Népsport, 1963. február (19. évfolyam, 22-42. szám)

1963-02-01 / 22. szám

Türelem és céltudatosság Kilenc éve, 1953-ban kerültem a válogatott keretbe, amikor megkezdődött a magyar közép­és hosszútávfutás újabb fellen­dülése, amellyel a világ élvona­lába küzdötte fel magát. Közis­mert, hogy ma ettől, sajnos, messze vagyunk. De aki szereti versenyágát, nem nyugodhat bele ebbe a visszaesésbe. Ezért­­örülök, hogy a nagy nyilvános­ság előtt felvetik versenyágunk problémáit, s magam is szeret­nék néhány konkrét kérdést felvetni és hozzászólni Kiss Gyurka barátom cikkéhez. A külföldi versenyzőkkel rendszeresen folytatott beszél­getések, tapasztalatcserék alap­ján az a véleményem, hogy világelsőségünket elsősor­ban annak köszönhettük, hogy megelőztük a többieket a rendszeres, igen nagy meg­terhelést­ futómunka és a résztávos edzésrendszer al­kalmazásában. Ezt azután mások is átvették, sőt — az eredmények bizonyítják — továbbfejlesztették, illetve­­ új utakat kerestek. Tény, hogy a mi edzésmód­szereink az 1954—57-es évekhez viszonyítva nem nagyon változ­­­tak, az e vonalba kerülő fiatal futók is általában úgy dolgoz­tak, ahogy mi. A növekvő siker­telenségek hatására próbálkoz­ni kezdtünk mi is az erősítés­sel, változatosabb futóedzések­kel, az intervallumos edzés­módszer másirányú alkalma­zásával. De­­ ha javultak is az eredmények, nem a megfelelő mértékben. Hol lehet a hiba? Két dolgot emelnék ki: a­ kellő türelem és a céltudatos-­­­ság hiányát. Ez megmutatkozik­ a felkészülésben és versenyzés-­­ben egyaránt. Szerintem az­ alapozás döntően befolyásolja­­ az egész év eredményeit, ilyen-­­­kor sokat kell edzeni, s soha­­­ sem szabad tekintettel lenni pillanatnyi fáradtságra, rossz­­ közérzetre. Tornatermi vagy erősítő ed­­­­zésekkel a futóedzéseket helyettesíteni nem lehet, viszont kiegészíteni igenis szükséges, a sok munkától­­ elmerevedett izmokat gim­nasztikával fellazítani lénye­ges. A speciális erősítésre pedig szintén szükség van. Nem „kajakos” izmokra gondolok, hanem arra, hogy például súly­­zós megterheléssel sorozatokban különböző szökdelő, guggoló gyakorlatokat végezzünk, de­­ csak körülbelül 40—60 százalé­kos terheléssel, s az erősítésre lehetőleg a reggeli, lényegesen könnyebb futómunka után kel­lene módot találni. Sajnos, az utóbbi években nálunk nagyon hamar abba­hagyták egyesek valami újnak alkalmazását, ha az hamarosan nem hozott hirtelen javulást. Ugyanígy váltogatták néhányan edzőiket is. Pedig csak hosszú évek rendszeres, együttes munkájával lehet az élvonalba kerülni, ezt mindenki magán tapasztal­hatta. Akkor vajon később miért felejtkezik el róla? ! Az erősítést és a gimnaszti­kát, ha nem is rendszeresen, már alkalmaztuk az elmúlt években is az alapozás alatt, de ahogy megkezdődött a formába­­hozás és a versenyzés, az egészből csak a bemelegítő futás utáni rövid „nyújtózkodás” maradt meg. Pedig, azt hiszem, jó lenne, ha bizonyos mennyi­ségű erősítést és rendszeres gimnasztikát az egész idényben végeznénk. Szólni szeretnék a mostani versenyfelfogásról, amelynek megváltoztatását a felzárkózás egyik legfontosabb tényezőjé­nek tartom. Saját tapasztala­tomból tudom, hogy fejlődésem­ben az erős, komoly versenyek játszották a legnagyobb szere­pet, s ha gyengébb is voltam még a többieknél, én is igye­keztem nyomni az iramot, ott lenni az élen. Akkor a több­ségünk így gondolkozott. Most sem a szorgalomban, hanem a versenyfelfogásban van a hiba. Meg kell érteni, hogy a „várásra lovaglás” vissza­felé vezet, csak az ered­ményre törő, bátor verseny­zési mód segítheti elő az egyén és mindnyájunk fej­lődését. Hogy akar valaki nagy nemzet­közi versenyen helytállni, ha nem szokta meg már itthon az erős versenyeket? Taktikázni ráérünk akkor, ha már olyan a formánk, hogy mindent végre tudunk hajtani. Végezetül: ma van kétség­telenül körülbelül tíz főből álló tehetséges fiatal hosszútávfutó­gárdánk, amelynek fizikai alap­­képességei legalább olyan jók, ha nem jobbak, mint a mieink voltak. További szorgalommal és céltudatos versenyzéssel az­ idén megkezdhetik a felzárkó­zást. De mi van mögöttük? Az utánpótlás igen gyenge és a legaggasztóbb, hogy egyre fogy a középtávfutó­versenyeken indulók száma. Okvetlenül meg kell erősíte­nünk a távfutás tömegalapjait, mert enélkül nem sikerül az élgárda megerősödése és nem indulhat meg újabb felemel­kedéshez vezető egészséges versengés. Szabó Miklós dr. A hőmérő higanyszála e. o®.­lanatban mínusz 110 fok alatt van. A jeges, északi szél játékos könnyedséggel kapja fel a fris­sen­ hullott havat. Megélénkül a pálya A fiattalbányai pályán neon látni senkit. Mit is csinállhat nálnak a kézilabdázók ilyenkor, hiszen még a labdát sem tudják meg­­fogn­i el­gémbere­dett kezükkel. De­­ egyezerre csak meg­­élénkül a pálya. A játékos­ki­járóban egymás után tűnnek fel jól bebugyolált alakok, majd Kiss Ferenc testnevelő tanár szavára elkezdik a bemelegítő futást. A Tatabányai Bányász NB II-s női kéziilabda-csapatának a tag­jai ők, név szeriint: Ded­rák Rózsi csapatkapitány, Klausz Rózsi kapus, Csizmadia Ilona, Újvári Lídia, Girman Éva és Girman I­­rén, Bréhm­ Ferencné és M­an­­kovics Júlia. Fittyet hánynak a hidegnek és alapoznak. Jól fel akarnak készüln­i a szabadtéri idényre. Egy év alatt 6 hellyel feljebb­ 1961-ben, még a kiesés ellen harcoltak és 1962-ben már az NB II Nyugati csoportjának él­mezőnyében, a harmadik helyen fejelték be a bajnoki idényt. Említett eredményük egészen pontosan így fest: 1961. 9. hely 22 7 3 12 129:150 17 1962. 3. hely 22 15 2 5 144: 93 32 Tavaly tehát nyolc mérkőzés­sel többet nyertek meg, mint tavalyelőtt, tizenöttel több gólt dobtak és — ami forma javulásu­kat m­esszemen­ően mutatja — ötvenhéttel kevesebb gólt kap­tak! Góllarányuk aktív lett, de­­ ők maguk is aktívabbak voltak az edzéseken. Most is — amint ez terem­­, mérkőzéseiken is megnyi­váltul — harcos felfogásban küzdenek, nem ..kisasszony-kézilabdát” játszanak, változatosam és kemé­nyen meglövik a labdát, ha kell 10—12 méterről is. Ezzel pár­huzamosan lankadatlan energiá­val rohamozzák az ellenfél kapuját az első perctől az utol­sóig.. Mindehhez azonban nem­csak akarat, hanem jó erőnlét és biztos technika is szükséges, s ezt sikerült is megszerezniük. Persze nem „ingyen’"’ jutottak hozzá. Kemény edzések — sok vidámsággal — Fegyelmezett játékosok és igen szeretnek játszani — mondja a lányokról Kiss Ferenc az edzőjük. — Tavalyi év elején, amikor hozzájuk kerültem, számvetést csináltunk és elhatá­roztuk, hogy azért is megmutat­juk: feljebb tudunk kerülni a táblázaton! Persze ehhez so­k munka kellett. A lányok — bár közülük nem egy három mű­szakban­ dolgozik — vállalták a keményebb, nagyobb megterhe­lést jelentő edzéseket. Cseri, azaz Dedrák Rózsi a csapatkapitány, aki sokszoros válogatott kapusa volt a régi nagypályás együttes­nek, élen­ járt és jó példája buzdítólag hatott a többiekre is. A továbbiak: terem Hiányá­ban alapozás a szabadban, az időjárástól függetlenül. Atlétikus jellegű munka, sok vágtával, nagylabda-dobásokk­al. Váltó­versenyek feladatokkal, súly­zózás és a formában tartó idő­szakban is, végig az egész év folyamán, erőfejlesztés. A foglalkozásokon az edző nem feledkezett meg arról, hogy játékosai szeretik a vidám­ságot, s ezért sok játékos elemet is beiktatott a gyakorla­tok közé. Azóta lehet akármilyen hideg tél, hullhat a hó vagy fújhat a szél, a tatabányai kézilabdás lányok nem feledkeznek el a siker biztosítékáról, a szorgal­mas, kemény edzésmunkáról, mert az idén sem szeretnének rosszabb eredményt a tavalyinál. N. Gy: A hideg nem akadály! HÁROM EDZŐ,SOK TERV Azt szokták mondani: új seprű, jól seper. Vajon ez a mondás érvényes lesz-e Pécsett, Szombathelyen és Tatabányán, azaz három olyan helyen is, ahol új edző fáradozik azon, hogy a csapat eredményeseb­ben szerepeljen. — Nehéz feladat elvégzésére vállalkoztam, de viszonylag kedvező körülmények között dolgozom. Azért nehéz a fel­adat, mert eddig képességei alatt szerepelt és ezért önbizal­mát vesztett együttesnek kell, aránylag rövid idő alatt, kedve­zőbb körülményeket teremte­nem. Nem tartom reménytelen­nek a helyzetet, mert egyrészt a szakosztályvezetőség teljes súlyával mellettem áll, másrészt húszéves barátság szálai fűznek elődömhöz, Kállai Lipóthoz, aki ma is mindenben nagy segítsé­get nyújt. — Legfontosabb feladatom a most folyó alapozó időszak maradéktalan kihasználása. Ed­digi tapasztalataim kedvezők, a játékosok kivétel nélkül érzik a munka jelentőségét. Megpró­bálom a foglalkozásokat még intenzívebbé tenni. Egyrészt be­vezettük külön a védők és kü­lön a támadók részére a dél­­előttönkénti „különórákat”, a speciális feladatok gyakorlásá­ra, másrészt pedig a jelenlegi 29-es keretet lecsökkentjük 20- ra, anélkül persze, hogy a ki­maradók megfelelő foglalkozá­sát ne biztosítanánk. Végered­ményben négyen vagyunk az oktatáshoz, ezért csupán mun­kaszervezés kérdése az egész. — Tervezem a fiúk harcmodo­rának némi megváltoztatását is. Kétkapus játékoknál tapasztal­Pécsett Balogh II Sándor. Szombathelyen Jávor Pál, Tata­bányán pedig Grosics Gyula szeretne előrehaladást elérni. Vajon sikerül-e nekik? A há­rom edző tele van tervekkel, íme:­tam, hogy egyesek a szükséges­nél nagyobb lendülettel és ke­ménységgel küzdenek még saját társaik ellen is. Erre a képzett pécsi labdarúgóknak nincsen szükségük, hiszen tudásukkal jobban meg tudnak majd élni, mint esetleg a túlzott kemény­séggel. Mindig elleneztem a kí­méletlen játékot. — Végül abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy igen kevés helyen tapasztalt szám­ban állanak rendelkezésemre olyan tehetséges, saját neve­lésű fiatalok, akiket feltétlenül alkalmasnak tartok az NB I-es küzdelmekre. A jövő csapatá­nak kialakítása szempontjából örömmel nézem e fiatalok lel­kesedését. Neveket nem kívá­nok még említeni, mert egy­részt a fiataloknak bizonyíta­­niuk kell a rátermettségüket, másrészt idősebb játékost sem kívánok indokolatlanul mellőz­ni. A fiatalítás kérdése nem is sürget annyira, hiszen elődöm, Kállai Lipót, korábban több fiatal tehetséget épített be si­kerrel a csapatba, úgyhogy pil­lanatnyilag a tapasztalt védők előtt fiatal fedezetpár és tá­madósor áll rendelkezésre. Az előkészületi mérkőzések, ame­lyek közül kiemelkednek a Du­nántúli Napló hagyományos kupaküzdelmei, mindenesetre nekem is sok mindenre adnak majd választ fegyelmezetten dolgozott Bozso­­kon, ahol egy ideig alapoztunk. — Célom még az egészséges önbizalom megteremtése. Az ősszel rengeteg gólhelyzetet nem tudtak kihasználni a csa­tárok. Ennek okát elsősorban az önbizalom hiányában látom. Sikerült a szakosztályban min­den gondot felszámolnunk. Mindenki nyugodt körülmények között készülhet. Ha sikerül a fiúk önbizalmát növelni, akkor a gólok sem maradnak el. — Most mindenki egészséges, már Pém és Iszak is. A csapat Hosszú évek során hány vá­gyát, óhaját, tervét mondta tollba? Ki tudja? Akkor mint játékos beszélt, s tervei leg­több esetben valóra is váltak. Most ismét terveiről beszél. Ez alkalommal azonban nem mint labdarúgó, hanem, mint újdonsült edző nyilatkozik Gro­sics Gyula: — Amikor játszottam, az volt a vágyam, hogy csapatom jól szerepeljen. Ma is ugyanaz. A megvalósítás tekintetében azon­ban már adódtak változások. Terveimet két részre osztom. Az első a közeljövőé, a máso­dik a távlatiak közé sorolható. Első: ne legyenek kiesési gond­jaink. Hogy a játékosok még többet akarnak ennél? Az más lapra tartozik. Az első játékos­értekezleten, amikor felvázol­tam elképzeléseimet a labdarú­gók előtt, minden részével egyetértettek — egy kivétellel. Azt kifogásolták, hogy igen alacsonyra tettem a mércét. Fo­­gadkoztak, hogy ebben a baj­noki évben is a táblázat első felében fognak végezni. — Ennek természetesen na­gyon örültem, mégsem támasz­vázát a tavalyi együttes adja, de 2—3 fiatal is szóhoz juthat Az összeállításon csak végszük­ség esetén változtatok. Az ösz­­szeszokottság ugyanis nagy előnyt jelent. Elmondta még az edző, hogy bár mindennap tartanak edzést néhány játékosnak még min­dig súlyfeleslege van. A feles­leges kilóktól azonban nemso­kára mindenki megszabadul. Megemlítette még, hogy az elő­készületi mérkőzések során NB II-s és NB III-as csapatok ellen játszanak. Balogh Sándor (Pécsi Dózsa) Jávor Pál (Szombathely) December elején került Jávor Pál Szombathelyre. Azóta a ki­tűnő mesteredző nagy lelkese­déssel dolgozik. Nincs egyedül: Tölgyesi József személyében hű segítőtársra lelt. Azon fáradoz­nak, miként lehetne javítani a hibákon, hogyan lehetne elérni, hogy az Sz. Haladás jobban szerepeljen. Jávor Pál így vélekedik: — Legelső feladatként a ba­ráti szellem kialakítását tűztem ki célul. Azt akarom elérni, hogy ne legyen önzés, félté­kenység a szakosztályban. Úgy kezdjük a munkát, mintha most kerültek volna fel a magasabb osztályba. Meggyőződtem arról is, hogy nem is olyan rossz a szellem, mint ahogyan hírlett. Mindenki nagy szorgalommal, Grosics Gyula (Tatabánya) táttam továbbra sem hasonló követelményeket. A második tervemet mindkét kategóriába rangsorolhatnám. Éspedig: az alapvető taktikai felállás módo­sítása. Egy lépést előre kívánok ugyanis lépni a támadójáték erősítésében. Persze, ehhez az alapvető feltételek megterem­tése is szükséges. A közösségi szellem javítása is célom. Egészséges versengést akarok meghonosítani a csapatba­­való bekerülésért. — Távolabbi tervem: saját nevelésű fiatalok beépítése! Tatabányára és környékére tá­maszkodva keresni kell a já­tékosutánpótlást, biztosítani a fiatal labdarúgók felszínre hozá­­sát. Erre az első lépéseket már meg is tettük. Két fiatal lab­darúgó, Nagy Ervin és Kovács Csaba, itt alapoz velünk és ta­vaszra már számításba is jön az összeállításban. — Sokszor beigazolódott már labdarúgó-pályafutásom alatt, hogy kitartó munkával el lehet érni a kitűzött célt. Ezt szeret­ném megértetni a játékosokkal is, s akkor remélem, nem oko­zok majd csalódást — mint edző... Délelőttönként­ „túlórázás”, jó közösségi szellem kialakítása, egészséges önbizalomra nevelés, magasabb célok kitűzése.. . Csupa nagy terv olyan csapatoknál, ahol a gyengébben sikerült őszi idény után — most már jó eredményeket vár a közönség. Reméljük, sikerül a kettős feladatot — a csapatokkal kapcsola­tos elképzeléseket és a szurkolók igényeinek kielégítését — mindhárom edzőnek megoldania. Ez sikert jelentene! De ha mégis engedményeket kellene tenni, az csak a gyors eredményes­ség rovására történhet. Ezt fogadják megértéssel a szurkolók is, hiszen az alapos, körültekintő sportmunka gyümölcse sokszor csak később­ érik be. De akkor hosszú ideig élvezhető. S az igazi közös érdek csak ez lehet. Péntek, 1963. február 1.3 egyéniségeket hagyni kell fejlődni a maga út­ján. A vízilabdázás csapatsport, mégsem sza­bad ezt úgy felfogni, hogy ezzel minden játé­kost egy sémába kényszerelünk. Érvényesülnie kell az egyéniségnek, abból csak akkor szabad lefaragni, ha az már a csapatmunka kárára van. Eltalálni a megfelelő hangot, a megfelelő szót, nem könnyű. ? Az egyéniséget és a jellemet csiszoló­­ munka talán igényesebb, nehezebb, mint­­ a szakn­ai munka. Van olyan játékos, aki­­k­nek — képletesen szólva — állandóan fogni­a kell a kezét, a másik olyan tehetséges,­­ olyan elképesztő ösztönnel játszik, mozog­­ a vízben, hogy szinte félek hozzányúlni,­­ mert úgy érzem, csak elronthatom. Néha­­ egyik-másik gyerek játék közben ösztönö­­­­sen, öntudatlanul olyan technikai trükköt,­­ cselt végez, olyan megoldást talál, amelyet­­ én nem hogy tanítani nem tudnék, hanem­­ még eszembe sem jutott addig. Ez is csak­­ azt támasztja alá, amit már az előbb is­­ mondtam: az edző mindig tanulhat a gye­­r­mekektől. Alapelvem, amire szintén a tapasztalat taní­tott meg, hogy a kisebbek mindig együtt eddzenek a nagyobbakkal. A serdülők az ifik­kel, az ifik a felnőttekkel. Semmi sem fejleszti annyira a technikai tudást, mint a megfigyelés. Sok-sok szóval sem tudnám úgy elmagyarázni a kezdő játékosnak az egyes technikai eleme­ket, mintha azokat a nagyobbaktól ellesi. Egyé­niségüket így is megtartják, mert ahány em­ber, annyiféle megoldás alakulhat ki. Gyakran látni persze olyan esetet, amikor egy fiatal játékos mozdulatai megtévesztésig hasonlítanak valamelyik „menőéhez”, nemcsak a vízben, ha­nem a parton is. Ez arra figyelmezteti az edzőt, hogy a gyerekek nemcsak a vízilabdázás forté­lyait igyekeznek ellesni példaképeiktől, a na­gyobbaktól, hanem viselkedésüket, életmódjukat is. A pedagógiai munka tehát soha, egyetlen percre sem szünetelhet az egyesületben. A vízilabda addig szép, amíg játsszák. Úgy tapasztaltam, hogy a legjobb módszer en­nek a játékosságnak a megőrzésére az, ha '­i minden versenyzőmet ráveszem a tovább- 7 tanulásra. Ragaszkodom ahhoz, hogy min­­­­den gyerek tanuljon szakmát, szerezzen­­­ képesítést egyetemen, vagy főiskolán; egy­­szóval, hogy a versenyzéssel párhuzamo­ ■ san készüljön fel az életre, hivatására. Azok a versenyzők, akiknek csak a vízilabda, a sport jelenti az életcélt, hamarosan olyan lelki válságba jutnak, amely már a játékosság rovására megy. Ha állandóan attól kell retteg­niük: „Mi lesz, ha kudarcot vallok, mi lesz, ha kitesznek a csapatból” — játékuk görcsössé, színtelenné válik. A presztízs nehéz hátizsák,, láthattuk többszörös olimpiai bajnokokkal tele­tűzdelt csapatunk Európa-bajnoki játékán! Ha ez az érzés még a létbizonytalansággal is pá­rosul, úgy lehetetlenné teszi a felszabadult, sziporkázó, szellemes játékot, ami nélkül pedig nem igazán vízilabda a vízilabda! Ha ez kenyér­­kérdés, a játékos elbátortalanodik, elveszti egyéniségét, a játék robottá válik számára. Ezért akarom, hogy valamennyi gyerekem to­vábbtanuljon, és ezért örülök sokszor jobban egy ötös feleletnek, egy jeles egyetemi vizsgá­nak, mint egy gólnak! Ha a pedagógiai eljárásban nem lehet sémát felállítani, úgy ez még fokozottabban áll a szakmai munkára. Mióta edző vagyok, átlagban minden két évben, de néha évenként valami új elképzelést valósítok meg, kísérletezem, próbál­kozom. A tapasztalatok alapján megtartom azt, ami bevált és újabb lépéssel megyek tovább. Néha nagyon kicsi ez a lépés, de csak így lehet haladni. Különösen a téli, alapozó munkán gondolkozom nagyon sokat. Meggyőződésem, hogy — amint az időszak neve is mutatja — ezek az edzések határozzák meg az egész évi sikereket vagy kudarcokat.­­ Ha nyáron nem úgy megy a munka, aho­­­­gyan elképzeltem, sohasem a nyári edzé- i­sekben keresem elsősorban a hibát, hanem­­ azon gondolkozom, miben tévedtem,­­ mit csináltam helytelenül az alapozó idő­­­­­szakban! Ennek megfelelően téli munkánk évről évre más arculatú. Emlékszem, voltak olyan évek, amikor a kézilabdázás került előtérbe. A téli teremkézilabda-bajnokságban három csapattal is indultunk. Tátos, aki akkoriban az én ver­senyzőm volt, olyan félelmetes hírű góllövő volt, hogy a kapusok egyszerűen kiálltak a ka­pujukból, ha nála volt a labda. A többiek is nagyszerűen hasznosították ebben a játékban vízilabda-tudományukat — és viszont. Ezt a hasznos kiegészítő sportot nem azért vetettük el, mert nem vált be, hanem — mert a későbbi években már nem volt lehetőségünk ilyenfajta edzésre. Különösen nehéz volt annak eldöntése, mi­lyen arányban szerepeljen a vízilabda a téli munkában. Volt olyan év, amikor egyáltalán nem adtam labdát a fiúk kezébe, máskor egész télen kétkapuztunk is. Tény, hogy játék köz­ben mindennél j­obban ki tudják hajtani magu­­­kat a versenyzők és a cselezést, szerelést, lö­vést, meg a többi technikai mozzanatot csak játék közben lehet gyakorolni. Vagyis: és nem lehet mindent csak kiegészítő sport­­­ágakkal megoldani. Az arány megtalálása­­. nehéz. Az ökölvívás és a birkózás az évek során váltakozó mennyiségben szerepelt téli edzéseink műsorán. Elég régen — kezdetben persze csak ösztönszerűen — alkalmazunk résztávokat a mezei futásban, és az úszóedzéseken. Az utóbbi években a téli táborok előtérbe helyezték a téli sportokat, mindenekelőtt a síelést. Ellentétben a közhiedelemmel, a síeléssel nem erőgyarapo­dást kívánok elérni, hiszen két hét alatt az ezzel elérhető erőgyarapodás elenyésző, hanem elsősorban idegi pihenést, felfrissülést. Ezt a szokottól eltérő mozgás, a csend, a táj szépsége, a tiszta levegő együttesen biztosítja. Télen vezetőszerephez jut a torna. Naponta végzünk nagyon erős, a tél folyamán fokozódó terhelésű gimnasztikát, az edzés nagy részét medicin­labdával végzett gyakorlatok töltik ki. Az átla­gos edzésidő így naponta két-két és fél óra. Nagyon nehéz kérdés, amelyet szintén nem tudtam mind ez ideig eldönteni: milyen legyen az átmenet az alapozó- és a versenyidőszak között? Milyen fokozatokban hagyjuk el a ki­egészítő sportokat, folytassuk-e és milyen mér­tékben az erősítő munkát az év további részé­ben? Erre a kérdésre is csak a próbálkozások, kísérletezések adhatják meg a választ. A válo­gatottakkal mindenesetre az idén megpróbálok egész évben kismennyiségű erősítő munkát is végeztetni, annyit, amennyivel fenntarthatják a télen megszerzett kondíciót. Az egyesületben — főleg idő hiányában — ezt még nem tudom megoldani. Talán sokat időztem a téli munkánál, de az évnek ezt a szakaszát hanyagolják el leginkább a vízilabda-sportban. A vízi edzések már vi­szonylag kevesebb problémájat rejtegetnek. Ezért már csak néhány, az oktatással kapcsolatos ta­pasztalatomat mondanám el . A kezdők oktatásában a fontossági sor­­­rend a következő: vízbiztonság, technika,­­ taktika. A határvonalak természetesen el­­­­mosódnak. A kezdőnek mindenekelőtt el kell sajátítania az idegen elemben­­ a víz-­­ ben való mozgást. Az úszás tanulása alatt­­ már rendszerint elválik, melyik gyerekből­­ lesz úszó és melyikből vízilabdás. A két sportághoz egészen eltérő lelki alkatú gyerekek kellenek. A vízilabdához inkább a nyugtalanabb vérű, ravasz, gyors észjárású, játékos gyerekek vonzódnak. A kiválogatásnál sok függ az edző gyakorlott szemétől. Amikor a gyerek már teljesen biztonságosan mozog, tájékozódik a vízben, labdát adunk a kezébe, és ettől kezdve igen sokat dolgoztatjuk labdával. Minden technikai mozzanatot mozgás közben gyakoroltatunk, hiszen azok alkalmazá­sára is mozgás, játék közben kerül sor. Lehe­tőleg minden gyereknek legyen labdája. (Én ezt olcsó, súlyban és méretben megfelelő NDK- beli műanyaglabdákkal oldottam meg.) Az a cél, hogy a gyerek valósággal összenőjön a lab­dával, mintha az testének része lenne, ha álmá­ból ébresztik, akkor is tudja, mit csináljon vele. A taktikai oktatást hagytam utoljára, mert ez a „legsötétebb” pont! A vízilabda évtizedek óta „magyar specialitás”, ezért a szurkolók szinte elvárják a magyar vízilabda-edzőktől, hogy mindig jelentkezzenek valami újjal, első­sorban taktikai tekintetben. „ A taktikát mindig a csapat összetétele­t határozza meg. Minden esetben fel kel­­­ mérni, mit lehet azzal a csapattal meg­­­­oldani. Ha tökéletes játékosaim lennének, minden el­képzelést meg lehetne valósítani. Ezzel adva van az egyik feladat: igyekezni kell minél tökéletesebb játékosanyagot nevelni. Addig is a mozgó játékra kell törekedni már a leg­kisebbeknél is, hátha éppen ők lesznek azok, akik új ötletet adnak nekünk, edzőknek. Hi­szen mondtam már: a gyerekektől nem szégyen tanulni!

Next