Népsport, 1961. szeptember (17. évfolyam, 174-194. szám)
1961-09-15 / 184. szám
lf! —^BT - --— ----- ■ MFMW If" Ifommuiti Li Eumuu ELmi- ír^ Mint 12 évvel ezelőtt Nem is olyan régen a Sportuszodában az egyik élvonalbeli játékosunkkal beszélgettem a vízilabda-sport problémáiról.. A szóbanforgó játékos többek között ezt mondta: „ ... Szerintem az is baj, hogy az edzések szinte ugyanolyanok, mint 12 évvel ezelőtt, amikor a vízilabdával alapfokon kezdtem foglalkozni ...” Őszinte és találó megjegyzés volt, amire elsősorban az edzőknek kell felfigyelni. Az a kérdés, hogy fejlődtünk-e a felszabadulás óta, korszerűen folynak-e az edzésvezetések, van-e edzés tervezés sta? Kétségtelen, hogy ezek a kérdések sokszor szerepelnek a szakmai megbeszéléseken, kérdés azonban, hogy a gyakorlatban menynyit valósítunk meg belőlük? Sablonos edzések Véleményem szerint a vízilabdában változatlanul megszokott edzések folynak, s bár voltak kimagasló eredményeink, a sportág nem rendelkezik azonos nézeteket valló leírt korszerű edzésrendszerrel. Sokan azt állítják, hogy a múltban azért voltak megszokottak a sikerek, mert ahány edző volt, annyiféle-i képpen dolgozott. Ezzel én sem-miképpen sem tudok egyetér- teni Szerintem a vízilabda-já- ték technikáját csakis egységes elvek szerint szabadna tanítani , és az edzéseket tervszerűen kellene felépíteni és egyénekre? felbontani, a játékosok fizikai és pszichikai teherbíróképessége - szerint. ? Ide tartozik az is, hogy vajon megfelel-e a bajnoki rendszer a| korszerű követelményeknek?? Szerintem egyáltalán nem, töb-| bé-kevésbé még mindig a 20— 25 év előtti rendszerben játsza-| nak a csapatok. Márpedig szük-;bség volna ezt megreformálni.? Olyan változtatásra gondolok, amellyel elérhető lenne, hogy | időszaki sportágból egész éves? sportággá lépne elő a vízilabda. | Fizikai és technikai | képzés % Visszatérve azonban a vízi-? labda edzésrendszerének korszerrűsítésével kapcsolatos problé-! mákra, ezek közül én első hely? re tenném a fizikai képzést a nagymértékben elősegítő vb - az 1torna alapgyakorlatainak a rendszerbe foglalását. A vízilabdázónak ugyanis oly módon kell megerősödnie, hogy annak’ előnyeit a vízben, tehát egy idegen közegben érvényesíteni tudja. Ha rendszerbe foglalnánk és már a vízilabda oktatásának kezdetétől a serdülőknél, aztán az ifiknél, majd a felnőtteknél tervszerűen alkalmaznánk a vízitorna megfelelő összeállításait, akkor viszonylag rövid idő alatt a jelenleginél sokkal fejlettebb fizikumú vízilabdázó élgárdával rendelkeznénk. Alaposabban kellene foglalkoznunk a vízilabda ,imist a finak oktatásával is. 1950-ben igen fontos új szabályokat vezettek be a vízilabdában, mégis a jelenlegi mozgó játék technikájának a tanítása a legtöbb esetben a régi módszerekkel történik. Tehát úgy képezzük a mozgó játék technikájára a fiatal vízilabdázókat, ahogy annak idején a régi álló játék technikáját oktattuk. Tekintve, hogy a fizikai képességek rendkívül fontosak a vízilabdázásban, ezt figyelembe kellene venni a technika oktatásakor is és úgy kellene oktatni a technikát, hogy közben a játékosok fizikai képességei állandóan fejlődjenek. A négy időszak korszerű alkalmazása Itt lenne az ideje már annak is, hogy a speciális vízilabdaúszás technikájának az alapjait lefektessük, és ezt fokozatosan oktassuk a vízilabda-játékosoknak, mégpedig különböző igényekkel serdülő, ifjúsági és felnőtt szinten. A négyidőszakos edzésrendszer elveit ma már a legtöbb vízilabda-edzőnk elfogadja. Mégsem lehet azt mondani, hogy ennek az edzésrendszernek az előnyei maradéktalanul érvényesülnek a vízilabdában. A négy időszak beosztása ugyanis szerintem sablonos és többnyire egysíkú. Akkor érhetnénk el jelentős fejlődést, ha vízilabda rólánk alapozását fokozatosan keményebbé tennénk, a formába hozó és a formában tartó időszakban pedig forradalmi változásokat vezetnénk be. Sokkal szorosabbá kellene tenni a kapcsolatot az edzés és a mérkőzések között. Feltétlenül híve vagyok annak, hogy hetenként akár kétszer-háromszorte olyan edzéseket tartsunk, amelyeken a körülmények megfelelnek a mérkőzések felételeinek. így lehet, megítélésem szerint, a leg-Sarkalatos pontja a vízilabda-játéknak az emberelőny megjátszása és kihasználása a mérkőzéseken. Bár ez már részben taktikai kérdés, mégis itt foglalkozom vele, mert az emberelőny kihasználásánál a mai játékban sajátos technikai felkészültség szükséges. Vajon korszerű módon készítik-e fel az edzéseken a csapatok tagjait az emberelőny kihasználására? Megítélésem szerint nem. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt az emberelőny kihasználását viszonylagsokkal korszerűbben gyakoroltatták edzőink, mint ma. Igazolás erre az eredmények egész sora. A vízilabda-játék mai fejlettségi szakaszában különös gondot kellene fordítani erre a kérdésre, s az emberelőny kihasználásának különféle változatait kellene begyakorolnia minden csapatnak. Így lehetne elérni, hogy az inkább a minimumra csökkenteni a játékosoknál a rajtláz hatását, és elősegíteni, hogy a holtponton viszonylag gyorsan kerüljenek át a játékosok, emberelőny valóban minden tekintetben előnyként jelentkezzen csapataink játékában. Edzők és sportorvosok együttműködése A vízilabda-játék maga és természetszerűleg edzésrendszere is, fokozott idegi és fizikai terhelést ró a játékosokra. Különösen fontos tehát az edző és a sportorvos szoros és gyümölcsöző együttműködése. Bár a magyar sportorvoslás 1945 óta hatalmas fejlődést ért el, de még mindig nem jutott el odáig, hogy bizonyos sportágak szerint széles körben specializálódjon. Például a versenyzők sportra való alkalmatosságát ma is majdnem ugyanazokkal a vizsgálatokkal állapítják meg, mint 1935-ben, s ami ennél is nagyobb hiba, hogy egy vízilabdajátékosnál általában ugyanazokat az ellenőrző vizsgálatokat folytatják, mint mondjuk egy tornásznál, vagy atlétánál. Az ilyen vizsgálatok természetesen kénytelenek figyelmen kívül hagyni azokat a jelentős tényezőket (hő, izzadás, vízáramlás stb.), amelyek speciálisan a vízben végzett sportmozgásnál jelentkeznek. Tudomásom szerint külföldön külön szakcsoportok foglalkoznak a víznek a sportoló szervezetére gyakorolt különféle élettani hatásaival. Edzőink nagy hasznát látnák, ha ilyen vonatkozásban is kaphatnának útmutatást a sportorvosoktól. Az elmondottakat tartottam a vízilabda-sport edzéseinek korszerűsítésével kapcsolatban a legfontosabbaknak. Ezeken kívül azonban természetesen még igen sok részlete van a vízilabda edzésének, s nagyon remélem, hogy a Magyar Úszó Szövetség mellett működő vízilabda-szakbizottság ezeket a problémákat összegezi, feldolgozza és végre ebben a sportágban ie eljutunk a korszerű edzésmódszerekhez. Lemhényi Dezső mesteredző Nagyobb gondot az emberelőny kihasználására ,,Leépített“ gyakorlat . A versenytorna roppant sokoldalú követelményeket támaszt a sportolóval szemben. A színvonal a férfiak és nők között egyaránt emelkedik, amihez nem elegendő a tornász veleszületett adottsága, a tornázás mellett sok minden másra is szükség van. " Erő, lazaság, robbanékonyság, koordinált mozgás, ritmusérzék és állóképesség mind, mind egyformán fontosak a tornász számára. A nagyobb eredmény eléréséhez biztosíttani kell, hogy a fenti — legfontosabb és legalapvetőbb — képességeket külön-külön is fejlesszük. Egy tornász pályafutásában én két korszakot különböztetek meg: az előkészítés és a versenyzés időszakát. (Az előkészületi ■ időhöz tartozik az első olyan év is, amelyiben a tornász versenyezni kezd). Az első • időben a cél a sokoldalú alapozás, a fenti ■ képességek általános megalapozása és fejlesztése. A második időszakban már ezeknek a speciális fejlesztése a cél. Például ■ eleinte az általános állóképesség, később pedig a speciális állóképesség fejlesztése ■ dominál. Az alapozó időszakban azonban ■ mindig elsődleges az általános képességek fejlesztése. Lényeges, hogy ezen képességek kialakítása és növelése ne pusztán az alapozás feladata legyen, hanem egész évben folyamatosan történjék. A jól megalapozott tornász könnyebben tanulja a nehezebb mozdulatokat. A néhány évvel ezelőtti rendszerben komoly változások történtek a gyakorlatelemek, mozdulatok oktatásában. Annak idején a tornász az egyes elemeket önmagukban csiszolta, gyakorolta. Ma már amint tűrhetően végre tudja hajtani, azonnal összekapcsoljuk egy másik, általa már tudott elemmel. Így válik a tornász vérévé, hogy például korlátgyakorlatát egyetlen lendülettel csinálja végig. A modern, folyamatosságot szem előtt tartó torna bizonyos fokig módosítja a végrehajtást, így az egyik mozdulat befejező része a következőnek a kiinduló helyzete lesz. Megítélésem szerint a tornásznak a versenyeken (természetesen a szabadon választott gyakorlatokra gondolok) „leépített” gyakorlattal kell részt vennie. Mit jelent ez? Azt, hogy az edzéseken nagyobb, erő- ? sebb elemekből összeállított anyaggal készüljön, melyben szerepeljenek erejét, te- kétségét maximálisan igénybevevő mozdu- latok. A verseny előtt egy-két héttel ezeket kihagyva készüljön tovább. Így könnyedén fogja végezni gyakorlatát, és megszabadul a ? „sikerül-e?” nyomasztó, sokaknál szinte bé- á nító érzésétől. A nagy igénybevételt jelentő edzéseket ? csak az a versenyző bírja, edzéseket akit nem fásít el az egyhangú, unalmas munka, az edzések beosztásának idegőrlő egyformasága. Befe-jezésül tehát azt ajánlom minden edzőnek, hogy mind a kezdők, mind a legjobbak fog-lalkozásait (bemelegítés, lazítás, erősítés, szertorna stb.) úgy állítsa össze, hogy azok változatosak, színesek, élvezetesek legye nek, s valóban üdítő hatással legyenek a tornászokra. Eőry István, a női tornász-válogatott keret és a Bp. Spartacus edzője. » Több szerepet a sportorvosnak A Népsport szeptember 8-i számában jelent meg Pap Jenőnének ,,Több szerepet a sportorvosnak” című cikke az Eddzünk korszerűen vita keretében. Ehhez a cikkhez szeretnék hozzászólni. Feltétlenül egyetértek a címmel, a cikk alapeszméivel, azonban nem tudom helyeselni egyes elmarasztaló kitételeit, melyek a sportorvosok túlnyomó többségét érintik. A cikk nagy terjedelemben taglalja a sportorvosok helytelen felfogásából eredő visszásságokat, ugyanakkor csak egy-két sorban említ meg másokat, az „érem másik oldalát”. A cikket olvasó közönség ezek után joggal gondolhatná, hogy a sportorvosok oly mértékben hibásak, mint amilyen terjedelemben arról szó esik, pedig ez korán sincs így. A cikk szerint lámpással kell keresni azokat az edzőket, kik problémáikkalfelkeresik a sportorvost, úgyszintén lámpással kell keresni a valódi sportorvost. Pécsett erre a lámpásra nincs szükség és biztos vagyok benne, hogy, országszerte te így van. Ilyen edzők tömegével szaladgálnak az utcán nálunk és végzik munkájukat. Lőrinc, Verböczi, Vecsei, Szigeti, Czéh, Hermészest még sokan mások, akiktől elnézzést kérek, hogy helyszűke miatt neveiket nem említem. Valamennyi megbeszéli probllémáit sportorvosokkal, betekintést nyerünk edzésnaplóikba,s hozzászólunk edzésterveikhez. " Sőt, egyes versenyzők családi problémáit te közösen tárgyal-tuk meg, ha szükséges. Na n í gyobb versenyek előtt vala- mennyi edző kikéri tanácsun-nkat, segítségünket. Azok a ver- rsenyzők, akik országos viszonylatban is számottevők, sokkal sűrűbben keresnek fel bennünket a rendeletben előírtnál és mi sohasem küldünk el senkit. 5 Pl. Dévai János válogatott kerékpáros a múltban huszonötször keresett fel bennünket különböző problémáival. De nem kell ahhoz válogatottnak lenni, hogy problémáival az előírásosnál többször foglalkozzunk, így a Dózsa, vagy az Urán újonc serdülő úszói évente ötször-hatszorte megjelennek, mi szeretettel fogadjuk őket, pedig forgalmunk meghaladja az évi 22 000-et, ami pécsi viszonylatban óriási szám Mi, pécsi sportorvosok valamennyien „valóban sportorvosnak” tartjuk magunkat. Erre az elnevezésre sok évi sporttevékenységünk, segédoktatói, versenybírói oklevelünk, tudományos munkásságunk, „a testnevelés és sport érdemes dolgozója” kitüntetés és még sok más egyéb alapján igényt tartunk. A sportorvoslás tudományát nemcsak könyvekből tanultuk, hanem saját magunk sportolása kapcsán. Magunk is megsérültünk, letörtünk, formába lendültünk és így nem idegen előttünk egy sportoló panasza sem. Véleményem szerint annak oka, hogy nem szánnak több szerepet a sportorvosnak, zömében nem az elszigetelten helytelen felfogású sportorvosok munkájában keresendő. Sajnos olyan nagy a tábora azoknak, akik semmi szerepet nem szánnak a sportorvosnak, hogy mellettük nem nagyon jutna hely a sportorvosok munkájának kiértékelésére. E nagy táborból néhányat futólag bemutatok. Teljes bemutatásukat a Népsport terjedelme miatt mellőzöm. A sok kiváló edző, sportvezető mellett Itt Pécsett és szerte az országban bőven akadnak olyanok, akik radírgumiból „versenyezhet" bélyegzőt faragnak ki, meghamisítják a sportorvosi igazolás dátumát. Következetesen a verseny előtti utolsó napon küldik vizsgálatra sportolóikat, ezzel te demonstrálva, mennyire feleslegesnek tartják azt. Edzéstervet nem készítenek és természetesen velük sem beszélik meg. Ha érdekük úgy kívánja, betegen te rajthoz állítják sportolóikat, sőt, egyesek még annyi szerepet sem szánnak a sportorvosnak, hogy nevét aláírhassa, mert aláhamisítják azt ők maguk. Ügyeletes orvost nem kérnek, mert sokalják az ügyeleti díjat, ugyanakkor az összeg többszörösét frissítő címen, bor, kör formájában a győzelem ünneplésére, vagy a vereség felejtésére sportolóikkal megitatják. Sajnos, igen sokan a sportorvos tevékenységét abban szeretnék látni, miképp tudná a győzelmet tudományával elősegíteni — bármi áron, akár doppingszer adásával is. Össze nem tudom számlálni, hányszor kértek meg sérült versenyző injekciózására hogy az ne érezze a fájdalmat és tovább játsszék saját egészsége rovására. Kevés a sportorvos, kicsik a helyiségek. Pap Jenőné cikkének ez a megállapítása teljesen helytálló. Csúcsforgalom idején be sem férnek a várószobába és az utcán várakoznak. Órafejlesztésnél utolsó helyen gondolnak a sportorvosra. Egyes gazdasági vezetők — mint itt Pécsette — még költségvetést sem készítenek számunkra. Bürokrata ténykedésükre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az 1 éve igényelt fali- 1 órát ma sem szerezték be. Hogy is várhatnánk ezek után tőlük drága műszereket, felszerelést, mely előbbre vinné a probléma megoldását. Meggyőződésem, hogy Pap Jenőné a jobb sportegészségügyi ellátásért, az edző, a sportoló, a sportorvos kapcsolatának őszintébb megteremtéséért ragadott tollat. Az én cikkemnek az a célja, hogy megváltoztassuk a helytelen nézeteket, jobb belátásra bírjunk egyes embereket hogy a hibákat feltárjuk. Szalai István dr., a Pécsi Sportorvosi Intézet vezetője A sportoló alkotó szelleme A sportoló alkotó szelleme igen fontos feltétele az eredményes , felkészülésnek és a sikeres ver-senyzésnek. E témáról írja N. G. Ozolin, a Szovjetunió érdemes edzője a Tyeorija i Praktyika Fizícieszkoj Kulturi című lapban: • „Itt 02 ideje, hogy megértsük.. 1 egyetlen edző sem tud jól felkészíteni egy sportolót, aki csak utasításra cselekszik. Az edzőnek természetszerűleg sportoló módjára kel gondolkoznia, de semmiképpen sem sportolója helyen. Az edző, a sportorvos és a sportoló együttműködése rendkívül fontos és elengedhetetlenül szükséges. Nem szabad azonban sohasem elfelejteni, hogy a sportoló az aki edz, tehát feltétlenül neki kel összehangolnia önmagában az ismereteket, a tanácsokat, és az egyéb tényezőket. A legtö-kéletesebb edzésmódszertan elmé-letét csak akkor közelíthetjük meg, ha az alkotó szellemét neveljük a sportolóban, s ennek szükségszerűségét különösen akkor tudatosítjuk benne, amikor az a gyakorlatok mechanikus végre- hajtásáról áttér az edzőtől már független alkotó munkára. Saj- nos, az edzéseknek ezek a vonat-kozásai még elég kevéssé tanul- mányozottak, tehát a tudomány és a gyakorlat ebben az irány- ban még jelentékeny eredménye- iket érhet el.” . Szolnok megyei Állami Gazdaságok Igazgatósagénak állattenyész tője.---------- , A Péntek, 1961. szeptember 15. Új módszerek a sportló-tenyésztésben Eddig csak azokkal a sportágakkal foglalkoztunk ebben a rovatban, melyeket kizárólag élettelen, holt sporteszközökkel űznek sportolóink. Most viszont helyt adunk egy olyan sportágnak, melyben a „sportszer”, élőlény. ★ A közelmúltban lezajlott aacheni lovasversenyek után — sportoló és tenyésztő körökben, de e hasábokon is olyan vélemények hangzottak el és láttak nyomdafestéket, melyek sportlótenyésztésünk helyzetét, ennek nyomán lovassportunk nemzetközi versenyképességének perspektíváit rendkívül borúlátóan megítélve — e sportágnak fellendülést nem jósoltak. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, lótenyésztésünk az elmúlt évek során csak igen kis hányadában tett eleget annak az elvben igen sokszor leszögezett feladatának, mely szerint a sport számára olyan lóanyagot neveljen, amivel a magyar fiúk nemzetközi mezőnyben is győzelmi eséllyel szerepelhetnek. Bátran leírhatjuk: a magyar lovasok általában nem az ország legjobb lovai nyergében rajtoltak a nemzetközi versenyeken. Ugyanis azon a távoli múltból örökölt súlyos hiányosságon kívül, hogy kifejezett sportlófajtánk nem volt, a céltenyésztő, versenylótenyésztő állami ménesek produktumához a lovassport nem juthatott hozzá. Telivér, vagy versenyfélvér csak a galopp-pályáról való kiöregedés, kiselejtezés után, általában elhasznált fizikummal és idegekkel került a sportba. A szelekciós anyagot kilencven százalékban egyéni kisparasztoktól vásárokon, sorozásokon felvásárolt lovak adta á. A felszabadulás óta az állami tenyésztésből mindössze 11 ló került az élvonalba! A jóhiszemű bírálók borúlátása a múst bírálatában tehát indokolt volt. Nem így áll ez azonban a lovassport, de főleg a sportlóutánpótlás jövője tekintetében. Ez év tavaszán ugyanis a tenyésztés vonalán, de nyugodtan mondhatjuk történelmében sok fokos fordulat történt. Az állami gazdaságok főigazgatósága, átvéve a lótenyésztési igazgatás feladatait, feismerte a sportvilág igényeit a ló iránt és nem másodsorban a ló- tenyésztés jövőjét, rentabilitását, nemzetgazdasági jelentőségét a sportvilágban: | # a nagykunsági, kiss / kunsági, füzesabonyi, • 1 sárvári, i almádi álla mi gazdaságok kereté-1 ben szervezett ménesei | 1 két kifejezetten sport: | lótenyésztési felada-i | tokkal bízta meg. A 1 t mezőhegyesi és rádi- 1 házai llami gazdasságok méneseit pedig , s kifejezetten ugráló, tenyésztési feladatok ellátására kötelezte. Mind a két gazdaság tenyészőanyaga kiváló. Részben évszázadok munkájának kikristályosodott eredményeként, részben a sportban elért eredmények alapján kerültek ménesbe. Mind a két ménes szarkavatott, jól képzett edző vezetése alatt időzító, úgynevezett felállító istállókat szervezett. Ezenkívül Mezőhegyesen és Bábolnán a legkorszerűbb és a szarvasmarhatenyésztésben már igen jól bevált rendszerrel, a tenyészanyag értékét minden kétséget kizáró módon megállapítani tudó ivadékvizsgáló állomás is elkezdi működését. Az állami gazdaságok méneseiben korszerű tenyésztechnikán alapuló széleskörű biológiai ismeretekre támaszkodó, haladó tartós és edzéstechnológiával dolgozó tenyésztői munka indult meg, mely a fenn ismertetett és már biztosított feltételek segítségével három eredőn nyugszik: 1. A tenyészanyabiológiai tulajdonságainak ismeretében az öröklési anyag kihasználása. 2. A tenyésztett egyed kipróbált teljesítménye. 3. Az ivadékvizsgálat eredménye. A hároli eredőről a modern állattenyésztési tudomány tetszés szerint tud bizonyos tulajdonságokat (ebben az esetben a sportra való alkalmasságot ugróképességet, ügyességet) előtérbe hozni és öröklődő állandó sajátossággá tenni. Ezen az alapon kiterjesztjük a magyar sportlófajtát és ez az alapja e lótenyésztés új reneszánszának mely két év múlva kezdi majd a sportban is érlelni gyümölcsét. Kezdeti, de eddig még soha nem tapasztalt eredményként hadd írjuk meg, hogy állam gazdaságaink méneseiben már ma 200—250 darab csikó van vagy kerül eportlóidomításba sőt a verseny- tehát nem sport lótenyésztő kisbéri ménes olyan telivér apaságú csikócsoportot állított elő mely nem a galopppályán kezdi működését, hanem az első futószárazástól kezdődően a lovassport ügyét szolgálja. Jávor György: I