Népsport, 1963. május (19. évfolyam, 86-107. szám)

1963-05-02 / 86. szám

2 Szerda, 1963. május 1. Ha a játékosok is segítettének!...iflancorszán nézve A labdarúgók bizonyára úgy vannak a sportág problémáit emlegetőkkel, mint a gyengélkedő ember udvariatlan barátaival, akik naponta rákiáltanak az utcán: — Nahát, hogy te milyen rossz bőrben vagy!?... A hibák felsorolása, a játék színvonalának a szapulása bizonyos fokon túl már megszokottá válik és kedvezőtlen hatást válthat ki a megbíráltakból. (Félreértés ne essék, itt nem az edzői munka megjavításának sürgetéséről, a jobb körülmények, a feltételek megjavításának követeléséről, hanem magukról a játékosokról van szó!) Annyit ostoroztuk őket a nyilvánosság előtt, az újságok hasábjain, a televízió képernyőjén, hogy arra kell gondolni: a végén meg elhiszik, nem is képesek jobb játékra. A napokban azonban olyan „atrocitás” érte rajtuk keresztül a magyar labdarúgást, amely mellett nem lehet szótlanul elmenni ... Olimpiai válogatottunknak a svédek elleni mérkőzése tollat adott az egyik külföldön élő magyar edző kezébe. Nyomatékosan le szeretném szögezni, hogy a játékosaink sikeréért aggódó honfitársunkról van szó, aki segítségére kívánt sietni Lakat Károlynak, s levelében részletesen jellemezte a svéd olimpiai csapat játékstílusát, s külön-külön a játékosokat is. Az egyik csatár jellemzésénél azt írta: épp olyan, mint a magyar válogatott támadói, tehát — és most tessék ide figyelni! — puha, lassú, egylábas, kerüli a közelharcokat, körülményesen kezeli a labdát. Jó, jó, tudom, vannak olyan szempontok is (jobb híján), nem baj, ha az ellenfél aláértékeli a csapatunkat. Talán könnyebben érheti őket meglepetés. De ezen túlmenően mégiscsak belenyilal az emberbe valami kellemetlen érzés: a kutyafáját, már itt tartunk!? . .. Már csak enynyit látnak bennünk külföldön!? ... És talán éppen azért fáj a szigorú kritika, mert ha az ember legalább önmagához őszinte, be kell vallania — van is benne valami... Igazán itt az ideje tehát, hogy körülhordozzuk a véres kardot. Tenni kell valamit a magyar labdarúgás megcsappant hitelének helyrebillentéséért! ... Persze nem kell feketébe öltöznünk. " A kezünkben van a javi-tás lehetőségének a kulcsa. " Vannak tehetséges fiatal játékosaink. " A bajnokság talán soha nem volt még ilyen kiegyensúlyo zott, izgalmakkal telített, mint* az idei. íme, nyakunkon a hajrá, s ki tudná megmondani, ki lesz a bajnok, vagy ki fog kiesni?... Az MTST nagy* szabású tervet dolgozott ki a sportág felemelésére és a napokban is tanúi lehettünk* egy olyan megbeszélésnek, amelyen a magyar sport és a* labdarúgás vezérkara nagyon* őszintén, körültekintően meg- 5 tárgyalta a hibákat, a legköze-* lebbi tennivalókat. J De — el lehetne lopni az évek- ből, a hónapokból! * § Jelentősen meg lehetne | gyorsítani a fejlődést, ha* maguk a játékosok unnák ( | már meg az egy helyben* | topogást. , Az ember felmérhetetlen ma-J jaslatok meghódítására képes, ha nem telik el a jelen kisebb-* nagyobb sikereivel, hanem ön- ^ magától sarkallva még előbbre, még feljebb akar haladni. Van a következő hasábon* egy kép: Simon Jánost, a Bp. Honvéd 204-szeres kosárlabda- * válogatottját ábrázolja. A Képes, Sport fotóriportere meglátta, amikor a Real Madrid mérkőzés * előtt begipszelt kézzel egyedül , edzett. Érdekesnek találta és, lefényképezte. Megjegyzésül csak annyit: Si * mon tudta, hogy ha csak egy s embert is kivisznek Madridba, * akkor az ő lesz. Hiszen alapító ] tagja az egymás után tízszer bajnokságot nyert csapatnak. 34* éves s még mindig nélkülöz* hetetlen tagja nemcsak a Hon- Svédnak, hanem a válogatottnak * is. És nyugodtan mondhatjuk, , európai hírnévnek örvend__ i S Ez a felfogás, ez a saját \ | pályafutással szemben való * | felelősségérzet, a spontán, | | a versenyzőből kiinduló ön- ( I képzési vágy — ez ránthatná« 1 ki akár már holnap is a' | labdarúgók szekerét a \ ‹ kátyúból. › E'elreértés ne essék, nem aka-rok én egy labdarúgót sem meg- bántani más sportágbeli versenyzőre való hivatkozással. Egyszerűen csak a szemléltető példa segítségével is fel szeretném venni a harcot az ellen a kellően körül nem írható nézet ellen, amely abban nyilvánul meg, hogy „Edzünk mi eleget utasításra is!. . Egy héttel ezelőtt az NB I-es edzők értekezletén, volt aranycsapatunk tagja, Grosics Gyula mondotta: „Nevelési módszereink tragédiája, hogy a magyar válogatott reménységei évekkel ezelőtt nagyobb tehetségek voltak, mint annak idején mi (mármint Grosicsék), s mégsem tudnak az örökségnek megfelelően szerepelni.” Göröcs,, Albert, Tichy, Solymosi, Farkas, Kuharszki, Kisuczki, a két Pál meg a többiek már rég megoldhatták volna a válogatott problémáit. Ehelyett többen közülük még a saját csapatukba sem kerülnek be mindig, másoknak pedig a válogatottban való szerepeltetéséért kell ismételten a hátát tartania Barótinak. Pedig — s ez a fájó — az élvonalba feltörésükhöz, a rendszeres, jó játékukhoz, Grosicsék örökségének a továbbviteléhez, nem kellene valami rendkívülit tenniök. Mindössze annyi hiányzik, hogy a sportszerű életmód mellett akarjanak klasszisokká válni. Ne tekintsék szükséges rossznak az edzést, hanem minden alkalommal határozott céllal menjenek ki a pályára: „Ma ezt és ezt akarom megtanulni, gyakorolni...” Bizonyos szinten túl az edző már csak a segítő szerepkörét tudja betölteni. Kereteket adhat a foglalkozásnak, de ezeket magának a versenyzőnek kell tartalommal megtöltenie. Minden sportoló tökéletesen tudja - legfeljebb nem vallja be -, hogy milyen fogyatékosságai vannak, mi a gyenge oldala. A közös foglalkozásokon bőven van rá alkalom, hogy akár feltűnés nélkül is csiszolhassa technikáját, képezze önmagát. És ha már bemutattuk a képet: itt van az úgynevezett „túlórázás”. Valamennyi élvonalbeli labdarúgónknak bőven van ideje és lehetősége, hogy reggelenként kimenjen a pályára, s akár edzői segédlettel, akár csak egy ott lézengő, és szívesörömest rendelkezésre álló gyereknek a közreműködésével fejelési, kapuralövési, labdakezelési gyakorlatokat végezzen. Pele, Garrincha, Puskás, Hidegkúti és a többi világsztár helyzetfelismerési készsége, irányítani tudása nagyrészt adottság kérdése. De a labdával való bánást, a magabiztos rúgótechnikát bárki elsajátíthatja, csak az egyiknek százszor, a másiknak ezerszer kell ugyanazt megismételnie. Sokszor hallani, hogy Puskásék nem edzettek olyan sokat, mint a maiak, mégis jobbak voltak. Ez alapvetően helytelen beállítás, mert azóta rejlő \\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\w\\\\\\\\\\w dett a világ, s ma Puskásnak összehasonlíthatatlanul keményebben kell dolgoznia a Reálban, mint ahogyan 1952-ben idehaza dolgozott, vagy amenynyit a mai labdarúgóink edzenek a jelenben. S ezenkívül — ők szerették a labdát! Amikor fociztak, meghalt számukra a világ, s Tatán, a margitszigeti Honvéd-üdülőben, Kispesten órák hosszat egyérinteztek, lábteniszeztek a saját szórakozásukra. Az edzők egy része — megállapítva, hogy a mi labdarúgóink elkényelmeskedtek - úgy vélik: a különórázás, az önedzés lehetetlenné tenné az aznapi közös foglalkozásokat. A játékosok egyszerűen nem bírnák el a plusz terhelést. Szerintem ez nem áll ki jókedvéből, saját gyönyörűségére naphosszat tud játszani, edzeni az egyébként fizikailag kellően megalapozott versenyző. Sőt, ha figyelembe vesszük azokat a lelki állapotot pozitívan befolyásoló tényezőket, amelyek az önedzéssel együtt járnának — önbizalomnövekedés, a szurkolók, vezetők egyre jobban érzett megbecsülése, szeretete, az az érzés, hogy az ember legalábbis megpróbál tenni valamit a közös cél elérése érdekében — szóval ezek összességükben szerintem szárnyakat adnának a jóérzésű, tehetséges versenyzőknek. Márpedig abban, hogy a mi kedvenceink ilyenek, abban én nem kételkedem! Borbély Pál › ■‹ jí ' K . Modern vonalú, fényes testű autók su-hannak, csuklós autóbusz motorja reszketteti a levegőt, ostornyeles neon- és ki'aanygőz-lámpák ontják a nappali fényt. ’ Néhány órája más világrészen történt esemény hírét visszhangozzák az újságárusok, telefotó kínálja magát a legfrissebb kiadás első oldalán, szaporán futnak az aranybetűk a villanyújságon. Zsebrádió szól, mentőautó szirénája vijjog, villamos kereke csattog. Mindenki siet, viszi magával a modern élet rohanó áradata. Az áradat azonban néhol megtorpan. .Vannak még csendes szigetek, amelyek vitézül állják a modern idők vad lüktetésének rohamát. Ilyen a Hungária Kávéház is, amelynek bolthajtásai, aranycirádái alatt még sokszor áll kapuciner a márványasztalon. A cigaretta és a szivar füstjének áttetsző, kék felhőjében őszbe csavarodott üstökök fehérlenek, s a halkan zsongó beszélgetésből már hiányzik a fiatalság lendülete. Hja, múlik az idő, por lepi az emlékeket, messzire kell visszanyúlni értük, és bizony.• az öreg kéz már nem olyan biztos. Csendes, szenvedélytelen viták kerekednek: mikor is volt, ki is mondta, hol is történt? Van sportasztal is a Hungáriában, öreg vasasok, régi munkássportolók, tar koponyájú veteránok ülik körül, amikor megszomjazzák egymás társaságát, s míg keverhetik a hosszú szimplát, vagy a kapucinert, csendesen évődve vitáznak. Téma mindig akad. Az emlékezetes magyar-osztrák Most például éppen akörül folyik a szóharc, hogy mikor is volt az a bizonyos magyar—osztrák 1919-ben. Május elsején-e, vagy még április elején? Ki így emlékszik rá, ki úgy. — Akármikor is volt — jegyzi meg végül Braun Béla, a felejthetetlen emlékű nagy futballista, Braun Csibi öccse —, sohasem fogom elfelejteni. Voltak, akik előzőleg azt mondták: nem jönnek el az osztrákok a ,,vörös" Budapestre. De mégis eljőttek. Az Üllői úton rendezték a mérkőzést. Emlékszem, gyönyörű idő volt, ragyogóan sütött a nap és negyvenezer ember gyűlt össze a nézőtéren! Mielőtt a csapatok kivonultak volna, Bokányi Dezső tartott beszédet. Még ma is a fülemben cseng folyton visszatérő kérdése. ..Akarjátok-e, hogy így legyen?” Mármint, ahova van a munkáshatalom, a tanácsköztársaság vezetői az ország új életét elképzelték. És a válasz! Negyvenezer ember üdvrivalgása! Nagyon szép nap volt. És nyertünk is. 2:1-re . .. — Szép idők voltak... — dől hátra a Emlékeket idézünk székben Nemes-Neutvelt Pali bácsi, aki itttvan ma már a Spartacus színeinek diadaláért fáradozik, de a nehéz, kemény esztendőket a Vasas labdarúgói között élte végie. Puskával a kézben — Bizony, szép idők — teszi hozzá Bencze Pál, a másik öreg vasas, hófehér bajuszát megsimítva. — De meg is szenvedtünk azért a néhány boldog hónapért. Mert vöröskatonák voltunk ám mi itt, mind ahányan. Én például Braun Csibivel egy században szolgáltam. — A Vasasnak külön sportszázada volt — fűzi tovább a szót Nemes Pali bácsi. — Az egész futballcsapat ebben a században szolgált. Reiner Sándor volt a parancsnokunk. Mi foglaltuk vissza annak idején a Ludovikát. Egy pillanatra csend támad. Mindenkinek van mire visszagondolnia. Aztán megint csak Pali bácsi veszi fel a beszélgetés elejtett fonalát: — Sajnos, hamar elmúltak a Tanácsköztársaság szép hónapjai. Aztán jött az örökös zaklatás, bujkálás. Különösen május elseje körül, volt nehéz a helyzetünk. Ha a rendőrség április harmincadikén megszimatolta, hogy itthon vagyunk, valamennyiünket mindig összeszedett. Nemegyszer történt meg, hogy az egész csapat a főkapitányságon, a híres 200-as cellában töltötte a május elsejét, zsebtolvajok, részegek, nepperek társaságában. Néha annyian voltunk, hogy leülni sem lehetett. Május másodikán aztán mindig kiengedtek bennünket. Ady-vers a kávéházban . — Azért tettünk mi egyet-mást itthon is a május elsejéért — veszi át a szél Bencze Pál. — Emlékeztek meg Gallovich ■ Tibor naoy előadásaira? Meg a szavalataira ? — Hajaj! A Keleti Kávéházban felállt ‘ Ady-verseket szavalni! — Meo a Központi Kávéházban! — És az NSC klubhelyiségében tartott előadást! Milyen bátran beszélt! * — Becsültem a bátorságát — folytatja ! Bencze. — Szegény Tibor! Milyen kár, hogy olyan keveset élhetett meg a szabad- * ság éveiből . S Megint csend támad, mindenki a neves* sportember emlékének adózik. Bizony. bi-zony. múlik az idő. A régi idők harcosait egymás után teszik le a fegyvert, s tér-* nek örök pihenőre De emlékük nem mú- * tik el. lám. itt lengedez most is. a Hun- pária Kávéház nyugalmas, derűs békéjé-ben. És nyilván tovább száll apáról fiúra, hiszen akik még élnek, sokat beszélnek a régi időkről. Ez kötelességük is, mert he 5 éves ha a fiatalok megtanulják, milyenkéat fizettek apáik — többek között — ? 1963. május elsejéért 5 Szombathy István BARÁTI TALÁLKOZÓ EGERBEN ötlet. . . Merészség . . . Bátorság . . . Ügyesség . . . Izgalom . . . Erő . . . Báj . . . És mindez együttesen egy felejthetetlen délután emlékét jelenti majd május 1-én, amikor az Egri Városi Sporttelepen nagyszerű bemutatón találkoznak egymással a város és a Belügyminisztérium dolgozói. Mert kinek nem dobban nagyobbat a szíve, amikor motorosok repülnek a ,,levegőben”, vagy amikor a híres festőről elnevezett Koch-ötös robog a pálya salakján. Ilyenkor lehet hallani a zsúfolt nézőtérről: „Ez aztán igen. Lóháton állva hajtani négy tüzes paripát!” Látnivaló bőven less!A városi iskolák fiataljainak tornabemutatója, kerékpárverseny, lovas dzsigit és a hasonló eseményeken elmaradhatatlan kutyabemutató. Hogy melyik tetszik majd jobban? Erre szerdán délután az egriektől pontos választ kaphatunk majd. Egy biztos! A sok pompás műsorszám közül mindegyik tapsot arat. — hódításra készül és.][)• 999 Mint harci Ilii ez. . • táncukat járó indiánok a totemoszlopot, úgy ugrálják körül a teljes feketébe öltözött lánykák a testnevelő tanárt. — Vegyük tovább a gyakorlatot, csak még egy kicsit — könyörögnek, s kérő szavukkal és vágyódó pillantásaikkal ellentétben vadul forgatják a kezükben tartott, több mint egy méter hosszú botot. Doktor Jónáné azonban határozottan „nem”-et int és azt mondja: — Előbb lássuk, mit tudtok. /[ fll. ] szétreb-Sz „feketeserecsben s manó-hadrendbe áll. A botot két kezükkel maguk előtt tartják, várják a „parancsot”, amely nem késik soká. — .Rajta — kettő, három, négy. A botok meglendülnek, fönt, lent, oldalt suhannak. Gyakorlatot gyakorlat követ, ötven után már számolni sem lehet, mert gyors ütemben változnak az alakzatok is. A lányok azonban valóban értik a dolgukat, egyszerre mozdulnak, csak a fülükkel figyelnek, szemük puskázására — a tanárnő is végzi a gyakorlatokat — szinte nincs is szükség. A vezényszavak viszont meglehetősen furcsák, aki először hallja, szinte értelmetlennek véli. „Dupladupla __ koppan ... forgás — lemegy-fölmegy ... csavarás ... szorzótér... négyzet...” S közben még cseng az „egy-kettőhárom-négy”, meg a „nagyon kalimpálsz, tartsd ki, figyelj”. Maga a mozgás igen könynyed és vidám, s egyöntetűségével roppant imponáló. Amikor megemlítem ezt Jónánénak, nevetve mondja: - Ez mp semmizelje el, mi lesz majd augusztus 20-án. Kétszáz lány vonul fel a kivilágított Népstadionban, mindegyiken hosszú ujjú fekete trikó, fekete harisnyanadrág, fekete papucs. Ez lesz az „igazi” manóruha. Amikor felsorakoztak, minden fény kialszik, s a kis manók kezében piros és zöld fényű buzogányok, illetve fehér botok villannak fel, váratlanul felcsendül Bihari János „Bercsényi nótája”, s megkezdődik a „hódítás”. — A manók mind innen jönnek? — -innen hál. •m, is~kólánkban található „Manóország”. Kétszáznegyven ipari tanulónk készül az Országos Sportnapok központi sportünnepére, s közülük a 200 legjobb vesz majd részt a „Fények játékában”. — Hány gyakorlatelemet tartalmaz ez a feltűnően mozgalmas jelenet? — Szinte meg sem merem mondani... Csaknem háromszázat. Persze nem egyedül tanítom be, hanem Bokor Istvánné és Thury Lászlóné tanártársaimmal. Szerencsére a lányok ügyeset, fürgék és jó megfigyelők, úgyhogy nincs túlságosan nehéz dolgunk. No, ezt az utolsó kijelentést azért nem lehet százszázalékosan elfogadni, mert__ Nos, mert a sok tucat egymásbaolvadó részletet, a pontos sorrendet először a tanároknak is meg kellett tanulniok, no meg nem minden manó jóindulatú. Térrajz-változás közben egyikmásik szívesen kipróbálja az előtte állón, hogy „elég kemény-e” a bot vége, néha meg a tartalékok türelmetlenek. Most is, ahogy zajlott a jelenet, a padon ülők egyike fésülni kezdte a szomszédját. Persze a többiek mind ránéztek, hibáztak. Megkérdem tőle, hogy nagyon unalmas-e a várakozás, erre sírva fakad. Szipogva elfordítja a fejét, nem válaszol. A többiek körénk gyűlnek, mosolyognak. Szeretnénk közé kerülni — mondja Csabai Ildikó, egy fekete hajú manó’—, persze, hogy hosszadalmas, amíg ránk kerül a sor. A MOM 15-ös intézetének a tornaterme azonban ehhez a gyakorlathoz elég kicsi, egy sorba csak 8 lány fér. Mindig vannak tehát pihenők, még most is, amikor csak az 1/7 osztály tanulói vannak itt. — Az iskolának 1400 tanulója van és 62 osztálya. Viszonylag kicsi a 240-es keret, dehát mit tegyünk? — jegyzi meg Jóna Ernőné. — A betanítást csak kis csoportokban végezhetjük, s majd a nyár közepén, üdülőtáborozás keretében, próbáljuk meg kialakítani az egységes manóképet. Z. Vincze György „Menekülés" külföldre Elmosolyodik, s jókedvűen hunyorít: — Végül is megtaláltuk a megoldást. Április végén mindig elutaztunk. Szinte minden május elsejét Csehszlovákiában töltötte a Vasas. Akkoriban ott demokratikusabb volt az államrend, így hát örömmel mentünk a mienknél kicsit szabadabb levegőt szippantani. Játszottunk Trencsénben, Ungvárott, Losoncon, Kassán, Füleken, Nyitrán, Pozsonyban. Nagyszombatban, meg még sok más városban. Mindenütt nagy szeretettel fogadtak bennünket, mi örültünk, hogy ha nem is otthon, de legalább megünnepelhetjük május elsejét. Sose felejtem el például Trencsént. Zászló- díszben volt a város. Százával álltak az emberek a pályaudvar előtti téren. Ami-kor kiléptünk a pályaudvar épületéből, aszemközt emelkedő hegyoldal tiszta vörös volt a rengeteg zászlótól. Bizony, sok erőt, merítettünk mi annak idején ezekből a zászlókból, s az ottani munkások, elvtár-sak biztató szavaiból. De ugyanígy bejára ttuk Németországot is. Egyszer, már nem emlékszem, melyik városban, a vendég- látó csapat vezetői megkértek bennünket, hogy mi is vonuljunk fel május elsején. Persze, csak úgy ..civilben’’. Öröm-' mel tettünk eleget a kérésnek és a szép. 5 napos délelőttön együtt tüntettünk sok tízezer német munkással. . PIHENŐ - ÖREGÚR ! Sértődés ne essék, senkit semakarunk megbántani előrehaladott kora miatt. Ezért még azt is eláruljuk, hogy nem valamelyik embertársunkról, hanem két V négylábú „sporttársról” esik szó. Hőseink pedig az ünnep előtti Budapest-bajnokságon vi-sdáman ügettek a közönség elé, hogy homlokszíjjukba tűzött piros szalaggal köszönjék meg agyőztesnek járó elismerést. Két kitűnő ugrólovunk helyett (különösen nyelvi nehézségek miatt) lovasuk, az Újpesti s Dózsa versenyzője, Suti István nyilatkozik idei terveikről. — A hazai versenyeken kívül , jelentős külföldi találkozókra is készült kik az idén Öregúrral és a Pihenővel. Először június elején Bécs, majd Ostende, Rotterdam és Varsó, ahol igyekszünk megállni a helyünket. — Majd óvatosan hozzáteszi. — Természetesen csak akkor, ha visznek. "Alaposabb téli munka után bizakodó közöttünk a hangulat és —amiről csak nagyon halkan beszélünk — ha az idén jól szerepelünk, akkor talán még remélhetjük az olimpiai kiküldetést is. Hogyan is tartja a latin közmondás? — Nomen est ómen. De ez Suti paripáinak eseteiben úgy módosul, hogy Pihenő , öregúr. Reméljük, hogy ezzel a furcsának tűnő és mosolyra késztető kettős névvel még gyakrantalálkozunk, ha az ugró lovasok eredményeiről számolunk be. Tehát búcsúzunk: viszontlátásra minél gyakrabban Pihenő és Öregúr!