Népsport, 1964. november (20. évfolyam, 220-241. szám)

1964-11-20 / 234. szám

Szurkolókból - sportolók! Közel négyszáz sportköri tag­­ hallgatta nagy figyelemmel az­­ elnökség beszámolóját. Ahogy fogytak az előadó kezéből a sű­rűn teleírt papírlapok, úgy vál­tozott a lelkes hallgatóság han­gulata is az eredmények és hiá­nyosságok felsorolásakor. Ami­kor például az érdemes sportolói szint túlteljesítéséről volt szó, a szemek az egyik széksor szélén szerényen meghúzódó Kármán Katit, a pécsiek úszóválogatott­ját keresték. Amikor viszont az egyéves becsületes munka ered-­­­ményét, a megszerzett NB I-es helyet említette az előadó, a­­ férfi kézilabdacsapat tagjai húz­ták ki magukat — a helyeiken — jogosan. A Pécsi Dózsa közgyűlésén nemcsak a kézzel fogható ered­ményekről beszéltek. Láttunk a nagyteremben lehorgasztott fejű sportolókat is. Az ökölví­vók és főleg a vízilabdázók vol­tak ők, annak a két szakosztály­nak tagjai, akikre a vártnál jó­val szerényebb eredmények, de még inkább gazdasági okok miatt, ennek a közgyűlésnek kellett helyben hagynia az ideig­­l­­enes szüneteltetést kimondó ha­tározatot. Hiába, nem közömbös a sportköri kollektívához ra­gaszkodóknak, ha öt-tíz esz­tendő után más színű mezt kell majd magukra húzniok! Az elnökség beszámolójában nemcsak a jelenlévőkről volt szó. Nemcsak a rendszeres mun­kát végző szakosztályokat di­csérték, vagy bírálták. Említés történt, sőt határozat született a belügyi és tanácsi dolgozókkal kapcsolatban is, akiknek egy ré­sze csak mint pártoló tag figyeli „kívülről” az egyesületben fo­lyó sportmunkát. Ezekről a dol­gozókról és a velük kapcsolatos tömegsportról igen önkritikusan beszélt az elnökség nevében dr. Nagy Gyula, akit egyébként a közgyűlés végén a klub új el­nökévé választottak, a sportköri taglétszámot is gya­rapítsák. Pedig a tömegsport szerve­zetté tétele kedvező kölcsönha­tást eredményezhetett volna. Egy csomó ember kissé megro­pogtathatta volna az izmait, hasznos szórakozást talált volna kedvére a különböző alapfokú versenyeken és jól járt volna az egyesület is. A pártoló tagok ugyanis nemcsak erkölcsi támo­gatást jelentenek. — Jelenleg hatszázötven olyan tagunk van, akik rendszeresen fizetik is a tagdíjat. Tervünk az, hogy ezt a számot 1965-ben ezer főre emeljük! — hangoztatta az elnök és ez­zel egyetértett a sportköri tag­ság. Persze, a tagdíjért nyújtania kell valamit a klubnak is. Nem­csak a versenysportok kedvelői­nek, hanem a sportot kedvelő dolgozók részére is. Az elnök el­ismerte, hogy azért a nehézsé­geket le lehetett volna küzdeni, ha nagyon akarják. Mert igaz, hogy a sporttelepet az idén fü­vesítették és időnként bizony az atléták, sőt a labdarúgók is ki­szorultak onnan, de ez nem lett volna ok arra, hogy meghátrál­jon a vezetőség. A közgyűlés hallgatólagosan tudomásul vette az önbírálatot, és lelkesen tapsolt a jövő ter­veinek, amelyekben szerepet kapott a tömegsport is. — Tavasszal megkezdjük a sporttelepen a kispályák, öltö­zők, salakos versenyhelyek kor­szerűsítését. Salakos labdarúgó­­pályát is létesítünk és egy olyan tömegsport-szertárt rendezünk be tagjaink részére, ahol egyszerre száz személy sportolási igényét lehet majd felszerelésekkel kielégíteni. Jövőre tehát nemcsak a tíz minőségi szakosztály „él” majd a Pécsi Dózsában. A háttérből talán kissé előbbre léphetnek az eddig névtelenül szurkoló tagok, akik ha nem is hétről hétre rendszeresen, de kedvük szerint rúghatják a bőrlabdát a kispályás bajnokságokban, vagy űzhetik a „szelídebb” foglalko­zást az asztalitenisz házibajnok­ságok során. A reggeli órákban gyűlt­­össze és csaknem délig tanácskozott a Pécsi Dózsa sportköri tagsága. Amikor a zárszó után a terem zárt széksorai közül a szabadba, a napfényes utcára igyekeztek az atléták, az úszók, a kézilab­dázók és a többi szakosztályhoz tartozó fiatalok, még kint is a jövő terveiről, versenyeiről és az ezekhez kapcsolódó költség­vetési számokról beszélgettek. Azokról a forintokról, ame­lyek sorsáról az imént döntöt­tek. És amely forintösszegek kö­zött talán észre sem vették­ azt­­ a harmincötezer forintot, amely­­ szerényen húzódott meg az egyes szakosztályok nagyobb számai között — a tömegsport javára! T. Z. ­ Engedtük, hogy a tömegsport háttérbe szoruljon a Pécsi Dózsában, igazán keve­set tettünk annak érdekében, hogy dolgozóink részére házi­versenyeket rendezzünk és ezzel Péntek, 1964. november 20. M M­inden jó, ha a vége jó! – tartja a mondás. Valóban ha csak a végeredménye­ket nézzük, elégedettek lehetünk a szerdai kupamérkőzéseiken részt vett csapatainkkal. A Fe­rencváros és a Győri Vasas ETO is izgalmas körülmények között, de végeredményben több góllal győzött, ami a bajnokság befejezése óta eltelt jó néhány hetes holtidényt figyelembe­­véve, egyéb szempontból is ör­vendetes eseménynek könyvel­hető el. De míg az FTC-nek a 2:0 egy nehéz fordulón való továbbju­tást, a WSC-vel vívott fej-fej melletti küzdelem lezárását je­lenti, addig a győriek 5:3-as eredménye — s különösen ahogy az az 5:3 megszületett — elég sok fejfájást okozott, s a visszavágóig feltehetőleg okoz is majd a csapat vezetőinek. Sok érdekes mozzanat akadt a két kupatalálkozón, amelyek­kel kapcsolatban, úgy gondol­juk, szívesen olvassák el a szurkolók a „főszereplők” nyi­latkozatát, de még mielőtt erre rátérnénk, egy kedves kötele­zettségnek kell eleget tennünk. Győrött a mérkőzés után egyöntetű vélemény volt az öl-Hidegkúti Nándort általában csendes, halkszavú embernek könyvelik el, így a szurkolók el sem tudnák képzelni, milyen erélyes szavakkal korholta já­tékosait a szünetben az edző. — Kénytelen voltam , kiabálni is, hogy kizökkentsem a fiúkat addigi fásultságukból, s rá­döbbentsem őket arra, hogy tragikus vereséget is szenvedhe­tünk, ha nem szedik össze ma­gukat — mondotta a mérkőzés után jóval engedékenyebben az edző. — De most is le kell szögez­nem: egyáltalán nem vagyok elégedett a teljesítménnyel. Még az eredménnyel sem! Több játé­kosunk egyáltalán nem tartotta be a taktikai utasításokat, Máté például ahelyett, hogy a meg­beszélés értelmében a „biztonsági tartalék*" szerepét töltötte volna be Orbán mellett, elkalandozott, a Az, hogy a bolgárok a mérkő­zés után nagyon el voltak kese­redve, s hogy még a banketten sem volt valami különös étvá­gyuk, úgy véljük, teljesen érthe­tő. Felcsillant előttük a bravú­ros szereplés lehetősége, már vezettek is, s a végén mégis két­gólos hátrányba kerültek. Annál érdekesebb viszont, hogy dr. Ste­­fan Dersanszki, a csapat orvosa, a bolgár küldöttség lélektani kérdésekben leg­járatosabb tagja, mivel magyarázza a mérkőzés hajrájában bekövetkezett erős Visszaesést, tőzőben, hogy a lelkes szur­kolóhad buzdítása nélkül aligha tudott volna újra talpraállni a csapat a második félidőben. S akkor jött a hír Budapestről, hogy a Népstadion 40 000 néző­je a jeges eső, a hideg szél ellenére is hősiesen kitart csa­pata mellett.­­ Le a kalappal a közönség előtti — összegezte Orbán társai­nak a véleményét, s többen is kérték, hogy tolmácsolják el­ismerésüket, köszönetüket a szinte felmérhetetlen segítsé­gért, lelkesítésért. Node térjünk a tárgyra: ho­gyan látták a küzdelmeket, azok főbb mozzanatait az edzők és a játékosok? Az első szó a győ­rieké: két szélső úgyszólván kísérletet sem tett arra, hogy az oldalvonal mentén a védők hátába kerüljön, a hátvédek nem fogtak embert, s­­ kaptunk három potyagólt!. .. Én nem vagyok telhetetlen ve­zető, de tudom, hogy nagyon nehéz visszavágó előtt állunk, s milyen jó lett volna egy esetle­ges 5:1, vagy 5:2 december hato­dikára . .. — Kétségtelen, hogy még semmi sem veszett el, szerencsések voltunk, hogy a nagy hibákért, a gyenge játékért nem kellett csúfos vereséggel megfizetni, mindemellett szerintem ennek a mérkőzésnek a tapasztalataiból okulnunk kell. A visszavágóra remélhetőleg rendbe jönnek a sérültjeink, de a „komplett” csapatnak is legalább úgy kell küzdenie Szófiában, mint ahogy a mostani harcolt az utolsó félórában. — Mi nagy tisztelői vagyunk a magyar labdarúgásnak. A Győrről csak azt tudtuk, hogy bajnoksá­got nyert, s Hidegkúti Nándor az edzője, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy szerény terveket ko­vácsoljunk az első mérkőzéssel kapcsolatban. Úgy jöttünk ide, hogy megerősített védelemmel, ahogy mondani szokták „bekke­­léssel” megpróbálunk egy döntet­lent, vagy esetleg egy minimális arányú vereséget kiharcolni. Dön­tő volt számunkra a vezető gól, amit — bárcsak kihagyott volna Debarszki!. . . Hiába kiabáltunk be a fiúknak, hogy ne szédüljenek meg a lehetőségtől, nem lehetett őket visszatartani. Az óvatosság­ból átcsaptak a türelmetlen vágya­kozásba. Győzni akartak, még több gólt rúgni. Egy pillanat alatt felbomlott a sok munkával elő­A győri játékosok — mint ilyenkor a a már lenni szokott — a banketten alaposan kiértékel­ték a mérkőzést. Szó volt az el­ső kapott gólról, hogy örök ta­nulság: szabadrúgás esetén gyorsan fel kell állítani a sor­falat, hogy a kapus idejében tá­jékozódhassak. Hogy a védőknek csúszós pályán bizony néha ,,vágni” is kell a labdát, mind­egy, hogy hova, csak el a kapu közeléből (Orbán a második gól előtt le akarta kezelni, s elpat­tant tőle a labda), de a legért­hetetlenebbül Máté rossz haza­­adása előtt állta­k. Hiszen szinte „tálcán kínálta” a labdát a gól­helyzetben levő bolgár csatár­nak. Szándékosan hagytuk a leg­végére ennek a kérdésnek a felvetését, mert kielégítő választ adni rá — egyszerűen nem le­het. A bolgár labdarúgás szín­vonaláról nagyon hiányosak az ismereteink. Azt tudjuk, hogy a régi nagycsapatunk nemigen bírt velük, mert nem feküdt nekik a bolgárok keménysége, ha ír at­lan küzd­őképeessége, am­i már akkor kifogástalan erőnlét­tel is párosult. A Szófiai Loko­motív játéka mindemellett még fejlett technikai képzettségről is „árulkodó”. Különösen a csa­tárok kapu­ralövési tudománya tűnt fel a győri szurkolóknak — Kotkov a nyolcból 5 gólt rúgott a Malmőnek! — s ez bizony sorsdöntő lehet Szófiában. Egy biztos: a bolgárok min­den emberileg elkövethetőt meg­tesznek majd annak érdekében, hogy kiköszörüljék a szerdai készített hadrend,­­ mire a pályán is észrevették, hogy a Győr mégis jó csapat, már késő volt. « . *— Felnéztem én előtte, de csak Orbánt láttam magam előtt — magyarázta a „bűnös”. — Úgy látszik, Debarszki éppen mögötte volt, egy cipőt, egy kezet sem lát­tam belőle. A rúgás előtti pilla­natban aztán valaki rémülten rám­kiáltott, ebe már késő volt. Csak azt eredményezte, hogy vissza­­fogtam a lábam, s úgy gurítottam oda a szó szoros értelmében a labdát a balszélsőnek. Egyébként belátom, hogy idegesen, hibás fel­fogásban játszottam, s ha lehető­séget ad rá az edzőm, nagyon igyekezni fogok Szófiában, hogy feledtessem a szerdai baklövése­ket, csorbát. Most már gátlásaik sincsenek, hiszen Győrött, a 65. percben 3:2-re vezettek a Győr elleni Persze 3 gólt berúgni úgy, hogy közben egyet sem kapjon a csapat — ez nem ki© dolog,­­ s a győriek ügyesen kihasznál­hatják azt, hogy az ellen­félnek minél gyorsabban gólokat kell szereznie. Az ilyen helyzet jó lehetőségeket tár fel a gyors ellentámadásokra képes, szem­füles csatárok előtt. Minden attól függ, hogy az ETO-játékosok melyik részét őr­zik meg szívükben ennek a mérkőzésnek. Az első vagy a második félidőt folytatják-e majd december 6-án Szófiában. Mert azért — ezzel tartozunk nekik a fejmosás mellett is —­­ becsületesen harcoltak a hajrá- I­rráni 90 perc a minden. Ott áll vagy bukik a továbbjutás sorsa. Ott csak egy taktika van: győzni­... Nos, szerdán mind a két együttes nyerni akart. S ezért hozott jó játékot, nagy küzdel­met, izgalmas harcot a találkozó, ezért nem mozdult el végig a helyéről a közel­­negyvenezer szurkoló. Pedig — mint már megírtuk — az időjárás­ miatt minden oka meglett volna erre. És hogy a Ferencváros ezen a mérkőzésen győzött, azt nem csupán veszélyesebb és gyorsabb támadójátékának köszönhette. Szerdán sorsdöntő volt, hogy a bajnokcsapat játékosai küz- i­dőképesség tekintetében­ maga­san felülmúlták az osztrákokat.­­ Ez segítette át a csapatot a spers- t döntő időszakokon. Hogyan látták edzők és játékosok a két izgalmas kupamérkőzést? „Még az eredménnyel sem lehetünk elégedettek­. A vezető gól „szétszedte" a csapatot Orbán eltakarta Debarszkit És végül mire jogosít a kétgólos előny ? EGY LÉPÉSSEL ELŐBBRE... A Telefongyár üzemi baj­nok­­ságiakban az idén nemcsa­k a módszerek, hanem a verseny­kiírás formája is változott. Új volt többek között az, hogy a teke, az asztalitenisz, a súly­emelés é© az atlétika ki­vételével minden sportágban kétfordulós rendszerben bonyolították le a versenyeket. Labdarúgásban 313-am, női és férfi kézilabdában 260-an, sakk­ban 90-en, tekében 1­10-en, asz­taliteniszben 106-an, súlyemelés­ben 33-an, természetjárásban 140-en, atlétikában 82-en vettek részt az üzemi bajnokságban. Összesen tehát 1134-en. Ez a szám azonban, ha figyelembe vesszük a vállalat létszámát, nem mondható nagynak. Ebben közrejátszott többek között az is, hogy létesítmények dolgában a telefon­gyárnak nem a legjob­ban állnak Az 1965-Ö© esztendő e tekintetben feltétlen javulást ígér. A gyár dolgozói 1964-ben társadalmi munkában egy kézi­labdapályát és egy labdarúgó­­ed­zőpályát építettek — minden anyagi befektetés nélkül, öltöző­­gondjaikkal azonban nem tudtak megbirkózni. Ha ezt a problémát is sikerül a közeljövőben meg­oldani, további fejlődé© várható a Telefongyár tömegsporté­leté­ben. Itt GYŐZNI kellett! Néhány szót általában az FTC mérkőzéséről Harmadik mérkőzés. Ez már magában is igen vonzólag hat. A kupatalálkozóknak ugyanis már van egy bevett, megszokott ,,menetrendje”. Az első mérkő­zésen, ha idegenben játszik egy csapat, akkor biztonságos véde­­kezéssel ügyel arra, hogy lehe­tőleg szoros eredményt harcol­jon ki, hogy a visszavágón otthon majd dönthessen. És ami az egyik mérkőzésen nem sikerű, az a másodikon még bejöhet . . A harmadik mérkőzés viszont már más. Azon újból tiszta lap­pal indulnak a csapatok, s az a Albert ismét ellenállhatatlan volt Mészáros Józsefnek, a csapat edzőjének szerda délelőtt igen kellemetlen tényekkel kellett szembenéznie. A fiatal Varga Zoltán ugyanis bejelentette, hogy nem tudja vállalni a játékot. — Mondanom sem kell, hogy nagyon megzavart a bejelentés — mesélte utólag az edző. — Zoli ugyanis régóta bajlódik a fogaival, a hétfői edzésen is panaszkodott már, hogy na­gyon érzékenyek, de én mégis számítottam arra, hogy Varga tud majd játszani. A gyereket azonban annyira elővették a fáj­dalmak, hogy sem aludni, sem pedig enni nem tudott, így el kellett tekinteni a játékától. Ma­radt Fenyvesi 11 és Fried­manszky. Fenyvesi 11 keveset játszott belső csatárt. Fried­­manszky elfoglaltsága miatt a hétfői edzést kihagyta. A pil­lanatnyi forma mégis Fried­­manszky mellett döntött. Kitért az edző arra is, hogy no­ha az osztrákok idegenben ját­szottak, mégis bizonyos hely­zeti előnyben voltak, hiszen Ausztriában jelenleg is folyik a bajnokság. — Nos, ilyen körülmények kö­zött került sor a mérkőzésre — folytatta Mészáros. — Ehhez az­tán menet közben jött a szél­vihar, az eső, a jég... Én tu­dom, hogy ez mennyire kizök­kentheti a­ játékosokat a játék rendes ritmusából, örülök, hogy a kedvezőtlen körülmények kö­zött is jelesre vizsgázott a gárda. Ezen a találkozón pompás harci erényeket csillogtatott a gárda. Végig nagy erőbedobással, lelke­sen, önfeláldozóan harcoltak a fiúk és megérdemelték a győ­zelmet. Külön öröm számomra, hogy ennyire jól sikerült „kon­zerválni” a csapat formáját, eny­­nyi hét után is. Az edző külön kiemelte a fe­dezetpárt és Albertét. — Ezen a mérkőzésen Albert nagyszerű játéka is döntő vol. A csatár két remekbe szabó­­ gólján kívül a mezőnyben is is sokat dolgozott, küzdött. .. fe- Decker tárgyilagos Karl Decker, a Wiener Sport­klub edzője a tőle megszokott higgadtsággal beszélt a mérkőzés­ről: — Mindenekelőtt le kell szögez­nem: a Ferencváros teljesen meg­érdemelte a győzelmet! Mi Bécs­­ben, az első találkozó alkalmával szalasztottuk el a továbbjutás le­hetőségét. Ekkor kellett volna je­lentős előnyt szereznünk. Sajnos, csatáraink gólképtelensége már ekkor is kiütközött. Ugyanígy is áll Linzben a bajnoki mérkőzésen, majd Budapesten a Népstadion­ban is. Büntetlenül nem lehet eny­­nyi gólhelyzetet kihagyni. Most, a gólnélküli első félidő után, még nyílt volt a mérkőzés. Igaz, töb­bet támadott a Ferencvárost de mégis megszerezhettük volna a vezetést. És ha ez sikerül, talán másként alakul a találkozó. Ezen az összecsapáson egyébként fon­tos volt, ki szerzi meg a vezető gólt. Az ugyanis lelki nyugtató­ként hatott, jelen esetben­­ a Ferencváros számára. De lehet­tünk volna mi is ebben a hely­zetben . . . A WSC edzője szerint az FTC a harmadik találkozón nyújtotta a legjobb teljesítményt. Egyénileg ő is elsősorban Albertét dicsérte, aki szerinte irányítója volt csa­patának. — Ilyen típusú karmester hiány­zott a WSC-ből — mondta eléggé lehangoltam „A gólokat nem védhettem" Stanwald kapus ezúttal is pro­dukált lehetetlennek tűnő dolgo­kat. Kétszer azonban ő is tehetet­­ennek bizonyult. — Úgy érzem, a gólokat nem védhettem — emlékezett vissza a kellemetlen epizódokra este már mosolyogva a kapus. — Albert fe­jese mértani pontossággal le volt helyezte a kapufa tövéhez, a má­sodiknál viszont Windisch comb­ját érintette a labda, s így irányt változtatott. Sokszor nagy volt a Ferencváros nyomása, de ha mi lőttük volna a vezető gólt, aligha kapunk ki. • • ­ Nemcsak a döntők voltak izgalmasak A tokiói részidők nyomában Ha nem is mindig győ­zött a tokiói bajnok jobb idővel, a futóknak általá­ban sokkal nehezebb útjuk volt a döntőkig, mint Ró­mában. Nemcsak a döntők voltak izgalmasak, a hosz­­szabb távokon egy-egy se­lejtező futam is felért egy önálló, nagy versennyel. Bátor iramfutások, egészen furcsa beosztású taktikai küzdelmek, óriási hajrák váltogatták egymást. S ha az eredmények már ismer­tek is, a részletek és a rész­idők még mindig érdekesek és tanulságosak. Micsoda előfutamok! így 400 m-en akadt már olyan előfutam, amelyben öten futot­tak 47 mp-en belül! 800 m-en már nem lehetett döntőbe kerül­ni 1:47.1-gyel (Rómában ez a bronzéremre lett volna elég). A római 1500-as döntőben összesen hárman futottak 3:40-en belül, Tokióban már az első elődöntő­ben — öten! Az angol Whetton 3:39.9-cel is csak mint jobb ötö­dik került tovább. A francia Bernard elejétől kezdve hajtott (részidők: 56.5, 1:55.8, 2:55.8), és a kilenc induló közül nyolcnak az 1200-as részideje 2:59-en be­lül volt. Csak az utolsó 150 m döntött. A másik elődöntőben már jóval szelidebb volt az iram, de itt is 3:41.9 kellett a negyediknek a döntőbe jutáshoz, s ugyanennyit futott még a ha­todik is. Az akadályfutás előfutamai­ban öten érték el Krzyszkowiak római győztes idejét (8:34.2). Csak az első előfutamban (Mo­­csáréban) volt aránylag nyugodt, egyenletes az iram (2:49.6, 5:46.6). A második azonban öt elég álmos kör után egyszerre felélénkült, és a 2:45-ös utolsó kilométerrel sorra dőltek az or­szágos csúcsok, a negyedik is 8:34.6-ot futott. A harmadikban Roelants világcsúcsiramban kez­dett, 2:43.6, majd 5:37-es rész­időkkel szétrázta a mezőnyt. De 2000 után a „szívóskodó” Alek­­siejunasnak láthatólag átengedte a kezdeményezést. Csengetéskor (7:19) a szovjet futó még világ­csúcsra állt, de az utolsó kör­ben visszaesett. A négy 5000-es előfutam közül háromban össze­sen tizenegyen értek el legalább 13:55-öt! Mindháromban 4000 m­­ig rendszerint nyugodt volt az iram, a továbbjutás a hátralevő két és fél körben dőlt el. Érde­mes feljegyezni az utolsó kilo­méterek idejét. íme: az elsőben 2:36, a másodikban 2:35.8, az utolsó sorban 2:42.4. Csak egy (a harmadik) előfutamból lehetett továbbjutni jóval 14-en felüli idővel. Ebben Halberg vezetésé­vel végig kényelmesen (2:56.2, 5:49.4, 8:43.2, 11:35.6) kocogott a mezőny, és a csengetésig, ami­kor újabb szúrást kapott, Me­­cser is az élbolyban haladt. Ha rendben van, már sokkal ko­rábban kellett volna erősítenie, hiszen az utolsó körben a lénye­gesen gyorsabb hajrázókkal szemben nem lett volna esélye. Eldönthetetlen vita Az 1500-as döntőben Snell nem vállalkozott vezetésre, ellenfelei­hez alkalmazkodott. Annál is inkább, hiszen Burleson, akitől leginkább tartott, előzőleg a lé­nyegesen lassúbb elődöntőben futott, Bernard ezúttal óvatosab­ban, csak 58 mp-cel kezdet­t, az­után két körre Davies váltotta fel, de 2:00.5-ös és 2:59.3-as rész­időkkel túlságosan ő sem eről­tette meg magát. Snell 1200 után tört előre, és ragyogó hajráját csak Odlozil tudta követni. Jel­lemző, hogy Snell 38.6-ra, Odlo­zil 39.9-re futotta az utolsó 300- at — mindössze két nappal a gyilkos elődöntő után! Az akadályfutás esélyese, Roe­lants más taktikát választott. A flamand rendőrtisztviselőről az EB óta tudjuk,, hogy milyen bá­tor futó. Tokióban az első kö­rökben mérsékelt irammal lepte meg ellenfeleit. Igaz, nem so­káig. A szelid 2:52-s első kilo­métert 2:46.6-os (!) második kö­vette, és csengetésig Roelants több mint 40 m-rel futott el a mezőnytől. Akik egy ideig kö­vetni próbálták (Aleksiejunas, Texereau), hamarosan elkészültek erejükkel, viszont az utolsó kör­ben meglepően frissen felnyo­muló Herriott, sőt Beljajev so­­kat ledolgozott. Az utolsó kilo­métert Herriott 2:48.4-re, Bel­jajev 2:50.4-re futotta, Roelants csak 2:52.2-re. Az angol szak­emberek napokig vitatkoztak azon, hogy nem engedte-e el Herriott túlságosan is Roelantst? Mások szerint viszont a belga bajnok tudott volna a hajrában még erősíteni. A vita természe­tesen eldönthetetlen marad. Jazy tévedése Nem lehet megmondani, ho­gyan alakul az 5000 m-es dön­tő, ha az előfutamokéhoz ha­sonló, kellemes az idő. De ami­kor a 13 fokos, nyirkos levegő­ben, a szakadó esőtől felázott pályán rajthoz állt a mezőny, mindenki tudta, hogy itt nagy idő aligha lehet. S mindenki arra számított, hogy majd Clar­ke vezet. Az ausztrál futó élre is állt, de nem volt benne sok köszönet. Láthatólag nem akar­ta másoknak kikaparni a gesz­tenyét, 2:50.2-s ezerrel kedvet­lenül ballagott. 2000 m (5:39.4) után hirtelen bevágott egy 62.4-es kört, majd ismét lassí­tott. A 3000-es részidő (8:22.2) másfél mp-cel gyengébb volt mint a tízezres verseny alatt s utána Clarke már csak egyszer, 200 m-re vágott bele. A boly tömör maradt. Az esélyes Schul egy pillanatra sem zökkent ki saját iramából, Jazy viszont „be­ugrott” Clarke erősítéseinek. 4000-nél (11:15.6) még élre is állt s 300 m-rel a cél előtt úgy érezte, hogy elérkezett az ideje. Súlyosan tévedett! Türelmetlen­ségében jóval korábban kezdte a hajrát, mint ahogy eredetileg tervezte, elfeledkezett a nehéz pályáról, s nem számolt azzal, hogy most nem három kör után kell hajráznia, mint 1500-as versenyein. Százötven méteren keresztül örömmámorba hozta a franciákat, de az utolsó ka­nyar végén ujjongásuk már el­halkult. Jazy egyre nehezebben emelte a lábát, a célegyenes ele­jén Schul, majd Narpoth elszá­guldott mellette és az utolsó mé­teren Dellinger még a bronz­éremtől is elütötte a fej vesztes­, jobb sorsra érdemes francia futót. Hogy milyen volt a hajrá, arról eleget mond, hogy Schul 54 mp-re, Norpoth 54.5-re fu­totta az utolsó kört s az első négy helyezett utolsó 600 m-ének ideje legalább 1:25.5 volt. Óriási kár, hogy ez a nagy verseny­­ nem pereghetett le kedvező kö­­­­rülmények között.

Next