Népsport, 1958. november (14. évfolyam, 219-239. szám)

1958-11-02 / 219. szám

Nincs esélyese a mérkőzésnek... (Csehszlovák és magyar tekézök között) A papíron közel egyforma erejűnek látszó csapatok találkozóinak esélyesét általában mindig nehéz meghatározni. A csehszlovák—magyar tekeviadal győztesét azonban nem ebből a meg­fontolásból kiindulva nehéz megjósolni, hanem azért, mert a magyar csapat erősen fiatalított. Az év utolsó nemzet­közi erőpróbáját már az 1959. évi vi­lágbajnokságra való csapatkeresésnek szánják a magyar szakemberek. Ezért nehéz hát megmondani, hogy melyik csapat az esélyesebb, hiszen nem lehet tudni, hogy milyen teljesítmény vár­ható a fiatal magyar tekézöktől. A csehszlovákokkal nem először találkoznak a magyarok. Az első összecsapáson 1948-ban Prágá­ban került sor, és ezen a vendéglátók bizonyultak jobbnak. Egy év múlva, a visszavágón a magyarok nyertek. 1950- ben találkoztak ismét, s ekkor a ma­gyarok nyertek. Ezután szünet állt be a két ország válogatottjainak találko­zóiban. Legközelebb az 1957. évi világ­­bajnokságon csapott össze a két válo­gatott. Ezen a viadalon a magyar nők hét fás különbséggel győztek, a férfiak pedig vereséget szenvedtek 11 fa kü­lönbséggel. Ismét nemzetközi viadalon, a müncheni Európa-bajnokságon talál­koztak, de csak a férfi csapatok,­­ eb­ből a küzdelemből a magyarok kerültek ki győztesen. Ilyen hát a két ország válogatott találkozóinak mérlege. Most hosszú szünet után ismét találkozik a csehszlovák és magyar tekeválogatott . Mi nem kockáztathatunk, nem pró­bálhatunk ki fiatalokat, férfi és női vá­logatottunknak ez az egyetlen nemzet­közi mérkőzése ebben az évben. Ezért mi a legerősebb összeállításunkban vesszük fel a küzdelmet. Az Európa-bajnokságon szerepelt férfi együttesünkben csak egy változás van. Mi tehát a kipróbált ,,öre­gekkel” harcolunk. Tudjuk, hogy ezek a játékosok mire képesek, de hogy a mér­kőzést ez mennyire befolyásolja, azt nem tudhatjuk, mert nem ismerjük a fiatal magyarok teljesítőképességét. — így be­szélt Oszkár Szege, a csehszlovák válo­gatott edzője. A magyar együttesben öt újonc ölti magára a válogatott mezt, a férfiaknál Varga III, Tóth és Rákos, a nőknél Kuzma és Zarkáné lép első íz­ben pályára a magyar színek képviseleté­ben. De nemcsak ez jelenti a megfiatalí­tást, hanem az is, hogy az EB-n szere­pelt csapatokban mindössze két-két ak­kori versenyző maradt. A férfiaknál Szabó és Várfalvi, a nőknél Vanczelné és Schrettné képviseli az Európa-bajnoksá­gon jártakat. A többiek már szerepel­tek ugyan a válogatott keretben, de ilyen összetételben még nem játszottak. A szakvezetők kíváncsian várják, ho­gyan válnak be majd ezek a verseny­zők, milyen eredményesek lesznek és hogyan vizsgáznak majd küzdőképes­­ségből. A legutolsó edzésen több biztató eredményt lehetett leolvasni a táb­láról. Rákos 874, Várfalvi 840, Tóth 838 fával állt az élen, a nőknél pedig Gyenesné (435) és Schrettné (405) vezetett. A ma­gyarok abban reménykednek, hogy szép eredmények születnek majd a találko­zón, s magyar szempontból elsősorban az a fontos, hogy a versenyzők jól dob­janak, hogy jó versenyzői erényeket bizonyítsanak. Persze az sem lesz baj, ha győznek! Ezt gondolják a csehszlovákok se, s­­ ezért nincs esélyese a csehszlovák— magyar teketalálkozónak. Hogy melyik csapat lesz a győztes az kiderül vasár­nap a Sport utcai összecsapáson. CSEVEGÉS A TÉLRŐL Tálam­ bizonyára már a lelapó hátára vette a puttonyát és ha a zimankós napok patrónusa nem téved el, előbb vagy utóbb meg kell érkeznie hozzánk is. Amilyen a szerencsénk, az is bizonyosra vehető, hogy az öreg ezúttal sem jön üres kézzel. A meteorológus kémek jelentése szerint alaposan felpakolt az „öregúr”, még meg is taposta csomagjait, s így jó, ha időben felkészülünk a hideg ajándék méltó fogadtatására. Ha netán valaki fürdő­ruhában várná téli jus­sunk megérkezését, az nagyon rosszul járna, aki azonban bundával és me­leg szobával, annak nem tartogath­at sok meglepe­tést az évvégi napok rend­szeres jövevénye. Persze a bunda és a jól fűtött szoba élvezésén kívül egyéb örömeket is hozhat a tél. Mert amióta feltalálták a korcsolyát, a szánkót és több mint kétezer évvel ezelőtt a sílécet, azóta nem nehéz enyhíteni a telek sivárságát. De csak akkor, ha az emberek élnek ezek­kel az eszközökkel és ha a kívánságuk teljesítése elé nem gördítenek áthidal­hatatlan akadályokat az üres üzletek. Néhány esztendővel ezelőtt il­yenkor volt miért vakarni a fejünket, mert még nem tartottunk ott, hogy minden halandó hiány­talanul megvásárolhassa a keresett téli sportszerét. Aztán „egyenesbe jött” a téli sportszeripar, annyira, hogy most már a tél elő­szobájában is teljes erővel döngetheti a mellét. Dön­getheti attól, hogy az idén olyan téli vásárok alapjait teremtették meg, amelyek­től a legigényesebb „hideg” kuncsaftok is megnyalhatják mind a tíz Ujjukat. A napnak még sokszor kell felkelnie és lenyugod­nia a hivatalos tél első napjáig, de sportboltjaink és áruházaink polcai már most roskadoznak a téli sportholmiktól. Sportszergyártó megbirkóztak a nehézségek­kel, utolérték magukat. A zsúfolt raktárak tanúsága szerint már elmúlt az az idő, amikor télen lehetett vásárolni csónakot, kajakot és fürdőruhát, nyáron pe­dig síbakancsot, lécet, kor­csolyát és szánkót. Egy­szóval, tiszta a gyártók lel­­kiismerete. Ha elsétálsz az üzletek előtt, láthatod, hogy a különféle árucikk között a „havas” és „jeges" sportszerek már kínáltat­ják magukat, de még ag­gódsz, hogy a megpillan­tott áru esetleg csupán reklámcélokat szolgál. Te vedsz, mert az az áru a tiéd lehet. Megnyugtatásul tudomásodra hozzuk, hogy miből mennyi kapható. Tessék csak figyelni. Kezdjük a szánkókkal. Ta­valy 32 000 került forga­lomba. Azaz inkább csak a városainkba, mert ha pél­dául Tiszaszöllősön vásárol­ni akart valaki az olcsó portékából, annak a 40 ki­lométerre fekvő Szolnokra kellett utaznia. Nincs eb­ben semmi titok: kevés volt a szánkó, így nem juthatott belőlük a falvak boltjaiba. Széles a határa Baranya vármegyének, és mégis csak Pécsett lehetett hozzá­jutni a gyerekek kedvencé­hez. Az idén 70 000-re nőtt a forgalomba kerülő szán­kók száma, de e sportsze­rek igazi értékét csak az adja meg, hogy nehéz len­ne az ország térképén olyan­­ helységet keresni, ahova ne jutna belőlük. Az egysze­mélyes 84, a kétszemélyes 98, a háromszemélyes pe­dig 105 forintért vándorol­hat majd át a vásárlók tu­lajdonába. Amennyivel igényesebb a síelés, annyival kisebb a kereslet, de hát valójában picinek lehet-e nevezni azt az­ adatot, amely arról be­szél, hogy a tavalyi 4000 párral szemben az idén 6000 pár léc, s további 500 pár versenyléc kerülhet el­adásra. Megfelelő minőségi fém- és nádbotok is vásá­rolhatók majd a lécek mel­lé. Természetesen a jege­seknek sem kell kesereg­niük. Tavaly „csak” 40 000 pár korcsolya találhatott gazdára, de az elkövetkező idényben már 54 000 pár különféle méretű, és 3000 pár versenykorcsolya okoz­hat örömet a jégimádók­nak. És itt egy nagy újdon­ságról is be kell számolni, s ez a kétsínes állítható méretű gyermekkorcsolya. Mi a haszna ennek az új­donságnak? Az, hogy a gyengébb bokájú gyerekek is vígan csúszkálhatnak ve­lük, hiszen hasonlóan a görkorcsolyához, itt is lá­banként két felület teszi könnyebbé az előrehaladást. Hogy az öröm teljes le­gyen, nem szabad kihagyni a máris vevőjét kereső „csekély” húszezer pár sf- Dipőt, a megfelelő minősé­gű és mennyiségű kesztyűt, ujjast és egyéb kötöttholmi­kat. Végezetül örülni kell annak is, hogy az elkövet­kező idényben nem havaz­hat és fagyhat hiába, hogy nem kényszerítenek ben­nünket a tél egyszerű bá­­mulóivá, hiszen manapság már a megfelelő eszközök­kel nem gond a hóra és a jégre lépni. (szabó) FIATAL FIÚ ROHAN a sze­gedi pályaudvar peronján. Iz­gatottan löki félre az embere­ket, s meg sem hallva az utána küldött, felháborodott tiltako­zó szavakat, vadul ugrál át a síneken. Aztán hirtelen megáll, két­ségbeesés ül az arcára, tanács­talanul néz körül. Elm­ent a vonat. Most mi les?.? Lelki sze­meivel már látja az edzőt, amint szigorú arccal bejegyzi az edzésnaplóba: „Juszkó Já­nos nem jelent meg a váloga­tott edzésen.” Marokra fogja szívét a félelem. Mit tegyen? Telefonáljon? Hirtelen felderült az arca. Itt a bicikli! GYERÜNK! Fut a kerék­párjáért, ő már indul is. Va­d­ul tapossa a hajtókart. Ci­kázva kerülgeti a járműveket az utcán, majd, amikor kiér e nyílt országútra, még na­gyobb iramba kezd. Esik az eső. Hideg van. A csontig ha­tó októberi szél az arcába veri ez apró esőcseppeket, ame­lyek, mint a tű hegye, szúrják a bőrét. A gondolatok vadul cikáz­nak az agyában Utól kellene érni a vonatot. Igen, de az le­hetetlen. Még jó időben is, hát még ilyen ítéletidőben! Csakhogy akkor lekésik az ed­zésről. Mit fog mondani Béla bácsi, az edző ? „Nyomás ,előre!” — biztat­ja magát. Nincs is Pest olyan messze. Versenyben is meg­tesz az ember 190 kilométert és olyankor is esik néha az eső. Csakhogy ez már nagyon hideg eső. És „pofaszél” van. Alig halad a bicikli, pedig erősen tapossa a hajtókart. Már Kisteleken vagyok. Gy­erünk tovább! Pörgősebb áttételre vált, leszegi a fejét, két lába szaporán jár le-fel a hajtókar két oldalán. A kerék­pár vékony gumija sírva veri a sarat a hátára. FELTŰNNEK KISKUNFÉL­EGYHÁZA TORNYAI. A tü­deje zihál, szíve vad indulót ver. Vajon hol jár a vonat? Hátha be lehetne fogni. Elvég­re sok helyen megáll. Hátha a nyílt pályán is megállítja a szemafor. De jó volna befog­ni! Nagyot néznének a srácok, ha befutna időre. Aztán kétség szállja meg. Nem fogom bírni ezt az ira­mot. Kibuggyanok félúton, estig se érek oda, pedig kettő­kor van a gyülekező a Mille­nárison. De miért buggyan­nék ki? Hajtottam én már így. Nyomás, továb. Már Kecskemét látszik. Az eső még jobban „rákapcsol”. Fúj a szél, a verejték cseppjei hidegen gördülnek végig az arcán,­­ keverednek össze az esőcseppekkel. Már csupa víz a ruhája, a sapkája is. A cipő­jében is áll a víz, így lehet meghalni, tüdőgyulladást kap­ni, akkor aztán isten veled, bringás De aki hajt, az nem hal meg, a mozgás melegíti a szervezetet. Szóval hajtani kell. Ezért jó Pesten lakni. Az ember nem marad le a vonat­ról. De azért Szegeden is jó. Csak idejében kell kimenni az állomásra. Kecskeméten sokan meg­bámulják az agyonázott, őrült iramban hajtó fiút. Ennek se megy már el az esze. Ilyenkor kerékpározni. A rendőr is rá­kiált,­­ de nem hallja. Csak gyerünk tovább, gyorsan, oda kell érni két órára. KEZD FÁRADNI. Már nem érzi a lábát. Az ujjal szinte odafagytak a kormányra. Most biztosan nem tudnék meghá­mozni egy főtt tojást. Erről jut eszembe, hogy enni kér­e. Előrehúzza a kis zsákot, ételt vesz ki belőle, a szájába tömi, s hajt tovább. Nem ízlik. Mintha fűrészport falna. Ak­kor is enni kell. Attól készül ki az ember, ha nem eszik. Jön a végtelen országút. Se­hol egy falu. Teljesen egye­dül van, még egy kutyát se lát. Itt a holtpont. Most mind­járt lefordul a bicikliről. Nem bírja tovább. Aludni kéne. Meleg ágyba feküdni. Teát inni. Mi a fenének gyötri ma­gát az ember? Csakhogy akkor mi lesz az edzéssel? Ilyenkor kell erősnek lenni. A rosszullét mindjárt elmúlik, csak azt a tíz percet kell ki­bírni. Már itt van Lajosmizse. Gyerünk tovább. Hátulról teherautó zaját hallja. Rákapcsol, hogy ami­kor utoléri, beállhasson az „anslusszába”. Beáll az autó mögé, de néhányszáz méter után kénytelen lelassítani, na­gyon gyorsan megy az autó. Jó volna, ha eütne a nap. De hát nem süt. Az eső meg csak esik. És a szél is fúj. Csupa sár lesz a bicikli. Es­tére tisztogathatom. Igaz, hogy az edzésen is sáros lett volna. Csak nem fogok elérni az edzésre. Felegyenesedik, felül fogja meg a kormányt, hogy kicsit kifújja magát. De csak né­hány perc az egész. Aztán megint ráhajol a biciklire és darál tovább. Alsónémedi! Mindjárt Pes­ten leszünk! Gyerünk. MOST MÁR NEM LANKAD. A két vékony, csillogó kerék szaporán pörög a fénylő, síkos betonon, a szél vadul hege­dül a füle mellett. Befut So­roksárra. Na, már mindjárt vége a szenvedésnek. Nézi a villanyórát. Ajjaj, negyed három. Csak megka­pom a „balhét”. Nem baj, ha már eddig eljöttem, elmegyek a Millenárisig. Hátha megvár­nak. Hátha nem is lesz ed­zés. Rossz idő van. Ügyesen cikázik a járművek között, ver­senyre kél a HÉV-vel, aztán anslusszt megy az autóbusz­nak. Igen, de az meg folyton megéri. Na, már itt a gubacsi híd. Gyerünk! Gyerünk! Pontosan háromnegyed há­rom van, amikor odatámasztja a kerékpárt a Millenáris fa­lához és kettesével véve a lép­csőfokokat, rohan fel a szö­vetség helyiségébe. Nagyot néznek az emberek, amikor berobban. Szabó István, a fő­titkár kerekre nyílt szemmel bámul rá: — Hát veled mi van? Csapzottan, lihegve áll az ajtóban, a víz tócsába gyűl a padlón a lába mellett. — Ne tessék haragudni, Szabó sporttárs, de lekéstem a vonatról... —• Lekéstél? Hát akkor hogy kerülsz ide? — Nem akartam elmaradni az edzésről és gondoltam, ha már lekéstem a vonatról, el­jövök biciklin. De hát, sajnos, így is lemaradtam. A többiek már biztos elmentek ... A főtitkár szívét melegség járja át. — Igaz, hogy elmentek, de azért ne legyenek lelkifurdalá­said. Edzettél te éppen eleget Szegedtől idáig. Most szárítsd meg a ruhád, aztán ülj fel a vonatra, menj haza. Az edző­nek majd megmondom, hogy­ ne írjon be a hiányzók közé.­­ TÖBBEN IS VANNAK A­ SZOBÁBAN. Valamennyien, szinte meghatódva néznek a­ fiatal fiúra. Majdnem kétszáz­ kilométert kerékpározni, csak­ azért, hogy részt vehessen a­ válogatott keret edzésén — ez igen nagy dolog. Dicséretes dolog. Az tesz ilyet, aki ko­molyan sportemberré akar fel­cseperedni. Többen jó kérdéseket tesz­nek fel neki, s úgy néznek rá mint valami csodára. Minden kérdésre szolgálatkészen meg­felel, aztán kis időre csend lesz a Magyar Kerékpáros Szövetség hivatalos helyisé­gében. Juszkó János, a 19 éves, szegedi kerékpárversenyző odaáll a kályha mellé, szárí­tani kezdi a ruháját. Majd így töri meg a csendet: — Azért, ha nem esik az­ eső és nincs pofaszél, el tud-­ tam volna még kapni az ed­­­zést is ... Sz. J. időben érkezett Emlékezzünk Lapozgatás 25 éve sárguló sportlapokban A legtöbb futballszurkoló ,,kapásból” megmondja, hogyan állt fel a Ferencváros csatársora 25 évvel ezelőtt a tavaszi fordulóban az Újpest ellen, ki lőtte a gólokat, stb. Egy negyedszázad azonban mégis csak nagy idő és mivel az ő fejük sem káptalan, mindenre ők sem emlékezhetnek. Segítsük hát ki őket — lapozzuk fel a negyedszázaddal ezelőtt nyomtatott Sporthírlap néhány számát. Ezekben olyasmit is olvashatunk, amiről még az öreg szur­kolók sem igen mesélnek a mai mérkőzések szünetében. A mérkőzések látogatottsága A Sporthírlap 1933. április 6-i szá­ma cikket közöl a futball-mérkőzések látogatottságáról. Már a címben ezt olvashatjuk: „Beszélő számok, ame­lyekből kiderül, hogy két év alatt fe­lére csökkent a futball-közönség a fő­városban.” A cikk a következőket mondja: ,,1930-ban a professzionista első liga fővárosi küzdelmeit és a Bu­dapesten lejátszott válogatott mérkő­zéseket összesen 510 597 fizető néző látogatta. Ezzel szemben 1932-ben 322 157 volt a fizető nézők száma. 188 440 nézővel kevesebb váltott je­gyet a mérkőzésekre, mint két évvel előbb. Mindkét esztendőben négy vá­logatott meccs volt Budapesten, 1930 ban az osztrákokkal, az olaszokkal, a csehszlovákokkal és a hollandokkal játszottunk, 1932-ben a hollandok he­lyett a németek vendégszerepeltek Bu­dapesten.” (Pedig abban az időben, tehát 1932-ben nem kisebb nagyságok szerepeltek a magyar válogatottban mint Toldi, Cseh és mások.) Stadion és egyéb sportlétesítmények tervei Ugyancsak­­a Sporthírlap 1933. jú­lius 24-i száma tudósítást közöl a szé­kesfővárosi sportbizottság üléséről. Az ülésen többek között az alábbiak hangzottak el: ,Az elgondolás az, hogy lehetőleg centrálisan oldják meg a kü­lönböző kívánságokat. Vagyis a sta­dion, a Sportcsarnok és az úszóstadion együtt legyenek. Tekintetbe kell ter­mészetesen venni a városfejelsztési ter­veket is, hiszen az ilyen centrális következő rikító címmel tájékoztatta olvasóit a Sporthírlap: „Cseh II játék­jogát három évre felfüggesztették, de azért játszhat, ha megköveti a Hun­gáriát”, vagyis, ha lemond a 2000 pen­gőről és megelégszik minden kisem­ber vágyálmával, a havi 200 fiksszel. Cseh II természetesen „meg is követ­te" a Hungáriát. Szomorúbb viszont Fogl Jóskának — a híres Fogl-gát tagjának — sorsa. Ő már 35 éves ekkor, tehát — már nem sztár. Az ő sorsával foglalkozó cikk címe így hangzi: „Fogl Jóska nem sírásó ugyan, de...” Majd az írásban ő maga így mondja el tragé­diáját: « c-unitéh pri.„ *. _­­írtordirtBoU a gy­rck, mi meg | csorna* Kivágott ojságcikk keríti az illat. fíiFogl Jóska nem sírásó^­dott erre. ^ | __ ss ugyan, de... «s­mer, 19­­,i (Egy karrier útja a magasból a mélybe) Fogl Jóska játszani szeretne! zj üti*- — A Sportfnrbjj­­tudStilljiUl — *akc- (Az égi*: magyar enftdt, $Gt a ]Jntkom torait — kér bennünket! « mtégliet­el, burgonyát W -Cj. k­.dfMdi *ajtó egy rf.ztil »« bejárte.\ könnyeivé. «— Hóid Látták!.., Eilknlbáest veztunk ki, kell tizen- r i­nt Arr,- knffTt Fogl III. J6i»ef, *1 r.átka.^ 1 kilenc pengőirt. Es minden f6•»' '•nair vátorm**'­­* egySraril jt­o* • .*y J‘•'•hnínt. Kérdem hogy* '**1 mrgiLr.it £• sportalk­otás kedvezően alakítja az illető városrész közlekedési és építési viszonyait is. A megalkotás aktuali­tását az olcsó munkaerő is alátámaszt­ja, hiszen a fővárosnak úgyis csaknem százezer munkanélkülit kell eltartania, akiket építési munkára felhasználhat­nak. A sportbizottság tehát, háta mö­gött Sipőcz polgármester határozott ígéretével, sőt utasításával a legrövi­debb időn belül konkrét javaslatot tesz a sportcsarnok, a stadion és az úszó stadion, sőt az állandó evezőspálya te­kintetében.” „Hajrá fővárosi Csak így tovább!” — hangzik a Sporthírlap lel­kes buzdítása. (Azt talán már meg se kell írnunk,­hogy végül is mi lett Si­pőcz polgármester terveiből, utasítá­saiból és tulajdonképpen mikor épült fel a stadion?) A „csodálatos 41 profi korszakról „Cseh II próbafúrása a Hungária úton.” Ezzel a sokat sejtető címmel kezdődik a Sporthírlap 1933. augusz­tus 12-i számának egyik cikke, majd így folytatódik: „Az ügy lényegére tereljük a szót. — Mit kér a klubtól? — Kétezer pengőt egy összegben. Ki akarom fizetni az adósságaimat. No és a fizetésemet emeljék fel, heti 70 pengőre. Nyíltan jövök ezzel a kéréssel. — És ha nem kapja meg? — Akkor elmegyek amatőrnek. — Ott jobb lesz? — Talán. Remélem, bejuthatok tanom­nak a fővárosi házi nyomdába. — Mennyi fizetéssel? — Heti 12 pengőt kapnék az első évben. 16 pengőt a másodikban. — Ebből jobban meg tud élni, mint a Hungáriánál élvezett maximális fizetés­ből? — Azt nem. Egészen biztosan keresek mellette annyit, hogy megéljek. — És a futballozás? Hisz évekig nem játszhat? — Ez igaz, de cégcsapatban talán játsz­­hatom."A Cseh II „próbafúrása” csődöt mon­dott. Tanoncnak sem tudott elhelyez­kedni, sőt néhány nappal később a (A Sporthírlap 1933. december 9-i számából.) ■„Úgy ért, mint a villámcsapás, amikor az Újpest tavaly szabadlistára tett. A le­vél, amelyben ezt tudatták velem, példa­képül állított a jövő generáció elé és — én kenyér nélkül maradtam. Az édes­anyámmal ... Elkezdtem állásért kitb­e­­cselni, a klubnál, a városnál, mindenütt, ahol csak ismertek... Hiába. Ez így ment hat hónapig, ekkor Vajda városgazda se­­gített rajtam, tavaly télen bejuttatott a temetőbe. Az ínségmunkásokra felügyel­tem. Sírásás? Hát istenem, ástam is, de csak, hogy ne fázzam. Ez a temetői munka három hónapig tartott és heti 15 pengőt kerestem. Ezután ugyancsak Vajda úr bejuttatott ide az irodába, ahol az ín­séglisztet, burgonyát és Lókolbászt osztjuk ki, heti 11 pengőért. Ez minden jövedel­mem. Kérdem öntől, hogyan lehet ebből megélni? És a sport? Trénere vagyok a városi csapatnak, az UVASC-nak amatőr alapon és egy cégcsapatnak, amelyben játszom is. November 12-én játszottam a céglig a válogatottban, és úgy mint akár tíz évvel ezelőtt.’’ Majd a beszélgetés végén ezeket mondja: „El kellett adnom életem legszebb ered­­ményeit: a két bajnoki aranyérmet, a bajnoki aranygyűrűket, a genfi arany­karórát, csak a carrarai márványplakett maradt meg, amit 25. válogatottságomra kaptam a 13:1-es francia meccsen „Engedjék külföldre az ágrólszakadtakat­! Ez az egyedüli recept, amit ebben a helyzetben a Sporthírlap ajánlani tud a sportvezetésnek. Nem munkát, kenyeret kért a Sporthírlap a tengődő, élvonalbeli futballistáknak, hanem út­levelet. De ehhez sem juthat mindenki hozzá. Mindössze 93 élvonalbeli fut­ballistának jutott az a „szerencse”, hogy külföldre kerülhetett. S hogy miért akartak külföldre menni százá­val a futballisták, azt is megírta a Sporthírlap. Két interjút közölt, az egyiket egy amatőr, a másikat egy profi játékostól. Kérdem az egyiktől:­­— Mi vagy te? Géplakatos. De nem vagyok gépla­katos, mert 16 hónapja nincs munkám, és már futballozni sem tudok. Azelőtt­­ szépen öltözködtem, most a mutter ad enni. De mást nem adhat, gyárba jár, abból ad enni. Futballozni? Szégyellek a fiúk közé menni, meg nem is bírok úgy játszani, tetszik tudni, az ember nem él , úgy ... Megkérdem a másikat, a kisprofit, hogy ő mire vár. Én is külföldre szeretnék. — Az egyesületedben miért nem marad­tál? — Megmaradnék, de nem bírnak tol­tam. És azt is kívánják, hogy formában legyek. Hát lehetek? Az egyletben belát­ják, hogy heti 5 pengőből nem lehet for­mában maradni, állás is kellene. Állás...” Befejezzük a lapozgatást, de ha egyik-másik jó emlékezőtehetséggel rendelkező szurkoló vagy idős játékos úgy találja, hogy ő még érdekesebb dolgokra emlékszik, szívesen fogadjuk levelét. H. J. Könyvespolc Jurij Olcsa: Irigység. Olesa regénye drámai lüktetéssel eleveníti meg a gi­gantikus építkezések első éveit. (Európa.) Ragyamby András: Kiúszó Egy kis­lány és hat kis kamasz története. (Móra F.) Omár Chájján: Robátyát. Amit ebben a könyvben olvashatunk, a legtisztább líra. A verseket eredeti perzsa nyelv­ből Hegyi Endre fordította. (Magyar Helikon.) Pirre Daix: így élünk Párizsban... Pierre Daix — mint az utóbbi években annyi francia író — érzékenyen, fris­sen reagál az élet új­ra új fordulataira. (Európa.) Mikszáth Kálmán: A Tisztelt Ház, po­litikai karcolatok. Mikszáth Kálmán vá­logatott műveinek új kötete. (Szépiro­dalmi.) November 5-én a Népstadionban: MTK — Young Boys EK-mérkőzés. ■— Je­gyek kaphatók a Sportpropagandá­nál 130-tól] VsS-ig Szombaton is 11-ig. (Vili., Rákóczi út 57/a)

Next