Népsport, 1964. november (20. évfolyam, 220-241. szám)
1964-11-01 / 220. szám
Az első név a mi ...Ott lógott és zöld’ ------------------------helyesebben —---------------------az ég és a medence vize felett. A vízilabdakaput tartó egyetlen szál vékony dróton csimpaszkodott, és úgy érezte: sem mászni, sem tartani nem tudja már tovább magát. A gyerekek, akikkel arra fogadott, hogy átmászik ezen a medence felett feszülő vacak drótkötélen egyik oldalról a másikra - az erőlködés vöröses függönyén át látta -, kint a parton egy csomóban vigyorogtak, a tízéves gyerkőcökhatárt nem ismerő, vidám kajánságával. Ő meg közben a kétségbeeséstől és a karjában hasogató fájdalomtól a legszívesebben ordítani szeretett volna. Látszólag nagyon kényelmes megoldás, ha egyszerűen beleengedi magát az uszoda lágy-kellemes, simogató vizébe, de éppen az volt a legrettentőbb a dologban, hogy tízéves létére még nem tudott úszni! Hiába szedte össze minden erejét, ujjai közül fokozatosan csúszott ki az ég felé a drótkötél, aztán zsupsz, a vízbe pottyant Megijedt, de ösztönösen mozgott a vízben, s minden segítség nélkül, krákogva, prüszkölve egyedül „úszott” ki a partra... Mikine elvesztette ugyan a fogadást, de ettől a -----------naptól kezdve nála szorgalmasabb látogatója nem volt az egri uszodának. Vállalkozó szelleme és igyekezete gyermekkora óta töretlen. Eddigi életénél kalandosabb, színesebb a legjobb magyar vízilabdázók közül talán csak Gyarmati Dezsőé lehet Az Eger vízilabda-csapatában 1953-ban kezdett védeni, addig csak úszott. 1954-ben felkerült Pestre az FTC-hez, amelynek egyébként jelenleg is tagja. 1956-ban már válogatott kerettag, csapatával megnyerte az országos bajnokságot. Melbourne-les hivatalosan Boros és Jened utazott a válogatottal, ám nem sokkal utánuk megérkezett Ausztráliába Ambrus „Copák” is. „Az ifjúkor utolsó bohósága volt ez a kiruccanás otthonról — jegyezte meg erről az időszakról Ambrus Miklós —, jól megkaptam érte a magamét!” tsz. töltött a kenguruk !százire távoli földrészén: _■-----------------csupa rosszul végződött kaland, szomorú változatosság és sok-sok kijózanító tapasztalat tette keserűvé a Melbourne-ben megevett kenyér ízét. Eleinte a General Motors melbourne-i lerakatánál gépeket kezelt, később pincérkedett, tányérokat mosott, kutyákat idomított, majd „gyorstalpaló” tanfolyamot végzett, s így egy darabig a melbourne-i Hotel Royal bárjában mixelhetett. A vízilabdázást azonban, bármilyen nehézséggel küzdött, nem hagyta abba. A Melbourne SC- ben játszott, a változatosság kedvéért — középcsatárt! 1958-ban Melbourne — Sidney — Djakarta — Aden — Szuez — Athén — Trieszt útvonalon hajókázott — mint hajópincér — hazafelé. A lelkileg bizony alaposan megrendült, illúzióiból kiábrándult fiút egyesületének vezetői és a barátai segítették újból talpraállni. Egészséges életkedve, a hazai környezet, őszinte visszafogadása a Sportuszodába, rövid idő alatt teljesen helyrehozta Ambrus Mikit. Megkomolyodott, felelőtlen tréfákra már nem vállalkozott többé. Az 1958-as budapesti EB-t szorongó szívvel a partról nézte végig. Abban az évben csak az FTC-ben játszott — ha kellett, középcsatárt, ha kellett, kapust. De 1959-ben már ismét válogatott! Hihetetlen erőfeszítéseket tett, a nagy igyekezet és az a tudat azonban, hogy nemigen bíznak meg benne, szeszélyessé tették a formáját. 1960-ban ismét lemaradt az olimpiáról. 1962-ben a lipcsei Európa-bajnokságon a svédek elleni két negyedet védett, így lett Európa-bajnok, de úgy érezte, mintha csak a formaság kedvéért kapta volna azt a svédek elleni kétnegyedes védesi lehetőséget. Számalmat^iJS^ --------------------nem futott zátonyra az egymás után eléje kerülő akadályokon. Kétszer anynyit edzett, mint a válogatott többi tagja, pedig 1960 óta a Jogtudományi Egyetem esti tagozatának hallgatója, sőt a Baromfiipari Országos Vállalat jogügyi irodájában, munkahelyén is igyekezett eleget tenni a hivatali követelményeknek. 1963-ban és 64-ben olykor már úgy védett a bajnoki mérkőzéseken, hogy egyszerűen nem lehetett neki gólt dobni. Az FTC kétszer egymás után megnyert bajnokságában nagy része volt. Az olimpiai felkészülés alatt, noha tudta, hogy csak tartalék lesz Boros „api” mellett, szinte kíméletlen elszántsággal edzett A nemzetközi porondon ugyan ebben az évben többnyire csak a B-válogatott és Budapestválogatott kapuját védte, de nemzetközi hírneve így is egyre nőtt, a fiúk teljesen megbíztak már benne. Tokióban ------------—kőzések előtt — nehezedett vállára a válogatott kapuja őrzésének felelőssége. Boros kézsérüléssel bajlódott nem vállalta a védést. Közvetlenül az olaszok elleni találkozó előtt, amikor rákerült a sor, háromnegyed órás kemény bemelegítéssel vezette le idegfeszültségét. A mérkőzésen döntő pillanatokban sem hibázott és nyert a csapat! Ambrus Miklós boldogsága a fellegeket verte. A neheze azonban még csak ezután következett! Az utolsó, a lélegzetelállítóan izgalmas, emlékezetes magyar-szovjet összecsapáson 2:1-es állásnál egészen közelről gólnak látszó lövést hárított - nagy üggyel-bajjal -, de utána megfordult a mérkőzés sorsa, 5:2-s győzelmükkel megnyerték az olimpiai bajnokságot. Nem volt hiábavaló a sok lemondás, a mérhetetlen mennyiségű edzés és áldozat. Ambrus Miklós olimpiai csapatunk egyik kiemelkedő egyéniségévé vált. Nála talán csak egy valaki volt boldogabb, a felesége itthon — Keresztes Márta, volt válogatott magasugrónő — aki két kis gyerkőcre is vigyáz a zuglói otthonban. Ambrus Miklós neve került fel a névsorban elsőként a Sportuszoda márványtáblájára, amely a magyar vízilabdasport 1964. évi olimpiai bajnokainak állít maradandó emléket, az előző olimpiák mellett... Ambrus Miklós vágya beteljesült! Azaz nem teljesen, hiszen még Mexikóban is bajnok szeretne lenni. Gallov Rezső "AMBRUS MIKLÓS* • Kopogásomra nem jön válasz. Talán rossz helyen járok? Nem, hisz amikor benyitok, ijedt sikoly, ösztönösen védekező mozdulatok s egy erélyes hang: — Ide nem szabad bejönni! Sebtiben bemutatkozom a fürdőruhás hölgyeknek, és bocsánatkérően mondom: — Pedig éppen ide jöttem. — És végig akarja nézni, amit csinálunk? — kérdezi kissé meghökkenve a határozott, ősz hajú nő. Nincsen időm még tiltakozni sem, mert az egyik részvevő más a gondolattól is megrémül, és elrohan. Általános zavar támad. Gyorsan bejelentem, hogy majd kint megvárom az óra végét, és kisietek a teremből. A 27-es ajtó mögött tovább folyik a kondicionáló testnevelés, amelynek még nem sikerült általánosan kedvelt elnevezést adni. Alaktartás, esztétikai torna, izomkarbantartó testnevelés, mozgásra szorulók szakszerű foglalkoztatása és még egy sor más név dívik. A tömegsportnak ez a formája még eléggé új dolog. Sétálok a folyosón, ahol friss mész- és festékszag lengedez. Most fejezték be a Bányászati Kutató Intézet belső tatarozását. A borsózöldre festett, vékony falak mögül áthullik a vezényszó: — Lábfejet be, a térdet kifordítani! Hasat be, a medence jó magasra kerüljön! Föl, le, föl, le! Kérdezem az egyik lépcsőmosó nőt, hogy gyakran van-e ilyen torna. Azt mondja, csak kedden. — És sokan járnak ide? — Hát mikor mennyien gyűlünk össze. — Izép,talán maga is? A testes, kissé őszülő, kedves arcú nő nevet. — Én is. Orvosi javaslatra. Fájt a derekam, a lábam, és hát ez a kövérség... De ajánlhatom mindenkinek... Jót tesz! Nem tudom, régen hogy volt vele, de most nagyon fürgén sikálja föl a rendkívüli munkát jelentő száraz mészdarabokat. Valószínű, hogy Forrás Lajosnénak tényleg használt a speciális testmozgás. Amikor kijönnek a többiek, őszinte érdeklődéssel kérdezgetem, hogy miért csinálják. — Nem akarok elmackósodni — mondja, aki először elszaladt. — Én még mindig ügyetlenke voltam — árulja el a másik. Egy zöldes szemű, jó alakú, barna fiatalasszony, dr. Máthé Lajosné meg egyszerűen azért jár ide, mert élvezi a tornát. Régen röplabdázott, kosarazott, de versenyezni nem szeretett. — Nagyon megkedvelték nálunk a kondicionálást — jegyzi meg Kisuczky Ferencné, aki részvevője és szervezője az egésznek. — Igaz, csak havi tizenöt forintot kell fizetnünk, mert a többi költséget a sportkör fedezi. A legszívesebben valamenynyien magyaráznának. A sportolás szinte rabul ejtette őket. Már nem elég a heti egyszeri testmozgás, már reggel és este is „kell” végezni néhány gyakorlatot. Mert a test ruganyossága mindenekelőtt. — Tulajdonképpen milyen mozgáselemeket tanulnak? — kérdezem a szemüveges, filigrán, de mozgékony Mirkovszky Máriától, aki évtizedek óta foglalkozik mozdulatművészettel és mozgásterápiával. — Női torna, gyógytornaelemek és jógalégzés szerepel a „tanrendben”. Elvem az, hogy ne legyen lógó has, görbe hát, ezért izomfűzőt alakítunk ki a megfelelő tornával. A csípőnél feleslegesek a kis pamflik, s a csigolyák körüli körszeleteknek rendben kell lenniük. Ez a titok nyitja. — Igen ám, de a panaszok különbözőek. — Annak megfelelően változnak a gyakorlatok is. A tanárnő magyaráz, s a tanítványok szinte áhitatosan hallgatják: íme, így is lehet közeledni a sporthoz! Z. Vincze György Férfiaknak belépni tilos! Végre itthon! Nem is tudom, hány megfogalmazásban hallottam ezt a gondolatot, amikor a KLM repülőtársaság Pierre Coubertin-ről elnevezett óriásgépe szerencsésen földet ért a Ferihegyi repülőtéren. . Végre itthon. Olyan volt ez, mint egy sóhaj, amely leküzdhetetlenül tört fel aversenyzőkből, az edzőkből és a vezetőkből. Mert gyönyörű volt a majdnem öthetes tokiói kaland, szép volt a sikereket hozó, izgalmas olimpia, gazdag élményeket nyújtott a japán házigazdák félelmetesen nagy metropolisza, de az ötheti távollét a szeretteitől, az otthontól, a megszokott hazai környezettől sem kis dolog. Sőt a honvágy már az indulást megelőző napokon elhatalmasodott mindnyájunkon, hogy az utazás folyamán egyre erősebbé váljék. Száguldás 1100 km-es sebességgel Remélem, megértettek bennünket japán házigazdáink, akik közül oly sokan megjelentek a tokiói Hanedarepülőtéren búcsúztatásunkra, hogy nem tudtunk már velük igaz szívvel foglalkozni. Gondolatainkat ekkor már teljesen az utazás kötötte le. Alig vártuk, hogy beszállhassunk a hatalmas repülőgépbe, s bár egyikünk sem lelkesedett különösképpen a repülőutazásért, mégis boldogok voltunk, amikor végre megremegett a gépmadár hatalmas törzse, és megkezdődött a rohanás, a száguldás az éjszakában előbb az északi sarkvidék, majd onnan Európa közepe felé. Amint gépünk a magasba emelkedett, nagy sürgésforgás támadt a folyosószerűen hosszú utasfülkében. Az utolsó pillanatokban kapott ajándékokat igyekezett mindenki valahogyan elhelyezni. Azoknak még csak könnyű volt a helyzetük, akiknek apró ajándékok jutottak, de igazán bajba kerültek, akiket a lanán ajándékozókedv hatalmas babákkal, méteres dobozokkal lepett meg. Lassan azért mindennek találtunk helyet, legfeljebb elhelyez- 1tt kedésünk vált egy hl kicsit szűkösebbé, a lábunkat tudtuk kevésbé kinyújtani, ▼ s a holland steward . ... dók és stewardessek nézték ránk rosszallólag, mikor észrevették hogy a szigorú oklom ellenére a felső polcokra kerültek súlyosabb csomagok. Hirtelen nagyot döccent a gép, mindenki riadtan ült a helyére. S megszólalt a kapitány megnyugtató hangja: — Nincs veszély, de mindenki csatolja be biztonsági övét__ Körülbelül negyvenperces „hullámvasutazás” következett. Hol fel, hol le, a félelmetes magaslégköri vihar úgy dobálta az óriási gépet, mint valami pihét. Volt is csend a fülkében, s néhányan bizony nagyon rosszul érezték magukat. De ez a nehéz időszak is eltelt, megnyugodott a gép repülése, ételek felszolgálását kezdték meg és nemsokára megtudtuk, hogy a rettentő erejű hátszél következtében gépünk — a KLM repülőtársaság történetében először — túlhaladta az óránkénti 1100 kilométeres sebességet. Kártyaparti az Északi-sark fölött Mindnyájan nagyon bágyadtak voltunk, amikor a gép leszállt a hófedte Anchorage-i repülőtérre. A mozgás azonban a váróteremben, a nézelődés a repülőtéri ajándékboltban s a frissítőként kapott Coca-Cola egy kicsit felélénkített bennünket, s javuló hangulatban vágtunk neki az Alaszkától Amszterdamig tartó kilenc és fél órás útnak. A csapat óriásai, Varjú Vili, Kozma, Ecser szokatlan fürgeséggel foglalták el az előtérben levő kényelmesebb helyeket és Pólyák Imrével kiegészítve heves snapszli-partiba kezdtek. Néhányan, mint például Szécsényi Jóska, tapasztalataik, élményeik feljegyzését folytatták, mások tokiói emlékeiket idézgették. A kedves, középkorú stewardess jókedvűen járkált körülöttünk, itallal-étellel kínálgatott bennünket, s igen nagy sikere volt a furcsa ízű, de határozottan üdítő paradicsomos koktélnak, amelyet a szépnem iránt különösen udvarias steward nagy készséggel kevergetett. Aztán ez a jókedvű időszak is eltelt, lassan a többség arra az elhatározásra jutott, hogy megpróbál aludni. Olyan is volt, akinek ez sikerült. Elhalványították az utastér világítását, megszűnt a jövés-menés, és töredelmesen bevallom, hogy senkin sem látszott egy cseppnyi megilletődöttség sem, amikor bejelentették, hogy tizenkétezer méter magasan most haladunk át az Északi-sark felett. Izgalmak Amszterdamban Aztán közeledtünk Amszterdam felé. Megkezdődött a sorállás a tisztálkodófülkék előtt, néhányan kipróbálták a stewardok által rendelkezésre bocsátott, elemmel működő villanyborotvákat. Reggelit kaptunk, majd figyelmeztettek bennünket, hogy kapcsoljuk be öveinket, leszállunk Amszterdamban. Nyugodtan ültünk a helyünkön, senki nem gondolt semmi rosszra, csak akkor illetődtünk meg kissé, amikor az ablakon át láttuk, hogy tejfelszerű ködfelhőkbe ereszkedünk bele, s ennek a fehér, füstszerű ködnek nem akar vége lenni. Egy váratlan döccenés, a gép erősen billegett egy kis ideig, de aztán megnyugodott. Megérkeztünk Amszterdamba. Csak később tudtuk meg, hogy leszállásunk nem is volt olyan zavarmentes. Az amszterdami repülőteret ugyanis sűrű köd borította, s gépünk előbb nem kapta meg a leszállási engedélyt. Már azon töprengtek pilótáink, hogy Londonba vagy Brüsszelbe vigyenek-e bennünket, mikor mégis felszólították a kapitányt, hogy kísérelje meg a leszállást. Sikerült! De hogy milyen kockázatos vállalkozás volt, azt csak abból tudtuk meg, hogy a gép személyzete az érkezés után a bejáratnál formálisan táncra perdült örömében. Az izgalmak a váróteremben folytatódtak. Előbb azt közölték, hogy fél órával később indul tovább a gépünk a rossz időjárás miatt, majd újabb félórás határidő következett. Egy kis csoportnak Horváth Zoli tartott előadást: — Ne izguljatok — mondta. — Én is itt vagyok a gépen, és csalánba nem üt a mennykő... Később azonban ő is közölte, hogy egy darabig — ha lehet — inkább nem ül repülőgépre. Már éppen belenyugodtunk, hogy alaposan késni fogunk, s kezdtünk elhelyezkedni a tranzitváróterem éttermének asztalai körül, mikor egyszer csak megszólalt a hangszóró, és felszólított bennünket a beszállásra. Ez a két óra már gyorsan eltelt, s talán egyetlen említésre érdemes pillanata az volt, amikor bejelentették, hogy gépünk áthaladt a magyar határ felett. A hatalmas fülkében hirtelen csend támadt, majd elemi erővel tört ki a tapsvihar. Magyar föld felelt A többit, a feledhetetlenül kedves és szép fogadtatást, a repülőtéri ünnepséget, a hozzátartozók és a sportbarátok őszinte örömét már olvashatták az újságban, hallhatták a rádióban, láthatták a televízióban. Engedjék meg azonban az újságírónak, aki végigcsinálta ezt a feledhetetlenül szép utat, ezt a,,gyönyörű,, bár néha idegölően izgalmas ,„sportkalandot” a magyar olimpiai csapat tagjaival, és igyekezett valamit visszaadni abból is, ami a sportversenyek számszerű adatai és tényei mögött mint indítékok vagy következmények szerepeltek, hogy e sorozat befejezéseként még egy megállapítást tegyen. Érdekes volt Tokió, szép és nagy élményeket adott az olimpia, az olimpiai láng sejtelmesen lobogó fénye az igaz sportszeretet ragyogásával vonta be a nagy verseny eseményeit és hőseit. Az egészben a legszebb mégis az út vége volt. A hazaérkezés, a becsületes helytállás, a jól végzett munka öröme. Az olimpiai láng kihunyt azon a hűvös, őszi szombat estén Tokióban, de fényét ezrek, százezrek, milliók hordozzák magukban mint a béke, az igaz emberség és a tiszta sportszeretet ragyogó jelképét. Magukkal hozták ezt a fényt olim ’piát megjárt sportolóink is, hogy eltéveszthetetlenül világítsa sportmozgalmunk fejlődésének útját az elkövetkező négy évben. Ardas Aladár Vége: OLIMPIAI LÁNG FÉNYÉNÉL XXXVI. Az út vége ÁrsiAl/ r Fények - jelképekA világosságot hozó égi vándor, a nap, az ember által csiholt tűz fényével, melegével előbb az életet jelentette, később a fény, az ész, a tudás jelképe lett. A sötétség mélységeiből feltörekvő szellem korát, a tudatlanságot lerázó embert „felvilágosultnak” nevezték el. A mécses, a fáklya a tudás, a haladás, a felszabaduló szellem szimbóluma lett. A forradalmi Kubában például ezzel a jelképpel zászlajukon indultak harcba az analfabétizmus ellen kisiskolások, diákok, tanárok és értelmiségiek. Nem kellett hozzá magyarázó szöveg: a lobogó láng, az értelem szétsugárzó fényét jelentette. Mostanában sok szó esett egy fáklyáról, amely a görögországi Olympiából indult el, és sok ezer kilométeres diadalút után érkezett meg Tokióba. Kézről kézre adták, míg végül a hirosimai diák meggyújtotta vele a Nemzeti Stadionban azt a lángot, amely két hétig szolgált hátteréül a világ sportoló ifjúságának nagyszerű küzdelmeihez. Jelkép ez a láng is: jelképe a barátságnak, a békének, a sportszerű küzdelmeknek, mindannak, amit az olimpiai eszme foglal magába. Jelképe az ember örök vágyának, amellyel a jobb, a szebb, a tökéletesebb felé törekszik, jelképe az egyenjogúságnak, a megértésnek. Az eszme, amelyet az olimpiai fáklya lángja jelképez, egyre terjed, tisztul, él és hat. Kitörölhetetlen nyomokat hagy az olimpiai játékok résztvevőiben, a nézőkben, és akarva, nem akarva, mindazokban, akik az olimpia ideje alatt a versenyek izgalmának légkörében élnek. Róma után az atlétikai pálya hőse, Wilma Rudolph még tüntetni volt kénytelen, hogy fekete bőrű társaival együtt ne csak a versenypályán küzdhessen egyenrangú félként fehér honfitársaival, hanem az élet minden területén velük azonos jogokat élvezhessen. Lehet, hogy Hayesnek és a többi kitűnő amerikai néger versenyzőnek még sokáig kell folytatnia ezt a harcot. Győzelem lesz, ha egyszer mindenütt a világon egyenlők lesznek egymás, és a törvény előtt az emberek, függetlenül attól, hogy milyen a bőrük színe. Ebben a győzelemben pedig, része lesz az olimpiai, eszmének is.. . -Érdekes párhuzamot von-ni a tudást és az olimpiai gondolatot jelképezőláng között. Nem is párhuzamosságról, inkább azonosságról beszélhetünk. Hiszen az olimpiai fáklya is a tudás, a felvilágosult szellem diadalát hirdeti , négyévenként a rendező ország stadionjaiban. A tudást köszönti, amelyről bizonyosságot tenni gyűlnek össze a legjobb sportolók. A felvilágosult szellemet jelképezi, amely visszautasítja a nemzeti, a faji, a vallási megkülönböztetés szellemi sötétséget jelző tételeit. Kifejezi azt is, hogy a sport az egyetemes kultúra része, attól el nem választható. Az a láng, a valóságban ugyan ,megszűnt lobogni ott a tokiói Nemzeti Stadionban, de a gondolatok, amelyeket jelképezett, tovább élnek mindazoknak, akik szeretik a sportot és felismerik embert és eszmét formáló erejét. Legközelebb csak négy év múlva lobban fel újra, de láthatatlanul is figyelmeztet: a sport nem lehet csak a test edzésének, tökéletesítésének eszköze! A sport, az olimpia a szellemre is hatni tud — világnézetet alakít, kiteljesíti az emberben rejlő tehetséget, kibontja a benne szunnyadó képességeket. Emberebb emberré nevelhet, ha a jelképes láng fényénél nemcsak az érmek csillogását, a versenyzők fizikai teljesítményét látjuk meg, hanem azt az erőt is, amely harmóniát teremt az emberben. Így kell szívünkben őrizni az olimpiai lángot. Az olimpia - ünnep. Utána olyan hétköznapoknak kell következniök, amelyek során egyre több emberben teremtődik meg a testkultúra segítségével a harmónia. Ahogy a Nap mindenkit egyformán melegít, mindenkinek egyformán világít, úgy legyen mindenkié a kultúra, és benne a sport. Nálunk ennek megvalósításához minden lehetőség adva van. De még igen sok a tennivaló. Munkára hát! Pap Kornélia Rajtakapott „bliccelő44 Ferihegy, csütörtök délelőtt __A repülőtéri bejáratoknál szigorúan ellenőrzik a meghívókat, nehogy anélkül kerüljön valaki a vendégek közé. A korlátok előtt fotósok nézegetik a vidám hangulatú várakozókat, szemlátomást keresik a „témát". — Hát te kit vársz? — szólítja meg az egyik öt év körüli fiút az egyikük, készenlétben tartva fényképezőgépét. A vadászkalapos fiúcska először anyukájára néz, majd felbátorodva a biztató pillantástól, válaszol. — Az apukámat. — És hogy hívják az apukádat? — kíváncsiskodik tovább a fotoriporter. — Azt nem tudom — hangzik hosszú várakozás után a válasz. Vasárnap, 1964. november 1.3