket a problémákat labdarúgó-sportunkban?, Ahhoz, hogy élre törhessünk, majd élen maradhassunk — sok egyéb mellett — növelnünk kellett az edzésidőt. Ez munkakieséssel járt, ami viszont keresetcsökkentést eredményezett volna. Ennek ellenére labdarúgó élsportolóink teljes fizetést kaptak, sőt egyesek közülük be sem jártak dolgozni, hanem csak havonta egyszer — a fizetésükért jelentkeztek. Ez a „megoldás” helytelennek bizonyult, mert elégedetlenséget keltett a dolgozók között a sportoló részleges, vagy névleges munkahelyén — s ennek ellenére sem jelentett a sportoló számára olyan jövedelmet, amellyel az edzéseken és mérkőzéseken elhasznált energia pótlását, s családja tisztességes eltartását biztosíthatta volna. lőtt még a jövőjére is gondolnia kellett, mert míg egy művészember — aki tehetségével szintén sokakat gyönyörködtet — ötven-hatvan éves korában is tisztességes jövedelmet élvez, addig a legkiválóbb labdarúgók legtöbbje 30—32 éves korában befejezi pályafutását, s ha nem volt foglalkozása s nem alkalmas edzőnek — családjával együtt létbizonytalanságba kerül. Nem is beszélve arról, hogy a dolgozók tíz- és százezrei mondják egészséges jogérzékkel: „Mi a szép labdarúgó-játékban éppen úgy gyönyörködünk, mint a zene- és színművészek játékában. S ugyanúgy megfizetjük érte a beléptidíjat, mint a hangversenyeken s a színházakban. Természetesnek tartjuk hát, hogy a legkiválóbb labdarúgók életszínvonala elérje a művészek életszínvonalát. Hiszen nemzetközi méretekben is szereznek annyi hírt, dicsőséget a hazának, mint művészeink!” (Folytatjuk.) K. J. Mezei bajnokság — végre mezei terepen! HANGOK, MEGJEGYZÉSEK A BAJNOKSÁG UTÁN Kényszermegoldásnak indult és a végén siker lett belőle. Úgyis mondhatnánk: kiderült, hogy mezei futóbajnokságot lehet végre mezei terepen is rendezni... A MASZ elnöksége „fejébe” vette, hogy talál a Népligetben is, az ismert „domb” körül megfelelő terepet. Először csak kiszemelték, azután szombaton délelőtt élén az elnökkel és az elnökség több tagjával lelkesen jelölték, mérték s ha kellett, egyengették a pályát. És az eredmény: az utolsó évek legsikeresebb mezei bajnoksága lett! Volt megfelelő rajt- és célhely, impozáns kötélkordon, tájékoztatás hangszórós kocsival és a közönség. Ezúttal meg volt a versenyzők és a dombon, vagy a pálya mentén elhelyezkedő nézők között az a szükséges kapcsolat, amelyre bizony a lóversenytéren, a pályától messze fekvő lelátókkal, nem lett volna lehetőség. Természetesen nem mindenki lelkesedett az „újításért”. Sokan szokatlannak, nehéznek tartották a terepet. De abban vezető és versenyző is megegyezett, hogy ez sokkal inkább mezei terep, mint a lóversenytér füves „biliárdpályája”. Még a középtávfutók is elismerték ... Az ifjúsági számok ezúttal is hívek maradtak a hagyományokhoz. Mindjárt a női ifjúsági versenyben bekövetkezett az elmaradhatatlan „vidéki” meglepetés. A fővárosi esélyes, Kővári Erzsébet ezúttal is legyőzött mindenkit, akivel az idén már összekerült, csak a győztes Nagy Zsuzsával eddig még nem találkozott. A diósgyőri kislány 400 as és a diósgyőriek féltették is kissé az 1000 m-től. A rossz nyelvek szerint, Nagy Zsuzsa csak a verseny élőtt tudta meg, hogy milyen hosszú a táv. De nem volt baj az állóképességével sem. Ezzel a győzelemmel azonban mintha elvágták volna a vidéki meglepetéseket, mert a további meglepetéseket már a pestiek okozták. Egyetlen kivétel volt: a miskolci Fazekas harmadik helyére a felnőttek között senki sem számított. A tehetséges Apró-tanítványt nem kell újra felfedezni, de reméljük, hogy az idén már nem elégszik meg pusztán azzal a jelzővel, hogy „ígéret”. Miért is szerepeltek a vártnál sokkal gyengébben a vidéki ifik, elsősorban a férfiak? Kalovits István, az ifjúsági bizottság elnöke találó választ adott a kérdésre. Ezen a valódi terepen csak azok a versenyzők érvényesülhettek, akik valóban hosszabb távokra készültek. Ezért is nem bírta például a 800-as Hitel. A vidékiek között természetesen most is akad több komoly tehetség, de a felkészülésük még mindig nem megfelelő. Megyei viszonylatban lehetnek fölényesen elsők, de a pestiek ellen ez a felkészülés nem elég. Valóban, nem a tehetségben van a hiba. A bajnok Szekeres Béla is például az ősszel Sopronból került a fővárosba. A felnőtt 4 km-es mezőny jónéhány tagjára is áll azonban az a megállapítás, hogy hosszú volt nekik a táv. Azok a 800—1500-as középtávfutók, akik a lóversenytéri sima füves pályán még „megéltek" volna, ezen a terepen már nem boldogultak az igazi hosszútávfutókkal. A most már elsősorban pályán dolgozó középtávfutók egész sora adta fel, így Kovács Lajos, Beke, a győri Kiss, s bizony hosszú volt Rózsavölgyinek is. A 4 km-es bajnokság a középtávfutók „Mohácsa" lett. Ez is tanulság a jövőre, mint ahogy Kazi Arankának is tanulság lehet, hogy a mezőn is cél után 1 méterig kell futni, még akkor is, ha valaki nem tartja fontosnak a mezei versenyzést ... Azon lehet vitatkozni, hogy helyes volt-e Rózsavölgyi indulása, mivel előzőleg érezte a lábát. Viszont igaza van azoknak, akik azt mondták: — Ezt a Szabó Miklóst ezen a terepen még a legjobb Rózsavölgyi is aligha tudta volna legyőzni. Szabó egészen nagyvonalúan, okosan versenyzett, körönként a cél utáni emelkedős részen valóságos részhajrákkal őrölte fel ellenfeleit. Kevesen tudják, hogy első mezei bajnokságát mint újdonsült doktor szerezte. Szombaton avatták ugyanis utólagosan doktornak. A múltban az egyetemisták a hosszútávfutásban nem játszottak szerepet, most pedig a bajnokságok alapján a MAFC 3 győzelemmel a legeredményesebb egyesület lett. Változnak az idők és a hosszútávfutók is ... . A végén csattan az ostor, ezúttal azonban ez a csattanás nem sikerült. 1. Minden mezőny színvonala kielégített, de ez a 10 km-es mezőny nagyon gyenge volt” — állapította meg búsan Kismartoni Károly dr., az edzőbizottság vezetője. Bizony Kovács József imponáló futása sem segíthetett éppen a legklasszikusabb mezölszám gyenge színvonalán. Az élcsoport tagjait leszámítva, kikből is állt a mezőny? Kevés kivétellel marathoni futókból és tiszteletreméltó lelkesedéssel még mindig versenyző, vagy újra edzésbe állt idősebb hosszútávfutókból. Fiatalok, új tehetségek sehol... Nem ártana talán visszaállítani azt a szabályt, hogy az 5000-esek jövőre csak a „nagymezein” indulhatnak. Megtörtént a díjkiosztás, a bemondó megköszönte a közönségnek az érdeklődést (ez tetszett!), azután a rendezőség „villám-kiértékelést” tartott. Egybehangzó vélemény: „Jövőre is itt rendezzük a bajnokságot” — s azzal már csomagolták is össze a szép pályarajzot. Jövőre, a mostaninál korábbi időpontban már jobban felkészülhetnek a futók erre a terepre és nem kapnak majd tőle olyan izomlázat sem, mint most.... A feltett kérdés most ez: tud-e a szocialista társadalom a kapitalista társadalomhoz hasonló feltételeket teremteni a sporttehetségek kibontakoztatására anélkül, hogy teret engedne a sportra és a sportolókra egyaránt káros hatású kapitalista sporterkölcsöknek? Tudja-e a sportolókat tisztességes élet mellett kiváló eredmény ID&mász a javából Mellettem a fiúk kézállásban, a létra tetején és kétoldalt is végestesen végig, kezükkel-lábukkal egyensúlyoztak a létrafokokon, én meg mint egy duplán fonott főtt perec, szinte merev görcsbe kunkorodva markoltam a létra peremét, hogy le ne zuhanjak. A sokaság lent a földön, a tribünön, az állóhelyen tapsolt és hahotázott. Már mindenki lekúszott a létrán, hogy lent vigyázz állásban köszöntse a nézőket. Csak én maradtam fent, a fordított U-betű egyik sarkán és nem tudtam mozdulni a mélység bűvöletétől, úgy éreztem zuhanok lefelé, menthetetlenül. Közben lent a tribünön mindenütt írónkét láttam, mintha ezer és ezer lett volna belőle, pedig alig nyitottam ki a szememet és mindenhová néztem, csak éppen a földre nem. Már nem éreztem semmit, nem voltam sem eleven, sem holt, amikor egy öreg tornász feljött a létraépítményre, a hóna alá vett és lehozott. Közben dühöngött, szidott minden létrafokon, míg csak le nem értünk. Ott kétszer nyakonegyintett, de most már biztosan álltam a lábamon, pedig nem kevés gúnnyal azt mondta, ott a fiúk előtt „ez is egy tornász a javából”. Mindenki körülöttem volt, a fiúk öleltek, nevettek csak éppen Irénke nem szólt és az én gyerekszívem majd megszakadt a fájdalomtól. Ő Horváth Bandihoz beszélt, a riválisomhoz abban a szerelemben, amit iránta éreztünk mind a ketten. A fiúba karolt: „Ne gyerünk Bandi — mondta — kísérjen el.” És elmentek együtt, amiben ha jól meggondolom, aligha van valami meglepő. Horváth Bandi az előbb még ott magasodott a létrahíd kellős közepén, a gúla jég tetején, több mint fél percig — kézállásban ... Irénke 13 éves volt. Nekem azóta van tériszonyom.Földes György nagy sürgés-forgásban én is ott csellengtem a Pécsi Arikás Sport Club pályáján, a Rét utcában. Voltunk vagy százan, zsenge fiatalok, tizenháromtól húsz évesig, tornabemutatóra készültünk. A rendezőség főattrakciónak szánta május elsejére a létragúlát, ami nem kis dolog volt, különösen azok szemében, akik csak kocatornászok voltak, statiszták a gúla tövében, mint én is. Hetek óta tartottak a próbák, minden szám kitűnően ment már, csak éppen a legnagyobb látványosság, a létragúla akadozott. Ha jól meggondolom ugyancsak félelmetes produkció volt. Két egyenként 8 méter magas létrát egymástól 6 méter távolságra a földre állítottunk és egy harmadikkal fent összekötöttük, szaknyelven „áthidaltuk”. A néző egy lefelé fordított hatalmas U betűt látott létrából, rengeteg foggal. Ezér még nem lett volna túl izgalmas látvány a sok szebbnél szebb tornamutatvány között. De a létragúlán, a fordított és széles U betű rengeteg fokán, rengeteg gyerek helyezkedett el, ki alul, ki felül, egyensúlyozva magát és fent, a legtetején, a létrahíd két szélén és kellős közepén is egy-egy élőkép csoport. Én sokad magammal az egész építmény előtt karéjban elhelyezett 3 élőkép egyikében foglaltam helyet a földön. Soha életemben nem voltam irigy sem azelőtt, sem azóta. De majd a szívem szakadt meg a keserűségtől, hogy én a földi gúlába kerültem és nem az égi lajtorjára, annak is a kellős közepébe. De már nem volt mit tenni, hiszen végre valahára „beállította” a mutatványt a PMSC akkori hátvédje, a megyeszerte híres Kasztl Jóska. Mit tudott ő az én nagy bánatomról! A mai napig sem mondtam el senkinek sem azt a szenvedélyes vágyódást, amellyel felfelé kacsintgattam minden próbán a piros-fekete mezes PMSCifikre, akik olyan szerencsések, hogy a nekem akkor égig nyúlónak tűnő létra tetejéről nézhetnek szembe a Mecsekkel. Én pedig lent kuksolok 14 éves fejemmel, mérhetetlen fájdalmammal és első nagy szerelmem Irénkém képével a szívemben, aki az ünnepségen ott lát majd, mint egy kis senkit, lent a földön összekuporodva, a hatalmas produkció tövében. A bemutató napjára Szuloki, az ifi kettőből, megbetegedett, pedig az élőkép egyik főalakja lett volna, méghozzá a létraépítmény legtetején. Négy hétig hiába gyakorolt szegény... Nem volt sok idő Szuloki pótlására, önkéntes jelentkezőket kerestek az ünnepség kezdete előtt, ott a helyszínen. Jelentkeztem. Talán még sohasem dobogott annyira a szívem, nem vert olyan sebesen a pulzusom... minden vér a fejembe szállt, Kasztl Jóska engem választott. Mégis a létra legtetején leszek, ujjongtam magamban és alig pár perc múlva már fürgén lépegettem a létra rengeteg fokán felfelé. Nem néztem sem jobbra, sem balra, lefelé meg éppen nem, csak föl, a létrakábel legtetejére, ahová el kellett érkeznem. Amikor lázaspirultan felértem, csak egy pillantást vetettem lefelé és olyan szédülés fogott el, hogy majd a mélybe zuhantam. A felső létrán, a középre kellett volna bekúsznom, de én görcsös kézzel markoltam a létratető derékszögét, a sarkot, egészen oldalra húzódva, hogy a többiek el tudjanak jutni mellettem a számukra kijelölt helyekre. Moccanni sem mertem, nemhogy a középre menni, ahova kellett volna és mint egy rossz helyre rakott pont az i betűn, ott maradtam a szélen, ahol velem eggyel többen voltak. Bent, a középén, pedig hiányzott egy ember a harmonikusan tervezett élőképből. Elutaztak a magyar sakkozók Szófiába A május 2-án kezdődő egyéni sakkvilágbajnoki zónaversenyen résztvevő két magyar sakkozó, Barcza Gedeon nemzetközi nagymester és Szilágyi György nemzetközi mester kedden elutazott Szófiába. Egy „potyázó ” sportkedvelő Nemrégiben történt, hogy Debrecenben a vasutas sportpályán a DVSC a Nagybátonyi Bányász NB II-s labdarúgó-mérkőzés alatt egy kutya került a pályára és nagy derültséget okozott. Nos, úgy látszik, Debrecenben a kutyák után az erdei nyulak is megkedvelték a sportpályákat. Vasárnap ugyanis a nagyerdei stadionban a D. Spartacus—Békéscsabai MÁV NB II-s férfi nagypályás kézilabda mérkőzést játszották, amikor a jelenlévők nagy hahotázása közben egy ijedt erdei nyúl futott keresztül a pályán. Mivel délután motorversenyt rendeztek, a stadion déli és északi kapuját kinyitották, hogy a locsolóautó és a hengerező kocsi szabadon ki-be járhasson. így történhetett meg, hogy az erdei bokrok védelmében az egyik nyúl előrehúzódott s beszaladt a pályára. Szinte másodpercek alatt átszelte a pályát, s így a belépőjegyet sem tudták kérni a rendezők a szokatlan mérkőzés-látogatótól... Szerda, 1957. május . ■3-