Népsport, 1964. november (20. évfolyam, 220-241. szám)

1964-11-01 / 220. szám

Az első név a m­i ...Ott lógott és zöld’ ------------------------helyesebben —---------------------az ég és a medence vize felett. A vízilabda­­kaput tartó egyetlen szál vé­kony dróton csimpaszkodott, és úgy érezte: sem mászni, sem tartani nem tudja már tovább magát. A gyerekek, akikkel arra fogadott, hogy átmászik ezen a medence felett feszülő vacak drótkötélen egyik oldalról a másikra - az erőlködés vörö­ses függönyén át látta -, kint a parton egy csomóban vigyorog­tak, a tízéves gyerkőcök­­határt nem ismerő, vidám kajánságá­­val. Ő meg közben a kétségbe­eséstől és a karjában hasogató fájdalomtól a legszívesebben or­dítani szeretett volna. Látszólag nagyon kényelmes megoldás, ha egyszerűen beleengedi magát az uszoda lágy-kellemes, simogató vizébe, de éppen az volt a leg­rettentőbb a dologban, hogy tíz­éves létére még­­ nem tudott úszni! Hiába szedte össze min­den erejét, ujjai közül fokoza­tosan csúszott ki az ég felé a drótkötél, aztán zsupsz, a vízbe pottyant Megijedt, de ösztönö­sen mozgott a vízben, s minden segítség nélkül, krákogva, prüsz­kölve egyedül „úszott” ki a partra... Mikine elvesztette ugyan a fogadást, de ettől a -----------naptól kezdve nála szorgalmasabb látogatója nem volt az egri uszodának. Vállalkozó szelleme és igye­kezete gyermekkora óta töret­len. Eddigi életénél kalandosabb, színesebb a legjobb magyar vízilabdázók közül talán csak Gyarmati Dezsőé lehet Az Eger vízilabda-csapatában 1953-ban kezdett védeni, addig csak úszott. 1954-ben felkerült Pestre az FTC-hez, amelynek egyébként jelenleg is tagja. 1956-ban már válogatott keret­tag, csapatával megnyerte az országos bajnokságot. Melbour­­ne-les hivatalosan Boros és Je­ned utazott a válogatottal, ám nem sokkal utánuk megérkezett Ausztráliába Ambrus „Copák” is. „Az ifjúkor utolsó bohósága volt ez a kiruccanás otthonról — jegyezte meg erről az idő­szakról Ambrus Miklós —, jól megkaptam érte a magamét!” tsz. töltött a kenguruk !százire távoli földrészén: _■-----------------csupa rosszul vég­ződött kaland, szomorú változa­tosság és sok-sok kijózanító tapasztalat tette keserűvé a Melbourne-ben megevett kenyér ízét. Eleinte a General Motors melbourne-i lerakatánál gépeket kezelt, később pincérkedett, tá­nyérokat mosott, kutyákat ido­mított, majd „gyorstalpaló” tan­folyamot végzett, s így egy da­rabig a melbourne-i Hotel Ro­­yal bárjában mixelhetett. A vízilabdázást azonban, bármi­lyen nehézséggel küzdött, nem hagyta abba. A Melbourne SC- ben játszott, a változatosság kedvéért — középcsatárt! 1958-ban Melbourne — Sidney — Djakarta — Aden — Szuez — Athén — Trieszt útvonalon ha­­jókázott — mint hajópincér — hazafelé. A lelkileg bizony ala­posan megrendült, illúzióiból ki­ábrándult fiút egyesületének ve­zetői és a barátai segítették új­ból talpraállni. Egészséges élet­kedve, a hazai környezet, őszin­te visszafogadása a Sportuszo­dába, rövid idő alatt teljesen helyrehozta Ambrus Mikit. Meg­komolyodott, felelőtlen tréfákra már nem vállalkozott többé. Az 1958-as budapesti EB-t szo­rongó szívvel a partról nézte végig. Abban az évben csak az FTC-ben játszott — ha kellett, középcsatárt, ha kellett, kapust. De 1959-ben már ismét váloga­tott! Hihetetlen erőfeszítéseket tett, a nagy igyekezet és az a tudat azonban, hogy nemigen bíznak meg benne, szeszélyessé tették a formáját. 1960-ban is­mét lemaradt az olimpiáról. 1962-ben a lipcsei Európa-baj­­nokságon a svédek ellen­i két negyedet védett, így lett Európa-bajnok, de úgy érezte, mintha csak a formaság ked­véért kapta volna azt a svédek elleni kétnegyedes védesi lehe­tőséget. Számalmat^iJS^ --------------------nem futott zá­tonyra az egymás után eléje ke­rülő akadályokon. Kétszer any­­nyit edzett, mint a válogatott többi tagja, pedig 1960 óta a Jogtudományi Egyetem esti ta­gozatának hallgatója, sőt a Ba­romfiipari Országos Vállalat jogügyi irodájában, munkahe­lyén is igyekezett eleget tenni a hivatali követelményeknek. 1963-ban és 64-ben olykor már úgy védett a bajnoki mérkőzé­seken, hogy egyszerűen nem le­hetett neki gólt dobni. Az FTC kétszer egymás után megnyert bajnokságában nagy része volt. Az olimpiai felkészülés alatt, noha tudta, hogy csak tartalék lesz Boros „api” mellett, szinte kíméletlen elszántsággal edzett A nemzetközi porondon ugyan ebben az évben többnyire csak a B-válogatott és Budapest­­válogatott kapuját védte, de nemzetközi hírneve így is egyre nőtt, a fiúk teljesen megbíztak már benne. Tokióban ------------­—­kőzések előtt — nehezedett vállára a válogatott kapuja őrzésének felelőssége. Boros kézsérüléssel bajlódott nem vállalta a védést. Közvetle­nül az olaszok elleni találkozó előtt, amikor rákerült a sor, há­romnegyed órás kemény beme­legítéssel vezette le idegfeszült­ségét. A mérkőzésen döntő pil­lanatokban sem hibázott és­­ nyert a csapat! Ambrus Miklós boldogsága a fellegeket verte. A neheze azonban még csak ez­után következett! Az utolsó, a lélegzetelállítóan izgalmas, em­lékezetes magyar-­szovjet össze­csapáson 2:1-es állásnál egészen közelről gólnak látszó lövést hárított - nagy üggyel-bajjal -, de utána megfordult a mérkőzés sorsa, 5:2-s győzelmükkel meg­nyerték az olimpiai bajnoksá­got. Nem volt hiábavaló a sok le­mondás, a mérhetetlen mennyi­ségű edzés és áldozat. Ambrus Miklós olimpiai csapatunk egyik kiemelkedő egyéniségévé vált. Nála talán csak egy valaki volt boldogabb, a felesége itthon — Keresztes Márta, volt válogatott magasugrónő — aki két kis gyerkőcre is vigyáz a zuglói otthonban. Ambrus Miklós neve került fel a névsorban elsőként a Sportuszoda márványtáblájára, amely a magyar vízilabdasport 1964. évi olimpiai bajnokainak állít maradandó emléket, az előző olimpiák mellett... Amb­rus Miklós vágya beteljesült! Azaz nem teljesen, hiszen még Mexikóban is bajnok szeretne lenni. Gallov Rezső "AMBRUS MIKLÓS* •­­ Kopogásomra nem jön válasz. Talán rossz helyen járok? Nem, hisz amikor benyitok, ijedt si­koly, ösztönösen védekező moz­dulatok s egy erélyes hang: — Ide nem szabad bejönni! Sebtiben bemutatkozom a fürdőruhás hölgyeknek, és bo­­csánatkérően mondom: — Pedig éppen ide jöttem. — És végig akarja nézni, amit csinálunk? — kérdezi kissé meg­­hökkenve a határozott, ősz hajú nő. Nincsen időm még tiltakozni sem, mert az egyik részvevő más­ a gondolattól is megrémül, és elrohan. Általános zavar­ tá­mad. Gyorsan bejelentem, hogy majd kint megvárom az óra vé­gét, és kisietek a teremből. A 27-es ajtó mögött tovább fo­lyik a kondicionáló testnevelés, amelynek még nem sikerült ál­talánosan kedvelt elnevezést ad­ni. Alaktartás, esztétikai torna, izomkarbantartó testnevelés, mozgásra szorulók szakszerű foglalkoztatása é­s még egy sor más név dívik. A tömegsport­nak ez a formája még eléggé új dolog. Sétálok a folyosón, ahol friss mész- és festékszag lengedez. Most fejezték be a Bányászati Kutató Intézet belső tatarozását. A borsózöldre festett, vékony falak mögül áthullik a vezény­szó: — Lábfejet be, a térdet ki­fordítani! Hasat be, a medence jó magasra kerüljön! Föl, le, föl, le! Kérdezem az egyik lépcsőmosó nőt, hogy gyakran van-e ilyen torna. Azt mondja, csak kedden. — És sokan járnak ide? — Hát mikor mennyien gyű­lünk össze. — Izép,talán maga is? A testes, kissé őszülő, kedves arcú nő nevet. — Én is. Orvosi javaslatra. Fájt a derekam, a lábam, és hát ez a kövérség... De­ ajánlha­tom mindenkinek... Jót tesz! Nem tudom, régen hogy volt vele, de most nagyon fürgén si­kálja föl a rendkívüli munkát jelentő száraz mészdarabokat. Valószínű, hogy Forrás Lajosné­­nak tényleg használt a speciális testmozgás. Amikor kijönnek a többiek, őszinte érdeklődéssel kérdezge­tem, hogy miért csinálják. — Nem akarok elmackósodni — mondja, aki először elszaladt. — Én még mindig ügyetlenke voltam — árulja el a másik. Egy zöldes szemű, jó alakú, barna fiatalasszony, dr. Máthé Lajosné meg egyszerűen azért jár ide, mert élvezi a tornát. Régen röplabdázott, kosarazott, de versenyezni nem szeretett. — Nagyon megkedvelték ná­lunk a kondicionálást — jegyzi meg Kisuczky Ferencné, aki részvevője és szervezője az egésznek. — Igaz, csak havi ti­zenöt forintot kell fizetnünk, mert a többi költséget a sport­kör fedezi. A legszívesebben valameny­­nyien magyaráznának. A spor­tolás szinte rabul ejtette őket. Már nem elég a heti egyszeri testmozgás, már reggel és este is „kell” végezni néhány gya­korlatot. Mert a test ruganyos­sága mindenekelőtt. — Tulajdonképpen milyen mozgáselemeket tanulnak? — kérdezem a szemüveges, filigrán, de mozgékony Mirkovszky Má­riától, aki évtizedek óta foglal­kozik mozdulatművészettel és mozgásterápiával. — Női torna, gyógytornaele­­mek és jógalégzés szerepel a „tanrendben”. Elvem az, hogy ne legyen lógó has, görbe hát, ezért izomfűzőt alakítunk ki a megfelelő tornával. A csípőnél feleslegesek a kis pamflik, s a csigolyák körüli körszeleteknek rendben kell lenniük. Ez a ti­tok nyitja. — Igen ám, de a panaszok kü­lönbözőek. — Annak megfelelően változ­nak a gyakorlatok is. A tanárnő magyaráz, s a ta­nítványok szinte áhitatosan hall­gatják: íme, így is lehet köze­ledni a sporthoz! Z. Vincze György Férfiaknak belépni tilos! Végre itthon! Nem is tudom, hány megfogalma­zásban hallottam ezt a gondolatot, amikor a KLM repülőtársaság Pierre Coubertin-ről elnevezett óriásgépe sze­rencsésen földet ért a Ferihegyi re­pülőtéren. . Végre itthon. Olyan volt ez, mint egy sóhaj, amely leküzdhetetlenül tört fel a­­versenyzőkből, az edzőkből és a vezetőkből. Mert gyönyörű volt a majdnem öthetes tokiói kaland, szép volt a sikereket hozó, izgalmas olim­pia, gazdag élményeket nyújtott a ja­pán házigazdák félelmetesen nagy metropolisza, de az ötheti távollét a szerettei­től, az otthontól, a megszokott hazai környezettől sem kis dolog. Sőt a honvágy már az indulást megelőző napokon elhatalmasodott mindnyájun­kon, hogy az utazás folyamán egyre erősebbé váljék. Száguldás 1100 km-es sebességgel Remélem, megértettek bennünket japán házigazdáink, akik közül oly sokan megjelentek a tokiói Haneda­­repülőtéren búcsúztatásunkra, hogy nem tudtunk már velük igaz szívvel foglalkozni. Gondolatainkat ekkor már teljesen az utazás kötötte le. Alig vár­tuk, hogy beszállhassunk a hatalmas repülőgépbe, s bár egyikünk sem lel­kesedett különösképpen a repülőuta­zásért, mégis boldogok voltunk, ami­kor végre megremegett­ a gépmadár hatalmas törzse, és megkezdődött a rohanás, a száguldás az éjszakában előbb az északi sarkvidék, majd onnan Európa közepe felé. Amint gépünk a magasba emelkedett, nagy sürgés­forgás támadt a folyosószerűen hosszú utasfülkében. Az utolsó pillanatokban kapott ajándékokat igyekezett minden­ki valahogyan elhelyezni. Azoknak még csak könnyű volt a helyzetük, akiknek apró ajándékok jutottak, de igazán bajba kerültek, akiket a lanán ajándékozókedv hatalmas babákkal, méteres dobozokkal lepett meg. Las­san azért mindennek találtunk helyet, legfeljebb elhelyez- 1tt kedésünk vált egy hl kicsit szűkösebbé, a lábunkat tudtuk kevésbé kinyújtani, ▼ s a holland stewar­d . ... dók és stewar­dessek nézték ránk rosszallólag, mikor észrevették hogy a szigorú oklom ellenére a felső polcokra kerültek sú­­­lyosabb csomagok. Hirtelen nagyot döccent a gép, min­denki riadtan ült a helyére. S meg­szólalt a kapitány megnyugtató hangja: — Nincs veszély, de mindenki csa­tolja be biztonsági övét__ Körülbelül negyvenperces „hullám­­vasutazás” következett. Hol fel, hol le, a félelmetes magaslégköri vihar úgy dobálta az óriási gépet, mint valami pihét. Volt is csend a fülkében, s né­­hányan bizony nagyon rosszul érezték magukat. De ez a nehéz időszak is eltelt, megnyugodott a gép repülése, ételek felszolgálását kezdték meg és nemsokára megtudtuk, hogy a ret­tentő erejű hátszél következtében gé­pünk — a KLM repülőtársaság törté­netében először — túlhaladta az órán­kénti 1100 kilométeres sebességet. Kártyaparti az Északi-sark fölött Mindnyájan nagyon bágyadtak vol­tunk, amikor a gép leszállt a hófedte Anchorage-i repülőtérre. A mozgás azonban a váróteremben, a nézelődés a repülőtéri ajándékboltban s a frissí­tőként kapott Coca-Cola egy kicsit fel­élénkített bennünket, s javuló hangu­latban vágtunk neki az Alaszkától Amszterdamig tartó kilenc és fél órás útnak. A csapat óriásai, Varjú Vili, Kozma, Ecser szokatlan fürgeséggel foglalták el az előtérben levő kényel­mesebb helyeket és Pólyák Imrével kiegészítve heves snapszli-partiba kezdtek. Néhányan, mint például Szé­­csényi Jóska, tapasztalataik, élményeik feljegyzését folytatták, mások tokiói emlékeiket idézgették. A kedves, kö­zépkorú stewardess jókedvűen járkált körülöttünk, itallal-étellel kínálgatott bennünket, s igen nagy sikere volt a furcsa ízű, de határozottan üdítő para­dicsomos koktélnak, amelyet a szép­nem iránt különösen udvarias steward nagy készséggel kevergetett. Aztán ez a jókedvű időszak is eltelt, lassan a többség arra az elhatározásra jutott, hogy megpróbál aludni. Olyan is volt, akinek ez sikerült. Elhalvá­nyították az utastér világítását, meg­szűnt a jövés-menés, és töredelmesen bevallom, hogy senkin sem látszott egy cseppnyi megilletődöttség sem, amikor bejelentették, hogy tizenkétezer méter magasan most haladunk át az Észa­ki-sark felett. Izgalmak Amszterdamban Aztán közeledtünk Amszterdam felé. Megkezdődött a sorállás a tisztálkodó­fülkék előtt, néhányan kipróbálták a stewardok által rendelkezésre bocsá­tott, elemmel működő villanyborotvá­kat. Reggelit kaptunk, majd figyelmez­tettek bennünket, hogy kapcsoljuk be öveinket, leszállunk Amszterdamban. Nyugodtan ültünk a helyünkön, senki nem gondolt semmi rosszra, csak ak­kor illetődtünk meg kissé, amikor az ablakon át láttuk, hogy tejfelszerű köd­felhőkbe ereszkedünk bele, s ennek a fehér, füstszerű ködnek nem akar vége lenni. Egy váratlan döccenés, a gép erősen billegett egy kis ideig, de aztán meg­nyugodott. Megérkeztünk Amszterdam­ba. Csak később tudtuk meg, hogy le­szállásunk nem is volt olyan zavar­mentes. Az amszterdami repülőteret ugyanis sűrű köd borította, s gépünk előbb nem kapta meg a leszállási en­gedélyt. Már azon töprengtek pilótáink, hogy Londonba vagy Brüsszelbe vi­gyenek-e bennünket, mikor mégis fel­szólították a kapitányt, hogy kísérelje meg a leszállást. Sikerült! De hogy milyen kockázatos vállalkozás volt, azt csak abból tudtuk meg, hogy a gép személyzete az érkezés után a bejárat­nál formálisan táncra perdült örömé­ben. Az izgalmak a váróteremben foly­tatódtak. Előbb azt közölték, hogy fél órával később indul tovább a gépünk a rossz időjárás miatt, majd újabb fél­órás határidő következett. Egy kis cso­portnak Horváth Zoli tartott előadást: — Ne izguljatok — mondta. — Én is itt vagyok a gépen, és csalánba nem üt a mennykő... Később azonban ő is közölte, hogy egy darabig — ha lehet — inkább nem ül repülőgépre. Már éppen belenyugodtunk, hogy alaposan késni fogunk, s kezdtünk el­helyezkedni a tranzitváróterem étter­mének asztalai körül, mikor egyszer csak megszólalt a hangszóró, és fel­szólított bennünket a beszállásra. Ez a két óra már gyorsan eltelt, s talán egyetlen említésre érdemes pil­lanata az volt, amikor bejelentették, hogy gépünk áthaladt a magyar ha­tár felett. A hatalmas fülkében hir­telen csend támadt, majd elemi erő­vel tört ki a tapsvihar. Magyar föld felelt A többit, a feledhetetlenül kedves és szép fogadtatást, a repülőtéri ünnepsé­get, a hozzátartozók és a sportbarátok őszinte örömét már olvashatták az újságban, hallhatták a rádióban, lát­hatták a televízióban. Engedjék meg azonban az újságíró­nak, aki végigcsinálta ezt a feledhetet­lenül szép utat, ezt a,,gyönyörű,, bár néha idegölően izgalmas ,„sportkalan­dot” a magyar olimpiai csapat tagjai­val, és igyekezett valamit visszaadni abból is, ami a sportversenyek szám­szerű adatai és tényei mögött mint in­dítékok vagy következmények szere­peltek, hogy e sorozat befejezéseként még egy megállapítást tegyen. Érdekes volt Tokió, szép és nagy élményeket adott az olimpia, az olim­piai láng sejtelmesen lobogó fénye az igaz sportszeretet ragyogásával vonta be a nagy verseny eseményeit és hő­seit. Az egészben a legszebb mégis az út vége volt. A hazaérkezés, a be­csületes helytállás, a jól végzett mun­ka öröme. Az olimpiai láng kihunyt azon a hűvös, őszi szombat estén Tokióban, de fényét ezrek, százezrek, milliók hor­dozzák magukban mint a béke, az igaz emberség és a tiszta sportszeretet ra­gyogó jelképét. Magukkal hozták ezt a fényt olim­ ’­piát megjárt sportolóink is, hogy elté­­veszthetetlenül világítsa sportmozgal­munk fejlődésének­ útját az elkövetke­ző négy évben. Ardas Aladár Vége: OLIMPIAI LÁNG FÉNYÉNÉL XXXVI. Az út vége ÁrsiAl/ r Fények - jelképekA világosságot hozó égi vándor, a nap, az em­ber által csiholt tűz fényével, melegével előbb az életet jelentette, később a fény, az ész, a tudás jelképe lett. A sötétség mélységeiből feltörekvő szellem korát, a tudatlanságot lerázó embert „felvilágosultnak” nevez­ték el. A mécses, a fáklya a tudás, a haladás, a felsza­baduló szellem szimbóluma lett. A forradalmi Kubában például ezzel a jelképpel zászlajukon indultak harcba az analfabétizmus ellen kis­iskolások, diákok, tanárok és értelmiségiek. Nem kellett hozzá magyarázó szöveg: a lobogó láng, az értelem szét­sugárzó fényét jelentette. Mostanában sok szó esett egy fáklyáról, amely a gö­rögországi Olympiából indult el, és sok ezer kilométeres diadalút után érkezett meg Tokióba. Kézről kézre adták, míg végül a hirosimai diák meggyújtotta vele a Nemzeti Stadionban azt a lángot, amely két hétig szolgált hát­teréül a világ sportoló ifjú­ságának nagyszerű küzdel­meihez. Jelkép ez a láng is: jelképe a barátságnak, a bé­kének, a sportszerű küzdel­meknek, mindannak, amit az olimpiai eszme foglal magá­ba. Jelképe az ember örök vágyának, amellyel a jobb, a szebb, a tökéletesebb felé törekszik, jelképe az egyen­jogúságnak, a megértésnek. A­z eszme, amelyet az olimpiai fáklya lángja jelképez, egyre terjed, tisztul, él és hat. Kitörölhe­tetlen nyomokat hagy az olimpiai játékok résztvevői­ben, a nézőkben, és akarva, nem akarva, mindazokban, akik az olimpia ideje alatt a versenyek izgalmának lég­körében élnek. Róma után az atlétikai pálya hőse, Wil­­ma Rudolph még tüntetni volt kénytelen, hogy fekete bőrű társaival együtt ne csak a versenypályán küzd­­hessen egyenrangú félként fehér honfitársaival, hanem az élet minden területén ve­lük azonos jogokat élvezhes­sen. Lehet, hogy Hayesnek és a többi kitűnő amerikai néger versenyzőnek még so­káig kell folytatnia ezt a harcot. Győzelem lesz, ha egyszer mindenütt a világon egyenlők lesznek egymás, és a törvény előtt az emberek, függetlenül attól, hogy mi­lyen a bőrük színe. Ebben a győzelemben pedig, része lesz az olimpiai, eszmének is.. . -Érdekes párhuzamot von-­­­ni a tudást és az ol­im­­piai gondolatot jelké­pező­­láng között. Nem is párhuzamosságról, inkább azonosságról beszélhetünk. Hiszen az olimpiai fáklya is a tudás, a felvilágosult szel­lem diadalát hirdeti ,­ négy­­évenként a rendező ország stadionjaiban. A tudást kö­szönti, amelyről bizonyossá­got tenni gyűlnek össze a legjobb sportolók. A felvilá­gosult szellemet jelképezi, amely visszautasítja a nem­zeti, a faji, a vallási meg­különböztetés szellemi sötét­séget jelző tételeit. Kifejezi azt is, hogy a sport az egyetemes kultúra része, attól el nem választ­ható. Az a láng, a valóság­ban ugyan ,megszűnt lobogni ott a tokiói Nemzeti Stadion­ban, de a gondolatok, ame­lyeket jelképezett, tovább él­nek mindazoknak, akik sze­retik a sportot és felismerik embert és eszmét formáló erejét. Legközelebb csak négy év múlva lobban fel újra, de láthatatlanul is fi­gyelmeztet: a sport nem le­het csak a test edzésének, tökéletesítésének eszköze! A sport, az olimpia a szellemre is hatni tud — világnézetet alakít, kiteljesíti az ember­­­­ben rejlő tehetséget, kibont­ja a benne szunnyadó képessé­geket. Emberebb emberré ne­velhet, ha a jelképes láng fényénél nemcsak az érmek csillogását, a versenyzők fi­zikai teljesítményét látjuk meg, hanem azt az erőt is, amely harmóniát teremt az emberben. Í­gy kell szívünkben őriz­ni az olimpiai lángot. Az olimpia - ünnep. Utána olyan hétköznapoknak kell következniök, amelyek során egyre több emberben teremtődik meg a testkultúra segítségével a harmónia. Ahogy a Nap mindenkit egy­formán melegít, mindenkinek egyformán világít, úgy le­gyen mindenkié a kultúra, és benne a sport. Nálunk ennek megvalósí­tásához minden lehetőség adva van. De még igen sok a tennivaló. Munkára hát! Pap Kornélia Rajtakapott „bliccelő44 Ferihegy, csütörtök dél­előtt __A repülőtéri bejára­toknál szigorúan ellenőrzik a meghívókat, nehogy anélkül kerüljön valaki a vendégek közé. A korlátok előtt fotó­sok nézegetik a vidám han­gulatú várakozókat, szemlá­tomást keresik a „témát". — Hát te kit vársz? — szó­lítja meg az egyik öt év kö­rüli fiút az egyikük, készen­létben tartva fényképezőgé­pét. A vadászkalapos fiúcska először anyukájára néz, majd felbátorodva a biztató pillan­tástól, válaszol. — Az apukámat. — És hogy hívják az apu­kádat? — kíváncsiskodik to­vább a fotoriporter. — Azt nem tudom — hang­zik hosszú várakozás után a válasz. Vasárnap, 1964. november 1.3

Next