Népsport, 1959. május (15. évfolyam, 86-107. szám)

1959-05-01 / 86. szám

Csordás lesz a középcsatár Drezdában « Kiküldött munkatársunk távbeszélő-jelentése. « (Drezda, ápri­lis 30.) Eddig egy alka­lommal játszott a magyar labdarúgó­­válogatott az­ NDK legjobb tizenegyével , 1952-ben Budapesten. Ezen a talál­kozón 5:0-re magyar győzelem szüle­tett. Azóta sokat fejlődött a Német De­mokratikus Köztársaság labdarúgó- sportja. Az utóbbi időben nem egy NB I-es csapatunk szerepelt az NDK-ban és végzett vereséggel, vagy ért el dön­tetlen eredményt. A mostani találkozó előtt mindkét csapat tart a másiktól. A németek „tisz­telik*" a magyar labdarúgó-válogatott régi eredményeit, s nagyon értékesnek tartják a jugoszllávok felett­ aratott nagyarányú magyar győzelmet. Bizo­nyos fokig meglepte őket a magyar válogatott jó teljesítménye, de ez nem tölti el az ittenieket borúlátással a drezdai mérkőzést illetően. A német sajtó nagy elismeréssel ír a magyar csapatról. Az a vélemény,­­hogy a most kialakuló NDK-válogatottnak igen jól kell játszania, hogy megállja a helyét a magyarok ellen. De mindany­­nyian nagy küzdelmet és szép mérkőzést ▼árnak a pénteki találkozótól. Az NDK válogatott végleges összeáll­­tása még bizonytalan. A tervezett csa­patok még a legutóbbi edzőmérkőzés sorátt is változtak, a különböző sérülé­sek és formaváltozások miatt. A legvalószínűbb összeállítás a következő: Splokenaged — Müller, Heine, Skaba — Mühlbacher, Kaiser — Z­indner, Schröter, Treger, Meyer, Wirth. A német csapat főpróbája különben nem a legjobban elkerült. A Dresda ke­rületi válogatott ellen játszottak és 1:1 arányú eredményt értek el. A váloga­tott csapat játékával a mintegy 10 000 főnyi közönség nem volt megelégedve. Ennek ellenére Gödieke szövetségi ka­pitány elégedett volt a mutatott telje­sítménnyel, mert szerinte az utolsó ed­­zőmérkőzésnek csak az volt a feladata, hogy összeszoktassa a csapat tagjait. Ezen a mérkőzésen pihentették Müllert, igen jó formát mutatott Kaiser és Mühlbacher, akinél különösen nagy munkabírása és technikai készsége tűnt fel. Az edzőmérkőzésen a Dresda kérő­jét válogatottja erősen próbára tette a válogatottakat. Két játékos, Treger kö­­zsépcsatár és Heine középhátvéd köny­­nyebben meg is sérült, de valószínű, hogy ennek ellenére mindkettő szere­pel a válogatott csapatban.­­ Az NDK válogatottjában fiatal, tehet­séges labdarúgók és idősebb, tapasztalt játékosok vannak. A legfiatalabb Mühl­­bocher, 21 éves, a legidősebb Schröter, 21 éves, aki 22-szer volt már NDK- válogatott. Rajta kívül Wirth 16-szor és Treger 14-szer szerepelt a nemzeti válogatottban. A magyar csapat szerdán délután három­ órakor érkezett Drezdába. Rövid pihenő után azonnal edzésre mentek, a Rotation Dresden­­pályára, ahol csak egészen könnyű mozgást tudtak végezni, mert a pálya talaja nem volt megfelelő. 40 per­ces mozgás után elég fáradt benyomást kel­tettek válogatottjaink. Az edzés után Baróti Lajos szövet­ségi kapitány összeállította a május 1-én pályára lépő csapatot. Az összeállításról ezt mondta: A magyar válogatott összeállításánál a hátsó alakzatok összeállítása nem volt vitás. Grosics — Mátrai, Sípos, Sáross­­védelmünk mind a jugoszlávok elleni mérkőzésen, mind a legutóbbi bajnoki fordulón jól játszott. Bundreáknak ugyan vasárnap valamivel gyengébben m­ent Tatabányán, de ő a válogatott mérkőzéseken mindig jól szerepelt. Kotasz volt a Honvéd legjobbja a Mis­kolc elleni mérkőzésen. A csatársor összeállítása jelentette számomra a leg­nagyobb gondot, a kitűnő formában levő Sándor kiesése miatt. Meg kellett változtatnom a tervezett elgondolást. Budai II-t vissza kellett tennem a jobb­­szélre Göröcs legutóbb mutatott játé­kával is elégedett vagyok, Tichy gól­képességére, lövőkésziségére szükség lesz ezen a mérkőzésen is. Pillanatnyilag Fenyvesinél nincs jobb formában levő balszé­lsőnk. Az ötödik csatár helyére a nagyobb nemzetközi tapasztalattal rendelkzeő Csordás mellett döntöttem, a kevésbé tapasztalt Monostori II-vel szemben. Az érkezés után megtartott technikai megbeszélésen különben olyan meg­állapodás született, hogy a mérkőzésen kapust és egy mezőnyjátékost végig le­het cserélni, egy mezőnyjátékost pedig az első félidő végéig. A mérkőzésre pénteken délután­ 4 órakor kerül sor, a Heinz Steyer-sta­­dionban. Csütörtökön délelőtt a magyar csapat megtekintette a pályát, amelynek­ talaja meglehetősen egyenetlen. A pá­lya rövidebb a Népstadion pályájánál, 105x67 méteres, 48 000 néző befogadá­sára képes. A jegyek már elővételben elkeltek. A mérkőzést norvég játékve­zetőt hármas vezeti: Leif Gu­rksen, G. Dragvoll és B. Nielsen. ★ A B-mérkőzés budapesti szereplése iránt is igen nagy az érdeklődés. Az 1958. évi berlini mérkőzésen a német B-válogatott 3:1-re győzött a magyar B- csapat ellen ée most ezt a győzelmet szeretnék Budapesten megismételni. A szakemberek véleménye szerint a B-vá­logatott összeállítása jól sikerült és a csapatot képesnek tartják arra, hogy Budapesten is eredményesen szerepel­jen. Sír­okmány Lajos Csodálatos pillanatok­. Csodálatosak, mert leráz­zák az idő bilincseit. Cso­dálatosak, mert nem végze­tük, szülőjük csupán a má­sodpercmutató. Dzsinnek az emlékezet palackjában. Kihúzod a dugót s íme, muzsika szólal. Kitáncolnak a lámpa fénykörébe, betöl­tik a szobát, benépesítik már a végtelen tavaszi éj­szakát s nézdi, írógéped ütemére — a csillagok felé lejtenek. Két éve már? Dehogy. . A naptár forog csupán, csak a tükör öregszik, ba­rátaim. Csodálatos pillana­tok. Amíg szempillánk mö­gött őrizhetjük őket, amíg vérköreink táplálhatják éle­tüket, addig — örökké fia­talok maradhatunk. Vnukovo Az első perc. Kicsit gyenge a térdem, ahogy lefelé gyalogolok az IL—14 lépcsőjén. Nyolc óra odafenn a leghigabb elemben, most valahogy túl szilárdnak, túlságosan kéz­zelfoghatónak tűnik ez a lépcső s odalenn a föld. Tarkaszoknyás lány per dűl elém. — Fesztivál? — kérdi s ahogy bólintok óriási virág­csokrot nyom a kezembe, majd jobbról balról meg csókol. Az első perc. Ujjonghatnék,a­hogy — , ha ez így szokás, akkor re­­­mek életem lesz itt Moszk­vában, de — mondom — nyolc órát töltöttem oda­fenn a leghigabb elemben s még egy kicsit gyenge a térdem. Véznán és zavar­tan tiltakozom hát, próbá­lom magyarázni, hogy én magam nem veszek részt a VIT káprázatában, ezt már korom is lehetetlenné teszi, azért küldtek csupán, hogy krónikása legyek a szépség­nek és az örömnek. — Ah, zsurnaliszt? — mondja vidáman a tarka­szoknyás. Int és valahon­­nét hátulról egy másik lány bukkan elő. Óriási virág­csokrot nyom a markomba és már nem is csodálko­zom, amikor — jobbról­­balról — ő is megcsókol. Cipelem a bőröndöt meg a két fantasztikus csokrot a kijárat felé, valahogy si­kerül úgy intéznem, hogy egyiket sem ejtem el. Az előcsarnokban, a postahiva­tal előtt szalmakalapos óriás, álla alatt rőt egzisz­tenciális szakállal. Meg­lát, akkorát nevet, hogy csak úgy visszhangzik a csarnok. Gargantuai mo­soly. — A, idegen! — harsog­ja. — Na jöjjön, jöjjön, biztosan gyűjti a bélyeget. Újra tiltakozom, nem, nem, sajnos, nem gyűjtök bélyeget, igazán nagyon kedves, dehát tényleg nincs szükségem bélyegre... ő csak kacag és a hátamat veregeti roppant tenyeré­vel. És már teregeti a rube­leket, pengeti a kopejká­kat, igenis, vesz egy soro­zat bélyeget, külön lepe­csételted a VIT alkalmi bé­lyegzőjével s mivel mind­két kezem foglalt, ő maga dugja kabátom, zsebébe. És nevet és nevet és nevet. Ülök a buszon, négy csókkal a képemen, két gi­gászi csokorral a karomon és egy sorozat bélyeggel a zsebemben. Ülök a buszon és tűnődöm. Nincs kacska­­ringós magyar­ bajszom. Nem viselek díszmagyart, sem sarkantyút, sem pity­­kés dolmányt, sem árva­­lányhajas löveget. Nem, hát igazán nem tudhatták, hogy Pestről jöttem s egy baráti nép küldött. Ugyan­úgy lehettem volna osztrák partjelző is. Hiszen a hol­napi szovjet—finn VB se­lejtező játékvezetői hárma­sa ugyanazon az IL—14-en remizett Bécstől Moszk­váig. Ugyanúgy lehettem volna amerikai filmes is. Hiszen Tony Brooks, a Co­lumbia Ltd. riportere a le­vegőben nyolc óra hosszat a hátam mögött verte a kis Hermes Baby írógépet. Ugyanúgy lehettem volna... — Hey, you... — har­sány amerikai üdvözlés riaszt fel. A kocsi elejéből Tony Brooks barna vércse­képe vigyorog felém. A karján két elképesztő csokor... Vörös tér Éjszaka előadást tartok a Vörös téren. Moszkva kivette a sza­badságát. Moszkva egyik napról a másikra hétszáz­­nyolcvannégy esztendőt fiatalodott és ezen az es­tén — éppenhogy tizenhat éves. Háromszázezer ember hullámzik a Gorkij utcán, háromszázezer ember ka­cag és háromszázezer em­ber dalol a Gorkij utcán. Dolgoruki Iván lovasszobra mögött színes szökőkút gyöngyözik. Percenként változik a fénye, hol bíbor­piros, hol narancssárga, hol meg tengerkék a vize. Szá­zak és százak­ állják körül, néhányan az Ujjakat dug­ják a vízbe s aztán nézege­tik kíváncsian — vajon kék lett-e az is. Mert ma éjszaka — az sem lenne csoda. Óriási autóbuszok sétál­nak az utcán. Csőröskalapú olaszok pengetik a gitárt az egyikben, villogófogú mexikói szépség járja a rumbát a következőben. A tömeg minden autóbuszt megtapsol, megéljenez. A nyitott ablakokhoz rohan­nak, hogy legalább egy pillanatra megérinthessék, végigsöpörhessék a vendé­gek kinyújtott kezét. A svédek busza, hurrá, éljen és brávó, a dél-afrikaiaké, hurrá, éljen és brávó, a skótoké, hurrá, éljen és brávó... és most egy kö­zönséges, közforgalmi busz következik, moszkvai lako­sokkal, akik a Manyezsná­­járól a Puskin térre igye­keznek, hát akkor ma es­te... nekik is — hurrá, éljen és brávó. Én meg előadást tartok a Vörös téren. Vagy kétszáz óriási em­­bergyűrű pettyezi a teret. A középen mindig egy-egy vendég s körötte ötven, száz, vagy kétszáz moszk­vai fiú és lány. Magam is középre kerü­lök. Magyar sportújságíró — mondják egymásnak és jönnek, jönnek, jönnek Papp Laci hírére, Iharosé­ra, a többiekére. Millió kér­dés, pft ... de milyen kér­dések: — Hányszor edz naponta Rózsavölgyi? — Milyen ed­zésadiagokat úszik Tumpek? — Ki a jobb kardvívó. Kárpáti, Kovács, vagy Ge­­revich. Bámulatos az értesültsé­­gük, bámulatos a szakér­telmük, bámulatos a szí­vük. Kabátom­ hajtókája már teliszele apró kis jelvénnyel, Picasso galamb­jai röpködnek a zakóm fa­zonján, a VIT ötszínvirágai, olimpiai karikák, Gorkij-fe­­jek, csillagok. S aztán ide is elér a dal, a muzsika. Néger fiú ül a GUM áruház előtt a járda szé­lén. Térdei között magas dob és csodálatosan finom, szürkés ujjai alatt, zokog, kacag és sóhajtozik ez a monoton hangszer. Már so­kan táncolnak. Skótok, an­golok, csehszlovákok, grú­zok és tadzsikok. Bugivugi a Vörös téren. Kegyelet­sértés? Ellentmondás? Néz­zétek, nézzétek a ragyogó fiatal arcokat, a villogó fogsorokat, a lángoló sze­meket. Ahogy sűrűsödik a jókedv s ahogy kilencven ország fiának-lányának jó kedve a mélységes ég felé kiált: — Figyelsz, nagyvilág? örülni akarunk. Élni aka­runk, így akarunk élni. Tizenhat-húszévesek. Még húsz év és hazájuk­ban ők mondják ki a döntő szót. Legyünk hát jó remény­séggel, emberek. Luzsnyiki Elképesztő gyorsasággal forog a színpad, változik a cselekmény. 8500 méternél Lawrence előzi Bolotnyiko­­vot. Csak egy villanás, kis helycsere, aztán ugyan­olyan idegtépő egyforma­sággal dobognak a lépések, gurul tovább ez a szédüle­tes tendem. Egy kör, két kör. Mintha két órát néz­ne az ember. Két másod­perc mutatót. Melyik a gyor­sabb? Melyik hagyja el a másikat? Most Bolotnyikov következik. 9200-nál vissza­csikarja a vezetést. Száz­ezer halántékon lüktet vas­tagon az ér, százezer torok harsog szárazon, csikorog­va. A célegyenes, Law­rence erősít, Bolotnyikov mellé megy. Az erő rég el­fogyott, csak az akarat hajtja őket. Még hatvan méter. Ki győz? Épp úgy lehetetlen megmondani, mint huszonöt körrel előbb. Váll, váll, fej, fej mellett. A két futó profilja, mint egy régi pénzdarab kettős képe. Negyven méter és most... hirtelen eltörik az antik érem. Hátracsuklik az egyik fej, kétségbeesetten, tehetetlenül csapódik szét két kar. Közben százezer szurkoló harsogja a diadal énekét. Bolotnyikov berob­ban a célba, Lawrence el­engedi magát, már csak a holt erő, a tehetetlenség törvénye segíti utolsó lép­teit. És most... visszhang ta­lán? Nem, nem, valóban újra gerjedt, új hozsannára gyújt a lelátó. Mi történik? A célegyenes közepén piros mez tör előre. Felette iszonyatosan dúlt arc, rit­kás szőke haj. És erősít és vágtat és elhúz egy kétt mez mellett, az utolsó­ mé­tereken még egyszer, ta­lán utoljára feltámad egy csodálatos öreg harcos. Hattyúdal, gyönyörű, káp­­­rázatos hattyúdal a Luzsi­nyiki stadionban. Idenézze­tek emberek, így volt ez Helsinkiben, így volt él Londonban. Az öreg va­i­rázsiló utolsó­­mágiáját tár­ja szemetek elé, íme láb­­ujjhegyre áll s ifjonti len­dülettel száguld az utolsó ötven méteren. A győzelem többé nem az övé, d­e még mindig az övé az igazi nagyság, mert nézzétek, ma is többet nyújt, ma is többet ad, mint amennyire valójában képes. Figyeld nagyvilág, tap­sold nagyvilág. S közben, a lelátón ki­lencven nemzet, a világ if­júsága ünnepli tombolva a verseny hatodik­­ helyezett­jét, Emil Zatopeket. ★ És még nagyon sok minden.­­Peterdi Pál MOSZKVA, 1957 „Javítóvizsga*6 előtt labdarúgó B-válogatottunk Két héttel ezelőtt labdarúgó B-válo­gatottunk „megbukott" a szikopljei vizsgán". Nemcsak hogy kikapott a jugo­szláv B-válogatottól, hanem rosszul is játszott. Szombaton itt az alkalom, hogy ja­vítsanak az ered­ménylistájukon — az NDK B-válogatott­ja ellen. A jugoszláv­ok el­len szerepelt mezőny­­játékosoknak a fele kimaradt az NDK el­leni csapatból. A hátvédsorban Kárpáti helyett Szőcs játszik, a Szojka, Kovács III fedezetpár marad, a két héttel ez­előtti csatársorból csak Szovják fog­lalja el is­mét a helyét. Lahos, Hajós, Molnár és Taliga személyében négy új csatár került az ötösfogatba. Az új összeállításban szerdán szere­pelt a B-válogatott Szolnokon. Opata Zol­tán edző szerint ez a csapat feltétle­nül jobbnak mutatkozik, mint amely Szkopljéban játszott. Az akkor igen gyengén szerepelt Szojka, Kovács III fedezetpár javult az elmúlt két hét alatt. Különösen Szojka nem kalando­zott olyan sokat előre, s nagyon vigyá­zott védő feladatára is. Az NB II-s Hajóssal az új csatársor biztatóan mozgott. Az előkészületi mér­kőzés azt mutatta, hogy a szegedi já­tékos be tud majd illeszkedni a folya­matos játékba. Elsősorban talán azt le­hetne felróni az ötösifogat hibájául, hogy tagjai túl sokat játszottak belül, s ke­veset foglalkoztatták a szélsőket. Erre a hibára különben Opata Zoltán edző is felhívta a félidőben a játéko­sok figyelmét. ­ Nagy küzdelemre számíthatunk Berlinben Volán­­ik Bé­la, az utánpótlás váloga­tott edzője, a BESZ válogatott elleni ed­­zőmérkőzés után közölte, hogy Ber­liniben, az NDK utánpótlás ellen sorra kerülő mérkőzésen csak a csatársorban lesz majd változás, a Nisben szerepelt csatárok közül egyedül Ma­tesz marad meg. Az elutazás előtt néhány órával lezajlott edzőmérkőzésen az edző nem szerzett olyan tapasztalatokat, amelyek kellő segítséget adhattak volna az NDK utánpótlása elleni mérkőzésre. Csak mozgásnak szánták ezt a mérkőzést és játékosaink nem is játszottak teljes erő­bedobással. Arra a kérdésre, hogy a német utánpótlás ellen vajon milyen ütőerőt képvisel a mi utánpótlásunk, Volentik edző elmondta: " Majdnem minden nemzetközi talál­kozón nagyon keményen és férfiasan játszanak a csapatok ellenünk. Sajnos, ilyen erényei még nincsenek a magyar utánpótlásnak, hiba az is, hogy a játék ritmusa igen lassú. Kemény játékra szá­míthatunk Berlinben is ... Mi megpró­bálunk majd játszani — mondotta az edző — szeretnénk a tudást lendülettel is párosítani, feltéve, ha ebben a németek nem akadályozzák majd meg fiainkat. . . Volentik edző közölte: ha Berlinben nem lesz mély, csúszós a talaj, a követ­kező összeállításban kezd a magyar együt­tes: Cserháti —■ Werner, Lakat, Kovák — Nagy J., Gallai — Marosi, Rákosi, Pál, Matesz, Povázsai. Megjegyezte, hogy ha Monostori II nem játszik az A-válogatott­­ban, a dorogi csatár játékára is számíta­nak. « m -----------­ Az NDK-beli kézilabdázók edzésén Az NDK kézilabda-válogatottjai szer­dán érkeztek Budapestre. Csütörtökön délután alapos bemelegítés után a női csapat labdatechnikai gyakorlatokat végzett először. A bemelegítés alatt a tribünre „belopózó” kiváncsiak hamar megállapították, hogy milyen kiváló atlétik­us képzettségűek a német nők és férfiak egyaránt. S ami még feltűnt: jóval magasabb mind a két együttes — átlagban —, mint a magyar váloga­tott csapatok. Az NDK női válogatottja, a melegítés és a technikai gyakorlatok után igyeke­zett „belőni” a kaput. Mint tapasztal­tuk, ez kitűnően sikerült a német lá­nyoknak már az első próbálkozásukkor is. Kiválóan váltogatták a rövid alsó és a hosszú felső sarkos lövéseket. Csak egésze­n ritkán kerülte el a labda lövé­seik nyomán a kaput. Nem mutattak már annyira meggyőző teljesítményt ak­kor, amikor egymás ellen játszottak — egy kapura. Az edzés ebben a részében mintha féltek volna a kapuralövéstől. S amikor mégis rászánták magukat a dobásra, akkor labdájuk elkerülte a ka­put. — Ez az egyetlen biztató — mondja kissé felvidulva Méray Ferenc, a ma­gyar női válogatott edzője. — Nemcsak a mi lányaink tudnak, mellélőni! A férfiak ez idő alatt a pályán ke­resztbe­n futballoztak! Amikor a pályá­ra tévedt nézők ezt meglátták, hirtelen azt gondolták, hogy az NDK B-váloga­­tott labdarúgó-csapata tartja edzését — olyan remek akcióknak lehettek szem­tanúi. Különösen Hirschler és Wende tűnt ki, akik e „testvérsportágben” is egészen itthonosan mozogtak. ★ A magyar női kézilabdaválogatott szakvezetői is kijelölték egyébként a péntek délután pályára lépő csapa­tot. Ezek szerint a nők az alábbi együt­tessel kezdenek: Dedrá­k — Róznerné, Hetényiné, Dur­án, OVé, Dévényi — Hanczmanné, Szondi, Bokodiné, Kaiser, Szelők­iné. Csere: Mák, Tóth M., Jéna. A szakvezetők közös megállapodása ér­telmében végig lehet egy kapust és két mezőnyjátékost cserélni. TALÁLGATÁS... Óvatos nyilatkozatok a szovjet—magyar kosárlabda-mérkőzés előtt Amikor egy külföldi sportküldöttség megérkezik és az újságíró felkeresi őket, akaratlanul is ajkára tolul a szo­kott kérdés: mit várnak a soron követ­kező mérkőzéstől. Az ember már előre tudja, hogy szokott kérdésre, csak ismert válasz következhet, de va­lóságos lelki kényszerből fakad ez a kérdés, mert valóban jó lenne tudni, hogy a mérkőzésről. Azt azonban csak az esetek legkisebb százalékában tudja meg, hogy valóban mit gondol, mert csak azt jegyezheti fel, hogy mit mond, kell azt hinni, hogy az elmondottak ellenére szovjet barátaink biztosak lennének győzelmükben. Még élénken emlékezetükben él a Népstadionban játszott lelkes, csupaszív magyar csa­pat és a váratlan vereség, amit a magyar csapattól szenvedtek el. Bán­hegyiről azóta is úgy beszélned, mint a legveszélyesebb ..dobógépről’*, Simon ravasz cseleitől rettegnek a közép­játékosok. Krumins például azt mond­ja, hogy összes ellenfelei közül Simon­tól fél a legjobban. Ez viszont kölcsö­nös! Simon is Kruminstól fél a leg­jobban. Kérdés, melyikük fog jobban félni? S ha már a félelemnél tartunk hadd Amolyan óvatos titkolódzás ez, ami alól, mi, magyarok sem vagyunk kivé­telek. Ez részint abból fakad, hogy senki sem akar rossz jósnak bizonyul­ni, és senki sem szereti „elkiabálni" a csapatát. Marad tehát a sablon válasz. Ezúttal a szovjet férfi kosárlabda-válo­gatott két edzőjét, Gomelskit és Szpandarjant kértük meg, hogy mond­ják el véleményüket a budapesti má­jus elseje legnagyobb sporteseményé­ről, a magyar—szovjet férfi kosár­labda összecsapásról. — Fontos felkészülési mérkőzés a magyarok elleni találkozó a szovjet csapat számára. Amolyan tapogatód­­zás az is­tan­buli Európa-bajnokságra, ami azért is nagy jelentőséggel bír, mert ez az egyetlen nemzetközi mér­kőzés, amit az EB előtt csapatunk ját­szik. A télen lezajlott chilei világbaj­nokságon 8 ország válogatottjával ját­szott a szovjet együttes, az EB előtt azonban mindössze 1 találkozón vesz részt, itt Budapesten — mondja Gomelszkij edző, mert igaz ugyan, hogy félni férfiatlan dolog, de az mindenesetre mentő kö­rülménynek számít, ha ez a félelem győzniakarásból származik. Vagy sze­rényebben — s talán reálisabban? — szólva abból adódik, hogy a mieink szeretnének szoros küzdelmet vívni a világ legjobb kosarasai ellen. Ez a mérkőzés számunkra is fontos előké­születi találkozó, nekünk is tapogatód­­zás a nemzetközi erőviszonyok iemé­­résére. Mi is Európa-bajnokságra ké­szülünk és ezután a mérkőzés után, bárhogy is alakuljon az eredmény ,­ okosabbak leszünk. A magyar csapat edzője, elsősor­­ban azt akarja megakadályozni, hogy sok kosarat kapjanak a fiúk, s ezen a budapesti találkozón szeretné kiis­merni az átalakított szovjet gárdát, hogy az Európa-bajnokságon ezeknek a tapasztalatoknak birtokában vegyük fel ellenük a küzdelmet. Simon, a ma­gyar csapat középjátékosa ezt így fo­­galmazta meg: — Fontos mérkőzés ez, de az a leg­­fontosabb, hogy az EB-n mit csinálunk. Persze van ennél jobb megoldás is. Például itt is győzni, meg ott is. De ebbe lesz beleszólásuk a szovjet kosa­rasoknak is. Hogy szám szerint mennyi, az pénteken délután derül ki a Nép­stadionban.* A magyar csapat a Bánhegyi, Czin­­kán, Boháty, Judik, Simon, Zsíros, Bencze, Gabányi, Greminger, Merényi, Temesvári, és Glatz összeállítású csa­pattal veszi fel a küzdelmet. A szovjet együttes a következő játékosokkal lép pályára: Zubkov, Valdmanis, V. Muz­­nieks, Torban, Kutuzov, Minasvili,­­Kornyejev, Sztudenyeckij, Krumins, Petrov, Valkin és Volnov. mit gondol az ellenfél Node az esélyek? Erről mi a véleménye — vetjük közbe. — A magyar csapat Európa egyik legerősebb együttese, kétvállra fek­tetni nem könnyű dolog, de ha mégis sikerül, akkor éppen ezért jelentős eredménynek számít — válaszol. A túlzott óvatosság és szerénység mögött mindig nagy dolgok húzódnak meg. Ez esetben bizonyára egy nagy­szerű formában levő szovjet együt­tes, amelyben egyesül a nagy nem­zetközi tapasztalattal rendelkező já­tékosok tudása és nyugalma, a váloga­tott újoncok lendületével és lelkesedé­sével. Bizony, a szovjet együttesbe Bocskarjov, Szemjonov és Abasidze helyét, most három fiatal, a 20 éves 208 centiméter magas Petrov, az ugyancsak 20 éves 202 centiméteres Volnov és a 18 éves 201 centiméteres­ Vilkin foglalja el. Hiába, gondolni, kell a jövőre! — Igen, a ember nemcsak úgy veszi észre az idő múlását, hogy tel­­­nek a napok — húz végig ősz haján Szpandarjan edző —, hanem úgy is, hogy az 1955-ben Budapesten szere-­­pelt szovjet együttesből csak Torban, van a csapatban. Mi nemcsak az EB- re, hanem­­ a római olimpiára is készülünk , szükségünk van a fiatalokra, akiket szeretnénk a budapesti mérkőzésen­ kipróbálni. Nálunk három teljesen új­­ játékos, sok fiatal, s mindössze egy „öreg” van, a magyaroknál pedig­ ugyanaz a gárda, amely az 1955-ös, budapesti EB-n szerepelt. Ez tehát a különbség.­­ Ha jól meggondoljuk, ez elég lénye-­ ges különbség — már a mérkőzés vár­ható kimenetelét illetően is. Persze nem­­ szóljunk néhány szót a magyarokról. R. A. „Világraszóló magyar teniszdiadal Párizsban’’ — írta 1948-ban a Népsport, s jónéhány külföldi lap is. DK-küzdelemben: Magyarország— Franciaország 4:1. Szinte minden mér­kőzésen hatalmas küzdelem alakult ki, s nem is indult magyar sikernek: Bernard—Asbóth 6:1, 6:4, 4:6, 6:2... De a folytatás: Adam—Abdesselam 2:6, 6:4, 6:3, 8:6, a párosban 6:3, 6:3, 6:8, 2:6, 6:2 arányban nyert a magyar pár, majd Asbóth—Abdesselam 1:5, 6:1, 6:2, Adam—Bernard 1:6, 3:6, 6:0, 6:3, 6:4. Felszabadulásunk óta a párizsi 4:1 volt teniszezőink legváratlanabb si­kere. Ilyen meglepetéseket mindig szíve­sen fogadunk.

Next