Népsport, 1960. október (16. évfolyam, 203-224. szám)
1960-10-02 / 203. szám
Fekete gyémántok a Stadio Ollmpicóban Igen, fekete gyémántok ragyogtak, csillogtak, pontosabban: futottak az atlétika nyolc napja alatt a Stadio Olimpicóban. Mert hát a különböző színárnyalatú sötétbőrű futótehetségekről van szó. De nem az amerikaiak híres rövidtávfutóiról vagy az USA egyetemein tanuló külföldi négerekről, még csak nem is a közép- és dél-amerikai színesbőrűekről, a kis, ökölvívó külsejű kubai Figueroláról, vagy a magyar edző irányításával felkészült venezuelai vágtázókról. Hanem a fekete földrész, a sportban is ébredő Afrika már független, vagy a teljes függetlenségért még harcoló országainak futóiról, akik élénkszínű mezeikben nemegyszer csillogtatták meg tehetségüket, ha a döntőkig egyelőre még csak ritkán jutottak is. A legjobb benyomást Seraphino Antaoiez a magas, izmos kenyai vágtázó tette. Az előfutamban a kissé feltartva futó Haryt előzte meg, a következő fordulóban pedig Afrika másik szülöttét, a francia színekben szereplő Seye-t verte ki 10.4- gyel , több mint 2 m-es ellenszélben. Másfél nap alatt három erős futam még sok volt neki, nem került be a döntőbe se 100- on, se 200-on, ahol egyébként kétszer is 21.3-at futott. Akárcsak a még nála is sötétebb bőrű, mindössze 20 éves ugandai Amukun. Vajon volt-e, aki ezt a nevet már hallotta? Egy másik kenyai, a mindössze 165 centi magas, 22 éves Bartonoo Rotich két évvel ezelőtt a Brit Birodalmi Játékokon tűnt fel, amikor 440 yard gáton váratlanul harmadik lett. Itt Rómában az előfutamban 51.2 mp-cel bizonyította be, hogy ha gátvétele továbbra is nagyon kezdetleges, a gyorsasága azonban sokat javult. S ha az elődöntőben a harmadik helyen nem botlik nagyot az utolsó előtti gátban, akkor a svájci Galliker helyett alighanem ő jutott volna be az utolsó hat közé. A harmadik, a legismertebb kenyairól, Nyandike Maiyoróról már évek óta tudják, hogy jó hosszútávfutóé Öt-hat éve még csak mezítláb futott, azután cipőt húzott és a melbourne-i 5000-es döntőben hetedik lett. De ki gondolta volna, hogy itt Rómában is a döntőbe jut, ami egy Pike-nek, Salvat-nak, Beatty-nek vagy Lawrence-nek nem sikerült? De ezzel még nem fejezte be. Két nappal később, a döntőben, úgy 3000 méter táján már az élcsoportban tűnt fel. Nem szakadt le akkor sem, amikor Halberg egyszerre szétrobbantotta a mezőnyt s a kissé ülve, de lazán, gördülékenyen futó maszai törzsbeli néger most, 30 éves korában 13:52.8-cal szerezte meg a hatodik helyet a világ legjobbjai között. Azután egy nigériai futó neve is jegyzetfüzetbe került. Zöld mezben, sárga nadrágban rajtolt 400-on a 185 centis, erős Abdul Amu. Felsőtestét kissé himbálva, fejét csóválva, de hallatlanul lazán fokozva futott az előfutamban 46.8-at, a középfutamban Kowalskyt kiverve 46.6- ot. És ezt az időt megismételte az elődöntőben is, ahol egészen 350 m-ig a harmadik helyért még versenyben volt. De a nigériaiak tartogattak még más megleptést is ezen az olimpián.- Micsoda gyenge előfutam — jegyezte meg valaki a sajtólelátón a 4x100 méter második előfutama előtt. Olaszország, Nigéria, Uganda, Venezuela... De néhány perc múlva már visszavonta könnyelmű megállapítását. A nigériai csapat, egyetlen valóban neves vágtázóval, az Amerikában tanuló Omag bernivel, ragyogó váltásokkal 40:1-gyel megszorította az olaszokat. És Uganda csapata nem is egészen három méterrel lett harmadik, de túlváltott. Az elődöntőben a nigériaiak kerek 40 mp-et futottak, de a második váltásnál felemelkedett a piros zászló, a vonalon túl adták át a botot, s mögöttük a szerencsés Nagy-Britannia így a döntőbe jutott. A 4x400- as váltóban Ghana csapata okozott riadalmat. Csak egy 48-on belüli futójuk, volt, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy 3:10.5-ös idővel megelőzzék a svéd, a csehszlovák és a szovjet váltót, az elődöntőben pedig csak egy félméterrel maradjanak el a lengyelek mögött. Az igazi meglepetést azonban Afrika a végszóra, a marathoni futásra tartogatta. Hailé Szelasszié mezítlábas testőrének meg sem kottyant a nehéz pálya, hiszen otthon, Etiópiában ennél sokkal nagyobb szintkülönbségű terepeken futott. S a verseny után nem csak az derült ki róla, hogy nem Abebe, hanem Bikila a vezetékneve, hanem az is, hogy ez volt mindössze harmadik teljes távú marathoni versenye, s akad nála otthon még jobb, mert a válogató győztese lábsérülése miatt nem vehetett részt az olimpián ... És mégsem Bikila volt az első abesszin futó, aki felhívta magára a figyelmet ezen az olimpián. A második 800-as előfutamban a teljesen ismeretlen, hosszú, vékony Moussa Said alaposan megtréfálta a csak kocogni akaró esélyeseket. Hatalmas iramban, 52-re vezette az első kört és ha célegyenesig be is fogták, Farell-nek meg Siebertnek kocogás helyett:48.9-et kellett futnia ahhoz, hogy továbbjusson. Said utolsó lett, de eddigi legjobbját több mint 5 mp-cel 1:50.3-ra javította. Három nappal később 400-on 48.2-t futott. Huszonkét éves, jó edző kezében egy új Woodruff, vagy Whitfield lehet belőle. Igen, a római olimpián Afrika feltárta sporttehetségekben is kimeríthetetlen kincsesbányáját. Ma többnyire még csak csiszolatlan fekete gyémántok, több versenytapasztalatra és elsősorban megfelelő edzőkre van szükségük, hogy négy év múlva Tokióban már a döntőkben is csillogjanak. S a külföldi edzők ma már tudják, hogy az afrikai atlétákkal foglalkozni eredményes és hálás feladat. Mert szorgalmasak, szerények és tanulékonyak. Subert Zoltán A SZÉL ÚJ LOVASAI Voltak az olimpiának se mostohagyerekei. A római versenyek kábelében, a Stadio del Nuoto lélegzetelállító eredményei, a Stadio Olimpico emlékezetes nagy atlétikai küzdelmei mellett elveszett például a vitorlás olimpia. Azért-e, mert Nápoly mégiscsak messze van, vagy azért, mert a vitorlázás nem pusztán verseny, hanem magas matematika is,, de tény, hogy Ráfer Johnson, Rose és Jamanaka kínálgató történetei mellett homály borult a nápolyi hősökre. Elvesztette őket az olasz sajtó, az olasz rádió és bizony az olasz televízió is nagyon mostohán bánt el velük. Azután egyszer csak robbant a „bomba" Az utolsóelőtti futamoknál, amikor belefelejtkeztek a logaritmus, a számok vastörvényébe — ott volt a szenzáció. Legalább olyan, mint Jamanaka balsiker-sorozata, vagy a szovjet magasugrók minden eddigi meglepetésre ráduplázó teljesítménye. Mert a vitorlázás sem kisebb meglepetéseket tartogatott. A felismeréssel egy időben kürtölték világgá a hírt: a szovjetek megnyerik csillaghajóban az olimpiát! És Rómában az olimpiai falu Via Russia nevű utcáján egymást váltották a hírre éhes újságírók. Ki ez a két vitorlás fiú? Mióta vitorláznak? És egyáltalán, hogy kerültek az élre? Mindenáron azt akarták leszögezni, hogy a szovjet vezetők legalább annyira meglepődtek az eredményen, mint az újságírók és az olasz vitorlázás elég szűk, de annál „exkluzívabb” körei. De hiába, „sztorival” csak maguk az eredmények szolgáltak, mert a szovjet vezetők nem találták elképesztőnek és főként véletlennek Penyegin és Sutkov sikerét. Bíztak bennük, mert Sutkov és Penyegin olyan gondosan és lelkiismeretesen készült fel, hogy annak az eredményben is mutatkoznia kellett, meselte megkeresik a két szovjet fiút, de azután csak nem tudják „kihagyni”, a másik zamatos sztorit, a thaiföldi herceget, aki igaz ugyan, hogy nem állt a dobogón és helyezését csak hátulról számítva lehetne jónak tekinteni, de mégiscsak herceg és egzotikum, ö Integet, kezel és mosolyog. De az a mosoly! Egy lemondott olasz miniszterelnök mosolya A mi vitorlásainknak sem húzódott sokkal örömtelibb mosolyra a szájuk. Az Európa-bajnokságon elért jó helyezésük után Nápolyban lejjebb kellett adniuk. Egy tizenkettedik, egy tizenharmadik és egy huszonötödik hely — ennyit mondhatnak a magukénak. De Nápolyban nem Európa-bajnokság volt, hanem olimpia. És ez alapvető különbség. Mert egy olimpián más a verseny, mások az ellenfelek, mások a gondok és még talán a szél is másképpen fúj. Kavarog össze-vissza, a pályát szegélyező hadihajók meg csak állnak nagy dölyfösen, a szegény vitorlás pedig próbálgatja a szelet és faj neki, elveszett, ha rossz irányba fordul. A hatalmas úr, a szél, pedig vágtat, száguld, cikázik — és amikor a legkevésbé kellene — meg is pihen. És eközben születnek a meglepetések. A repülő hollandi osztályban, a két holland fiú, próbálja a szelet meglovagolni, de egyszer sem sikerül. Már odahagyják a szelet és Verhagen és Lautershutz egymással küzd, egymást okolja , a mezőny pedig már messze jár. És senki sem lehet elég óvatos. Még a sajnálkozással is módjával kell bánni. Az angol Dawes például sajnálta a magyar fiúkat, Helényit és Molnárt, hogy nem sikerült az EB-n nyújtott teljesítményüket megismételniük. Két nap múlva már viszonozhatták az angol részvétét: Dawes és társa nem került a legjobb hat közé.. A meglepetések folytatódtak..Penyegin és Sutkov neve mellé meg kellett tanulni Csucselov nevét is, aki finn dingiben betört az élvonalba és a dán Elvström mögött második lett. Azután az USA csapata nyerte az 5.5 m-es hajóosztály bajnokságát. A két nagy vetélytárs, a Szovjetunió és USA a vitorlát is „felfedezte” a maga számára. A meglepetésekkel Nápoly sem maradt adós. A meglepetésekkel, és a nagy barátságokkal, mert a nagy víz, a széllel való közös harc, összehozta a szél lovasait. De nem mindegyiket. Mert a vitorlázás még ezen az olimpián te furcsa kis társaság képét festette. Ahhoz, hogy nyugaton valaki vitorlázzék, nem elegendő erősnek, bátornak és ügyesnek lenni. Ehhez nagyon sok pénz te kell. Egyegy vitorlás ára — csillagászati szám. Nem szegény ördögöknek való. Az ilyen fiúk csak legénységnek kerülhetnek fel ezekre a hajókra, mert ha a gazda szereti a vitorlázást és pénze se van hozzá, az sem árt, ha valaki tud is rajta vitorlázni. A gazdagok mellé felsorakoztak az előkelőségekre, hercegek, bárók. Az egyik magyar vitorlázó azt mondta: „Az igaz, hogy voltak „előkelőségek” és iparmágnások, de nemcsak ők voltak Nápolyban.” Még az a szerencse! Elindultak csehszlovákok, magyarok és a szovjet versenyzők valamennyi hajóosztályban. Nagy sportvetélkedésekhez világította be a nápolyi öböl vitorláspályáját a vakítóan tűző nap. Újfajta sportemberek tűntek fel az öbölben, bizonyítván, hogy az idő nem áll meg, s már vitorlázásban is új szelek fújdogálnak. És ha ezt csak csínján mondták te ki, ez volt a meglepetések felett sopánködök gondolataiban. Számukra ez volt az igazi, a csattanós meglepetés. Réti Anna A meglepetés hulláma csak nem lankadt. S amikor Nápolyban az utolsó futam után a kikötőbe lavírozott a szovjet hajó, a parton állók még mindig hitetlenkedve rázták a fejüket: „Lehetséges? Penyegin és Sutkov a bajnok, Strausino és Rolandi pedig negyedik? Portugália és Egyiptom dobogón és a hazaiaknak nem marad más, mint gratulálni?” Straubino és Rolandi meg is teszi, melegen gratulál a győzteseknek. A fif- ÚJ SZABÁLYOK - ÚJ KÉRDÉSEK Minden nagy világverseny egyben nagy vizsga. A kosárlabda-olimpia is ilyen nagy vizsga volt. Nemcsak az edzők és a játékosok, hanem a játékvezetők vizsgája is. Róma sok hasznos és elgondolkoztató tapasztalat forrásává lett. Két szovjet kosárlabda-játékvezető el is gondolkozott rajta, e felismeréseit, tapasztalatait okulás céljából közre bocsátotta. Szinyakov és Sarganov, a bolognai olimpiai selejtező és a római kosárlatoda-torna két sikerrel szerepelt játékvezetője a Szovjetsztoij Szportban cikket irt. Mindenekelőtt nagyon világosan és határozottan leszögezik, hogy a magas színvonalú kosárlabda-mérkőzésektől elmaradt a játékvezetés színvonala. Ugyanakkor hangsúlyozzák: „Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy Rómában nem működtek közre kiváló játékvezetők, mint például a magyar Kassal, amerikai Shirley, a görög Skyloiannisz, akik hiba nélkül vezették le a legnehezebb mérkőzést le. De ezzel nem lehet azt állítani, hogy a többiek is ilyen jól készültek fel és ilyen határozottan és mindenre kiterjedő gondossággá tartották kezükben a legjelentősebb találkozók sorsát. Nagyon eltérőek voltak a szabályértelmezésben a játékvezetők és ennek eredményeképpen a szabályalkalmazásban is. Nem volt két játékvezető, aki egyformán alkalmazta volna a szabályokat. Ez az eltérés rossz hatással volt a kialakuló játékra és a játékosok magatartására.” Szembetűnő eltérés mutatkozott az európai és dél-amerikai játékvezetés között, állapítják meg a szovjet játékvezetők. Megítélésünk szerint a mérleg nyelve az európaiak nyugodt és kiegyensúlyozottabb bíráskodása felé hajlik, szemben a dél-amerikaiak túlzott temperamentumával, gesztiikulálásával, amely egyik-másik bírót, mint például a mexikói Alvarezt szinte, komikum tárgyává tette. Velük szemben, az amerikai Shirley bemutatta, hogy a pantomimnek jelentős szerep jut a bíráskodásban, de ez a pantomim nem a közönségnek szólt, hanem a játékosoknak magyarázta célszerűen és világosan, hogy milyen hibát követtek el. A két szovjet játékvezető felveti, hogy ezt a „jelbeszédet”, amely segíti a játékost, be kellene vezetni a Szovjetunióban is. Ugyancsak megfontolás tárgyává teszik azt a felfogást, amellyel a palánkról lepattanó labdáért folyó harc levegőben fázisát az olimpián elbírálták. Abban az esetben, ha a játékvezető nem látott szándékosságot a levegőben történő összeütközésnél, ekkor nem állította meg a játékot. Sarganov és Szinyakov megjegyzi, hogy a szovjet és általában az európai játékvezetők ebben az esetben, mechanikusan alkalmazzák a szabályokat. Ugyanakkor megállapítják, hogy a palánk alatti játékban viszont az európai felfogás a helyesebb. Ebben a két kérdésben mutatkozott meg a legmúíltabban az egységes játékvezetői felfogás hiánya. Tekintettel arra, hogy a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség kongresszusa különféle szabálymódosításokat hagyott jóvá, itt lenne az ideje, hogy valóban egységes elvek szerint történjék ezeknek a szabályoknak az alkalmazása. A Szovjetunióban mindenesetre már elkezdték. Ezt igazolja a két nemzetközi játékvezető nagyon alapos és gondos cikke, amelyből mindössze egy dolog hiányzik: nem írták meg, hogy Sarganov és Szinyakov nagyon határozottan és lelkiismeretesen bíráskodott a római olimpián. De az érthető, hisyennek írták a cikeket. Vasárnap, 1960. október 2. VERSENYEK: Tizenhat napon át kora reggeltől késő estig, néha még az éjszakai órákban te versenyek, mérkőzések, sportküzdelmek. Micsoda versenyek. Tizennyolc sportágban a világ legjobbjainak összecsapásai, nyolcvanöt ország gonddal, szisztémával, szeretettel és bizalommal kiválogatott versenyzőjének káprázatos, az emberi teljesítőképesség határtalanságát bizonyító versengése, egy csodálatos kavalkád a világ minden tájának ifjúságát annyira érdeklő gondolat a sport körül. Versenyek, mérkőzések és közben az emberi természet, jellem, akarat, erő megnyilvánulásának ezernyi színes és lenyűgöző változata, az erőkifejtés, az ügyesség, a szívósság példáinak végtelenül széles és sokrétű skálája, hőstettek és tragédiák, örömök és csalódások, számtalan kedves és riasztó jelenet, kép, pillanat ... Ha pedig ezek után azt hinnéd, hogy mindez együtt, öszszefoglalva adja tulajdonképen az olimpiát, akkor erősen tévednél. A versenyek és benne a versenyzők a maguk emberi mivoltában jelentik az olimpia gerincét, de nem összességében az olimpiát. Az olimpia sokkal több ennél, 6©kkal összetettebb valami. A folyó nem képzelhető el partok nélkül, olimpia sincs közönség, rendezők, külsőségek, környezet, sajátos szenzációk, jelentéktelenségükben te jelentős kísérőjelenségek nélkül, amelyek tulajdonképpen a versenyekkelés a sportolókkal együtt adják az olimpiát, szabják meg azt a bizonyos olimpiai hangulatot, amelyet egy-egy olimpiáról emlékként mindenki magával visz, amely a versenyekkel, az eredményekkel és a versenyzőkkel együtt örökre megmarad az olimpia jellemzőjeként. DOMAT úgy emlegetik ma Kilul világszerte, mint a meglepetések olimpiáját. Meglepetésekben valóban nem volt hiány a római játékokon, s talán azt is lehet mondani, hogy még a szakembereket ie valamivel több meglepetés érte mint a korábbi nyári olimpiákon. Mégis úgy gondolom, hogy a római olimpia sokkal jobban rászolgált egy másik névre, egy másik jelzőre, amely maradón dobban emeli ki az olimpiák remélhetőleg végtelen sorából, kifejezőbb és találóbb, ha a római játékokat a külsőségek olimpiájának nevezzük. Nem tudom, hogy a magyar sportbarátban, aki a római olimpia eseményeit hazulról kísérte figyelemmel a televízióban, a rádióban és a sokszínű sajtótudósításokban, mennyire hagytak nyomot a szép és izgalmas római versenyek színpompás kereteiről adott képek, leírások. Szeretném hát most, utólag néhány szóval, néhány képpel érzékeltetni a római játékoknak éppen azt a vonását, amelyben az olaszok, megítélésem szerint a XVII. nyári játékok során egyedülállót alkottak. A MERÉSZSÉGET,a szinte ösztönös művészi érzéket szeretném emlékezetükbe idézni, amellyel keretet, méghozzá rendkívüli keretet teremtettek a játékoknak, létrehoztak bizonyos ünnepi hangulatú légkört, amely alól senki nem tudta kivonni magát. Éreztük ennek a légkörnek az első lehelletét, amikor először léptünk be a fényűzőnek igazán nem nevezhető, őrszemélyzetének bürökratikus ügyintézéséről pedig hamar hírhedtté váló olimpiai faluba, amelyet néhány nap múlva már mindenki olaszosan Csak vilagglónak nevezett és megpillantottuk a karcsú oszlopokon nyugvó épületeket, az üdezöld pázsitokat, az égbenyúló zászlótartó rudakat, hegyükön az olimpiai zászlóknak, a világ minden tájáról egybesereglett országok lobogóinak erdejével, s azzal a kedves és közvetlen nyüzsgéssel, ami a vilaggiót kezdettől egészen bezárásáig annyira jellemezte. Még jobban éreztük az első nagy nyilvános aktuson, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 57. ülésszakának ünnepélyes megnyitóján, amikor a nemzetközi sportvilág vezetői úgyszólván kivétel nélkül felvonultak a Kongresszusi Palota hatalmas kupolatermében, amikor a pasztellkék drapériával ékesített teremben Grondiinak, Olaszország köztársasági elnökének jelenlétében egy több száz tagú zene- és énekkar előadta Mascagni lélekemelően zengő, lenyűgözően szép himnuszát a naphoz, amely viss szatérő refrénként kísérte aztán végig az olimpiai szignálban a tizenhatnapos küzdelmeket. Aztán jött a feledhetetlen megnyitóünnepség, az olajfákkal ékeskedő Monte Marlo tövében elhelyezett Olimpiai Stadion százezres közönségének közreműködésével, lelkesedésével, tapsával és örömével és azzal a feszültséggel, amit gondolom mindenki érzett már egy-egy érdeklődéssel várt esemény kezdetekor, amely még akkor mindenki számára magában hordozta a remény és a csalódás lehetőségét. És következtek a hétköznapok, az olimpia feledhetetlen hétköznapjai, amelyek minden versenyének és eseményének az egységes stílusból, az örömöt és lelkesedést fokozó és segítő ünnepi környezetből már az induláskor megteremtődött a hangulata. IPA 7 — de ez is csak az INL olaszok, és elsősorban az olasz olimpiai bizottság dicséretére szól — Rómának az olimpiai játékok kezdetére pazar létesítményei voltak. Gondoljanak csak az úszóstadionra, a Palazzo dello Sport meghökkentő vonalaira, általában az EUR káprázatos sportlétesítményeire, a Velodromora, a Piscina delle Rose-ra, a Kongresszusi Palotára, a kiállítási csarnokokra, az edzőpályák sokaságára. Aztán a magyar labdarúgó szurkolók számára olyan sok bosszúságot és csalódást hozó Flaminio-stadionra, Caracalla fürdőjének majdnem giccsbe hajló romjaira és a Basilica di Massenzio monumentalitást sejtető gigantikus kőfalaira és boltíveire, az Albano tó fenséges környezetére és általában az olasz éghajlat csodáira, a mélységesen kék égre, az elképesztően üde zöld színekre, az örökké szóözönbe fulladó rendezők és segítőerők mozgékony, ízléses szürke egyenruhába öltözött sokaságára. Végül a záróünnepélyre, amely állítólag még a rideg Avery Brundagenek, a NOB elnökének is könynyet csalt a szemébe megragadó pompájával, a sport, az olimpizmus gondolatának végtelenül egyszerű és talán éppen ezért megkapóan fenséges kifejezésével és amely fényeivel és árnyaival milliókban érzékeltette a sport jelentőségét az emberek életében és az olimpiai gondolat hódítását a világban. Sokan talán lekicsinylésnek veszik, ha azt mondom, hogy a római olimpia a külsőségeiben volt rendkívüli, hiszen egy verseny, egy sportesemény külsőségei mégis csak mellékes, járulékos jelenségek. Ezúttal azonban ennél többről van szó. Rómában a nagyszerű és lelkesítő külsőségek aktív erőt jelentettek, hatással voltak versenyzőkre és közönségre, rendkívüli teljesítményekre ihlettek sportolókat, akik talán más körülmények között nem tudták volna ugyanazt nyújtani. — Tudja, miért feledhetetlen számomra Róma? — mondta állítólag egy újságírónak Jesse Owens, a legendás emlékű néger atléta: — Azért, mert nagyon szép volt... Igazán sajnálom, hogy nem ezen az olimpián érhettem el sikereimet. Ilyen nyilatkozatot nem is egyet lehetett hallani és olvasni a játékok végeztével. S milyen torz játéka a sorsnak: a római játékok minden látogatóban kitörölhetetlenül mély nyomokat hagytak, csak éppen Róma népét nem tudták magukkal ragadni. A négymilliós metropolis, az örök város úgy adott otthont az öt földrészről összesereglő sportembereknek és sportbarátokak, mintha mi sem történt volna. Az olasz emberek a szűk római utcákban, a mattoriákban, a kitűnő kávét nyújtó bárokban és cukrászdákban zavartalanul és az olimpia eseményeitől függetlenül élték a maguk megszokott életét. Hogy a versenyeket közülük csak kevesen látogatták, azt még csak magyarázták a magas helyárak, de a kis eszpresszókban elhelyezett televíziós készülékek előtt is alig volt nagyobb tumultus a Játékok izgalmas versenyeinek közvetítése idején, mint egyébkor. Pedig az olasz sport ezen az olimpián igazán kitett magáért, nemcsak nagysikerű olimpiát szervezett, hanem olimpiai babérokat is szerzett, sokkal többet, mint bármelyik korábbi olimpián. J)p az olasz embereknek ez vLl a viszonylagos érdektelensége, amely miatt még a játékok alatt annyi panasz és vád hangzott el a világsajtóban, nem volt teljesen haszon nélkül. Korlátok közé zárta és ezáltal tömörítette a Rómába összesereglett sportbarátokat. Sok szó esett már a korábbi játékokon is a különböző országok sportolóinak kapcsolatairól. Emlékszem, hogy a helsinki nagysikerű olimpián, amelyen először jelent meg a szovjet sport, milyen szenzációt keltett a szervezett barátkozás, a kölcsönös látogatások, beszélgetések, tapasztalatcserék sikere. Rómában már nem volt szükség semmiféle szervezettségre. A Vilaggióban megragadóan kedves és baráti légkör alakult ki, az olimpiai faluban azonos körülmények között éltek egymás mellett fehérek és feketék, amerikaiak és szovjetek, a legkülönfélébb világnézetű sportolók és vezetőik. A közvetlen érintkezésnek nem voltak semmiféle korlátai, amint a főtér árbocain testvérien lobogtak egymás mellett a 85 ország zászlói, úgy éltek barátságban együtt három héten át a falu lakói. MTNDFZ így együtt szerenn VinULL csgg kialakítója volt a külsőségek olimpiájának, a római játékoknak. A gerinc azonban mégis a verseny volt, az olimpiai aranyéremért, a sikerért, az örömért, a dicsőségért folytatott küzdelem soksok nagy pillanata, amely a versenyzőkben és erőfeszítéseikben tükörképét adta az emberi jellem sokrétűségének, megmutatta az irányát a sport fejlődésének, alkalmat adott érdekes szakmai tapasztalatokra. Ezekről azonban legközelebb: Ardai Aladár EMBEREK és VERSENYEK ^V\\V^^V^\mV^VN^\VKV\\V^\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^ A KÜLSŐSÉGEK OLIMPIÁJA