Népsport, 1964. július (20. évfolyam, 130-151. szám)
1964-07-28 / 149. szám
UJ ÉmPATKOMTOK ! Mire nyújt reményt egy szabálymódosítás? Faragó Benjámin, a tatabányaiak válogatott pehelysúlyú cselgáncsozója, szép eredményt ért el a hét végi tájékoztató versenyen, mindenkit legyőzve került az első helyre. . — Az idén érettségiztem — nyilatkozott győzelme után —,s bizony a nyár elején sokat kellett a tankönyvekkel foglalkoznom, persze, az edzésidő terhére. Az idén kettőzött erővel végzem a felkészülést. Az én súlycsoportomban ugyanis eddig nem rendeztek nemzetközi versenyeket, s így, bár válogatott voltam, külföldi ellenféllel nem mérkőzhettem. Nem rég módo I sították a szabályzatot, s ha most is kiharcolom a válogatott- sságot, talán kijutok az EB-re is .. . . Helyes-e öt napon belül két 20 km ? Ezt a kérdést tettük fel a debreceni Göri Istvánnak, aki szerdán még Lengyelországban vett részt 20 km-es gyalogló- I versenyen, s vasárnap reggel már a Pasaréti úti pályán állt I rajthoz újabb 20 km re. — Nagyon szeretek versenyezni, s iparkodtam kihasználni I az alkalmat — válaszolta —, hiszen most hat hétig nem lesz I 1 versenyem. Lengyelországban az elején nem nagyon ment, az i egyenetlen talajon nem tudtam megfelelően kitámasztani, de 150 km után már nagyon jól „hajtottam”. Gondoltam, ma jobb 90 időt érek el. Sajnos, ez nem sikerült. Ebben része van annak is, hogy Lengyelországból előbb hazautaztam Debrecenbe. Onnan csak szombat este indultam el a versenyre, de hálóko- I csit nem kaptam, s így az egész éjjeli utazás és nem alvás bi- szony nem használt. Szép a versenyzési kedv, de nem minden áron. Remélhető, hogy a szívós debreceni fiú kipiheni a szokatlan kö- rülmények miatti megterhelés fáradalmait, s az további fel- s készülésében nem fog komoly zavart okozni. Tanulhatunk a zschopauiaktól ■ : Vasárnap hatalmas fölénnyel győztek a Népligetben az NDK gokart versenyzői. Simon Miklós a Magyar Autóklub sportbizottságának tagja, a következőket mondta a ver- vrseny után: — Van mit tanulnunk az NDK versenyzőitől. A Zschopau- I ban gyártott motorok, vagyis az MZ-k nagyon gyorsak. A nagyobb teljesítményű gépek természetesen magasabb szintű II Miért sántikál a 12:6 vezetést is igényeltek. Most az lenne az elsőrendű feladat, hogy fokozzuk a magyar Danuvia gépek gyorsaságát. Jók a ver- senyzőink, de láthattuk vasárnap, hogy gépeink bizony még lassúak.Nehéz ügy. Mert ki mondaná, hogy nincs szükség nemzetközi versenyekre, különösen most, a világbajnokság előtt. Igenis szükség van rájuk, de csak akkor, ha ezek használnak az ügynek. Sajnos, ez az utóbbi sem használt. Versenyzőink lehengerelték az NDK fiataljait. Nagyon jól tudjuk, hogy milyen erős az NDK pályasportja, nagyon jól tudjuk, hogy legjobb négyezres csapatuk nemrég fantasztikus időt (4:32.7) futott, az itt szerepelt együttesük pedig csak 4:52.2-re volt,,J?,gimes. Szóval ezúttal sem sikerült méltó ellenfeleket kiállítani a legjobb magyar versenyzők ellen. Most már sejtjük: nem a véletlen műve ez a sorozatjelenség. Hiba van a nemzetközi versenyek szervezésében, a másik hiba pedig az, hogy pályasportunknak még nincs meg külföldön a kellő tekintélye. Orvosolni kellene ezt a hibát, jobb szervezéssel, és a tekintélyt is meg kell szerezni. Még egy tanulság: csak olyasmire költsük a pénzünket, ami hasznos. Mindettől függetlenül a magyar versenyzők mindent megtettek a két nap alatt. Jól hajtottak a repülők. Baranyecz az 1000 méteren, Láng a 4000 méteres egyéniben, s négyezres csapatunk, ha nem is csúccsal, de igazolta, hogy már sorozatban is képes a 4:41 körüli időkre. Sajnos, most sem lettünk sokkal okosabbak. Az ellenfelek nem préselték ki legjobbjainkból a maximumot, így hát továbbra is talány, hogy hol van legjobbjaink képességeinek felső határa. Kinek panaszkodjunk? Kinek mondjuk el a magyar kerékpáros pályaversenyzők sokéves fájdalmát, amit az vált ki, hogy bármennyire is gyakoriak a Milenárison a nemzetközi versenyek, azok nem használnak sokat, mert csak elvétve látogat el hazánkba igazán jóképességű versenyző. Kinek panaszoljuk el a nézők keservét, hogy nagy hűhót csapva hívják ki őket a Millenáris nézőterére, ígérve, hogy most aztán igazán nagy versenyek lesznek, s a beígért nagy versenyekrendre elmaradnak. Becsapva érzi magát ilyenkor a néző, s nem lehet csodálkozni zúgolódásán. Ilyen érzéseket válthatott ki az emberekből a Magyarország —NDK pályaviadal is. A német kerekesek egyetlen számban sem nyertek és még csak közel sem álltak a győzelemhez. Naív ember lenne az, aki most a 12:6-os fölényes győzelem után féltéglával verné a mellét, s azt bizonygatná, hogy mégiscsak nagyon jók a magyar pályások. Nem rosszak a versenyzőink, de anynyira nem is jók, hogy ezt az eredményt valósnak ítéljük meg. Az ittjárt német versenyzők az NDK színeit képviselték ugyan, de hogy közel sem a legjobbak, azt az általuk elért eredmények is mutatják. Mint bennünk, úgy sok emberben is felmerült a kérdés: — Szükség van-e olyan versenyekre, amelyek senkinek, tehát sem a vendégeknek, sem pedig a vendéglátóknak nem használnak? Nem kár-e a pénzért, nem költhetnénk-e hasznosabbra el az erre szánt összeget? Kedd, 1964. Július 28. 2 HALLGASSUK A SZÁMOKAT az ifjúsági evezősbajnokságról Hát akkor beszéljenek a számok A legutóbbi hét végén harminc bajnoki érem talált gazdára a csepeli Duna-ág Gubacsi-híd alatti szakaszán, az ifjúságiak és serdülők országos evezősbajnokságán. Az érmeken 12 egyesület versenyzői osztoztak a résztvevő 18 közül. A legtöbb első helyet az Acélöntő nyerte, szám szerint 6-ot, 3—3 bajnokságot szerzett a Szolnok, a VM Csemege, a Csepel és a Bp. Honvéd. 2—2-t a Hajógyár, a Mohácsi TE, a Győri VM, a Győri Vízügy és az FTC, 1—1 bajnoki érmet vitt haza a Bp. Vörös Meteor és a Vasas. Tehát: 8 fővárosi egyesület összesen 21, s 4 vidéki 9 érmet harcolt ki ezen a bajnokságon. Igen, ezek csak számok. Elismerjük, az evezőssport iránt nem túlzottan érdeklődők számára nem is valami érdekesek. Csakhogy a számok — mint azt már az időszámításunk előtt jóval felfedezték - nem hallgatag fantomok, képesek beszélni is, érdekes dolgokat elmondani azoknak, akik értik nyelvüket. Hallgassuk, ezek most miket mondanak! „Kérem szépen, néhány évvel ezelőtt, ha egy-egy evezősbajnokság befejeztével statisztikai rendszerbe rendeződtünk, csak a főváros elsöprő sikerét hirdethettük. Különösen így volt ez ifjúsági versenyeken. Büszkén kigömbölyödött hármas, négyes, ötös társaink álltak glédában a budapesti egyesületek neve alatt. S ha vidékiek netalántán felkerültek is a sorba, sovány és szerény egyes testvérünk, vagy legfeljebb — de ez oly ritka volt, hogy gondolkozunk, mondjuk e — alázatos tartásba görnyedő kettes öcsénk húzódott meg nevük alatt. Igen, hozzászoktunk ehhez, s szinte már önkéntelenül sorakoztunk az ismert nevekhez. Most aztán, ezen a péntek, szombat, vasárnap valami furcsa történt. Már pénteken kezdett nekünk gyanús lenni. Egyre, másra állított minket Mátyás Tibor, a versenybíróság titkára a bajnokságokat jelző táblán, számunkra még oly ismeretlen nevek alá. Szolnok, Mohácsi TE, Győri Vörös Meteor, Győri Vízügy... De mi csak álltunk, vártuk, mi lesz ebből. Az lett, hogy vasárnap estére már jól táplált hármas testvérünk vigyázta a szolnokiak helyét, s a másik három vidéki egyesületnél is kettes öcsénk, mintha büszkébb tartással állt volna, mint eddig szokott. Hatos fivérünk volt köztünk a legidősebb, ő magyarázgatta: látjátok, megnagyobbodott a tábla, s figyeljétek meg, ahogy évek nőnek az évekhez, egyre többen állhatunk a vidékiek neve mellé, jelezve sikereiket, ezt nevezik az emberek — ha jól emlékszem — egészséges fejlődésnek. Mi meg bólogattunk erre, hogy biztos így lesz, ha a hatos mondja." Hinni kell ebben és még többet tenni érte, mint eddig! Öt nap mérlege a TORNÁBAN A tornászoknak bőven kijutott a kánikulából. Legnagyobb hazai versenyükön, a vasárnap zárult mesterfokú bajnokságon ebből a szempontból rendkívüli körülmények között versenyeztek. Míg egyébként... Egyébként nem volt rendkívüli verseny az idei bajnokság. Záróversenye volt az olimpiai felkészülés egy hosszú szakaszának. Támpontot adott arra nézve, hogy e kemény munkával és nehéz versenyekkel zsúfolt hónapok nyomán meddig jutottunk, mennyire közelítettük meg tornában a kitűzött célt. A bajnokság - sajnos — a pontozás, a versenybírák működése szempontjából sem volt rendkívüli. Sok vitával, sok hibával volt teli az öt nap és ez nem emelte különösebben a bajnokság tekintélyét. Igaz viszont hogy ezúttal a pontozóbírák is — nemcsak a tornászok — a szokottnál nehezebb feladat előtt álltak. Az összevont bajnokság sajátosságánál fogva, egy-egy olimpiai szintű gyakorlatot gyakran egészen gyenge munka követett és megfordítva, és ember legyen a talpán, aki ennyire vegyes versenyben könnyen, gyorsan és biztosan eligazodik. A feladat nehézsége azonban semmiképpen sem indokolta a gyenge megoldást. Általában elmondható - és nem ez volt a pontozás hibája —, hogy különösen a férfimezőnyben meglehettősen magasra értékelték a gyakorlatokat. A női pontozók már ennél sokkal szigorúbban mértek — csak, sajnos, nem minden szereny egyazon szigorúsággal. Az persze természetesnek vehető, hogy hazai versenyben, egymás közt, mindig, mindenkor és mindenütt alább esik a mérce, mint nagy nemzetközi vetélkedéseken. Csakhogy a bajnoki pontokat ennek figyelembevételével kell néznünk. De, tulajdonképpen nem is a pontszám fontos számunkra, miután nem abszolút összehasonlítási érték. Hanem sokkal inkább az, hogy versenyzőink önmagukhoz viszonyítva miben és mennyit jutottak előbbre. A női mezőny, bár az élén elhatárolható különbséggel a válogatottak végeztek, egységével, általában kielégítő munkájával tűnt ki, és emelkedett magasan a férfigárda fölé. Itt a válogatottak nyomában egész sor olyan - még náluk is fiatalabb — versenyző haladt, akik iskolázott mozgásuk, rátermettségük révén még sokra vihetik. Csaknem minden csapat vonultatott föl egy-két ilyen „gyereket”, s volt az egyéni indulók közt is, például a BVSC képviseletében kettő. Ami válogatott tornásznőinket illeti, a kötelező gyakorlatok bemutatása során a várt teljesítményt nyújtották. Többnyire megfelelő biztonsággal dolgoztak, de még mindig nem elég felszabadultan. " Látszott, hogy pontosan ^ tudják már az olimpiai gyakorlatokat, nem is je- J lent különösebb megerőltet tést számukra a szöveg '/ szerinti végrehajtás — és ^ ez nagyon megnyugtató. De híjával voltak még mindig ^ a könnyed magabiztosság^ nak, a játékosságnak, amely plusz feltétlenül megkívánható a jó szereplés érdekében. A könnyedség és bizonyos fokú bátorság hiánya ezúttal méginkább érződött szabadon választott gyakorlataik során. Ebben vétették a több hibát is. A talajon kiválóan tornázó és egyébként is nagyon jó átlagot nyújtó Ducza például feleslegesen leegyszerűsített korlátgyakorlatot mutatott be, Makray pedig lényegesen gyengébb kivitelű bátortalan gerendagyakorlattal szerepelt (előírtban is), mint amire képes, hogy csak két példát említsünk. A versenyről kapott összbenyomás egészében mégis kedvező. A válogatott keret tagjai — talán csak Oroszi a kivétel — bár nem kimondottan jó formában versenyeztek, azért többnyire színvonalas gyakorlatokkal hívták fel magukra a figyelmet. A jó, biztonságos átlagot tornázó Mák megérdemelten jutott a bajnoki cím birtokába. A férfi mezőnyben nyoma sem volt fellelhető valamiféle egységnek. Az élen, a válogatott keret tagjai élesen elhatárolódtak annak ellenére, hogy közöttük sem mindenki tornázott egyformán jól. Mögöttük, a bajnokság tanúsága szerint jelentős szakadék tátong, azután következnek csak a többiek. Mint az eddigi versenyeiken is mindenkor, most is is kiütköztek férfi tornászaink ^ hibái, gyenge pontjai. Ami ^ mégis némi derűlátásra ad ^ okot, az nem más, mint ^ hogy ezúttal meglátszott az ^ igyekezet nyoma is, hogy e '/. hibákat kijavítsák. Sós például észrevehetően sokat tett közmondásosan rossz nyújtógyakorlata „kivasalása” érdekében, s ezzel egy lépést afelé, hogy hatszeres tornásszá váljék. Ugyanígy mozgolódás volt észlelhető a beugrások körül is, jóllehet a bajnok Aranyos nyújtón például most sem mert többet megkockáztatni, mint szokott sima szaltó leugrását. Ilyen és hasonló apróbb-nagyobb javítani való bőven akad még férfi tornászaink repertoárjában. De ezzel együtt megvan a remény arra, hogy amit megkezdtek, mihamarabb be is fejezik, kijavítják a javíthatókat. Csakúgy, mint tavaly, most is általános beszédtéma volt a bajnokság ilyen formában való megrendezése. Többen szót emeltek az ellen, hogy az elsőosztályú csapatbajnokságon, együtt a mesterfokon versenyző tornászokkal, követelmény az olimpiai előírt gyakorlat. Ahhoz kétség nem fér, ^ hogy az olimpiai előírtat ^ megtanulni nem gyereki játék, s ezzel versenyez- t tenni a magyar élgárdát. £ némi optimizmusra enged ^ következtetni. (Tévedések elkerülése végett: az I. osztály már az élhez számít.) A bajnokság azonban azt mutatta, hogy ahol dolgoznak e kétségtelenül magas szint eléréséért, ott előbb-utóbb el is érik. A női mezőny idei hat csapata több is, jobb is volt a tavalyinál (csapatok voltak!) és általában megbirkóztak a szinttel. Ezzel szemben a férfi mezőnyben nem az olimpiai előírt gyakorlatok jelentették a nehézséget, hanem sokszor már az „ABC”. Óriáskört nyújtón, egyszerű szaltót, stb. úgy véljük, meg lehet követelni elsőosztályú tornásztól biztonságos kivitelben. Ugyanakkor például éppen a szabadon választott nyújtógyakorlatok voltak szinte kivétel nélkül életveszélyesek, roszszak — pedig nem az olimpiai szinthez igazodtak. Tehát: vitatkozni lehet a jövő évi kiírásról és méltányosnak látszik némi enyhítés. De a lényeg ettől még nem változik. Akkor is a szint száll le, nem a színvonal emelkedik föl a szinthez. És ebben a dologban ez a döntő. Két váratlan rontás — két új név a bajnokok listáján. Jánosiné Ducza Anikó, Kovácsné Mák Gyöngyi, Aranyos István, Csányi Rajmund. (Szepes Béla rajza.) „CÉLTENISZ“ÉS AZ ÁTKA Ne tessék megijedni, nem valamiféle új sportágról van szó. Csupán a teniszjáték egyik — nálunk, sajnos, nagyon is elterjedt formájáról... Valahogy így kezdődik: a játékos odaáll a tabella elé, és megnézi a sorsolását. „Az elsőt megnyerem” — mondja. „A másodikat is” — teszi hozzá, majd addig folytatja, ameddig nála esélyesebb ellenfélre nem bukkan. Akkor bejelenti: „Ebben a fordulóban pedig már kikapok.” Az egészben az a kísérteties, hogy legtöbbször szóról szóra beválnak ezek a jóslatok. Nem, nem a földöntúli erők játszanak ebben közre, sokkal egyszerűbb a dolog. A jobbik játékos ugyanis, mivel kiszámolta, hogy neki nyernie kell, ennek megfelelően küzd. A másik, mivel ő sem áll hadilábon a matematikával, kiszámolta, hogy veszít , és ennek megfelelően nem küzd... S az a győztes, aki egyik nap gumilabda ruganyosságával pattog a pályán, másnap sétál a mérkőzésén, mert ott már nem kell nyernie. Ezt nevezzük „céltenisznek”. Miért káros ? Rengetegen játsszák — még a legjobbak között is akad egykettő — és ezt az egész magyar teniszsport bánja. Ennek a tréfás játéknak ugyanis az az átka, hogy mindenki elégedett lesz magával. Az meg sem fordul a teniszező fejében, hogy a jobbik ellen is teljes erőbedobással kell küzdeni. Abban igazuk van, hogy nem az a nagy dolog, ha valaki véletlenül „elkapja” a jobbikot, de azt már nem akarják megérteni, hogy csak a szívvel-lélekkel folytatott teniszezés vezet oda, hogy holnap már ők legyenek a jobbak! Többek között ez a „céltenisz” okozta, hogy Magyarország 1964. évi teniszbajnokságának férfi egyes és páros döntője meglehetősen alacsony színvonalon mozgott. A női számokban és a vegyespárosban szerencsésebben alakult a helyzet, ugyanis nagyjából egyenlő tudású ellenfelek mérkőztek, s így nem tudták előre kiszámítani, ki lesz a győztes... Mit láttunk a versenyzőktől? De félre a tréfával. Az idei bajnokok közül Gulyás István minden elismerést megérdemel ragyogó sorozatáért (ez volt kilencedik bajnoki címe, nyolcszor megszakítás nélkül nyert), s különösen azért, mert nem elégszik meg azzal, hogy kimagaslik a magyar mezőnyből, hanem dolgozik a nemzetközi viszonylatban történő előbbrejutásért. Az idei versenyidény is bizonyítja, hogy a munkának megterem a gyümölcse... Polgár Erzsébet szintén azon kevesek egyike, akik élnek-halnak a teniszért. S döntő pillanatokban — mint amilyen ez a bajnoki finálé volt — ez a plusz eredményre is vezet. Legjobb fiatal teniszezőink a Galea Kupa miatt nem vettek részt a bajnokságon. A mögöttük következők közül elsősorban Szőke Péter és Szőcsik András érdemel dicséretet, különösen korszerű, bátor és eredményes párosjátékukért. A középmezőny, amelynek felemelkedése minden bizonnyal az éljátékosokat is előrelépésre serkentené, igen nagy megterhelésnek volt kitéve ezen a versenyen. Három napon keresztül délelőtt-délután kellett játszaniuk a versenyzőknek, noha természetesen néhány kivétellel nincsenek olyan helyzetben, hogy ennek megfelelően edzéseket is végezzenek. Ráadásul a férfi számokban már a nyolcaddöntők is három nyert játszmára mentek, s a rendezők különösen összesűrítették ezeknek a kritikus napoknak a műsorát. Ezenkívül is volt még néhány dolog, amelyben a verseny rendezősége nem állt feladata magaslatán. Az országos bajnokság a sportág legnagyobb és legjelentősebb hazai eseménye. Ennek megfelelő pályákat kellett volna hozzá biztosítani. Nem a Kisstadiont kifogásoljuk, hanem a csúszós, sérülésveszélyes pályákat. A veterán bajnokságra nem a legmegfelelőbb időpont az általában kánikulai meleget hozó július. Rossz volt látni a hőségtől szenvedő idősebb versenyzőket. Szerda du. VIS Araka-ÜGETŐ Szökőkút és búcsú Nem nagy eset, de megtörtént. A Vízművek röplabdacsapata sokesztendős sikeres szereplés után elbúcsúzott az NB II-től. Igen, kiesőnek is kell lenni, meg bennmaradónak is. A sportágban ismerősök legfeljebb azon lepődnek meg, hogy az a csapat, amelyik mindig az első három között volt, hogyan csúszhatott le idáig... Nos, ez az, ami érdemel egykét szót. Tanulságnak is, vigasznak is, hogy a rossz bizonyítvány nem a játékosokon múlott. A történet rövid. Egy esztendeje szökőkút építését határozták el a röplabdapálya helyén. Ez a Vízművek vezetőségének természetes joga, hogy ott és akkor építsen szökőkutat — jelen esetben a hivatali épület udvarán —, ahol és amikor akar. A csapat pálya nélkül maradt. Hosszadalmas lenne részletezni az ígérgetések özönét; lényeg az, hogy a teljes bajnoki év elszaladt, s új pálya nem született. A mérkőzéseket kölcsönpályán játszották. Edzés és edző nem volt, így aztán az összeszokott és lelkes kis csapat búcsúra kényszerült a jól ismert ellenfelektől, barátoktól, pályáktól. Egyikükmásikuk a sporttól is, hiszen egy esztendő bosszankodása, kudarca, ígérgetése egyáltalán nem erősítette az évek óta tisztességgel szolgált egyesület szeretetét. Ez történt tehát , ezek után az sem lehet meglepetés, hogy a tavalyi második helyezett — kiesett! Árva nyárfa áll magában... A hegyek között könnyű a turistaságot megszeretni, de Az az Alföld síkján ezerszer örül az ember annak, ha valahol a homoki erdők táján turistajelzést láthat. Mert van ám azért ott is sok és kedves kirándulási lehetőség, csak fel kell fedezni. Az Alföldnek is megvan a maga szépsége, akárcsak a hegyeknek. Ott van például Szeged alatt a Tisza—Maros szögletében a vetyeháti öreg nyárfa. A kukoricatáblák rengetege és part menti fák közül messzire kimagaslik terebélyes lombja, s mint egy néma, vigyázó katona, oly méla nyugalommal vigyáz a megbékélt tájra. Törzse olyan vastag, hogy hat ember karja is alig öleli át. Fájában évtizedek emléke él, ezüstös levele pedig a széllel játszadozva zenél. A Tanácsköztársaság utáni években az elnyomás ellen küzdő kommunisták ezen a helyen tartottak illegális találkozókat a fasizmus elleni, forradalmi harc szolgálatában. Történelmi nevezetességű hely. Szebb, s kedvesebb kirándulóhelyet, mint a vetyeháti öreg nyárfa környéke, nem is igen találni e vidéken. De mintha most kevesebb látogató volna, mint régen! Vagy csak a látszat ez? A nyárfa alján ugyanis feltúrt a gaz. Letörött ágak, gallyak hevernek dúsan, papír és konzervdobozok csúfítják a képet. Bizony kiábrándító! . . . A fa előtt emléktábla áll. Történelmi nevezetességének felsorolásán kívül többek között azt is megtudjuk: a felszabadulás 15. évében emelte a Csongrád megyei Természetbarát Szövetség. Szép és dicséretes dolog. De úgy véljük, hogy a Csongrád megyei Természetbarát Szövetség, ha már egyszer — megérdemelten — kirándulóhellyé avatta, talán egy-két kisebb túrának a megrendezése során , rendben is tarthatnál...