Népsport, 1964. július (20. évfolyam, 130-151. szám)

1964-07-28 / 149. szám

UJ Ém­PATKOMTOK ! Mire nyújt reményt egy szabálymódosítás? Faragó Benjámin, a tatabányaiak válogatott pehely­súlyú cselgáncsozója, szép eredményt ért el­ a hét végi tá­­­­jékoztató versenyen, mindenkit legyőzve került az első helyre. . — Az idén érettségiztem — nyilatkozott győzelme után —,s bizony a nyár elején sokat kellett a tankönyvekkel foglalkoz­nom, persze, az edzésidő terhére. Az idén kettőzött erővel végzem a felkészülést. Az én súlycsoportomban ugyanis eddig­­ nem rendeztek nemzetközi versenyeket, s így, bár válogatott­­ voltam, külföldi ellenféllel nem mérkőzhettem. Nem rég módo­ I sították a szabályzatot, s ha most is kiharcolom a válogatott- s­ságot, talán kijutok az EB-re is .. . . Helyes-e öt napon belül két 20 km ? Ezt a kérdést tettük fel a debreceni Göri Istvánnak, a­ki szerdán még Lengyelországban vett részt 20 km-es gyalogló- I­­ versenyen, s vasárnap reggel már a Pasaréti úti pályán állt I rajthoz újabb 20 km re.­­ — Nagyon szeretek versenyezni, s iparkodtam kihasználni I az alkalmat — válaszolta —, hiszen most hat hétig nem lesz I 1 versenyem. Lengyelországban az elején nem nagyon ment, az i­­ egyenetlen talajon nem tudtam megfelelően kitámasztani, de 15­0 km után már nagyon jól „hajtottam”. Gondoltam, ma jobb 9­0 időt érek el. Sajnos, ez nem sikerült. Ebben része van annak is, hogy Lengyelországból előbb hazautaztam Debrecenbe. On­­nan csak szom­­bat este indultam el a versenyre, de hálóko- I csit nem kaptam, s így az egész éjjeli utazás és nem alvás bi- s­zony nem használt.­­ Szép a versenyzési kedv, de nem minden áron. Remél­hető, hogy a szívós debreceni fiú kipiheni a szokatlan kö-­­ rülménye­k miatti megterhelés fáradalmait, s az további fel- s készülésében nem fog komoly zavart okozni.­­ Tanulhatunk a zschopauiaktól ■ : Vasárnap hatalmas fölénnyel győztek a Népligetben az NDK go­kart versenyzői. Simon Miklós a Magyar Autóklub­­ sportbizottságának tagja, a következőket mondta a ver- vr­seny után: — Van mit tanulnunk az NDK versenyzőitől. A Zschopau- I ban gyártott motorok, vagyis az MZ-k nagyon gyorsak. A na­­­­gyobb teljesítményű gépek természetesen magasabb szintű I­I M­iért sántikál a 12:6 vezetést is igényeltek. Most az lenne az elsőrendű feladat, hogy fokozzuk a magyar Danuvia gépek gyorsaságát. Jók a ver-­­­ senyzőink, de láthattuk vasárnap, hogy gépeink bizony még­­ lassúak.­­Nehéz ügy. Mert ki mondaná, hogy nincs szükség nemzetközi versenyekre, különösen most, a világbajnokság előtt. Igenis szükség van rájuk, de csak ak­kor, ha ezek használnak az ügy­nek. Sajnos, ez az utóbbi sem hasz­nált. Versenyzőink lehengerelték az NDK fiataljait. Nagyon jól tudjuk, hogy milyen erős az NDK pályasportja, nagyon jól tudjuk, hogy legjobb négyezres csapatuk nemrég fantasztikus időt (4:32.7) futott, az itt szere­pelt együttesük pedig csak 4:52.2-re volt,,J?,gimes. Szóval ezúttal sem sikerült méltó ellenfeleket kiállítani a legjobb magyar versenyzők el­len. Most már sejtjük: nem a véletlen műve ez a sorozat­jelenség. Hiba van a nemzet­közi versenyek szervezésében, a másik hiba pedig az, hogy pályasportunknak még nincs meg külföldön a kellő tekinté­lye. Orvosolni kellene ezt a hi­bát, jobb szervezéssel, és a te­kintélyt is meg kell szerezni. Még egy tanulság: csak olyas­mire költsük a pénzünket, ami hasznos. Mindettől függetlenül a ma­gyar versenyzők mindent meg­tettek a két nap alatt. Jól haj­tottak a repülők. Baranyecz az 1000 méteren, Láng a 4000 mé­teres egyéniben, s négyezres csa­patunk, ha nem is csúccsal, de igazolta, hogy már sorozatban is képes a 4:41 körüli időkre. Sajnos, most sem lettünk sokkal okosabbak. Az ellenfelek nem préselték ki legjobbjaink­­ból a maximumot, így hát to­vábbra is talány, hogy hol van legjobbjaink képességeinek felső határa. Kinek panaszkodjunk? Kinek mondjuk el a magyar kerékpá­ros pályaversenyzők sokéves fáj­dalmát, amit az vált ki, hogy bármennyire is gyakoriak a Mi­­lenárison a nemzetközi verse­nyek, azok nem használnak so­kat, mert csak elvétve látogat el hazánkba igazán jóképességű versenyző. Kinek panaszoljuk el a nézők keservét, hogy nagy hűhót csap­va hívják ki őket a Millenáris nézőterére, ígérve, hogy most aztán igazán nagy versenyek lesznek, s a beígért nagy verse­nyek­­rendre elmaradnak. Be­csapva érzi­ magát­ ilyenkor a néző, s nem lehet csodálkozni zúgolódásán. Ilyen érzéseket válthatott ki az emberekből a Magyarország —NDK pályaviadal is. A német kerekesek egyetlen számban sem nyertek és még csak közel sem álltak a győzelemhez. Naív em­ber lenne az, aki most a 12:6-os fölényes győzelem után féltéglá­val verné a mellét, s azt bizony­gatná, hogy mégiscsak nagyon jók a magyar pályások. Nem rosszak a versenyzőink, de any­­nyira nem is jók, hogy ezt az eredményt valósnak ítéljük meg. Az ittjárt német versenyzők az NDK színeit képviselték ugyan, de hogy közel sem a legjobbak, azt az általuk elért eredmények is mutatják. Mint bennünk, úgy sok em­berben is felmerült a kérdés: — Szükség van-e olyan ver­senyekre, amelyek senkinek, te­hát sem a vendégeknek, sem pe­dig a vendéglátóknak nem hasz­nálnak? Nem kár-e a pénzért, nem költhetnénk-e hasznosabb­ra el az erre szánt összeget? Kedd, 1964. Július 28. 2 HALLGASSUK A SZÁMOKAT­­ az ifjúsági evezősbajnokságról Hát akkor beszéljenek a szá­mok A legutóbbi hét végén harminc bajnoki érem talált gazdára a csepeli Duna-ág Gubacsi-híd alatti szaka­szán, az ifjúságiak és ser­dülők országos evezősbaj­nokságán. Az érmeken 12 egyesület versenyzői osz­toztak a résztvevő 18 kö­zül. A legtöbb első helyet az Acélöntő nyerte, szám sze­rint 6-ot, 3—3 bajnokságot szerzett a Szolnok, a VM Csemege, a Csepel és a Bp. Honvéd. 2—2-t a Hajógyár, a Mohácsi TE, a Győri VM, a Győri Vízügy és az FTC, 1—1 bajnoki érmet vitt haza a Bp. Vörös Meteor és a Vasas. Tehát: 8 fővárosi egyesü­let összesen 21, s 4 vidéki 9 érmet harcolt ki ezen a baj­nokságon. Igen, ezek csak számok. Elis­merjük, az evezőssport iránt nem túlzottan érdeklődők szá­mára nem is valami érdekesek. Csakhogy a számok — mint azt már az időszámításunk előtt jóval felfedezték - nem hallga­tag fantomok, képesek beszélni is, érdekes dolgokat elmondani azoknak, akik értik nyelvüket. Hallgassuk, ezek most miket mondanak! „Kérem szépen, néhány évvel ezelőtt, ha egy-egy evezősbaj­nokság befejeztével statisztikai rendszerbe rendeződtünk, csak a főváros elsöprő sikerét hir­dethettük. Különösen így volt ez ifjúsági versenyeken. Büsz­kén kigömbölyödött hármas, né­gyes, ötös társaink álltak glé­­dában a budapesti egyesületek neve alatt. S ha vidékiek neta­­lántán felkerültek is a sorba, sovány és szerény egyes testvé­rünk, vagy legfeljebb — de ez oly ritka volt, hogy gondolko­zunk, mondjuk e — alázatos tartásba görnyedő kettes öcsénk húzódott meg nevük alatt. Igen, hozzászoktunk ehhez, s szinte már önkéntelenül sora­koztunk az ismert nevekhez. Most aztán, ezen a péntek, szombat, vasárnap valami fur­csa történt. Már pénteken kez­dett nekünk gyanús lenni. Egy­re, másra állított minket Má­tyás Tibor, a versenybíróság tit­kára a bajnokságokat jelző táb­lán, számunkra még oly isme­retlen nevek alá. Szolnok, Mo­hácsi TE, Győri Vörös Meteor, Győri Vízügy... De mi csak áll­tunk, vártuk, mi lesz ebből. Az lett, hogy vasárnap estére már jól táplált hármas testvérünk vigyázta a szolnokiak helyét, s a másik három vidéki egyesü­letnél is kettes öcsénk, mintha büszkébb tartással állt volna, mint eddig szokott. Hatos fivé­rünk volt köztünk a legidősebb, ő magyarázgatta: látjátok, meg­nagyobbodott a tábla, s figyel­jétek meg, ahogy évek nőnek az évekhez, egyre többen állhatunk a vidékiek neve mellé, jelezve sikereiket, ezt nevezik az embe­rek — ha jól emlékszem — egészséges fejlődésnek. Mi meg bólogattunk erre, hogy biztos így lesz, ha a hatos mondja." Hinni kell ebben és még töb­bet tenni érte, mint eddig! Öt nap mérlege a TORNÁBAN A tornászoknak bőven kiju­tott a kánikulából. Legnagyobb hazai versenyükön, a vasárnap zárult mesterfokú bajnokságon ebből a szempontból rendkívüli körülmények között versenyez­tek. Míg egyébként... Egyébként nem volt rendkí­vüli verseny az idei bajnokság. Záróversenye volt az olimpiai felkészülés egy hosszú szaka­szának. Támpontot adott arra nézve, hogy e kemény munká­val és nehéz versenyekkel zsú­folt hónapok nyomán meddig jutottunk, mennyire közelítet­tük meg tornában a kitűzött célt. A bajnokság - sajnos — a pontozás, a versenybírák műkö­dése szempontjából sem volt rendkívüli. Sok vitával, sok hi­bával volt teli az öt nap és ez nem emelte különösebben a bajnokság tekintélyét. Igaz vi­szont hogy ezúttal a pontozó­­bírák is — nemcsak a tornászok — a szokottnál nehezebb fel­adat előtt álltak. Az összevont bajnokság sajátosságánál fogva, egy-egy olimpiai szintű gyakor­latot gyakran egészen gyenge munka követett és megfordítva, és ember legyen a talpán, aki ennyire vegyes versenyben könnyen, gyorsan és biztosan eligazodik. A feladat nehézsége azonban semmiképpen sem in­­dokolta a gyenge megoldást. Általában elmondható - és nem ez volt a pontozás hibája —, hogy különösen­­ a férfimezőnyben meglehe­­t­­­tősen magasra értékelték a­­ gyakorlatokat. A női pon­­­­tozók már ennél sokkal­­ szigorúbban mértek — csak,­­­ sajnos, nem minden szeren­y egyazon szigorúsággal. Az persze természetesnek ve­hető, hogy hazai versenyben, egymás közt, mindig, mindenkor és mindenütt alább esik a mér­ce, mint nagy nemzetközi ve­télkedéseken. Csakhogy a baj­noki pontokat ennek figyelem­­bevételével kell néznünk. De, tulajdonképpen nem is a pontszám fontos számunkra, mi­után nem abszolút összehason­lítási érték. Hanem sokkal in­kább az, hogy versenyzőink ön­magukhoz viszonyítva miben és mennyit jutottak előbbre. A női mezőny, bár az élén elhatárol­ható különbséggel a válogatottak végeztek, egységével, általában kielégítő munkájával tűnt ki, és emelkedett magasan a férfi­gárda fölé. Itt a válogatottak nyomában egész sor olyan - még náluk is fiatalabb — ver­senyző haladt, akik iskolázott mozgásuk, rátermettségük ré­vén még sokra vihetik. Csak­nem minden csapat vonultatott föl egy-két ilyen „gyereket”, s volt az egyéni indulók közt is, például a BVSC képviseletében kettő. Ami válogatott tornásznőin­­ket illeti, a kötelező gyakorla­tok bemutatása során a várt teljesítményt nyújtották. Több­nyire megfelelő biztonsággal dolgoztak, de még mindig nem elég felszabadultan. "­ Látszott, hogy pontosan ^ tudják már az olimpiai­­ gyakorlatokat, nem is je- J lent különösebb megerőlte­­t tést számukra a szöveg '/ szerinti végrehajtás — és ^ ez nagyon megnyugtató. De híjával voltak még mindig ^ a könnyed magabiztosság­­^ nak, a játékosságnak, amely­­ plusz feltétlenül megkíván­­­­ható a jó szereplés érdeké­­­­ben. A könnyedség és bizonyos fokú bátorság hiánya ezúttal még­­inkább érződött szabadon válasz­tott gyakorlataik során. Ebben vétették a több hibát is. A ta­lajon kiválóan tornázó és egyéb­ként is nagyon jó átlagot nyújtó Ducza például feleslegesen le­egyszerűsített korlátgyakorla­tot mutatott be, Makray pedig lényegesen gyengébb kivitelű bátortalan gerendagyakorlattal szerepelt (előírtban is), mint ami­re képes, hogy csak két példát említsünk. A versenyről kapott összbenyomás egészében mégis kedvező. A válogatott keret tag­jai — talán csak Oroszi a ki­vétel — bár nem kimondottan jó formában versenyeztek, azért többnyire színvonalas gyakor­latokkal hívták fel magukra a figyelmet. A jó, biztonságos át­lagot tornázó Mák megérdemel­ten jutott a bajnoki cím birto­kába. A férfi mezőnyben nyoma sem volt fellelhető valamiféle egy­ségnek. Az élen, a válogatott keret tagjai élesen elhatárolód­tak annak ellenére, hogy közöt­tük sem mindenki tornázott egyformán jól. Mögöttük, a baj­nokság tanúsága szerint jelen­tős szakadék tátong, azután kö­vetkeznek csak a többiek.­­ Mint az eddigi versenye­­i­ken is mindenkor, most is is kiütköztek férfi tornászaink ^ hibái, gyenge pontjai. Ami ^ mégis némi derűlátásra ad ^ okot, az nem más, mint ^ hogy ezúttal meglátszott az ^ igyekezet nyoma is, hogy e '/. hibákat kijavítsák. Sós például észrevehetően sokat tett közmondásosan rossz nyúj­tógyakorlata „kivasalása” érde­kében, s ezzel egy lépést afelé, hogy hatszeres tornásszá váljék. Ugyanígy mozgolódás volt ész­lelhető a beugrások körül is, jóllehet a bajnok Aranyos nyúj­tón például most sem mert többet megkockáztatni, mint szokott sima szaltó­ leugrását. Ilyen és hasonló apróbb-nagyobb javítani való bőven akad még férfi tornászaink repertoárjá­ban. De ezzel együtt megvan a remény arra, hogy amit meg­kezdtek, mihamarabb be is feje­zik, kijavítják a javíthatókat. Csakúgy, mint tavaly, most is általános beszédtéma volt a baj­nokság ilyen formában való megrendezése. Többen szót emeltek az ellen, hogy az első­osztályú csapatbajnokságon, együtt a mesterfokon versenyző tornászokkal, követelmény az olimpiai előírt gyakorlat.­­ Ahhoz kétség nem fér, ^ hogy az olimpiai előírtat ^ megtanulni nem gyerek­­i játék, s ezzel versenyez- t tenni a magyar élgárdát. £ némi optimizmusra enged ^ következtetni. (Tévedések elkerülése végett: az I. osztály már az élhez számít.) A bajnokság azonban azt mu­tatta, hogy ahol dolgoznak e kétségtelenül magas szint el­éréséért, ott előbb-utóbb el is érik. A női mezőny idei hat csapata több is, jobb is volt a tavalyinál (csapatok voltak!) és általában megbirkóztak a szint­tel. Ezzel szemben a férfi me­zőnyben nem az olimpiai előírt gyakorlatok jelentették a nehéz­séget, hanem sokszor már az „ABC”. Óriáskört nyújtón, egy­szerű szaltót, stb. úgy véljük, meg lehet követelni elsőosztályú tornásztól biztonságos kivitel­ben. Ugyanakkor például éppen a szabadon választott nyújtó­gyakorlatok voltak szinte kivé­tel nélkül életveszélyesek, rosz­­szak — pedig nem az olimpiai szinthez igazodtak. Tehát: vi­tatkozni lehet a jövő évi ki­írásról és méltányosnak látszik némi enyhítés. De a lényeg ettől még nem változik. Akkor is a szint száll le, nem a szín­vonal emelkedik föl a szinthez. És ebben a dologban ez a döntő. Két váratlan rontás — két új név a bajnokok listáján. Jánosiné Ducza Anikó, Kovácsné Mák Gyöngyi, Aranyos István, Csányi Rajmund. (Szepes Béla rajza.) „CÉLTENISZ“­­ÉS AZ ÁTKA Ne tessék megijedni, nem va­lamiféle új sportágról van szó. Csupán a teniszjáték egyik — nálunk, sajnos, nagyon is elter­jedt formájáról... Valahogy így kezdődik: a já­tékos odaáll a tabella elé, és megnézi a sorsolását. „Az elsőt megnyerem” — mondja. „A másodikat is” — teszi hozzá, majd addig folytatja, ameddig nála esélyesebb ellenfélre nem bukkan. Akkor bejelenti: „Eb­ben a fordulóban pedig már ki­kapok.” Az egészben az a kísérteties, hogy legtöbbször szóról szóra beválnak ezek a jóslatok. Nem, nem a földöntúli erők játszanak ebben közre, sokkal egyszerűbb a dolog. A jobbik játékos ugyanis, mivel kiszámolta, hogy neki nyernie kell, ennek meg­felelően küzd. A másik, mivel ő sem áll hadilábon a matema­tikával, kiszámolta, hogy veszít , és ennek megfelelően nem küzd... S az a győztes, aki egyik nap gumilabda ruganyos­ságával pattog a pályán, más­nap sétál a mérkőzésén, mert ott már nem kell nyernie. Ezt nevezzük „céltenisznek”. Miért káros ? Rengetegen játsszák — még a legjobbak között is akad egy­­kettő — és ezt az egész magyar teniszsport bánja. Ennek a tré­fás játéknak ugyanis az az átka, hogy mindenki elégedett lesz magával. Az meg sem fordul a teniszező fejében, hogy a job­bik ellen is teljes erőbedobással kell küzdeni. Abban igazuk van, hogy nem az a nagy do­log, ha valaki véletlenül „el­kapja” a jobbikot, de azt már nem akarják megérteni, hogy csak a szívvel-lélekkel folyta­tott teniszezés vezet oda, hogy holnap már ők legyenek a job­bak! Többek között ez a „céltenisz” okozta, hogy Magyarország 1964. évi teniszbajnokságának férfi egyes és páros döntője megle­hetősen alacsony színvonalon mozgott. A női számokban és a vegyespárosban szerencsésebben alakult a helyzet, ugyanis nagy­jából egyenlő tudású ellenfelek mérkőztek, s így nem tudták előre kiszámítani, ki lesz a győztes... Mit láttunk a versenyzőktől? De félre a tréfával. Az idei bajnokok közül Gulyás Ist­ván minden elismerést meg­érdemel ragyogó sorozatáért (ez volt kilencedik bajnoki címe, nyolcszor megszakítás nél­kül nyert), s különösen azért, mert nem elégszik meg azzal, hogy kimagaslik a magyar me­zőnyből, hanem dolgozik a nem­zetközi viszonylatban történő előbbrejutásért. Az idei verseny­­idény is bizonyítja, hogy a mun­kának megterem a gyümölcse... Polgár Erzsébet szintén azon kevesek egyike, akik élnek-hal­­nak a teniszért. S döntő pilla­natokban — mint amilyen ez a bajnoki finálé volt — ez a plusz eredményre is vezet. Legjobb fiatal teniszezőink a Galea Kupa miatt nem vettek részt a bajnokságon. A mögöt­tük következők közül elsősor­ban Szőke Péter és Szőcsik András érdemel dicséretet, külö­nösen korszerű, bátor és ered­ményes párosjátékukért. A középmezőny, amelynek felemelkedése minden bizonnyal az éljátékosokat is előrelépésre serkentené, igen nagy megterhe­lésnek volt kitéve ezen a ver­senyen. Három napon keresztül délelőtt-délután kellett játsza­niuk a versenyzőknek, noha ter­mészetesen néhány kivétellel nincsenek olyan helyzetben, hogy ennek megfelelően edzése­ket is végezzenek. Ráadásul a férfi számokban már a nyolcad­­döntők is három nyert játszmára mentek, s a rendezők különösen összesűrítették ezeknek a kriti­kus napoknak a műsorát. Ezenkívül is volt még néhány dolog, amelyben a verseny ren­dezősége nem állt feladata ma­gaslatán.­­ Az országos bajnokság a sportág legnagyobb és legjelentősebb hazai eseménye. Ennek megfelelő pályákat kellett volna hozzá biztosítani. Nem a Kisstadiont kifogásoljuk, hanem a csúszós, sérülésveszélyes pá­lyákat.­­ A veterán bajnokságra nem a legmegfelelőbb időpont az általában kánikulai meleget hozó július. Rossz volt látni a hőségtől szenvedő idő­sebb versenyzőket. Szerda du. VIS Araka-ÜGETŐ Szökőkút és búcsú Nem nagy eset, de megtör­tént. A Vízművek röplabdacsa­pata sokesztendős sikeres sze­replés után elbúcsúzott az NB II-től. Igen, kiesőnek is kell lenni, meg bennmaradónak is. A sportágban ismerősök legfel­jebb azon lepődnek meg, hogy az a csapat, amelyik mindig az első három között volt, hogyan csúszhatott le idáig... Nos, ez az, ami érdemel egy­két szót. Tanulságnak is, vigasz­nak is, hogy a rossz bizonyít­vány nem a játékosokon múlott. A történet rövid. Egy eszten­deje szökőkút építését határoz­ták el a röplabdapálya helyén. Ez a Vízművek vezetőségének természetes joga, hogy ott és akkor építsen szökőkutat — je­len esetben a hivatali épület udvarán —, ahol és amikor akar. A csapat pálya nélkül ma­radt. Hosszadalmas lenne rész­letezni az ígérgetések özönét; lényeg az, hogy a teljes baj­noki év elszaladt, s új pálya nem született. A mérkőzéseket kölcsönpályán játszották. Edzés és edző nem volt, így aztán az összeszokott és lelkes kis csapat búcsúra kény­szerült a jól ismert ellenfelektől, barátoktól, pályáktól. Egyikük­­másikuk a sporttól is, hiszen egy esztendő bosszankodása, ku­darca, ígérgetése egyáltalán nem erősítette az évek óta tisztes­séggel szolgált egyesület szere­­tetét. Ez történt tehát , ezek után az sem lehet meglepetés, hogy a tavalyi második helyezett — kiesett! Árva nyárfa áll magában... A hegyek között könnyű a turistaságot megszeretni, de Az az Alföld síkján ezerszer örül az ember annak, ha valahol a homoki erdők táján turistajelzést láthat. Mert van ám azért ott is sok és kedves kirándulási lehetőség, csak fel kell fedezni. Az Alföldnek is megvan a maga szép­sége, akárcsak a hegyeknek. Ott van például Szeged alatt a Tisza—Maros szögletében a vetyeháti öreg nyárfa. A kukorica­­táblák rengetege és part menti fák közül messzire kimagas­lik terebélyes lombja, s mint egy néma, vigyázó katona, oly méla nyugalommal vigyáz a megbékélt tájra. Törzse olyan vastag, hogy hat ember karja is alig öleli át. Fájában évtize­dek emléke él, ezüstös levele pedig a széllel játszadozva zenél. A Tanácsköztársaság utáni években az elnyomás ellen küzdő kommunisták ezen a helyen tartottak illegális találko­zókat a fasizmus elleni, forradalmi harc szolgálatában. Tör­ténelmi nevezetességű hely. Szebb, s kedvesebb kiránduló­­helyet, mint a vetyeháti öreg nyárfa környéke, nem is igen találni e vidéken. De mintha most kevesebb látogató volna, mint régen! Vagy csak a látszat ez? A nyárfa alján ugyanis feltúrt a gaz. Letörött ágak, gallyak hevernek dúsan, papír és konzervdobo­zok csúfítják a képet. Bizony kiábrándító! . . . A fa előtt emléktábla áll. Történelmi nevezetességének fel­­sorolásán kívül többek között azt is megtudjuk: a felszabadulás 15. évében emelte a Csongrád megyei Természetbarát Szövetség. Szép és dicséretes dolog. De úgy véljük, hogy a Csongrád megyei Természetbarát Szövetség, ha már egyszer — megérde­melten — kirándulóhellyé avatta, talán egy-két kisebb túrá­nak a megrendezése során , rendben is tarthatnál...

Next