Népsport, 1965. április (21. évfolyam, 64-85. szám)

1965-04-18 / 76. szám

A mezei bajnokság legjobbjai­­ az esélyekről Vasárnap reggel a lóverseny­pályán lesz a nagy előadás, a mezei futóbajnokság. Az idén még a szokottnál is nehezebb a j ősl­ás, hiszen eddig jóformán nem volt olyan verseny, ame­lyen csak valamelyest is össze­kerültek volna a nagyok. A bajnokság „főszereplőinek” zö­me együtt, Tatán végezte edzé­seit a héten. Ott igyekeztünk kipuhatolni, mit várnak, ho­gyan látják az esélyeket maguk az érdekeltek. A nevezésekből már tudjuk, hogy az idén a csapatérdekek miatt sok vérbeli hosszútávfu­tót is 4 km-en indítanak az egyesületek. S ebből követke­zik, hogy a bajnokság még a tavalyinál is nyíltabbnak ígér­kezik. Ez a véleménye Szabó Miklós dr. szakfelügyelőnek is. — Szerintem a kismezei „négyesélyes" — mondja. — A két Kiss, Sze­keres és Sütő közül bármelyik nyerhet. Pillanatnyilag még ne­héz összehasonlítani a formá­kat, de mindenképpen nagyon jó verseny várható. Néhány lépés, és a két Kiss­iér­t találkozunk — éppen a ta­tai fenyvesbe készülnek edzés­re. Kiss György, a védő, ne­vetve mutat névrokonára, Ist­vánra: — Itt az első számú esélyes, ilyen sovány tavasszal még so­hasem volt. — Azután hozzáte­szi: — Erős iramra számítunk, és sok függ attól, hogy milyen lesz a talaj. Ha kemény, akkor nem félek, menni fog, de ha puha, az inkább Szekeresnek kedvez. Szerintem Simon Atti­lával is számolni kell, múlt vasárnap peches volt, görcsöt kapott, pedig jó formában van. Kiss István tiltakozik az esé­lyesség ellen, de az biztos, hogy vékony, nincs súlyfeleslege, az utolsó hetekben zavartalanul készülhetett, míg tavaly ilyen­kor még sérüléssel bajlódott. A Vasas-futókat pályaedzés közben találjuk, éppen két ki­lométert „gyúrnak” le. — Naponta változnak a for­mák, sok az esélyes — véleke­dik Szekeres. — Mi Sütővel mindenesetre végig nyomni akarjuk az iramot, és akkor a végére, azt hiszem, már keve­sebb lesz az esélyes. Sütő bólogat. Elégedett, gyor­sabb, mint tavaly ilyenkor volt, már 58,7-et futott négyszázra, és ez nála sokat mond. Mind­járt magyarázza, hogy nem ok nélkül lett hűtlen a 10 km-hez, már tavaly elhatározták, hogy az idén 4 km-en indulnak. Ér­demes, hiszen csapatuk biztos embere még Porsch és Andok, és ezzel a gárdával a védő Hon­véd (amely még nem számíthat Jómra) s az Újpesti Dóssa alig­ha veheti fel a versenyt. És mi várható 10 km-en? A nagymezein megcsappant az élmezőny, de azért nem tart­ják lefutottnak a bajnokságot. Az első számú esélyes a védő Mecser, az idén csak a l’Huma­­nité versenyén indult, s ott erős szúrás miatt esett vissza. A sal­gótarjáni futó­ zárkózott, nem akar beszélni az esélyekről, a formájáról, látszik azonban, hogy mindenképpen meg akarja vé­deni a bajnokságot. Legerősebb ellenfelei, a Spartacus- futók már beszédesebbek. Pintér ugyan kisebb húzódás miatt panaszko­dik, ő azonban tavaly is a várt­nál sokkal jobban szerepelt a bajnokságom. Simon Dénes nem panaszkodik, rendben van és az elsőség kérdésébe bele szeretne szólni. Kunnal hármasban min­den bizonnyal megvédik a csa­patbajnokságot a nyíregyháziak előtt, akiknél Fehér és Kiss mellé Raffai az idén erősen fel­javult. Legjobb női középtávfutóink is a pályán találhatók. Nagy Zsuzsa, a tavalyi bajnoknő szo­morú : — Második hete kezdtem el az edzést, de még mindig na­gyon fáj a bokám. Kár volna erőltetni. Sajnos, nem indulha­tok a bajnokságon. Kívüle vasárnap néző lesz Kazi Olga is. Súlyfeleslege nincs, de elég nagy edzéskihagyást kell az idén behoznia, így azután a Budapest-bajnok Nagy Katalin első számú esélyessé lépett elő. „Kellett ez nekem” — pana­szolja Kati, de elárulja, hogy bízik a győzelemben. Legveszé­lyesebb ellenfelének a szombat­­helyi Szenteleket tartja, ebbe azonban lesz beleszólása a bé­késcsabai Zsil­ak­nak is. Szente­lek!, a tavalyi ifjúsági bajnoknő kicsit tart a hosszú távtól, de legalább az első három között akar végezni. Csapatban, akár­csak a fővárosiaknak, a szom­bathelyieknek sincs megfelelő harmadik versenyzőjük s így alighanem a csabai lányok vi­szik majd el a pálmát A nagyokkal együtt készülnek Tatán többen a legjobb ifjúsá­giak közül is. Németh Balázs, a Vasas reménysége a lábát fáj­lalja. Szerinte a bajnokságon az esélyes Törököt így csak Mohá­csi vagy Pokorny szoríthatja meg, hacsak nem tör be valaki a vidékiek közül. Abban viszont megegyeznek a vélemények, hogy a Honvéd ifjúsági gárdája verhetetlen, az egész bajnokság legbiztosabb csapatesélyese. A női ifjúságiak versenye viszont már sokkal nyíltabb. Szabó dr. segít a jóslásban: — Egyénileg kettőn komoly esélyesek. Az újpesti Kiss gyor­sabb, a komlói Prohászska kitar­tóbb. Csapatban pedig? — úgy fest, hogy a fővárosi legjobbak, a Honvéd, a Vörös Meteor és a Dózsa lányai leginkább a szol­noki és a békéscsabai ifiktől tarthatnak. Csak a serdülő számokról nem esik szó Tatán. Hiába kérdez­zük az esélyek felől az edző­ket, nem hajlandók jósolni. Az idén is a régi, sok éves refrént hajtogatják, a serdülőknél min­den lehetséges... (s. z.) HAJSZÁL 3­ÍJÁN — Kiküldött munkatársunk tdvbeszélő-jelentése. —• Rotterdam, április 17. Az Energiehal, ahol az ifjú­sági vívók világbajnoksága fo­lyik, bár eredeti rendeltetését tekintve sportcsarnok, egyre in­kább hasonlít egy nagy vásár­­csarnokhoz, ahol mindent mér­nek. A hatalmas terem majd minden sarkában verseny fo­lyik. A férfi tőr­vívók 10 páston kezdték el a harcot pénteken. Sok zászló, kevés néző A teremben megszámlálhatat­lan zászló fogadja a megjelen­teket: a holland nemzeti zászló, Rotterdam város zászlaja, vala­mint a királyi ház narancssárga lobogója. Bizonyos diplomáciai húzás ez a rendezők részéről, amellyel kerülni akarták a konf­liktust a két német csapattal szemben. Továbbá ezért nem vi­selnek karszalagot sem a vivőik. Szerencsére a vezetők hatalmas nemzeti emblémával járkálnak, így ha másról nem, erről fel­ismerhető a körülöttük levő ví­vók nemzetisége is. A megnyi­tás előtti napon azt kérdeztem az egyik szervezőtől, hogy mennyi lesz egy belépőjegy ára. Szkeptikusan azt felelte: „Nem fogunk meggazdagodni rajta.” Nem tudom, hogy bölcs előre­látás sugallta-e ezt a megálla­pítást de tény, hogy pénteken nem tolongtak hosszú sorok az Energiehal bejárata előtt, pedig az első nap még parádét is ígért, amely itt nem megvetendő szórakozásnak számít. A férfi tőrözők alaposan elhúzódó dön­tője előtt került sor az ünnepé­lyes megnyitóra, számtalan üd­vözlő beszédre, majd a felvonu­lásra és egy dobhártyát repeszt­­gető fúvószenekar bemutatkozá­sára. A döntőre már magasított pás­ton került sor, és a részvevők között ott volt Czakkel Pista is. Olexa, Dimont, Losert és Czakkel_ Pista vív, küzd , Losert győz. Ezután Olexa következik. Czakkel azt kérdezi, mit kell ez ellen a csehszlovák fiú el­len csinálni. Szabó sóhajt. Hja, ha ő azt tudta volna, akkor két magyar van a négyes döntőben. Czakkel tudta. Ez volt az egyetlen győzelme. Az ezt kö­vető asezójában Dimonttól már kikapott, a pástról lejövet még­is derülten azt kérdezi Papp Bertalantól: „Ugye dobogón va­­gyok?” — Sajnos nem. Negyedik vagy. Hajszál híján. De negyedik... Erre Czakkel Pista úgy el­­szótlanodott, hogy többet nem is lehetett hallani a hangját. De ennek más oka is van. A győzelmi emelvényen Lo­sert. Jobbra-balra Dimont és Olexa. Osztrák himnusz, kú­szik felfelé az osztrák zászló. Az emelvény mellett pedig ott ál1 a negyedik, Czakkel Pista, s az ő hazájának zászlaját is felhúzzák. Kedves gesztus ez: hadd örüljön a negyedik is! De lám, Pista nem örül, elkomorul az ábrázata, vörösödik az orra táján, beharmatosodik a szeme is, csúszkál az ádámcsutkája le­­fel, le-fel. De hiszen ez a fiú sír! Losert egy professzor akku­rátusságával törölgeti fekete ke­retes, „vasárnapi” szemüvegét. Amint lelép a győzelmi emel­vényről, felteszi ódivatú okulá­réj­át Crakkel még sokáig szőt­ten. — Jobbat várt? — Hát... Negyedik már ak­kor voltam, amikor bekerültem. Nagyon fáj, hogy lemaradtam a dobogósról... Czakkel Pista 17 éves. Szabó, az „öreg” viszont a nyolc között volt hasonló álla­potban. — Nagyon, sajnálom, hogy nem jutottam tovább. Ez volt az utolsó évem az ifik között. Az osztrákoknál érthetően nagy az öröm, bár Losert nem hamarkodja el a dolgot. — Holnap is lesz nap — mondotta. És valóban szombaton ott van a párbajtőrözők között. A tőrvivó lányok első fordulója után ugyanis elkezdődött a párbajtőrvivók küzdelme is. És a lányok... A padsorok között „keleti” kényelemben Harsay Éva. Me­legítő, fürdőköpeny és feje alatt vívózsák. Lábánál jóked­vűen üldögél Rónay Ildikó, Szá­rai Márta csomagol. Szipogó hangon kérdezi: — Leányok, kinek kell veze­ték vagy tőr? Az első fordulóban Szárai Márta holtversenyben kiesett, s nagyon könnyen eltörik itt a mécses a leányoknál, fiúknál egyaránt. A versenybíróik ilyenkor el­­nézően mosolyognak, a csapat­­vezetők megsimogatják a buksi fejeket, mint most Czvikovszky Ferenc is. — Ne lógassátok az orrotokat — mondja Szabó, és Szárad Márta felé. — De amikor olyan rosszkor jött a vereség — válaszolja bú­san Márta. — Hát igen, gyerekek — a vereség sose jön jól. Réti Anna Nápolyban befe­jeződötte­k a háromnapos nem­zetiközi ví­z­i­­­a­bdia tortrla küzd­el­­mei. Az el­s­ő-másod­­ik helyet el­döntő tal­á­lkozón, a Ganottieri Napoli és a Partizán Bel­grrád 2:2 arányban mérkőzött. A Rari Nantes (Ná­poly) együttese 4­: 3 arányban győzött a BVSC el­len, ami azt jelen­tette, hogy a ma­gyar vasu­tascsapat utolsó lett a tornán. Végeire dánén­yben: 1. Canottie­ri Napoli, 2. Partizan Belgrád, 3. Kari Nantes, 4. BVSC. (MTI) AZ AUCH-I PÉLDA A Rg huszonháromezres lélekszámú város Auch, Gas­­cogne fővárosa Franciaországban, az utóbbi idők­ben mégis nagyon sok szó esett róla. Azon egyszerű okból, hogy elnyerte — 1964. évi ténykedése alapján — a francia városok számára felajánlott vándordíját, amelyet a sportért legtöbbet tett település számára írtak ki még 1937-ben. A gascognei legények és lányok, nemkülönben pedig a lelkes városatyák ma nagyon büszkék kitüntetésükre, tehetnek is, hiszen a város mintegy 10 hektárnyi területén levő Moulias-sporttelep éle, büszkesége Audi-nak. S amire a legbüszkébbek: saját erőből, saját maguk építették, a leg­igényesebbeket is kielégítő, s manapság nagyszerű sport­­kombinátnak nevezhető létesítménykomplexumot. Van ott két uszoda — az egyik mozgatható tetővel télen be is fed­hető — számos labdarúgópálya, s még ki tudja hány sportág befogadására alkalmas sporttelep. A városi vezetők, s a város sportszerető polgárainak lelkesedése, kezdemé­nyezőkészsége, s munkája következtében ma, Franciaor­szágban sokak által irigyelt hely az audi-i Moulias-sport­park. S azt egyre több, sport iránt érdeklődő keresi fel naponta. Mindehhez még valamit: nem voltak kevésbé büszkék a korábbi védők, közöttük ismert, nagyvárosok (Nice, Lyon, Bordeaux) s az átlagember számára alig ismert települések (Thionville, Yvetot). Ismert a francia ember lelkesedése. Nem hinnők azon­ban, hogy nálunk, az egészséges életet, a sport örömeit kedvelők és maguk a szurkolók — ha kell, s erre szükség van — ne lennének sokszorosan aktívak, lelkesek és önfel­áldozók. S egészen biztosan — így, „hivatalos” verseny nélkül is — településeink, városaink, falvaink tanácsi és társadalmi vezetői manapság is tesznek tetemes erőfeszíté­seket sportlétesítmények építéséért a város sportjának fejlesztéséért. Ü­zemünk láttára szaporodnak gombamódra a sport­os pályák, s a statisztikai kimutatások bizonyítják: üzemi, vállalati, vagy tanácsi támogatással, a lakos­ság, a dolgozók összefogásával napról napra emelkedik a sportot, testnevelést szolgáló vagyontárgyak értéke, a test­nevelés és sportmozgalom különféle területein egyre töb­ben kapcsolódnak be a sportmozgalom vérkeringésébe, ösztönző erő ebben fejlődő társadalmunk emberének fokozódó igénye — saját magával szemben is. A ma embere szereti a szépet, büszke arra, ha városát sokan emlegetik, f elismerő szavakkal illetik, szívesen teremti meg a későbbi dicséretek előfeltételeit. Ha az egyének lelkesedéséhez, a vezetők jó példája, szervezőkészsége járul, széles társa­dalmi összefogással a már ma is tapasztalható eredmé­nyeket is sokszorosan túl lehet szárnyalni! S ha ezek mellett külön is jelentkezik valamifajta verseny — hasonló talán, mint a L’Équipe által ki­írt vándordíj — rövid időn belül újfajta mozgoló­dás lesz majd észlelhető, pezsgőbb életnek lehetünk szem­tanúi városainkban, településeinken. Ha presztízskérdést csinálnak majd a város sportjának fellendítéséből, a dicső­ségszerzésből, magu­k a város legilletékesebb vezetői is, a franciaországi kisváros példája újabb lendületet adhat — egy jól szervezett, hasonló versennyel — sportmozgalmunk, ezen belül elsősorban a városok, települések sportja fejlő­désének. Jó küzdelemben dőlt el a kézilabda Eb sorsa Bp. Spartacus—HG Koppenhága 10:7 (5:3) Karszalagos rendezők, dán és magyar újságírók, a televízió munkatársai, serényen dolgozó fotóriporterek, a gombostű ha­sonlatig zsúfolt nézőtér és iz­gatott, várakozásteljes moraj — ez volt a tatai edzőtábor péntek délután 4 óra előtt. Kupahan­gulat, kupavárakozás ... És ké­sőbb — igazi kupamérkőzés. A KUPA. Ott állt a nagy csarnokban egy kis asztalkán selyemmel bélelt piros dobozá­ban, csábítóan mutogatta erő­teljes, mégis karcsú üvegtestét. Impozáns jelenség volt. Láttá­ra sokakban felszakadt a só­haj : „Ó, ha mégis .. .” De mindenki tudta, hogy itt, sajnos, már nemigen lehet „ha”. Ennek a „ha”-nak a lehetősége elveszett a koppenhágai Bella­­haj-csarnokban. Nyolc gól hát­rány, az nyolc gól hátrány. S ezt a legjobban talán maga a dán csapat érezte. AZ ELLENFÉL. Könnyedség, magabiztosság látszott rajtuk a bemelegítés során. Aki nem tudta, még álmában sem mert volna arra gondolni, hogy ezek a fürge hölgyek lekésték csü­törtökön a bécsi gyorsot, hogy autóbusszal érkeztek Budapest­re hajnali öt órakor, hogy né­hány óra pihenéssel újabb ko­csikázás után futottak be Ta­tára. És dicséretükre legyen mond­va, ez később a mérkőzés fo­lyamán sem látszott meg raj­tuk. A MÉRKŐZÉS. Úgy kezdő­dött, hogy a dánok megszerez­­­­ték a labdát és talán még a­­ második percben sem járt az­­ óra, amikor Gunnarsen lövése­­ nyomán a hálóban táncolt a lab­­­­da. De­­ a gól érvénytelen. (A­­ nézőtéren sóhaj.) Aztán Jena kapufát lő. (Még nagyobb só­haj.) A harmadik percben pe­dig Bjerna érvényes gólt ér el A hátrány növekedett, ahelyett, hogy csökkent volna. (A néző­téren csönd.) A dánok játsza­nak, ide-oda mozgatják a Sper­­tacus-falat, közöttük Balogh Márta igyekszik zavart kelteni, fut a labda után, Gunnarsentől Nilssonig, Nilssontól Bjernáig. Csőn, csőn, gyűrű... AZTÁN egy Balogh—Jane- összjáték, és olyan gól, amely szinte mindenért kárpótol. (A nézőtér fergetegesen buzdít.) És most már a félidő végéig nincs megállás: Csenkiné kapufát lő, Hajekné félelmetes nagy gólt, aztán Jóna, megint Jóna, aztán Balogh. (Frenetikus tetezésvi­­har.) De — a gólokból hozzánk is pottyan egy-kettő — ponto­san három. Ám ezek már ke­vésbé tetszenek — nekünk. IZGALOM a második félidőre is maradt bőven: egy 7 m-es, amelyet Stillemé bravúrral véd és egy újabb, amelyet már nem. Gálné a kapusba lövi a labdát, Balogh egyszer, kétszer, négy­szer a kapufára bombáz, Jéna lő gólt, Christiansen válaszol rá A végeredmény 10:7 a ja­vunkra. Összesítve: 21:10 a dá­nok javára. Igazán jó küzdelemben, amelyben a csapat minden egyes tagja tudása legjava­ nyújtva megtette a magáét — és győzött! — a Bp. Spar­tacus, a női kézilabda-baj­nokcsapatok Európa Kupájá­ban az igen értékes második hely birtokosa lett. NYILATKOZATOK: Svend Lauridsen, a dánok csapatveze­tője: „Úgy érzem, csapatom jól oldotta meg feladatát, megállta helyét a teljesen eltérő stílusú magyar együttessel szemben is. A kupa, amely nemzetközi sze­replésünk első és mindjárt csat­tanó,­ trófeája, természetesen nagy örömünkre szolgál.” Markovits Kálmán, a Bp. Spartacus elnöke: „A mérkőzés nagyon jó volt, s láttára bizony kicsit érthetetlen is a kint el­szenvedett nyolcgólos vereség. A második hely különben igen szép teljesítmény.” Bp. Spartacus —HG Koppenhá­ga 10:7 (5:3), Tata. Vezette: Do­­leza­ (csehszlovák). Bp. Sparta­cus: Stillerné — Gálné, Balogh. Kurucsai, Csenkiné. Hajekné, Jóna. Csere: Csók, Tóth. HG Koppenhága: Poulsen — Bjer­tia, Gunnarsen. Refshavge, A. Christianean, M. Chriet­ian-sen, Nilsson. Csere: Eskensen, Hen­­riksen, Jorgensen. Góldobó: Jó­na (5), Csenkiné (21), Balogh. Csók, Hajekné. iH. Refshavge (2), A. Christiansen (2), Bjerna, Nasson, Gu­narsen (7 m-esből), Kocsis L. Mihály . Vasárnap, 1965. április 1.S. — Izgatott gyerekek a zöld asztal körül — Távbeszélő-jelentésünk. — A ljubljanai sportcsarnokban naponta mintegy ötezer iskolás­fiú és -leány ül a nézőtéren, hogy ismerkedjék az asztalite­niszsporttal, a világ legjobb ver­senyzőivel. Bora Popovics, a jugoszlávok szövetségi kapitá­nya időnként felnéz a zsúfolt lelátóra, és bizakodva mondja: — A legtöbb gyerek először van asztalitenisz-versenyen. Mi pedig reméljük, hogy kö­zülük kerülnek majd ki a jövő bajnokai. Persze, ezek az izgatott fia­talok nemcsak tanulnak, ha­nem szurkolnak is a Tivoli­­csarnokban. Mi tagadás, sok­szor olyan lelkesedéssel buzdít­ják Veckoékat, hogy a hatal­mas hangorkántól, a zúgó taps­vihartól a többi 19 asztalon nem tudnak játszani. A gyerekeknek ennyi nacionalizmust igazán meg lehet bocsátani, különösen ha ezzel a biztatással győze­lemre segítik a csapatukat, mint például Románia és Csehszlo­vákia ellen, amikor valósággal a „célba sodorták” a jugoszláv együttest De­­ a kínaiak el­len ez a határtalan lelkesedés­ sem segített A kínai versenyzők mit sem törődtek a kiabálásokkal, min­denből kikapcsolódva, jól kon­centrálva játszottak. És amikor a szemaforom megjelen­t: Kína —Jugoszlávia 5:0, a gyerekek végre elcsendesedtek. A szovjet lányoké a jövő Valentin Ivanov, a szovjet válogatott edzője, aki egyéb­ként színházi díszletfestő, egy feketére invitált a büfébe. — Valamikor csodálattal néz­■ tűk a japán versenyzők ketört­­­­racsatáit — mondta Ivanov te , most ime a mi leányai­nik és­­ fiaink te ugyanezt teszik, örü­­­­lök, hogy a leányok helytálltak­­ a kínaiak ellen, a fiúk pedig­­ legyőzték az NSZK csapatát.­­ örülök annak te, hogy többen,­­ például a régi bajnok EhrSch a­­ mi leányainkban látja a jövő­­ bajnokait. Egyébként tizenhét­­ év az átlag korhatár csa­pa­­í­tünkben! ! — Mi a véleménye erről a­­ VB-ról? ! — A rendezés és a szervezés­­ még a pekingi és a prágai vi­­l­­­ágbajnokságot ie felülmúlja ! Véleményem szerint a Irina’­­ férfiak változatlanak tartják az­­ elsőséget, a japán nők tálé­n 3 még mindig a legjobbak, de ? már nem olyan veszélyesek . . 3 ^ Ki ez a Bozorgzadeh ? Sokáig várattak magukra az­­­ első meglepetések. Itt-ott szűk­­­í­tett egy-egy váratlan eredmény. 3 Ez valami volt, de még nem az­­ igazi. Az acél idegzetű nyugat­­£ német Scherer kezdte meg a 3 sort, amikor három mérkőzést­­t nyert a románok ellen, majd a­­ szovjet Szvetlána Grinberg foly­atatta: egy kínai versenyzőit győ­­­­zött le, másnap pedig megszü­ntetett a VB eddigi legnagyobb­­ meglepetése, az iráni Bozorgza­­­j­deh mindhárom koreai ellen­fe­­­­lét legyőzte! És hogyan? Ezt bi­­izony nehéz elmondani és le- 3 írni. Mert a huszonkilenc éves­­ gumiütős iráni versenyző, aki­­hazájában nem is a legjobb, jó- 3 formán nem csinált semmit, csak­­t telkesen, ügyesen tologatott,­­ időnként gyorsan adogatott. Va-­­­lamelyik magyar megjegyezte:­­ „Barátom, ha nálunk játszott­­ volna, Bozorgradek, biztosa­n­­ nyertünk volna a koreaiak és­­ az angolok éllen ... Hámori Tibor :­­ Színfoltok a ljubljanai VB-ról

Next