Népsport, 1969. január (25. évfolyam, 1-21. szám)
1969-01-03 / 1. szám
zef“ Nagy hajrát vágott ki a Tatabánya A Tatabányai Bányász labdarúgócsapata az évek folyamán meglehetősen tiszteletre méltó rangot vívott ki magának az élvonalban. Volt már bronzérmes is, ami nem kis bravúrnak számít a legjobbak bajnokságában, de amikor nem állt a dobogón, akkor is szorosan felzárkózott a legjobbak mögé a táblázaton. 1967-ben ötödik, tavaly a hetedik helyen végzett. Csak gólarányán múlott, hogy nem feljebb, s ez a vidék legjobbja címmel járt volna. Egyszóval: a hegemóniát tulajdonképpen megvédte ezúttal is a bányászcsapat. Mindössze egy kicsit izgalmasabb körülmények között, mint ahogy az szokta. Mert, hogyan is indult Tatabányán a tavalyi év? Ami az erősítést illeti, több tehetséges, ügyes labdarúgót igazoltak a bányászok. Jórészt alacsonyabb osztályból. Egyéves kivárás után tatabányai lett a volt válogatott dorogi csatár, Monostori is. A klubtól ugyan megvált néhány idősebb tapasztalt játékos, a gerinc azonban maradt, s ez szilárdnak, tartósnak ígérkezett továbbra is. A Tatabányát tehát nem féltette senki az új évben. Sőt... bányavárosban. Ezen a három találkozón akartak „megfogni” annyi pontot, amennyi egy kicsit helyrebillenti majd a „kasszát”, s kiengeszteli egy kicsit a közönséget mi több, megnyugtatja a csapaton belül is a kedélyeket. A három mérkőzésen pedig egyetlenegy gólt sem rúgott a Bányász. Igaz, nem is kapott gólt, ám ez egy jottányit sem vitte előre a dolgot, s a kátyúba jutott szekér nem mozdult előbbre. A közönség elégedetlenkedett a lelátón, s egyre izgatottabb, idegesebb lett a légkör az öltözőben is. A korholás napirenden volt, a lehorgasztott fejű játékosok pedig fogadkoztak, hogy mindent beleadnak. A pályán szemmel látható volt az igyekezet. Az, hogy akarnak. De a nekibuzdulás már görcsös fogcsikorgatásba ment át, ideges kapkodásba torkolt. A felelősség súlyos kölönc volt, s ha ott volt a lehetőség a kézügyben, akkor szinte pánikba estek a csatárok. Nemcsak a játékosok, az edző is kapkodott már. A türelem, a csapatépítésre való törekvés játékstílus kialakítása. Ezek már csak szólamok voltak. Az óhaj? Mi más lehetett volna, mint egy olyan csapatot összeállítani, amelyik végre nyer. Nyer! ... Pontokat szerez! Akárhogy is. Minden, addig ki nem próbált játékost ütőlapnak szántak. A tavaszi idényt végül is 11 ponttal zárták. A „félév” után változás történt a klub életében, Hári edző leköszönt s Szűcs György lépett az örökébe. Tavasszal mégis sereghajtó volt a Bányász Az idénynyitót Soroksárott játszották Csernaiék. Idényeleji játékkal 0:0-t értek el az egyik újonccal szemben. Ezután vereség otthon az FTC-től és idegenben az Újpesti Dózsától. Az eddigi eredmények reálisak , így vélekedtek Tatabányán. Egy Ferencvárostól, Újpesti Dózsától ugyanis nem szégyen kikapni. A pontokat a gyengébbektől kell elsősorban elvenni. A negyedik fordulóban ment Tatabányára a korábbi évben éppen csak megkapaszkodott SBTC. Akitől már nem szabad vereséget szenvedni. És ekkor robbant az első bomba. Az SBTC imponáló játékkal 4:1-re „leiskolázta” a hazaiakat. A kishitűek bizalma ekkor már megingott. Az együttest alaposabban ismerők azonban még ekkor is azt mondogatták: „Mindez nem mérvadó. A bányászok majd összeszedik magukat, nem kell félteni ezt a társaságot”. Jött az ötödik forduló. A másik újonchoz, a Videotonhoz utazott a csapat. „Kit verhetünk meg, ha nem egy rutintalan, NB I-es tapasztalatok nélküli együttest.” újabb bomba_ 1:0-ra megint kikaptak. „Majd összeszedik magukat...” a kívülállók még mindig optimisták voltak, s nem a pillanatnyi 15. helyből magyarázták a csapatot. Belül? A csapatnál? Ott viszont már egyre idegesebbé vált a hangulat. Az összeállítás hetente változott, a feszült légkörben az új fiúk nem tudták igazolni képességeiket — nem egyiküknél kitűnt, hogy egy kicsit túl is becsülték játéktudásukat a szakvezetők — már csak azért sem, mert ahogy bekerültek, olyan hamar ki is pottyantak onnan. Az egykori kitűnő Monostorinak sem használt az egy év kényszerpihenő, ő is csak árnyéka volt önmagának. A hetedik forduló — Pécs— Tatabánya 1:0 — után az utolsó helyre csúszott le a gárda. Ezután három hazai mérkőzés következett — Csepel, Bp. Honvéd, Szeged. És ettől az időszaktól várták a fordulatot a Csak az edző lett új. A játékosok maradtak. Ugyanazok, akik tavasszal játszottak. Csodák pedig nincsenek, még a futballban sem. Egyik félszezonról a másikra nem tanul meg játszani senki. Az ősz Tatabányán mégis döntő fordulatot hozott. Néha ugyanis az új hang, egy bíztató, nyugtató, ha kell atyai, ha kell baráti de energikus, kemény hang, egy szakavatott kéz aprónak tűnő mozdulata, egy új szem szakmai meglátása is felér egy kisebbfajta csodával. Szűcs edző bement az öltözőbe és a lehorgasztott fejek, a padlóra meredő tekintetek felemelkedtek. Ezentúl csendesebb lett a szünetek tíz perce, dicsérni való is akadt hétről hétre. Nem voltak jobb játékosok, akik ősszel a pályára léptek, csak éppen új erőre kaptak, visszarnyerték önbizalmukat. Az új edző nekifeszítette a vállát s kimozdította a csapat szekerét a kátyúból. Ezt a régi már nem tudta véghezvinni, bármennyire is igyekezett. Szűcs György edzőnek is lett volna idegeskedni valója, hiszen a csapat helyezése és a pontszáma elég okot szolgáltatott erre. Ő azonban nem kapkodott. Ősszel keveset változott az összeállítás, szinte feleannyi játékos játszotta végig ezt az idényt, mint a tavaszit. Akkor 11 pontot szereztek, ősszel 17-et. Támadó szelleműbb, tervszerűbb lett a bányász együttes, most már úgy tűnt a legtöbb játékosnak meg lett a „helye”, szerepköre s az átlagteljesítményük is javult többüknek. A hajrá azokat igazolta tehát, akik bíztak a csapatban. Megvédte korábbi presztízsét az együttes, előbbre azonban nem lépett. A bajnoki év és nem kevésbé a két Eb-mérkőzés sok tapasztalatot hozott, arra vonatkozóan: hogyan kellene előbbre jutni. És egyben jövőre nyugodtabb évnek nekiindulni ... Várkonyi Sándor Benne fordulesz ősszel Dunai Antal (Újpesti Dózsa) megvédte a gólkirályságát. 1967-ben 36 góllal, most, 1968- ban pedig 31 góllal került a góllövőlista első helyére. 1945 óta többször is akadt olyan játékos, aki megvédte a gólkirály címet. 45— 16: Deák (SZAC) 54 (35 ford.) 46— 47: Deák (SZAC) 48 (30 ford.) 49—50: Puskás (Honvéd) 31 (30 ford.) 50 ősz: Puskás (Honvéd) 25 (15 ford.) 51: Kocsis (Honvéd) 30 (26 ford.) 52: Kocsis (Honvéd) 36 (26 ford.) 59— 60: Albert (FTC) 27 (26 ford.) 60— 61: Albert (FTC) 21 (26 ford.) (Tichyvel holtversenyben.) 60—61: Tichy (Honvéd) 21 (26 ford.) (Alberttel holtversenyben.) *1962: Tichy (Honvéd) 23 (26 ford.) 83 ősz: Tichy (Honvéd) 13 (13 ford.) *4: Tichy (Honvéd) 28 (16 ford. *7: Dunai TI (Újpesti Dózsa) 36 (30 ford.) 88: Dunai II (Újpesti Dózsa) 31 (30 ford.) 1945 óta nem akadt olyan labdarúgónk, aki egymás után háromszor vitte volna el a büszke címet. Sőt, erre labdarúgásunk egész történetében is ritkán akadt példa. Igaz, akadt egészen kimagasló teljesítmény, Schlosser Imréé, a felejthetetlen Slózié, aki az FTC színeiben nyolcszor egymás után nyerte el a gólkirályi címet, de utána egymás utáni háromszoros teljesítményt csak Orth György (MTK) és Takács II (Ferencváros) ért el. A legutóbbi 12 bajnokságban a legtöbb gólt érték el: 1957 tavasz (11 ford.): Szilágyi I (Vasas) 17, Hidegkúti (MTK) 10, Csáki (SBTC), Csordás (Vasas), Vasas (SBTC) 8—8. 1957— 58 (26 ford.): Friedmanszky (FTC), Molnár (MTK) 16—16, Csáki (SBTC), Halápi (Újpesti Dózsa), Tichy (Honvéd) 14—14. 1958— 59 (26 ford.): Kisuczky (Csepel), Monostori (Dorog), Tichy (Honvéd) 15—15, Bukovi (MTK) 12. 1959— 60 (26 ford.): Albert (FTC) 27, Tichy (Honvéd) 25, Szusza (Újpesti Dózsa) 15, Dunai I (Pécs) 14. 1960— 61 (26 ford.): Albert (FTC) és Tichy (Honvéd) 21—21, Machos (Vasas) 17, Molnár (MTK) 16. 1961— 62 (26 ford.): Tichy (Honvéd) 23, Csernai (Ózd) 19, Albert (FTC) 17, Sándor (MTK) 15, Göröcs (Újp. Dózsa) 14. 1962— 63 (26 ford.): Bene (Újp. Dózsa) 23, Tichy (Honvéd) 20. 1963 ősz (13 ford.): Tichy (Honvéd) 13, Albert (FTC) 11, Dunai II (Pécs) 7. 1964 (26 ford.): Tichy (Honvéd) 28, Bene (V. Dózsa) 20, Albert (FTC) 19. 1965 (26 ford.): Albert (FTC) 27, Bene (Ú. Dózsa), Tichy (Honvéd) 20—20. 1966 (26 ford.): Farkas (Vasas) 25, Albert (FTC) és Bene (Ü. Dózsa) 24—24. 1967 (30 ford.): Dunai (Ü. Dózsa) 36, Albert (FTC) 28, Bene (Ü. Dózsa) 22, Puskás (Vasas) 20, Farkas (Vasas) 19. 1968 (30 ford.l: Dunai TI (Ü. D.) 31, Bene (Ü. D.) 22, Albert (FTC), Fazekas (Ü. D.) Farkas (Vasas) 19—19. * Ritka, az olyan év, amikor ne kerülne új név az élcsoportba. 1968-ban Fazekas volt az új fiú. * A legutóbbi években egy-egy mérkőzésre átlagban ennyi gól jutott. Alaposan visszaesett a gólátlag ... Ez az éllovasok góljainak számából is érezhető. Csak az öngólosoknál nincs lényegesebb eltérés: 1967-ben, 15, 1968-ban pedig 14 öngólos akadt. A visszaesés egyik oka: a csapatok még több gondot fordítanak a védekezésre. Azok az idők, amikor a gólkirályok 56 (Fienseiler Gyula, 1938—39), sőt 59 (Deák Ferenc 1948—19) gólt rúgtak, talán soha többé nem térnek vissza. M. B. ÉVZÁRÓ BESZÉDES SZÁMOK (4.) Gólkirályok 1962—63: 2.7 1963 ősz: 2.8 1964: 2.7 1965: 2.7 1966: 3.0 1967: 3.2 1968: 2.8 A kapusok után most a hátvédek rangsorát közöljük. Az élre két-két ferencvárosi és dunaújvárosi került Érdemes megemlíteni, hogy a középhátvédek átlaga a legmagasabb, míg a balhátvédeké a legalacsonyabb. A különbség meglehetősen nagy: a balhátvédek között Csepecz úgy vezeti a rangsort, hogy átlagos osztályzata még a 7-est sem éri el! (Zárójelben a tavalyi helyezési szám.) JOBBHÁTVÉDEK 1. Novak (Ferencváros) (8) 7.23 2. Keglovich (Győr) (6) 7.18 3. Hernádi (Pécs) (3) 7.03 4. Formaggini (Dunaú.) (13) 7.00 5. Káposzta (II. Dózsa) (1) 7.00 6. Verlai (Csepel) (7) 6.88 7. Lévai (Tatabánya) (9) 6.70 8. Sátori (Egyetértés) 6.69 9. Kovács L. (Videoton) 6.68 10. Kelemen (Bp. Honvéd) 6.56 11. Kovács (Diósgyőr) (14) 6.53 12. Pék (Szombathely) 6.46 13. Szántó (MTK) 6.43 14. Várhelyi III (Szeged) 6.41 15. Baranyai (Salgótarján) 6.38 Labdarúgás 7JFÉL és Növik első helye nem meglepetés. Sokkal megbízhatóbban, hasznosabban játszott mint 1967- ban, ő eljutott a világválogatottságig. Hernádi, mint minden évben, most is az élcsoportban foglal helyet. Keglovich és Formaggint viszont alaposan előrelépett. A győri fiú igazolta Szusza elképzelésének helyességét: sokkal jobb hátvéd mint amilyen szélső volt. A rangsorban Formaggini azért előzi meg Káposztát, mert több alkalommal szerepelt. Az újpestiek válogatottja sérülése miatt több mérkőzést kihagyott, s aztán nehezen lendült formába. Vellait is ilyen okok hátráltatták. A többiek régebben nem szerepeltek a jobbhátvédek rangsorában, s néhány kivétellel újoncnak számítanak. Sátori tetszett közülük legjobban. Ügyesen érvényesítette harcosságát, rutinját. Lévai nagyjából képességeihez mérten szerepelt. Kelemen kitűnő tavaszi játék után ősszel nagyon visszaesett. KÖZÉPHÁTVÉDEK 1. Oláh (Dunaújváros) 7.45 2. Páncsics (Ferencv.) (1) 7.41 3. Mátrai (Egyetértés) (6) 7.35 4. Solymosi (Ú. Dózsa) (10) 7.29 5. Móricz dr. (Pécs) (5) 7.03 6. Kővári (Szeged) (7) 6.91 7. Dunai (MTK) (11) 6.87 8. Mészöly (Vasas) (1) 6.84 9. Bognár (Videoton) 6.83 10. Ferencz (Salgótarján) (2) 6.77 11. Molnár (Csepel) (11) 6.77 12. Homolya (Szombathely) 6.77 13. Kovács I (Tatabánya) (4) 6.76 14. Orbán (Győr) (3) 6.63 15. Ruzsinszki (Bp. Honvéd) 6.53 16. Salamon (Diósgyőr) 6.52 A bajnoki év egyik felrobbanó meglepetését a fiatal Oláh szolgáltatta, aki az NB II-ből, úgyszólván máról holnapra az élvonalban is a legjobbak közé került. Ezt is bizonyítja, milyen gazdag tehetségekben a magyar labdarúgás. Oláh tizenhétszer kapott 8-ast! Páncsics tavaly a balhátvédek között első volt, de középhátvédben is kitűnően játszott. Mátrai azt bizonyította, hogy még mindig kiváló játékra képes. Solymosi középhátvédet még soha nem játszott olyan magabiztosan, megbízhatóan mint az idén. Móricz dr. és Kővári fejjátékával és rombolási készségével tűnt ki. Dunai 1967- ben holtversenyben volt Molnárral, de most elhúzott tőle. Mészöly formája ingadozott. Ferencz alaposan lecsúszott a ranglistán, miként Kovács I és Orbán is. Az újoncok közül Bognár gyakran kitett magáért. BEÁLLÓSOK 1. Szűcs (Ferencváros) (2) 7.50 2. Vági (Bp. Honvéd) 7.47 3. Noskó (Újp. Dózsa) (5) 7.11 4. Laczkó (Tatabánya) (1) 6.97 5. Kandi (Csepel) 6.95 6. Józsa (Egyetértés) 6.93 7. Kmetty (Salgótarján) 6.92 8. Mathesz (Vasas) (2) 6.88 9. Konrád (Pécs) (4) 6.86 10. Ruppert (Dunaújváros) 6.67 11. Dávid (Szeged) 6.63 12. Bobory (Videoton) 6.44 13. Csetényi (MTK) 6.30 14. Kiss (Győr) 6.24 Szűcs Lajos mérsékelt tavaszi szereplés után ősszel sok mérkőzésem remekelt. A csupa szív, nagyszerű csapatjátékos Vági erőssége volt együttesének, miként a sokoldalú Noskó is. Laczkó, Kandi és Józsa főleg a védekezésben, a labda megszerzésében tűnt ki. Kandi remek tavaszi idény után végleg gyökeret vert a Csepelben. Kmetty jó testi adottságait, küzdőképességét ezen a posztom is érvényesítette. Mathesz, Ruppert és Konrád erénye az egyszerű játékfelfogás, a csapatérdekek szem előtt tartása volt. Dávid ősszel szinte végig sérült volt. Bobory akaratereje dicséretes, Csetényi nem fejlődött. A győri Kiss 1968-ban nem volt az igazi. BALHÁTVÉDEK 1. Csepecz (Dunaújváros) 6.91 2. Marosi (Bp. Honvéd) (11) 6.84 3. Ihász (Vasas) (3) 6.79 4. Juhos (Tatabánya) (4) 6.77 5. Hunyadi (Csepel) 6.73 6. Fejes (Videoton) 6.61 7. Kincses (Pécs) (12) 6.61 8. Vertig (Salgótarján) (10) 6.58 9. Mester (Szombathely) (2) 6.53 10. Sóvári (Újp. Dózsa) (9) 6.47 11. Izsáki (Győr) (4) 8.45 12. Havasi (Ferencváros) 6.42 13. Kiss (Diósgyőr) 6.40 14. Varga (Egyetértés) 6.34 15. Bánkúti (Újp. Dózsa) 6.13 16. Várhelyi I (Szeged) 6.00 A 31 éves Csepecz jó közepes teljesítménnyel is élen tudott végezni. 9-ese nmcs, 8-ast négyszer kapott, tizenkétszer pedig 7-est. Erénye: az egyszerű, megbízható torna és küzdetképesség volt. Elismeréssel beszélt róla edzője, Palicskó Tibor is. Marosi baloldalon is érvényesítette gyorsaságát, főleg tavasszal. Ihász fokozatosan lendült bele, de válogatott szinten ritkán játszott. Nincs 9-ese! Juhos idény második felében erőteljes volt. Hunyadi három helyen is játszott. Lendületes, de technikailag nem elég képzett. Fejes új csapatában bebizonyította tehetségét. A balhátvédek közül ő az egyetlen, aki — egyszer — 9-es osztályzatot kapott! A többiekkel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy egyikük sem fejlődött sokat. Sőt, néhányan visszaestek, például Mester, Izsáki, Sóvári. Képességéhez, tudásához mérten csak Kincses játszott. Bánkuti átlagát rontja egy-egy gyenge csatárjátéka, illetve kiállítása. Oláh Két ferencvárosi két duncaújvárosi az élen ■ ..' # IÍLíLníAv^/, Novak Csepecz Szűcs S MEGINT ELÖLRŐL? Ezekben a napokbam kezdődik meg élvonalbeli labdarúgócsapataink felkészülése is a következő bajnoki idényre. Néhány helyen most esnek át a bemutatkozás formaságain: új edző került a csapathoz. Annak idején, az 1963-as bajnoki esztendő beharangozásaként leközöltük a tizenhat NB 1-es edző fényképét, csapataik leglényegesebb adataival együtt. Azóta módosult a tizenhatos mezőny. Módosult annyiban, hogy két együttes elbúcsúzott az első osztálytól, de lényegesen módosult más szempontból is. És ez utóbbi módosulás az érdekesebb! Ha ugyanis azt terveztük volna, hogy a bajnoki idény végeztével ismét leközöljük az edzők fényképeit, a régi fényképek közül jó néhányat nem tudtunk volna használni, öt új fényképet kellett volna beszereznünk. Aztán, ha meg egy kicsit továbbmegyünk, és mondjuk most, ezekben a napokban kerülne sor a fentiekben érintett együttesek edzőinek számbavételére, újabb munkát kellene adni kliséüzemünknek. S újabb öt klisét dobhatnánk el! Illetve: el nem dobnánk — óvatosak vagyunk, tudjuk, hogy ezekre a klisékre még szükség lehet, van amelyikre például sürgősen is! —, hanem betennénk az archívumba. Vegyük csak sorba ezeket a változásokat! Még a tavaszi évad befejezése előtt búcsút mondott a Videotonnak, illetve a Tatabányai Bányásznak Kárpáti Béla és Hári László. Követte őket — valamivel később — Hidegkúti Nándor (MTK), Ráday László (Szeged), majd Teleki Gyula (Diósgyőr), ők öten tehát idény közben váltak meg csapatuktól, s adták át másoknak a váltóbotot. Az utolsó forduló után elbúcsúzott csapatától Szusza Ferenc (Győr) és Tátrai Sándor (Szombathely), illetve az „új fiúk” közül Szigeti Oszkár (Diósgyőr), Németh Lajos (Videotor) és Bánáthy János dr. (Szeged) is. (Még szerencse, hogy a képek közül Tátraiét továbbra is használni tudjuk, mivel ő csak helyet, cseréit, Szombathelyről Diósgyőrbe távozott.) Mindez természetesen nem újdonság. Egész sportközvéleményünk, sőt az ország színe előtt zajlottak le ezek a változások. Különösebb titok a változások okait sem lengte körül. Elegendő volt egyetlen pillantást vetni a bajnoki táblázatra, s a távozások okára azonnal fény derülhetett. Az ok minden egyes esetben a gyenge, vagy a vártnál gyengébb szereplésben volt keresendő. Az érintett csapatok a kiesés szakadékának szélén, vagy annak közelében tántorogtak. A diagnózis késett, az „orvosság’ azonban máris készen volt: távozzon (nem a sátán, hanem) — az edző! Az edző tehát távozott. És az eredmény? A Szeged és a Videoton kiesett. Az MTK és a Diósgyőr maradt ugyan, korábbi helyzetén azonban nem tudott lényegesen változtatni. Egyedül a Tatabánya lépett feltűnően előre: tavaszi 13. helyével szemben végül a bajnoki táblázat előkelő 7. helyét szerezte meg Szűcs György vezérletével, csupán gólaránnyal maradva alul a vidék legjobbja címért folytatott harcban. Megkockáztatható tehát általában egy kis megjegyzés: lehet, hogy a diagnózis edző távozása után sem készült el? ... Félreértés ne essék, a közismert tények fenti rögzítésére nem az edzők egyértelműlég mindenáron való megvédése miatt kerül sor. Az edzőváltozások ellen — l’art pour l’art — hadakozni értelmetlen. Sőt, felelőtlen dolog lenne. Kár tagadni azt, hogy vannak olyan edzők, akik sem szakmailag, sem emberileg nem alkalmasai tisztük betöltésére. Az ilyen edzőknek pedig nyilvánvalóan nem élvonalbeli csapatok mellett a helyük. (Az lenne a legjobb, ha sehol sem lenne helyük!) A kép azonban korántsem ennyire tisztázott. Nem lehet azt mondani, hogy egy-egy csapat gyenge szereplésének egyedül a rossz edzői tevékenység az oka Vegyük például a Győr esetét Vajon elképzelhető-e, hogy az a Szusza Ferenc, akinek közreműködésével az 1967-es bajnoki esztendőben még 3. tudott lenni a csapat, egy év leforgása alatt olyan „rossz” edzővé változott, aki éppen csak bent tudta tartani az első osztályban csapatát? Persze, hogy nem! A Győr példája mutatja, talán a leginkább, hogy a gyenge szereplés mögött mennyi összetevő húzódhat meg, amelyek közül egy talán az edző számlájára írandó, de semmiesetre sem valamennyi. Sajnos, az illetékesek közül ezt vajmi kevesen látják be... Ahogyan azt sem látják be, hogy hosszú távon azért mindegyik edző kiállít magáról valamilyen bizonyítványt. A rossz edzők szerencséjére nem látják be, akiknek így nem kell félniük attól, hogy esetleg szerződés nélkül maradhatnálk. Ha egy csapatnak edző kell, a vezetők benyúlnak abba a bizonyos „kalapba”, s amelyik név éppen a kezük ügyébe akad, kihúzzák. Esetleg egy fél idény múltán aztán ismét kapkodnak a „kalap” felé... Ez pedig nincs így jól! Elhangzott már ezeken a hasábokon is nemegyszer, hogy mire vezet az ilyen kapkodás, a rövidebbnél is rövidebb távra való tervezés, milyen érzés ilyen körülmények között edzőnek lenni. Különösen — jó edzőnek! Mert amennyire jó a fentiekben jelzett felfogás a rossz edzőknek, annyira rossz — a jó edzőknek. És végső soron annyira rossz az egyes csapatoknak, és az egész magyar labdarúgás ügyének is. Hát ide jutottunk, ismét —en egész magyar labdarúgás ügyéhez! De bármennyire is szerettük volna elkerülni, nem tudtuk, mert a téma — valóban ide vezet. S ha már az új esztendőre való hivatkozás amúgy is szinte kötelező ezekben a napokban, hadd fejezzük be írásunkat stílszerűen! Egy újévi jókívánsággal, ezúttal — merőben szokatlanul — magunk felé, vajha az idei esztendőben kevesebb edzői kép archiválására kerülne sor szerkesztőségünkben! . .. A jó edzők kénéi hadd maradjanak a helyükön, a rossz edzők kénéit pedig végre végleg dobhassuk el... Kocsisi Mihály — —■IIUHUI— I Péntek, 1969. január 3. att