Népsport, 1962. június (18. évfolyam, 106-126. szám)

1962-06-01 / 106. szám

77 óra „alapozás" — Jó neked, Balatonszemesre utazott 150-en keltek útra néhány nappal ezelőtt a Budapesti KISZ VB balatonszemesi iskolájába. A fővárosi nagy egyesületek KISZ-aktivistái üzemek, kerületek ifjúsági sportjának irányítói. Akik a fenti kijelentést tették, valamennyien így vélekedtek, mikor megtudták, hová készül ismerősük. Akik útrakeltek, nem így gondolkoztak. Hét nap kemény munkája várt rájuk, s nem üdülés. A programot már ismerték, mielőtt elindultak. Ébresztő reggel negyed hétkor. Reggeli torna, előadások, konzultációk, szemináriumok. Mi mindent kell tudni egy sportvezetőnek? Hogyan dolgozzanak az egyesületi KISZ-csoportok? Mit kell tenniök 1962- ben a budapesti KISZ-szervezeteknek a sportért? Hát ez volt a „kirándulás”, az egyhetes „nyaralás" 77 órába sűrítve. És mi lesz ezután? A hét letelt, a munka tovább zajlik. A tervek, a különböző tintával írt papírlapok itt fekszenek előttünk. Mit csináltok május—júniusban? Mennyien kapcsolódtak be nálatok a Kilián és az Ifjúság a szocializmusért-mozgalomba? És egy személyes kérdés: Milyen terveid vannak a jövőben? Hogyan akarod tovább szolgálni a sportot? Kétnapos hétvégi túrák, gyári labdarúgó-bajnokság, vízi jártassági vizsgáztatás, kirándulás a Mátrába. 42 Kilián-könyvtulajdonos, új vezetők a sportkör élén, így lehetne összefoglalni az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár sportéletét a beszámolóból...... m A Magyar Hajó- és Darugyár óbudai gyáregységének tervei- ben VIT-kupa üzemi bajnokság, röplabda, labdarúgás, evezés,? MHL összetett verseny szerepel. 574-en vesznek részt az Ifjúság, a szocializmusért mozgalomban." A Kiliánban résztvevők száma csökkent, a tavalyi 275-ről, 150-re. . ..Alapszervezetünkben, a VIII. kerületi Autótaxinál 15-en jelentkeztek a Kilián-mozgalomba. Májusban asztalitenisz-bajnok-ág, júniusban labdarúgó-házi- bajnokság lesz. Sajnos, a pályát, csak hétfőn használhatjuk” —, ezt olvastuk egy másik lapon. A többi „vallomás” is hason-ló. Körülbelül százat olvastunk fel. S még egy, ami már szemé- lyes természetű: „Edző leszek, TF-re járok.” „Játékvezetői tan- folyamot végeztem.” „Sportfe lelős maradok.” „Segíteni akarom továbbra is üzemünk sportéletét.” Ezek a rövid mondídatok azt bizonyítják, az üzemi sport fiatal aktivistái segíteni, szeretnének ott, ahol kell. És voltak Balatonszemesen az U. Dózsából, az MTK-ból, a Vasasból, az FTC-ből. Számukra, mit jelentett a hét nap? Sokat. Közelebb kerültek egy-; máshoz a nagy egyesületek ifjú- sági vezetői. Kicserélték tapasz- t talataikat. Elmondták egymás- nak, mit terveznek az elkövet- kezendő időben. ; 77 óráig tartott az „alapo- írás”, ahogy maguk között tré-; fásan elnevezték a tanfolyamot. És hogy sikere volt-e, a jövő adja majd meg a választ. Az í ígéretek elhangzottak, a tervek;két papírra rótták, most már csak a végrehajtás van hátra...; V. B. | - -------------------------- | MEGENGEDHETJÜK? Minden sportolóban ég az egészséges kíváncsiság, megtudni, a másik vajon hogyan csinálja, mi módon éri el nagyszerű eredményeit? Ez a kíváncsiság természetesen érvényesül nagyobb méretekben, azonos sportágakban, országok között is. Mert tanulni sohasem szégyen — inkább mindig hasznos dolog, így van ez a vívásban is — legalábbis így volt egészen addig, míg tőlünk lehetett tanulni. Külföldi ellenfeleink, látva szép sikereinket, nem voltak szégyellősek, s főleg nem voltak restek tanulni: amit lehetett, hasznukra fordítottak a tőlünk szerzett tudásból. Kardvívásban épp úgy, mint a villanytér bevezetése után tőrvívásban. Természetesen szívesen segítettünk mindenkinek — és segítünk ma is, ha hozzánk fordul. Éssegítenek (segítenének) nekünk is mások szívesen — hiszen nem titok senkinek a tudománya. Csak éppen az a bökkenő, hogy mi nem is olyan nagyon akarunk tanulni. Közömbösen megyünk el érdekes jelenségek mellett, fölényünk biztos tudatában. Az elmúlt hetekben a szovjet — lengyel—magyar vívóverseny eseményei, eredményei sok szóbeszédre adtak okot. A verseny előtt viszont szemünk láttára tartották edzéseiket a szovjet és lengyel vívók, de erről már jóval kevesebb szó esett, egyetlen egy sem. Pedig bennünket is érdeklő edzések voltak ezek. Csak mi el voltunk foglalva a verseny tennivalóival Pedig, aki kicsit is értőn, és figyelmesen végignézte például a szovjet vívók edzéseit, mindjárt tapasztalhatta, hogy egészen más módszer szerint vívnak, iskoláznak, mint magyar sporttársaik. Hogy példát is hozzunk fel: Tőrvívóik iskolázás közben, a szúrás végrehajtásakor egészen lazán fogják a tőrt, sőt, a találat pillanatában (ez egyébként „magyar szemmel" csak bökés) egy szemvillanásnyi időre el is engedik a markolatot. Majd, amikor a hegy „megfeneklett” a mester plasztronján, abban a minutumban visszarántják. Olyan az egész, mint egy elhibázott, visszakapott, találat nélküli szúrás. De a gép, verseny közben, más véleménnyel van róla. Ezzel szemben a mi versenyzőink „kielégülnek" a szúrás végén, jól kinyúlnak, könyököt, vállat belenyújtanak — aztán nehézkesen térnek vissza az induló állásba. Aztán: a magyar versenyzők, amióta gép van, inkább csak a gép előtt vívnak edzéseken is. Teljes szerelésben, gép kapcsolgatással és a találatok — legalábbis fejben való — számontartásával. A szovjet nők viszont verseny előtti edzésüket is gép nélkül vívták végig. A lamémellényeket nem vették fel, helyette erős vászonból készült, a hátukon gumiszalaggal megerősített „kötényt” öltöttek, aztán villanytőrrel, de gép nélkül vívtak. Közben eszükbe se jutott a találatokat számolni, nem addig szúrtak, amíg a gép el nem kezdett berregni (mert nem se volt), hanem addig, míg érzésük szerint érvényesen eltalálták ellenfelüket. Nem idegesítették egymást a piros, meg a zöld lámpával és nem főttek meg a légmentesen záró lumé alatt. De kardvívóik is másként iskoláztak, mint nálunk szokás. Igaz, verseny előtti „rutin"-iskolát kaptak, de még így is elmondható, hogy a mester és tanítvány közötti, nálunk ismeretes viszonyt alaposan felborították. Inkább versenyvíváshoz hasonlított az egész, mint iskolához — , és mégis iskola volt. Csak éppen nem előre megbeszélt. Ismétlődő gyakorlattal, amelyben a mester lehetőleg keveset mozog. De kár folytatni a sort — bár lehetne — most nem ezen van a hangsúly. Nem arról van szó elsősorban, hogy mi a jó, és mi a rossz. Nem azt kívánjuk önkényesen eldönteni, hogy melyik módszer a jobb. Nem biztos, hogy az ott látottak az igaziak, az az egyetlen járható út. Ezt állítani balgaság lenne — meg nem is bizonyítható, és hátha nem is igaz?! De ... Néhány évvel ezelőtt a szovjet vívók teljes egészében a mi iskolarendszerünket, a mi vívásunkat, a mi módszerünket vették át, azt tanulták meg nagy szorgalommal, fáradságot nem kímélve. Akkor — 1955 táján — mi a nemzetközi mezőny vitathatatlan éllovasai voltunk. Aztán múltak az évek, és a szovjet vivők átvették a vezetést előbb egyik, majd másik fegyvernemben, szépen megelőztek bennünket. Most pedig kiderül, hogy egészen másképpen, számunkra furcsa és általunk hibásnak tartott módon tanítanak, iskoláznak, és vívnak. Az eredmények mégis mellettük emelnek szót. Mi, a saját módszerünkkel elértünk egy csúcsra, nem is alacsonyra. A szovjet vivők más úton járva elérték ugyanazt, sőt, többet produkáltak, mint mi. Egyik módszer sem csalhatatlan, és egyik sem rossz. De előtolakszik a kérdés: Hát másképpen is lehet, mint ahogyan mi csináljuk? Akkor pedig nézzük már meg, hogyan csinálják, mit lehet megtanulni tőlük, vagy bárki mástól!? De hát mi nem törjük magunkat túlságosan az új, vagy legalábbis a furcsa megismerésére, elemzésére, s ami jó belőle, annak megtanulására. Szégyelljük talán? Nem, egyáltalán. De nem sietünk, úgy látszik, ráérünk. Vajon megengedhetjük-e magunknak ezt a luxust? (D-d) . A hét érdekes szakkérdései A verseny az utolsó méterekig tart Az I. o. egyesületi atlétikai bajnokságon történt. A 3000 MÉTERES AKADÁLYFUTÁS HAJRÁJÁBAN Mácsár és Fazekas között izgalmas küzdelemben dőlt el a második hely sorsa. Mácsár meglehetősen fáradtan mozgott és Fazekas — aki egyébként 2700 méterig szinte végigvezette a távot — az utolsó negyven méteren teljesen megközelítette. Érthetetlen, hogy miért, de Fazekas ezután csak kísérte ellenfelét anélkül, hogy kihasználva szemmel látható frisseségét — megelőzte volna. Tehát elkönnyelműsködve, a reményét is feladta egy fennálló lehetőség megvalósításának. A három tized különbség nem tükrözi reálisan a szoros befutást. A MÁSIK ESET: a női 800 méter első időfutamában Kazi Olga könnyedén futott a cél felé, és úgy látszott, nem is számít arra, hogy az erősen hajrázó Sasvári meglepheti. Kaziban feltétlenül több erő volt, tehát tudott volna újítani. De nem ezt tette, hanem a cél előtt húszharminc méteren keresztül együtt futott ellenfelével. Jellemző, hogy teljesen azonos időeredménnyel szakították el a célszalagot. Körülbelül úgy festett a dolog, mint egy válogatott viadalon előre megbeszélt taktikai verseny, ahol már ötven méter előnyük van az ellenfél kettősével szemben. Általánosságban már az edzéseken idegződik be a versenyzőkbe, hogy a résztávok vége felé elhagyják magukat. Tehát már ott kell az ellenkezőjét megszokni hogy ne jöhessen váratlan meglepetés. A „hajrá" már számos esetben döntötte el nemzetközi viadalok és egyéb nagy idegfeszültséget követelő versenyek kimenetelét. A két eset természetesen nem új, hiszen számtalanszor előfordult, lényeges azonban, hogy az idény ,elején az elkövetkezendő nagy versenyek érdekében gondoljunk rá: a verseny a célig tart — még akkor is, ha nincs különösebb tét, adedig igen jól működő távolságérzékében, egymás után két elütést engedett el — pedig mindkettőt foghatta volna — ám a labda mindkétszer az alapvonalon belül esett le. A szőke Révész viszont egyszerűen „megijedt", s éppen a mérkő- zéslabdáknál változtatott taktikát, támadás helyett a labdát tartotta s engedte át a kezdeményezést ellenfelének. A mérkőzéslabdáról való vereség közvetlen oka minden találkozón más és más lehet. Általános tapasztalatként talán azt mondanánk, hogy még a mérkőzéslabdánál se gondoljon senki a győztesnek kijáró kézfogásra. Játsszék továbbra is úgy, mintha még csak az első labdamenetnél járna a mérkőzés. Ne könnyelműsködjék, ne akarja szépen befejezni a találkozót, s ha egyébként addig támadással szerezte pontjait, semmi esetre se változtasson, ne vonuljon védekezésbe, ne engedje át a kezdeményezést. Ennyit a közvetlen okokról, az okok alapjait vizsgálva pedig még aztis megállapíthatjuk, hogy a mérkőzéslabdákról megfordult találkozók sorsában az idegi tényezők mellett a fizikai erőállapotnak is döntő szerepe van. Mert nem lehet vitás, hogy a közmondás igazsága a teniszpályákon is érvényesül: aki mer, az nyeri A döntő pillanatokban viszont csak az merhet kezdeményezni, aki kellő idegi, de főleg, fizikai tartalékokkal ren- ■ delkezik az állás megváltoztatásához, a mérkőzés megnyeréséhez. A találkozók ugyanis valóban csak a kézfogásnál érnek véget — addig még minden lehetséges! ATLÉTIKA TENISZ KAJAK-KENU VÍZILABDA: A jól sikerült és igen izgalmas küzdelmet hozó ezer méteres kajakverseny első három helyezettje a befutás után. Balról: Kemecsei, a második, Szöllősi, a győztes és Mészáros Gy., a harmadik. (Pobuda Foto felv.) Nagyobb felelősséggel! Itt a versenyidény kezdete kajakozásban, kenuzásban, s ez feladatokat ró nem csupán a versenyzőkre, hanem a versenyekelőkészítőire, a versenybírókra is. Az első nagyobb szabású esemény kétségtelenül az MHL kétnapos versenye volt az Újpesti - öbölben. A színvonalért tőlük telhetően mindent megtettek a versenybírák. Az értékelésnél joggal mondhatjuk: ,,Bíráskodás, jeles!” ! Ám, ami a feltételek biztosítását illeti , már nem volt ennyire pozitív a vélemény. A rendezői sportkör, ez esetben az MHL Budapesti Víziklubja a reá háruló feladatoknak csupán egy kis részét volt képes megoldani. A vízi■ klub a helyszínen a szakosztály egyik nagyon lelkes aktíváját, egyik vezetőjét bízta meg a tenni valók ellátásával. Gillemot Ferrenc meg is tett mindent, amíg a versenybíró nem szólította őt is a rajthoz! Ő ugyanis versenyzett is e két napon. S miközben versenyzett , természetesen nem lehetett főrendező. Hozzájárult a hibákhoz, hogy a kijelölt motorvezetők hanyagsága következtében egyrészt a versenykísérői, másrészt a mentőszolgálat ellátása körül nem is egy esetben történt fennakadás. Szóvá kell tenni ezeket, mert most olyan rendező szervről volt szó, amelynek lehetősége lett volna zökkenőmentesen ellátni a reá háruló feladatokat, hiszen egyébként minden feltétele biztosítva volt. S szóvá kell tenni mindezt azért, hogy a jövőben a rendező egyesületek nagyobb felelősséggel lássák el teendőiket! Azért, hogy a versenyek színvonala egyre emelkedjék. . Hogyan lehet mérkőzéslabdáról veszíteni? Gulyás mérkőzéslabdáról vesztett Párizsban, a fiatal Révész nem kevesebb, mint nyolc mérkőzéslabda után kapott ki Balázstól a Margitszigeten... A két hír csaknem egyszerre jelent meg, és a sportkedvelő látszólag joggal csóválhatta fejét, hogyan lehet a teniszben mérkőzéslabdáról veszíteni, illetve hogyan nem lehet azt a bizonyos utolsó pontot is megnyerni? _ A mérkőzéslabdáról való vereség egyik legnevezetesebb esete 1927-ben a wimbledoni döntőben történt, amidőn az amerikai Tilden 6:2, 6:4, 5:1 állásról vesztett a francia Cochet ellen. Két évtizeddel később, ugyancsak a döntőben az ausztrál John Bromwich a döntő játszmában 5:2, 40:15-ről kapott ki az amerikai Falkenburgtól... Tehát még a wimbledoni döntőben is lehet veszíteni mérkőzéslabdáról. Marad a kérdés: hogyan? Bromwich annak idején, bízva — — ■ 3 Péntek, 1962. június 1. W A i r\ c a n a tt dt nyolc válogatott /A I l J l ^ A r /-\ I |' IX I \ kosárlabda-találkozó 7 \ ^ ^ 7 \ * L I \ I ... TAPASZTALATAI Mikor lesz újra jó kosárlabda-válogatottunk? Ezt kérdeztük, mielőtt kosarasaink elutaztak a Szovjetunióba, hogy eleget tegyenek egy meghívásnak. Ezt kérdeztük, s a portya során erre a kérdésre kerestük a választ. Az előzményekről is érdekes talán néhány szót ejteni. Férfi válogatottunk új elképzelésekkel, módosított tervekkel, női válogatottunk pedig az EB előtt végleges csapatát keresve indult útnak. Mind a módosított terv, mind pedig a csapatkeresés meglehetős viharokat váltott ki szakberkekben. S e kétkedés egyáltalán nem új dolog e sportágban. Sokszor — s rendszerint akkor, amikor valamiféle úz elképzelésre került sor — a kétkedők színre léptek, s fejcsóválva, de tisztes távolból hangoztatták ellenvéleményüket. E kétkedők első igazi nagy kudarcukat akkor szenvedték el, amikor a magyar férfi kosárlabda-válogatott Európa-bajnokságot nyert. Bízunk benne, hogy ezúttal is a munkálkodó szakemberek fognak győzedelmeskedni. A szovjet túra sok-sok tapasztalata segítséget nyújt majd ahhoz, hogy végre kialakulhasson az az ütőképes válogatott csapat, amelyet minden kosárlabdát szerető ember a pályán szeretne látni. Öregek és fiatalok Beszéljünk először férfi együttesünkről. Hét mérkőzést játszott a Szovjetunióban, s egyet itthon az Észt SZSZK válogatottjával. A nyolc mérkőzésből mindössze két alkalommal győzött. Gólaránya ennek ellenére aktív: 499:495. Legnagyobb arányban a szovjet nagyválogatottól kapott ki (tíz ponttal), egyébként a vereségek esetén 4— 5—6 pontos volt a különbség. Egy alkalommal 17, egyszer pedig 20 ponttal győztek a mieink. Persze, csupán ezekre a statisztikai adatokra támaszkodni nem lehet. Hiszen csalóka lenne az olyan kép, amelyre nem festenénk rá azokat a mozzanatokat, amelyek jellemzők jelenlegi válogatottunkra. Az új elképzelés szerint néhány idősebb játékos visszakerült a csapatba, sőt, a kezdő ötösbe, s így természetesen merészebbé, sokoldalúbbá válhatott az edző taktikai elképzelése is. Fel-felcsillantak a régi erények, egyszer-egyszer végigfuthatott a pályán olyan támadás, amely a régi Európa-bajnok csapatot idézte. Kint a Szovjetunióban Simon és Greminger, itthon már Czinkán és Bencze is megmutathatta klasszisát, kosárlabda-tudományát. Igen, de mindez még nem új. Mégis állítjuk, s biztosak vagyunk benne, hogy csak ennek a réginek a talaján virágozhat ki újra a magyar kosárlabda-játék, ennek szelleme nélkül csak olyan szegényes produkciókra lehetünk képesek, mint amilyennel az utóbbi egy-két esztendőben jónéhányszor találkozhattunk. A szovjet túra, s a magyar—észt találkozó világosan bizonyította, hogy az új, fiatal tehetségek kibontakozásához mindenképpen szükség van Gremingerékre. Velük együtt a pályán megtanulhatják mindazt, amiről híres volt a magyar kosárlabda. Megtanulhatnak játszani és küzdeni. Megtanulhatnak győzni. Mert erre is meg kell tanítani a fiatalokat. A jól ismert kérdés persze ezek után sem maradhat el. Meddig lesz szükség azöregekre"? Hiszen mi a bátor fiatalítás hívei vagyunk. Az „öregekre” mindaddig szükség lesz, ameddig eredményeikben felülmúlják a fiatalokat, s ameddig a pályán is tanítani tudják őket. Idézőjelbe pedig azért tettem az öregekjelzőt, mert mindössze harminc év körüli „öregekről” van szó. Akik lélekben, szemléletben, s a játékban egyaránt fiatalok. Visszaszerezni a tekintélyt, megteremteni egy csapat számára a biztonságérzetet — nem könnyű feladat. Van erő a jelenlegi gárdában a fel-adat megvalósítására? Van? Bízni kell bennük? Mikor lesz jó női válogatottunk? A lecke — ha nem is ilyen kategorikusan — de női válogatottunknak is fel van adva. Mikor lesz jó női csapatunk? Ezt a kérdést is próbáljuk a szovjet portya tapasztalatai alapján megközelíteni. Női válogatottunk a budapesti mérkőzéssel együtt három alkalommal győzött, s öt alkalommal vereséget szenvedett. A mutatott játék azonban igen sok javítani valóra hívta fel a figyelmet. Itt ütközött ki legélesebben egyes játékosok beválogatásának indokolatlansága. Mindenképpen fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a klubok közötti nézeteltéréseket nem a válogatásnál kell kiegyenlíteni. A válogatottnak csak az a játékos legyen tagja, aki jó játékával kiérdemli a válogatottságot , ebben a kérdésben következetesnek kell lenni. Női válogatottunkról szólva az utóbbi évek során többször türelmet kértünk. Még ma is csak azt mondhatjuk: további türelemre van szükség. A próbálkozások, s bizonyos változások ellenére sem alakult még ki az a válogatott együttes, amely átütő sikereket érhetne el. Ma még csak egy-egy mérkőzésre tudnak felkészülni, a sorozatmérkőzések idegileg és fizikailag a hullámvölgybe sodorják a jelenlegi válogatott csapatot. Nehezen tudnak újítani, sok esetben meglévő tudásukat sem tudják hasznosítani. A kívülálló ilyenkor csak egyfajta következtetést vonhat le: több, sokkal több munkára van szükség! Válogatott keretben, s az egyesületeknél egyaránt. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy ez az ö válogatott Európa-bajnokságra készül. Persze, van még idő a felkészülésre, s a válogatott keret edzője nyilván megkapja a legjobb lehetőségeket is. Okosan és megfontoltan — élni kell e lehetőségekkel. Úgy, ahogy azt a magyar kosárlabda sport érdeke megkívánja. És csak úgy! ... ★ Egy túra és egy hazai válogatott találkozó sok érdekes tapasztalatot hozhat, de a magyar kosárlabdázás minden kérdésére természetesen nem adhat választ. A feleleteket itthon — a hétköznapok során — tovább kell kutatni. Mert előre kell lépni, egy kicsit fel kell már zárkózni az európai élvonalhoz. Lakatos György Jelenet a magyar válogatott — Spartak Leningrád kosárlabdamérkőzésről, amelyen a leningrádiak 67:61-re nyertek. (MTI Külföldi Képszolgálat.) Ilyen ügyről mit sem tud a vízilabda „Corpus iuris“ A BVSC — Egri Dózsa vízilabda-mérkőzés utolsó negyedében négy egri játékos tüntető célzattal önként elhagyta a medencét, így csak két egri vízilabdás maradt a pályán, mert előzőleg egyet végleg kiállított a játékvezető. (Emiatt volt a ,,flottatüntetés”.) Az Eger gólt kapott. Időközben azonban a négy „önkéntes” kiálló meggondolta magát és visszatért. A játékvezető — mint utólag kijelentette, méltányossági okokból — megengedte, hogy a négy egri vízilabdázó tovább játsszék. Ez a száraz tényállás. Mit mond erre vonatkozólag ?■ a szabály? „A játék tartama alatt a játékos nem hagyhatja el a játékteret, nem ülhet és nem állhat a lépcsőn vagy a medence oldalán, kivéve: a) a félidei szünetben; b) rosszullétnél vagy balesetnél; c) a játékvezető engedélyével. Az a játékos, aki a fenti szabályt megsérti, fegyelmezetlenséget követ el, amelyért játékjogát felfüggeszthetik. Az a játékos, aki jogosan hagyta el a játékteret, a játékvezető engedélyével ismét visszatérhet oda, saját kapuvonalán keresztül.” Arról a szabály egy szóval sem tesz említést, hogy mi történjék abban az esetben, ha egy játékos jogtalanul, azaz engedély nélkül hagyja el a játékteret. Labdarúgásban, kosárlabdában vagy más csapatsportokban a szabály világosan kimondja, hogy az engedély nélkül történt pályaelhagyás — azonosnak tekintendő a kiállítással! Nem ez az egyetlen hiányosság a vízilabda-játék szabályaiban. Ezek a hiányosságok szinte hétről hétre ismételten problémák elé állítják a játékvezetőket. Nagyon is ideje volna már a vízilabda „Corpus iuris”, a szabálykönyv átdolgozását napirendre tűzni! Legyünk következetesek Még az elmúlt esztendőben mondta ki az atlétikai szövetség, hogy minden erővel támogatja azt a néhány versenyzőnket, aki az idei EB-re esélyes — természetesen 1961. évi eredményei alapján. A futóatléták közül e rangsorban — talán éppen az első helyen — minden bizonnyal ott volt Mácsár József, aki akadályfutásban még a világranglistán is nagyon előkelő helyet foglalt el. Ilyen előzmények után természetesnek tartottuk volna, hogy a korábbi kijelentésekhez hűen, éppen e versenyzőknek biztosítanak a legmegfelelőbb felkészülési, versenyzési lehetőségeket az EB- re való felkészülés megkönnyítése céljából. Talán ezért vettük kissé meglepetten tudomásul, hogy Mocsár a korábbi szófiai nemzetközi verseny után nem szerepel a Brit Játékokra utazóközött. Ilyenformán mi módon kapja meg a kiváló és tehetséges versenyző a szövetség által hangoztatott „legmegfelelőbb* * segítséget. .. .