Népsport, 1964. április (20. évfolyam, 65-85. szám)
1964-04-19 / 77. szám
A TENKES KAPITÁNYÁTÓL Két vallomás a TEKÉRŐL H árom hónapon át ültek élvezettel és hétről hétre megújuló érdeklődéssel a felnőttek is a televízió-készülékek előtt, hogy figyeljék és átéljék az eredetileg gyermekek számára írt romantikus kalandfilm, „A Tenkes kapitánya” izgalmas történetét. A sajtó visszhangját megelőzve az egyszerű nézők — köztük a sportemberelv — között több olyan megjegyzés hangzott el, amelyeket a kritikákban olvashattunk. Az Esti Hírlap kritikusa — Hegedűs Tibor — például egyenesen kimondta: ha nincsenek jó mozgáskultúrájú színészeink, akik e műfajhoz tartozó verekedési vagy vívási jelenetekben teljes illúziót tudnak kelteni — várjuk meg, amíg lesznek... A Népszabadságban, más fogalmazásban, így jött ki Katona Ferenc tollából a kérdés: a kalandfilmben nagy szükség lett volna a színészek nagyobb fizikai ügyességére, lovagló, vívó és verekedő tudására, akrobatikus képességeire. Nyilván egyetért velünk az olvasó abban, hogy ez a probléma a sportújság hasábjaira is kívánkozik. A kérdés tüzetesebb elemzésénél azonban mélyebbre nézünk a különben sikeres filmnél. Először tehát keressük fel a film rendezőjét, Fejér Istvánt. A „kivárásra” válasza: nem várhatnak addig, míg felnő az új, sokoldalúan, sportbelileg is képzett színészgeneráció. A közönség ugyanis igényli és szereti ezt a műfajt. — A színinövendékek legtöbbje, ha kikerül az iskolából, magával hozza a fiatalsággal járó ügyességet, sportkészséget — folytatta a rendező. — A baj csak az, hogy ezeket az erényeket nem tartják meg később, elhíznak, nem ügyelnek az erőnlétükre, sporttudásuk megtartására. Mert ehhez kevés a reggeli torna — feltételezve, ha erre is futja az idejükből. ... Az egyik mérkőzésen ezt a kérdést felvetettük Kazimir Károlynak, a Thália főrendezőjének. Tanácsolta, hogy keressük fel a Színházművészeti Szövetséget, mert ott már elindult egy kezdeményezés, amely fejlődést jelent a múlttal szemben. Szekeres József, a szövetség munkatársa, átadta az általuk kiadott „Izometriás erőedzés” című sokszorosított levonatot, amelyet két szakember (Pálfai János és Rajki Béla) állított össze, s a már lezajlott előadássorozat anyagát tartalmazza, gyakorlatok illusztrálásával. A színészek részére rendezett előadások és a kiadvány azt a célt szolgálja, hogy művészeink otthonukban, naponta elvégzendő, néhány percig tartó önedzéssel fejlesszék izmaikat, gyarapítsák erejüket, és nem utolsósorban eltűntessék felesleges zsírlerakódásukat. Megjegyezve persze,hogy emellett a sportkészség fejlesztése, a mozgás és a testtartás javítása, szóval a rendszeres testedzés , a sportolás, megóvja művészeinket a nagy idegrendszeri túlterheléssel járó károsodástól is. Tehát egyedül az izometriás erőedzés nem csodaszer. Időhiány miatt viszont nem futja többre. Időhiány? ... Valóban ez a legnagyobb veszély, amellyel — a szerepen kívül — meg kell küzdeniük élvonalbeli, népszerű színészeinknek. Az egyik legmegterheltebb hivatás az övéké. Nincs szabad idejük, hogy magukkal — testük képzésével törődjenek. Színházi és filméletünk fejlődésével párhuzamosan az a helyzet, hogy hajnaltól késő éjszakáig leköti, bilincsben tartja őket a Szerepe a saját színházon, a szereptanuláson kívül a rádió, a szinkron, a film, a televízió és mindenütt a sok próba, hogy csak ezeket említsük. Nincs megállás! Valóban nincs? — vetettük fel az egyik érdekelt bennfentesnek. Érdemes-e vajon az idegfeszítő hajszában kockára tenni az egészséget, a népszerűséget és az alakítás hitelességét? Az illúziót! A nap huszonnégy órájából valamelyiket talán fel kellene áldozni a rendszeres testedzésért. — Lehetetlen — hangzott a válasz. — Egyszer, kétszer kihagy valamit az ember, és harmadszor már nem hívják... — És ha jönnek az újak, a testileg is sokoldalúan képzett, karcsú, izmos, ügyes, szép mozgású és atlétikusan képzett utódok, a főiskolából most kikerülők? A fiatal magyar Douglas Fairbanksek, Erős Flynnek, Batalovok, Jean Marais-k?__ — Talán a pár perces izometriás erőedzés is segíthet... hangzott kis sóhajjal a válasz. Utunk következő állomása — az utódjelöltek főhadiszállása — a Színház- és Filmművészeti Főiskola, adva volt. Az „utánpótlás” vezetője, Vadász László igazgató számára nem új a probléma. A lehetőségek keretei között mindent megtesznek, hogy a feljövő új színészgeneráció nevelésében a testkultúra is megfelelő helyet kapjon. A főiskola testnevelő tanárától különben részletes felvilágosítást kaphatunk. Kőszegi Jánost a tanulmányi épület egyik helyiségében találtuk. Nem éppen eszrelényi környezetben a harmadévesekkel most fejezte be a mozgástechnikai órát. Az óra végén három növendékkel — Csomós Máriával, Szersán Gyulával és Horváth Lászlóval — beszélgettünk. Csomós jeles tornásznő volt a gimnáziumban. Szersán sokoldalúan képzett sportember (a „Sodrásban” c. filmben megyei bajnokot alakított). Horváth a Bp. Művész labdarúgó-csapatának játékosa, a súlyemelés is kedvenc sportága. Mindhárman a rendszeres sportolás hívei. De már ők is benne vannak a taposómalomban, ők is az időhiányra panaszkodnak. Szerepelnek színházban, filmen. Keddi napjuk: reggel nyolckor kezdenek a főiskolán. Utána az Ódry-színpadon rendezői vizsga, majd a Madách bán Hamlet-próba, fél négykor újra Odry-színház, este fellépés. Éjjel tizenegy után tanulnak. Csaknem minden napjuk így fest. — Mikor sportolnak? — Reggel fél 7-től nyolcig. Vagy hajnalban úszunk a Sportuszodában. Szeretnénk lovagolni, de csak jövőre fogunk. Az első két évben vívtunk, most nem. Nincs tornatermünk, nehezen jutunk az uszodába. Pedig szükségünk lenne a rendszeresebb, erőteljesebb sportolásra... Jövőnk és szervezetünk igényli a sportot... A testnevelő tanár sajnálkozva említette, hogy a mozgástechnikai órákon kívül a testedzés alapját képező testnevelési órák nem szerepelnek a tanrendben. — Pedig a heti kétszer kétórás kötelező testnevelési óra mind a négy évfolyam hallgatói számára szinte életkérdés lenne. Az órarendi elfoglaltság jelenleg, sajnos, nem ad erre lehetőséget — Főiskolán!! talán egyetlen a világon, ahol a testnevelés nem kötelező tárgy ... Úgy látja színészgárdánkat, hogy a jelenlegi „hajtásban” sokan nem törődhetnek testi kultúrájuk fejlesztésével, ezért többnyire már 45—50 éves korukban kiégnek. Rendszeres fizikai mozgás nélkül szerinte elképzelhetetlen a hiteles színpadi alakítás. A nagyobb sportkövetelményeket támasztó filmszerepről nem is beszélve. A Tenkes kapitányától eljutottunk tehát a probléma feltárásának a végére. Hadd idézzük még Alekszandr Tairovnak, a Moszkvai Kamaraszínház híres főrendezőjének egyik könyvéből a következőt: „A test adja a színpadi alak plasztikus formáját...” A test, amely az ápolást, a képzést, a rendszeres sportmozgást igényli a színésztől talán még fokozottabban, mint mástól. És ez közügy? ... Az ígtért milliók és milliók szórakozását, örömét szolgálják a mi kiváló színművészeink. Fekete Pál a színész testkultúrájául Ha az ember Karcagon a város belseje felé halad és már majdnem eléri a főteret, egy nádfedeles ház előtt feltétlenül megáll. Nem amiatt az egy ház miatt, mert olyan nádfedeles, falusi ház több is akad Karcagon. Nem is azon van a látnivaló, hanem azon, amely közvetlenül a tőszomszédságában emelkedik az ég felé. Egy kétemeletes, korszerű lakóház. Az új épület még árasztja a friss festés és a friss mázolás illatát. Ebbe vegyül azután bele az ósdi vályogfal és A tanács háza egyik helyiségében találkoztunk a sportkör néhány vezetőjével. Kényelmesen elhelyezkedtünk az asztal körül. Ott volt Bártfai Sándor, a sportkör főtitkára, Sántha Sándor gazdasági vezető, aki egyben a birkózószakosztály edzője is és Pető Endre, a labdarúgó-szakosztály edzője, valamint Szöllősi István, a városi TS vezetője. Elindítottuk a beszélgetés fonalát. — Afelől szeretnénk tájékozódni, hogy milyen a sportélet a MEDOSZ-ban — kezdtük. Erre azután meglepő dolog történt. Az asztal körül ülők mosolyogva összenéztek. Bártfai Sándor főtitkár magyarázatba fogott: — Tulajdonképpen csak a neve MEDOSZ a sportkörnek, egyébként hívhatnák akárminek, mert a MEDOSZ-hoz már 1957 óta semmi köze. Akkor még megvolt a gépállomás és az szolgáltatta a sportkör anyagi alapját. A gépállomás megszűnésével a MEDOSZ beszüntette a támogatást. Jelenleg, hogy úgy mondjam a „levegőben lógunk”. Nincs igazi gazdája a sportkörnek. Sajnos, ennek a város sportolói isszák meg a levét. — Hát akkor hogyan tudják fenntartani magukat? — kérdeztük. Erre így válaszolt Bártfai: — Mivel a MEDOSZ-tól nem kapunk semmit, valamelyest emelkedett az állami támogatás. Ezt az összeget arányosan szétosztjuk az atlétikai, a birkózó-, az asztalitenisz- és a tekeszakosztály között. A labdarúgó-szakosztálynak nem jut ebből az összegből. Ez a szakosztály önmagát tartja el. —• Hogyan történik ez? — Itt elsősorban meg kell a korhadó nádfedél szaga. Különösen érdekes a kép: közvetlenül egymás mellett a dohosodó múlt és a friss leheletet árasztó jövő ... Ez a kép nem véletlenül lett a bevezetője annak a beszámolónak, amely az alábbiakban következik a Karcagi MEDOSZ sportköréről, említenünk a Lenin Tsz-t. A szövetkezet elnökhelyettese, Oláh János nagyon szereti, ha sportolnak a tsz fiataljai. Ezt azzal segíti elő, hogy rendszeresen támogatja anyagilag a sportkört. A zárszámadás után most is letette a garast az asztalra. Sajnos, nem mondhatjuk el ugyanezt a másik négy tszről. Ők azzal érvelnek, hogy van nekik saját sportkörük, elég azt támogatni. — El kell mondanom — folytatta Bártfai —, hogy ezeknek a tsz-sportköröknek csak labdarúgó-szakosztályuk van és a városi bajnokságért játszanak. Nem is lenne baj, ha komolyan is vennék. Edzőjük egyáltalán nincs és gyakran előfordul, hogy csak 7—8 játékossal jelennek meg egy-egy mérkőzésen. Ez alól csak a Május 1 Tsz a kivétel. — További anyagi forrásaink a rendezvények bevételei és a tagdíjak. Itt azonban egy kis bökkenő van. 276 tagunk közül, sajnos, nem mindenki fizet rendszeresen. Először Csókai István bácsi vállalkozott a tagdíjak beszedésére. Mivel többen is megtagadták a tagdíj fizetését, a vezetőség elé vitte az ügyet, és bejelentette, hogy nem vállalja tovább a dolgot. Utána Antal Rudolf nyugdíjast bíztuk meg. Sajnos, ő is ugyan úgy járt, mint Csókas bácsi és egy hónap után kijelentette, hogy ő bizony nem szégyenkezik, mert még a tehetősebbek is húzódoznak a fizetéstől. — Mit terveznek, hogy a jelenlegi helyzet lényegesen megjavuljon? — Erről talán a legtöbbet tudna mondani Szöllősi István — jegyezte meg Bártfai. Szöllősi István vette át a szót: — A városi pártbizottság, a tanács vezetősége is tud a sportkör jelenlegi helyzetéről. Éppen ezért a napokban ebben az ügyben értekezletet hívtak öszsze. Határozat is született, hogy a KISZ bevonásával létre kell hozni a város össz-szövetkezeti sportkörét. Ebbe bevonnák valamennyi tsz-t és kisz-t. Így azután elérnék azt, hogy a sportkör nagy tömegekre támaszkodhat, erősen megduzzad majd a taglétszám is, megerősödnek a szakosztályok. Továbbra sem zárkóznak el azonban attól, hogy a tsz-ek és a ktsz-ek saját sportkörrel is rendelkezzenek. A tehetségesebb sportolók azonban az össz-szövetkezeti sportkörben űzik majd kedvenc sportágukat. — Vezetőségi és szakoktatói szempontból milyen a helyzet? — kérdeztük. Erre ismét Bártfai Sándor adott felvilágosítást: — Egyik téren sem lehet panaszunk, mert akik vállalkoztak a vezetőségi munkára, azok ki is veszik a részüket minden kötelezettségükből. Ha létrejön a tervezett sportkör, akkor természetesen a vezetőséget is kibővítjük. Oktatói szempontból az a helyzet, hogy minden szakosztálynak van edzője. A labdarúgó-szakosztályban két edző is működik. Pető Endre oktató a 18-as keretű első csapattal foglalkozik, az ifjúságiaknak pedig Bajkó András oktató az edzőjük. Az ő érdeme, hogy az első csapatnak több mint ötven százaléka saját nevelésű, fiatal játékos. Este a földművesszövetkezet nagyvendéglőjében vacsoráztunk. Ez az egyetlen vendéglő, amelyik éjszaka zár a városban. Egy jól megtermett, mozgékony fiatalember szolgált fel. Miután az evőeszközöket és a pohár sört letette az asztalunkra, megkérdeztük tőle: — Sportol? — De még mennyire! — válaszolta látható lelkendezéssel —, a MEDOSZ-ban futballozom. Nemrégiben jöttem meg az edzésről. — Nem fáradt? — Hogy állnak a létesítményekkel? — A város ligetében, igen szép környezetben van a bekerített sportpályánk. A sportesemények után hideg-meleg vizes zuhanyozó áll a sportolók rendelkezésére. Egyedül a tekeszakosztálynak lehet panasza. Nekik ugyanis nincs versenypályájuk. Ha pályaválasztók, akkor mindig Szolnokra viszik az ellenfelüket. Ebben még az is baj, hogy ott pályabért kell fizetniök és ez erősen terheli a szakosztály költségvetését. Hiszszük, hogy ha a tervezett sportkör megalakul, akkor végre otthonhoz juthatnak tekézeink is. — Sportfelszerelések dolgában milyen a helyzet? • Erre Sántha Sándor, a sportkör gazdasági felelőse adta meg a pontos választ: — Jelenlegi felszerelésünk 61 146 forint értékű. Valamenynyi felszerelésünk igen jó állapotban van. Tavaly 12 ezer forintot költöttünk a felfrissítésre. Ebből többek között az atléták tíz új melegítőt kaptak. Ezután ismét Bártfai Sándor vette át a szót: — Az előbb elfelejtettem még valamit megemlíteni. Ahhoz, hogy iszazi közösségi sportéletet tudjunk kiemíteni, hiányzik egy megfelelő klubhelyiség. A városnak egyetlen nagyvendéglője van, de hát oda mégsem szoktathatjuk fiataljainkat. Mindent a jövőtől remélünk. Ezzel be is fejeződött a beszélgetés. Karcagi látogatásunk során még több apróságot is feljegyeztünk. íme: — Egyáltalán nem, sőt ilyenkor mindig frissebben tudok dolgozni. — Nem árt a késő esti munka? — Nem minden héten vagyok bent este. Váltakozva délelőtt és este dolgozom. Van időm kipihenni magam. Egy kényes kérdés következett: — A csapat tagjai járnak-e ide? — A közös vacsorákra összeösszejövünk, de szeszes italt csak ritkán és igen kis mértékben fogyasztanak. Ennek az a magyarázata, hogy Pető Endre bácsi edzőnk a vállalat vezetője, így hát mindenki a szem előtt van — hunyorított egyet hamiskásan. — Hogy hívják önt? — Mészáros Péternek... Itt félbeszakadt a beszélgetés, mert megérkezett Pető Endre edző, a vendéglő vállalatvezetője. Vele elegyedtünk beszélgetésbe. — Mióta foglalkozik a csapattal? — kérdeztük. — Hét éve vagyok az első csapat edzője, de más területen is dolgozom. A labdarúgó fegyelmi bizottság elnöke vagyok, ezenkívül amikor időm engedi. A Karcagi MEDOSZ labdarúgó-csapatában nem tűrik a játékosok fegyelmezetlen magatartását. Erre igen jó példa is akad. Az ősszel, az egyidényes bajnokságban a Törökszentmiklósi Fáklya elleni mérkőzésen, amikor az ellenfél már 2:1-re vezetett, Székely János, a csapat legidősebb játékosa és egyben csapatkapitánya megfelelA labdarúgó-csapat tagjai sokáig egy elég szűkméretű teherautón utaztak idegenbeli mérkőzésükre. Olyan szűkek voltak a deszkapadok, hogy a játékosok teljesen összepréselődtek és még mozdulni is alig tudA Karcagi MEDOSZ öt szakosztályának minősített sportolói a következőképpen oszlanak meg: minősített sportoló. Ehhez feltétlenül idekívánkozik, hogy Karcagnak 27 ezer lakosa van. Ha ezt vesszük tekintetbe, akkor kicsi ez a szám, labdarúgó-mérkőzést is vezetek a városi bajnokságban. Ezt annál is inkább szívesen teszem, mert alkalmam van megfigyelni a fiatal tehetségeket Sokat várok attól, hogy végre helyére teszik az egyesületünket. — Mennyi a csapat átlagos életkora? — E tekittetben jól állunk, mert 21 és fél év az átlagos életkor. — Milyen nehézségei vannak? — Nincs okom panaszra, mert megyei csapat létünkre már január 10-én megkezdhettük az alapozást és hetenként kétszer tornateremben, egyszer pedig a szabadban edzhettünk. Szorgalmasan jöttek a játékosok még a tsz-fiatalok is a szántóföldekről. Igen nagy segítségemre van Bajkó András,az ifjúsági csapat oktatója. Nagyon szeretnénk komoly eredményt elérni a megyei labdarúgó-bajnokságban, kezett magáról. Olyan sportszerűtlenséget követett el, amiért a játékvezetőnek ki kellett volna állítania. A játékvezető azonban csak figyelmeztette a játékost. A csapat edzője azonban nem elégedett meg ezzel, hanem lehívta a játékost a pályáról. És mi lett az eredmény? A vesztésre álló mérkőzést 3:2-re megnyerték. tak. Autóbusz bérelésre nem futotta a költségvetésből. Erre a játékosok lemondtak arról, hogy ebédet fizessen az egyesület és annak a költségét hozzátették az autóbuszköltséghez. Mindenki önállóan étkezett. Éppen ezért itt az ideje, hogy a tervezett útra lépjenek. Ez lehet a biztató jövő. Cikkünk bevezetőjében ezért említettük meg a nádfedeles házat és a korszerű emeletes épületet. Bizonyos, hogy ha a korszerűt meg lehetett valósítani az építkezésben, miért ne lehetne elérni ugyanezt a sportban is? Tarr István Vasárnap, 1964. április 19. ^ §£SI SXff AHOL GAZDÁT KERES I^CIf QbC&Sff ECV GAZDÁTLAN SPORTKÖR Hívhatnák akárminek, csak éppen MEDOSZ-nak nem A vendéglőben nem sok örömük van a labdarúgóknak Fegyelmezés A játékosok áldozatkészsége Egy kis statisztika asztalitenisz: 16 atlétika: 18 birkózás: 42 labdarúgás 55 teke: 20 v összesen: 151 11 tokiói utazást sorsolnak ki a totóban A Sportfogadási és Lottó Igazgatóság a 17. és 18. fogadási hétre meglepetésszerűen, rendkívüli totó-ajándéksorsolást írt ki. A nyereményeket azok között sorsolják ki, akik az április 26-i, illetve május 3-i játékhéten 12 találatot érnek el, a nyeremény: egy-egy tokiói utazás. A szerencsés nyertesek Budapestről Moszkván keresztül Habarovszkig repülőn teszik meg az utat. Nakodka kikötőig vonattal mennek, innen pedig a Türkménia szovjet hajóval folytatják útjukat Tokióba. A társasutazáson részt vevők tengerentúli programjuk keretében megismerkednek Tokió nevezetességeivel, részt vesznek az olimpia egyes eseményein és kirándulásokon. Az utazás időtartama 27 nap. Az első teke Európa-bajnokság rendezési jogát Magyarország kapta. A nemzetközi szövetség, a FIQ választását elsősorban eddig elért kitűnő nemzetközi eredményeinknek köszönhetjük. A jó nemzetközi eredmények pedig nagyrészt két embernek: Ballagó Gézánének és Szabó Józsefnek, a Bp. Előre két kitűnő versenyzőjének nevéhez fűződnek. A sorsjátékos véletlene: a két keresett személy éppen egymással szemben áll. Hajlongva, gurítva, dobálva cserélgetik a kezükben levő labdát. Edzés van a Sportcsarnok egyik kis termében. A tekeválogatott-keret rendes heti edzéses labdákkal. Huszonkét ember, huszonkét labda és önfeledt jókedv. Aztán befejeződik. Félreülünk. Mindketten mosolyognak, amikor megtudják, miről van szó. Ballagó Gézáné nevetve kérdezi: „Tehát vallomás?” Igen. Valami olyasmi kellene. Két vallomás. Két ember vallomása — a tekéről. — A teniszpályáról keveredtem a tekéhez. Szórakozásból kezdtem, aztán megtetszett. Ottragadtam. Éppen akkor alakult meg a Magyar Rádió női tekecsapata, rögtön egyesülethez is jutottam. Egyébként azt hiszem, egy kicsit sablonos ez a történet. Ahogyan én tudom, szinte valamennyi tekéző más sportággal foglalkozott először. — Nos, bár én a teniszezéssel kezdtem, meg kell mondanom, soha nem bántam meg, hogy hűtlen lettem hozzá a tekézés miatt. Talán akkor is ezt mondanám, ha időközben nem érek el jó eredményeket, nem lettem volna válogatott és világcsúcstartó. Persze azért jobb, hogy így történt. Tíz éve, 1954- ben volt az első női válogatott mérkőzés, s én is bekerültem a csapatba. Az osztrákok ellen játszottunk és győztünk. Győztünk! Gondolom mindenki érzi, mi az: először válogatottnak lenni és győzni. Méghozzá idegenben. — Aztán 1959-ben, Bautzenben második lettem a világbajnokságon egyéniben, s a csapatversenyek során megdöntöttem az addig fennállt világcsúcsot 441 fával. Pozsony? ... Sötét folt versenyzői múltamban. Nem, nem azért, mert elvették tőlem a világcsúcstartói címet, hanem, mert rosszul szerepeltem. Kicsit megroppantott a világbajnokság. Most lehet, hogy be sem kerülök a csapatba ... Bár... talán... ez Tulajdonképpen egy kellemetlen betegségnek köszönhetem, hogy tekézni kezdtem. Furcsa, de így van. Labdarúgó voltam 1947-ig Szegeden, a móravárosi csapatban, s Csikarral játszottam együtt. Amikor megbetegedtem és abba kellett hagynom a focit, tekézni kezdtem, volt ugyanis egy kuglipálya if a lakásunk közelében. Már gyerekkoromban is sokat lődörögtem ott, állító fiú voltam. Mindig jól jött egy kis zsebpénz. Betegségemből felépülve erre a sportra „fanyalodtam”, aztán részben a kezelőorvosom, Ladvánczky dr. tanácsára, aki nagy tekéző volt, beiratkoztam a szakosztályba. Így kezdtem versenyezni. — Az Előrébe már mint „menő” kerültem 1950-ben. Prágában, 1949 őszén léptem először pályára a magyar színekben, 811 fát ütöttem. Akkoriban ez nem volt rossz eredmény. Azóta állandó tagja vagyok a válogatott keretnek. Minden nemzetközi találkozón indultam, eddig talán harminchét alkalommal. Harmincnyolc éves vagyok, legjobb eredményemet két évvel ezelőtt Pozsonyban értem el, világbajnok lettem. Pályafutásom legnagyobb élménye az 1951-es romániai találkozóhoz fűződik. Kilencven fás hátrányt dolgoztam le, s győzelemhez segítettem a csapatot. — Örülök, hogy itt, Budapesten lesz az EB és, hogy ehhez egy kicsit én is hozzájárulhattam. Bár, ugyanakkor félek is. Attól tartok, túl sokat vár majd tőlünk a közönség és mi csak annyit tudunk nyújtani, amenynyire képesek vagyunk. Ez utolsó megjegyzéshez kapcsolódjék a befejezés is: nem várunk tőlük többe, mint amire képesek. Mint amire képesek voltak eddig. Kocsis L. Mihály