Népsport, 1957. május (13. évfolyam, 20-41. szám)

1957-05-02 / 20. szám

Válogató jellep lesz a MUSZ szombati idénynyitó versenye Indul az úszóidény. Vizsgáznak a versenyzők, és az­­ edzők is. Különös figyelem kíséri az új, fiatal tehetségek első bemutatkozását. Választ várhatunk sok kérdésre. Többek között arra: mi­lyen színvonalat képvisel az utánpót­­­lás? Tudjuk, hogy Littomericzky Mária mit tud a 100 méteres női pillangó­­úszásban, de vajon Bujdosó Györgyi vagy az egri Ringelhann Klára mire képes, az még kérdés. Már tavaly is feltűnt a nyurga Boros Kató, közel állt a melbourne-i repülőgéphez. Ám mégis itthonmaradt és kettőzött szorgalommal készült. Sokan kíváncsian várják, hogy idei első versenyén milyen időt úszik majd a 100 méteres hátúszásban. Csordás, Nyéki Dömötör, Kettesi in­dul a 200 méteres férfi gyorsúszásban, de ott lesznek mellettük a fiatalok: Pongrácz, Kádár és Papp Vilmos. Női gyorsúszóink is igyekeznek elérni a régi színvonalat. Sebő Ágota mellett Ta­kács Kató rajtját kíséri kettőzött figye­lem. Jó edzéshíreket hallani a fiatalok­ról (Szülő J., Kelecsényi, Bajmóger) is. Kinek jelent előnyt a mellúszás új szabálya? A japánoknak semmiesetre. A mi Utassynknak annál inkább, mert ő keveset úszott a víz alatt a 200 mé­teres táv közben. Most az FTC színei­ben bizonyíthatja be képességeit. Sok fiatal indul az idénynyitó verse­nyen. A tehetséges vidéki úszók közül számosan neveztek, köztük a debreceni Krausz-testvérek. Gyorsan peregnek majd le az úszószámok, nem lesznek hat-nyolc időfutamból álló versenyek­ Érdekes, jó küzdelmet ígér a MUSZ idei első versenye szombaton délután a Sportuszodában. A hamburgi és a var­sói nemzetközi versenyekre ennek a viadalnak az eredményei alapján ejtik meg a válogatást. A Magyar Vivő Szövetség idei máso­dik női tőrválogató döntője nem hozott meglepetést. A döntőt egy páston villany­­találatjelzővel bonyolították le, de még mindig fémpást nélkül. Fémszőnyeg hiá­nyában ismét sok volt az érvénytelen földszúrás. Kovácsné győzelme egy pillanatig sem volt vitás. A mezőny Kovácsné és Rejtő kivételével elég­ gyenge formában van és ezért kevés szép asszót láttunk. Az asszók így következtek: Kovácsné— Kiss 4:0, Marosi—Zsabka 4:2, Kovács­né—Székelyné 4:2, Rejtő—Elek M. 4:1, Székelyné—Kiss 4:1, Elek—Juhász 4:3, Kovácsné—Marosi 4:0, Juhász—Székely­né 4:0, Rejtő—Kiss 4:1, Székelyné— Zsabka 4:1, Juhász—Kiss 4:3, Elek— Zsabka 4:1, Rejtő—Marosi 4:1, Kovács­né—Elek 4:3, Zsabka—Kiss 4:0, Marosi —Juhász 4:1, Rejtő—Székelyné 4:2, Ko­vácsné— Zsabka 4:3, Rejtő—Juhász 4:2, Kiss—Marosi 4:0, Elek—Székelyné 4:2, Kovácsné—Juhász 4:2, Zsabka—Rejtő 4:2. (Ez volt Rejtő első veresége.) Elek— Marosi 4:1, Kovácsné—Rejtő 4:2 (Ko­­vácsnénak tehát sikerült veretlenségét megőriznie), Kiss—Elek 4:3 (Kiss 0:3-as állás után fordította meg az eredményt), Székelyné—Marosi 4:3, Juhász—Zsabka 4:1. Végeredmény: 1. Kovácsné Nyári Magda (BVSC) 7 gy„ 2. Rejtő (Elektro­mos) 5 gy„ 3. Elek M. (válogatott ke­ret) 4 gy., 4. Székelyné (BVSC) 3 gy.. 19 k. t„ 5. Juhász (OSC) 3 gy„ 20 k. t., 6. Zsabka (Bp. Honvéd) 2 gy.. 22 k. t., 7. Marosi (OSC) 2 gy.. 23 k. t„ 13 a. t., 8. Kiss (BVSC) 2 gy., 23 k. 1„ 12 a. t. Kovácsné az első válogató­versenyhez hasonlóan ismét biztosan győzött, bár egyszer-kétszer — főleg versenybírói tévedések miatt — kissé idegeskedett. Kétségtelenül jelenleg a legkiemelke­dőbb formában levő versenyzőnőnk. Rejtő itthon is igazolta az ifjúsági vi­lágbajnokságon mutatott jó formáját. Most már biztos helye van a nagy­válogatottban is. Elek M. a szokottnál kisebb hegybiztonsággal vívott. Az első három helyezett mögött tö­mörült a mezőny. Székelyné is szokott formája alatt maradt. Juhász helyezése jónak mondható és még jobb lehetett volna, ha nem szúr olyan sok érvény­telent. Zsabka egy-egy asszóban na­gyon szépen, máskor viszont érthetet­lenül rosszul vívott. Marosi a hosszú kihagyás után csak most kezd magára találni. A Kovácsné (BVSC) veretlenül nyerte a válogató női tőrversenyt VALÓBAN ŐSZINTÉN Hozzászólás az amatőr-profi vitához­ ­. Nem a teljesség igényével és egyáltalán nem azzal a szándékkal, hogy megpróbáljam összegezni a la­punk hasábjain folyó vita eddigi ered­ményét — hadd vessek papírra én is néhány gondolatot az amatőr-profi kérdésről. Őszintén megmondom: a könnyebbik utat választottam — csak a labdarúgás szemszögéből vizs­gálom a kérdést. Mégsem érzek lel­­kiismeretfurdalást. Miért? Egyrészt azért nem, mert ez a probléma a labdarúgásban jelentkezik a legége­tőbben. Másrészt azért sem, mert meggyőződésem: ahhoz, hogy általá­nosságban is tisztázhassuk ezt a kér­dést — az első lépcsőt éppen a lab­darúgásban történő rendezés jelen­tené. Néhány elvi kérdés Elöljáróban mégis érinteni szeret­nék néhány általános elvi problé­mát is. Mindenekelőtt: másképpen jelentkezik az ama­tőr-profi kérdés a kapitalista és másképpen a szocialista társada­lomban. Sőt a kapitalista társa­dalomban is másképpen jelent­kezett a múltban és másképpen jelentkezik ma. Világos, hogy könnyen lehetett ama­tőr egy lord, egy gróf, egy gyáros gyermeke, hiszen a papája könnyű­szerrel építtetett számára saját ver­senypályát, ellátta a legjobb minőségű szereléssel, biztosította utazási, s busás ellátási költségeit s a legjobb edzőt vásárolta meg, hogy az csupán az ő fiát tanítsa. Az edzéshez szük­séges idő sem okozott gondot, hi­szen ez a fiatalember a szülei va­gyonából élt, akár minden percét a sporttelepen tölthette, nem kellett be­járnia „munkahelyére". Nem volt gondja az erőnlétre — a sportolás­hoz szükséges kalóriát ugyanis tet­szés szerint szolgáltatta szervezete számára a szülői vagy más éléskamra. Nem gyötörte az a gond sem, hogy miből fog élni akkor, ha kiöregszik a sportból, „hiszen nincs tanult mes­tersége”. Ahhoz ugyanis nem sok elő­képzettség kellett, hogy beüljön apja örökébe, valamiféle vezérigazgatói székben számolgassa a mások mun­kája révén befolyó összegeket. Tehet­ségesnek kellett lennie é­s nyitva állt előtte az út a világsiker felé. Az egyszerű emberek elől azonban a sportban is el volt zárva az érvénye­sülés ilyen útja. Sokan egész életük­ben rá sem jöhettek, hogy vannak olyan tehetségesek, mint a lordok gyermekei, hiszen lehetőségük sem nyílott sportbeli képességeik kipróbá­lására. Mások belekóstoltak ugyan a sportba, de tehetségük nem bonta­kozhatott ki, hiszen hol voltak akkor az egyenlő feltételek? Gyatra volt a szerelés. Ingyen­­ edző sem akadt. Jó eredményhez több edzésre lett volna szükség, ehhez a munkaidőből kellett volna ellopni egy keveset, ez azonban fizetéscsökkenéssel járt vol­na, s kevesebb jutott volna a meg­élhetésre, az élelmezésre is. Annak viszont, aki a munka mellett még sportol is, nem hogy kevesebb, de még több kalóriára van szüksége. Eh­hez viszont több pénzre, ahhoz meg több munkára lett volna szükség, ami pedig éppen a több edzést akadá­lyozta meg. Megoldhatatlan körforgás! Ha­csak ... Hacsak nem nyújtunk anyagi támogatást a sportolók­nak!­­s nyújtottak, hiszen ez a sport iránti általános érdeklődés növekedésével egyidejűleg anyagilag is egyre inkább kifizetővé vált. Egy profi egyesület bevételei ugyanis messze túlszárnyal­ták azt az összeget, amelyet a tulaj­donosok a játékosoknak kifizettek. A támogatásból alkalmaztatás lett. Valóságos kapitalista üzem alakult ki: a „tulaj” fizetett valamit a „dolgozó­nak”, a hasznot pedig zsebrevágta, s így a többi tőkéshez hasonlóan ugyan­csak munka nélkül élt meg. S a profi labdarúgók élete sem sokban külön­bözött a kapitalista rendszer többi dolgozójának életétől: bizony alaposan megdolgoztatták őket. Szinte határ­talan „munkaidő" (edzésidő), szigorú fegyelem, könnyen kijáró pénzbüntetés — ez volt a sorsuk. S naivság lenne azt hinni, hogy vagyonokat kerestek össze. A nagy átlag nem élt túl rózsá­san s nem is igen tudott félretenni öreg napjaira. Csak az egészen kiváló képességű sztárok kerestek sokat, de ők is kemény munka árán, hiszen szerződésükben nemcsak a jogaik, ha­nem a kötelezettségeik is bennfoglal­tattak — s ezek teljesítését számon is kérték rajtuk. Mégis öregkorukra ezek legtöbbjének is — csak a nélkülözés jutott. A profizmus magán hordta a kapi­talizmus bélyegét: a csapat — üz­let; a játékosok — kiszolgáltatot­tak; a tulajdonosok — munka nélkül élnek. Ennek valóban nincs helye a szocialista társadalom­ban­­nyok eléréséhez segíteni olyan támo­­gatással, amely nem azonos a kapita­lista jellegű profizmussal? A szocialista sport A kérdésre maga az élet válaszolt — igennel. Sőt az élet egyenesen azt a választ adta: a szocialista társadalom a kapita­lista társadalomnál jobb, mert sokkal szélesebb rétegekre nézve kedvező feltételeket tud terem­teni. Ezt mutatják a szocialista és a szocializmust építő országok gyors ütemben fejlődő sportjának nagy sikerei mind a sportoló tö­megek növekedésében, mind az él­­sportolók eredményeiben. Maradjunk csak a magyar sportnál , ezen belül is a labdarúgásnál. Mint minden sportágban, ebben ma alapvető feltétel, a sikerek forrása­­ a tehetség. Ezért elért sikereinkért f elismerés illeti tehetséges labdarúgóin­kat. A tehetség felszínre kerüléséhez és kibontakoztatásához azonban sok minden hozzájárult. Hozzájárult első­­sorban az új társadalmi rend, amely, eltörölte az urak kiváltságát, tömeg­i méretekben adott lehetőséget a tehet­ségek felszínre kerülésére, s megszünt­­ette a tehetségek kiszolgáltatottságát is. Hozzájárultak ehhez e társadalmi rend juttatásai: a sokasodó pályák, tisztességes felszerelések, a kiváló ed­zők, gyúrók foglalkoztatását lehetővé tevő összegek, s az utazási és ellátási költségek biztosítása egy-egy távol­labbi verseny alkalmával. Nálunk te­hát a tehetségnek valóban nyitva állt az útja az érvényesülés felél Növekvő igények A sportteljesítmény iránt — tehát a sportoló iránt — támasztott igényelm­e növekedésével egyidejűleg azonban egyre inkább jelentkezett az ed­zésre fordítandó időnek, az el­használt energia pótlásának és — a játékosok részéről természet­szerűleg — a jövő biztosításának problémája. Hogyan oldottuk meg eddig ezeket a problémákat labdarúgó-sportunkban­?, Ahhoz, hogy élre törhessünk, majd élen maradhassunk — sok egyéb mel­lett — növelnünk kellett az edzésidőt. Ez munkakieséssel járt, ami viszont keresetcsökkentést eredményezett vol­­­na. Ennek ellenére labdarúgó élspor­tolóink teljes fizetést kaptak, sőt egyesek közülük be sem jártak dol­gozni, hanem csak havonta egyszer — a fizetésükért jelentkeztek. Ez a „megoldás” helytelennek bizonyult, mert elégedetlenséget keltett a dolgo­zók között a sportoló részleges, vagy névleges munkahelyén — s ennek el­lenére sem jelentett a sportoló szá­mára olyan jövedelmet, amellyel az edzéseken és mérkőzéseken elhasznált energia pótlását, s családja tisztessé­­ges eltartását biztosíthatta volna. lőtt még a jövőjére is gondolnia kel­lett, mert míg egy művészember — aki te­hetségével szintén sokakat gyö­nyörködtet — ötven-hatvan éves korában is tisztességes jövedel­met élvez, addig a legkiválóbb labdarúgók legtöbbje 30—32 éves korában befejezi pályafu­tását, s ha nem volt foglalkozása s nem alkalmas edzőnek — családjával együtt létbizonytalanságba kerül. Nem is beszélve arról, hogy a dolgo­zók tíz- és százezrei mondják egész­séges jogérzékkel: „Mi a szép labda­rúgó-játékban éppen úgy gyönyörkö­dünk, mint a zene- és színművészek játékában. S ugyanúgy megfizetjük érte a beléptidíjat, mint a hangver­­senyeken s a színházakban. Termé­szetesnek tartjuk hát, hogy a legki­válóbb labdarúgók életszínvonala elérje a művészek életszínvonalát. Hiszen nemzetközi méretekben is sze­reznek annyi hírt, dicsőséget a ha­zának, mint művészeink!” (Folytatjuk.) K. J. Mezei bajnokság — végre mezei terepen! HANGOK, MEGJEGYZÉSEK A BAJNOKSÁG UTÁN Kényszermegoldásnak indult és a végén siker lett belőle. Úgyis mond­hatnánk: kiderült, hogy mezei futó­bajnokságot lehet végre mezei tere­pen is rendezni... A MASZ elnök­sége „fejébe” vette, hogy talál a Népligetben is, az ismert „domb” körül megfelelő terepet. Először csak kiszemelték, azután szombaton délelőtt élén az elnökkel és az elnökség több tagjával lelkesen jelölték, mérték s ha kellett, egyengették a pályát. És az eredmény: az utolsó évek legsikere­sebb mezei bajnoksága lett! Volt meg­felelő rajt- és célhely, impozáns kötél­kordon, tájékoztatás hangszórós kocsi­val és a közönség. Ezúttal meg volt a versenyzők és a dombon, vagy a pálya mentén elhelyezkedő nézők között az a szükséges kapcsolat, amely­re bizony a lóversenytéren, a pályától messze fekvő lelátókkal, nem lett vol­na lehetőség. Természetesen nem mindenki lelke­sedett az „újításért”. Sokan szokatlan­nak, nehéznek tartották a terepet. De abban vezető és versenyző is meg­egyezett, hogy ez sokkal inkább mezei terep, mint a lóversenytér füves „biliárdpályája”. Még a középtávfutók is elismerték ... Az ifjúsági számok ezúttal is hívek maradtak a hagyományokhoz. Mindjárt a női ifjúsági verseny­ben bekövetkezett az elmarad­hatatlan „vidéki” meglepetés. A fővárosi esélyes, Kővári Erzsébet ezúttal is legyőzött mindenkit, akivel az idén már összekerült, csak­­ a győztes Nagy Zsuzsával eddig még nem találkozott. A diósgyőri kislány 400 as és a diósgyőriek féltették is kissé az 1000 m-től. A rossz nyelvek szerint, Nagy Zsuz­sa csak a verseny élőtt tudta meg, hogy milyen hosszú a táv. De­­ nem volt baj az álló­képességével sem. Ezzel a győzelemmel azonban mint­ha elvágták volna a vidéki meglepe­téseket, mert a további meglepetéseket már a pestiek okozták. Egyetlen kivétel volt: a miskolci Fa­zekas harmadik helyére a felnőttek között senki sem számított. A tehetsé­ges Apró-tanítványt nem kell újra felfedezni, de reméljük, hogy az idén már nem elégszik meg pusztán azzal a jelzővel, hogy „ígéret”. Miért is szerepeltek a vártnál sokkal gyengébben a vidéki ifik, elsősorban a férfiak? Kalovits István, az ifjúsági bizottság elnöke találó választ adott a kér­désre. Ezen a valódi terepen csak azok a versenyzők érvényesülhettek, akik való­ban hosszabb távokra készültek. Ezért is nem bírta például a 800-as Hitel. A vi­dékiek között természetesen most is akad több komoly tehetség, de a felkészülé­sük még mindig nem megfelelő. Megyei viszonylatban lehetnek fölényesen elsők, de a pestiek ellen ez a felkészülés nem elég. Valóban, nem a tehetségben van a hiba. A bajnok Szekeres Béla is pél­dául az ősszel Sopronból került a fő­városba. A felnőtt 4 km-es mezőny jóné­­hány tagjára is áll azonban az a megállapítás, hogy hosszú volt nekik a táv. Azok a 800—1500-as középtávfutók, akik a lóversenytéri sima füves pályán még „megéltek" volna, ezen a tere­pen már nem boldogultak az igazi hosszútávfutókkal. A most már első­sorban pályán dolgozó középtávfutók egész sora adta fel, így Kovács Lajos, Beke, a győri Kiss, s bizony hosszú volt Rózsavölgyinek is. A 4 km-es bajnokság a középtávfutók „Mohácsa" lett. Ez is tanulság a jövőre, mint ahogy Kazi Arankának is tanulság lehet, hogy a mezőn is cél után 1 méterig kell futni, még akkor is, ha valaki nem tartja fontosnak a mezei verseny­zést ... Azon lehet vitatkozni, hogy helyes volt-e Rózsavölgyi indulása, mivel elő­zőleg érezte a lábát. Viszont igaza van azoknak, akik azt mondták: — Ezt a Szabó Miklóst ezen a terepen még a legjobb Rózsavölgyi is aligha tudta volna legyőzni. Szabó egészen nagyvonalúan, oko­san versenyzett, körönként a cél utáni emelkedős részen valóságos részhaj­rákkal őrölte fel ellenfeleit. Kevesen tudják, hogy első mezei bajnokságát­ mint újdonsült doktor szerezte. Szom­baton avatták ugyanis utólagosan dok­tornak. A múltban az egyetemisták a hosszútávfutásban nem játszottak sze­repet, most pedig a bajnokságok alap­ján a MAFC 3 győzelemmel a leg­eredményesebb egyesület lett. Változ­nak az idők és­­­ a hosszútávfutók is ... . A végén csattan az ostor, ezúttal azonban ez a csattanás nem sike­rült. 1. Minden mezőny színvonala kielégített, de ez a 10 km-es mezőny nagyon gyenge volt” — állapította meg búsan Kismar­toni Károly dr., az edzőbizottság veze­tője. Bizony Kovács József imponáló futása sem segíthetett éppen a legklasszikusabb mezöl­sz­ám gyenge színvonalán. Az élcsoport tagjait le­számítva, kikből is állt a mezőny? Ke­vés kivétellel marathoni futókból és tiszteletreméltó lelkesedéssel még min­dig versenyző, vagy újra edzésbe állt idősebb hosszútávfutókból. Fiatalok, új tehetségek sehol... Nem ártana talán visszaállítani azt a szabályt, hogy az 5000-esek jövőre csak a „nagymezein” indulhatnak. Megtörtént a díjkiosztás, a bemondó megköszönte a közönségnek az érdek­lődést (ez tetszett!), azután a rendező­ség „villám-kiértékelést” tartott. Egy­behangzó vélemény: „Jövőre is itt ren­dezzük a bajnokságot” — s azzal már csomagolták is össze a szép pályaraj­zot. Jövőre, a mostaninál korábbi idő­pontban már jobban felkészülhetnek a futók erre a terepre és­­ nem kap­nak majd tőle olyan izomlázat sem, mint most.... A feltett kérdés most ez: tud-e a szocialista társadalom a kapitalista társadalomhoz hasonló feltételeket teremteni a sporttehetségek kibonta­koztatására anélkül, hogy teret enged­ne a sportra és a sportolókra egyaránt káros hatású kapitalista sporterköl­csöknek? Tudja-e a sportolókat tisz­tességes élet mellett kiváló eredmény ID&mász a javából Mellettem a fiúk kéz­­állásban, a létra tetején és kétoldalt is végestesen végig, kezükkel-lábukkal egyensúlyoztak a létra­fokokon, én meg mint egy duplán fonott főtt perec, szinte merev görcsbe kunkorodva markoltam a létra peremét, hogy le ne zuhanjak. A sokaság lent a földön, a tribü­nön, az állóhelyen tapsolt és hahotá­­zott. Már mindenki lekúszott a létrán, hogy lent vigyázz állásban köszöntse a nézőket. Csak én maradtam fent, a fordított U-betű egyik sarkán és nem tudtam mozdulni a mélység bűvöleté­től, úgy éreztem zuhanok lefelé, ment­hetetlenül. Közben lent a tribünön mindenütt írónkét láttam, mintha ezer és ezer lett volna belőle, pedig alig nyitottam ki a szememet és minden­hová néztem, csak éppen a földre nem. M­ár nem éreztem semmit, nem voltam sem eleven, sem holt, amikor egy öreg tornász fel­jött a létraépítményre, a hóna alá vett és lehozott. Közben dühöngött, szidott minden létrafokon, míg csak le nem értünk. Ott kétszer nyakon­­egy­intett, de most már biztosan álltam a lába­mon, pedig nem kevés gúnnyal azt mondta, ott a fiúk előtt „ez is egy tornász a javából”. Mindenki körülöt­tem volt, a fiúk öleltek, nevettek csak éppen Irénke nem szólt és az én gye­rekszívem majd megszakadt a fájda­lomtól. Ő Horváth Bandihoz beszélt, a riválisomhoz abban a szerelemben, amit iránta éreztünk mind a ketten. A fiúba karolt: „Ne gyerünk Bandi — mondta — kísérjen el.” És elmentek együtt, amiben ha jól meggondolom, aligha van valami meglepő. Horváth Bandi az előbb még ott magasodott­ a létrahíd kellős közepén, a gúla jég tetején, több mint fél percig — kéz­állásban ... Irénke 13 éves volt. Nekem azóta van tériszonyom.Földes György nagy sürgés-forgás­­ban én is ott csel­lengtem a Pécsi A­rikás Sport Club pá­lyáján, a Rét utcában. Voltunk vagy százan, zsenge fiatalok, tizenháromtól húsz évesig, torna­bemutatóra készültünk. A rende­zőség főattrakciónak szánta május el­sejére a létragúlát, ami nem kis do­log volt, különösen azok szemében, akik csak kocatornászok voltak, sta­tiszták a gúla tövében, mint én is. Hetek óta tartottak a próbák, minden szám kitűnően ment már, csak éppen a legnagyobb látványosság, a létra­gúla akadozott. Ha jól meggondolom ugyancsak félelmetes produkció volt. Két egyenként 8 méter magas létrát egymástól 6 méter távolságra a földre állítottunk és egy harmadikkal fent összekötöttük, szaknyelven „áthidal­tuk”. A néző egy lefelé fordított ha­talmas U betűt látott létrából, renge­teg foggal. Ez­ér még nem lett volna túl izgalmas látvány a sok szebbnél szebb tornamutatvány között. De a létragúlán, a fordított és széles U betű rengeteg fokán, rengeteg gye­rek helyezkedett el, ki alul, ki felül, egyensúlyozva magát és fent, a leg­tetején, a létrahíd két szélén és kel­lős közepén is egy-egy élőkép cso­port. Én sokad magammal az egész épít­mény előtt karéjban elhelyezett 3 élő­kép egyikében foglaltam helyet­­ a földön. Soha életemben nem voltam irigy sem azelőtt, sem azóta. De majd a szívem szakadt meg a keserűség­től, hogy én a földi gúlába kerültem és nem az égi lajtorjára, annak is a kellős közepébe. De már nem volt mit tenni, hiszen végre valahára „beállí­totta” a mutatványt a PMSC akkori hátvédje, a megyeszerte híres Kasztl Jóska. Mit tudott ő az én nagy bána­tomról! A mai napig sem mondtam el senkinek sem azt a szenvedélyes vá­gyódást, amellyel felfelé kacsintgat­tam minden próbán a piros-fekete mezes PMSC­ifikre, akik olyan sze­rencsések, hogy a nekem akkor égig nyúlónak tűnő létra tetejéről nézhet­nek szembe a Mecsekkel. Én pedig lent kuksolok 14 éves fejemmel, mér­hetetlen fájdalmammal és első nagy szerelmem Irénkém képével a szívem­ben, aki az ünnepségen ott lát majd­, mint egy kis senkit, lent a földön összekuporodva, a hatalmas produk­ció tövében. A bemutató napjára Szuloki, az ifi kettőből, megbetegedett, pedig az élőkép egyik főalakja lett volna, még­hozzá a létraépítmény leg­tetején. Négy hétig hiába gyakorolt szegény... Nem volt sok idő Szuloki pótlására, önkéntes jelentkezőket ke­restek az ünnepség kezdete előtt, ott a helyszínen. Jelentkeztem. Talán még sohasem dobogott annyira a szívem, nem vert olyan sebesen a pulzusom... minden vér a fejembe szállt, Kasztl Jóska engem választott. Mégis a létra legtetején leszek, ujjongtam magam­ban és alig pár perc múlva már für­gén lépegettem a létra rengeteg fokán felfelé. Nem néztem sem jobbra, sem balra, lefelé meg éppen nem, csak föl, a lét­­rakábel legtetejére, ahová el kellett érkeznem. Amikor lázaspirultan fel­értem, csak egy pillantást vetettem le­felé és olyan szédülés fogott el, hogy majd a mélybe zuhantam. A felső lét­rán, a középre kellett volna bekúsz­nom, de én görcsös kézzel markoltam a létratető derékszögét, a sarkot, egészen oldalra húzódva, hogy a töb­biek el tudjanak jutni mellettem a számukra kijelölt helyekre. Moccanni sem mertem, nemhogy a középre menni, ahova kellett volna és mint egy rossz helyre rakott pont az i betűn, ott maradtam a szélen, ahol velem eggyel többen voltak. Bent, a középén, pedig hiányzott egy ember a harmonikusan tervezett élőképből. Elutaztak a magyar sakkozók Szófiába A május 2-án kezdődő egyéni sakk­­világbajnoki zónaversenyen résztvevő két magyar sakkozó, Barcza Gedeon nemzetközi nagymester és Szilágyi György nemzetközi mester kedden el­utazott Szófiába. Egy „potyázó ” sportkedvelő Nemrégiben történt, hogy Debrecen­­ben a vasutas sportpályán a DVSC­ a Nagybátonyi Bányász NB II-s labda­­rúgó-mérkőzés alatt egy kutya került a pályára és nagy derültséget okozott. Nos, úgy látszik, Debrecenben a kutyák után az erdei nyulak is megkedvelték a sportpályákat. Vasárnap ugyanis a nagyerdei stadionban a D. Spartacus—­­Békéscsabai MÁV NB II-s férfi nagy­­pályás kézilabda mérkőzést játszották, amikor a jelenlévők nagy hahotázása közben egy ijedt erdei nyúl futott ke­­resztül a pályán. Mivel délután motor­­versenyt rendeztek, a stadion déli és északi kapuját kinyitották, hogy a lo­csolóautó és a hengerező­ kocsi szaba­don ki-be járhasson. így történhetett meg, hogy az erdei bokrok védelmében az egyik nyúl előrehúzódott s besza­ladt a pályára. Szinte másodpercek alatt átszelte a pályát, s így a belépő­jegyet sem tudták kérni a rendezők a szokatlan mérkőzés-látogatótól... Szerda, 1957. május . ■3-

Next