Népsport, 1971. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1971-10-01 / 232. szám
LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚ Sima győzelem, nyugtalanító közjátékkal Egy nappal a Ferencváros— Fenerbahcse UEFA Kupa mérkőzés után már lehiggadva állapíthatjuk meg: a török együttes nem állította különösebben nehéz feladat elé a magyar csapatot. Tulajdonképpen ezt is vártuk, hiszen az Isztambulban elért 1:1-es döntetlen és az ott nyújtott teljesítmény elég biztosítéknak látszott. A zöld-fehér játékosok ezért talán a kelleténél nagyobb mellénnyel mentek ki a pályára. Az első félidőben könnyedén, szemre tetszetősen játszottak, és már-már könynyelműen hagyták ki egymás után a nagyobbnál nagyobb gólhelyzeteket. A Fenerbahcse túlzott védekezése ellenére sem tudott nagyobb ellenállást kifejteni, s egy kis szerencsével akár 6:0 is lehetett volna az első 45 percben az eredmény. A törökök eléggé korszerűtlen futballt játszottak. Inkább a középpályán igyekeztek tartani a labdát, de gyengélkedő csatársoruk nem tudott bekapcsolódni komolyabb offenzívába. Technikai és taktikai fogyatékosságaikat időnként túlzott keménységgel akarták helyettesíteni. Bár ebben a zöld-fehér játékosok is ludasak, hiszen a második félidő elején majdnem pankrációvá fajult a mérkőzés. Csanádi monológja — Hiába beszéltem egész héten játékosaimnak, nem tudták elfelejteni az isztambuli incidenseket. A törökök a második félidő elején, eredménytelenségük láttán, akkor ugyanígy durván és kíméletlenül kezdtek játszani, mint most. A mieink ezt akarták visszafizetni. Ez a törleszteni akarás egy kicsit kizökkentette a csapatot a megszokott ritmusból. Őszintén szólva, már megijedtem és attól tartottam, hogy a mérkőzés kimenetele is kockázatossá válik. Szerencsére a fiúk lehiggadtak és elkezdtek ismét futballozni. A továbbjutásban biztos voltam, hiszen a Fenerbahcse a mi viszonyainkat figyelembe véve, jó középcsapat. Sajnos, nálunk már nem lehet balszerencsével magyarázni a helyzetek sorozatos kihagyását. Csatársorunknak több tucat helyzetre van szüksége, hogy kétszer-háromszor a kapuba találjon. A másik, amit tanulságul le kell vonnom ebből a mérkőzésből: védelmünknek még mindig nem kenyere a szoros emberfogás. Ezen sürgősen változtatni kell. Egyébként minden játékosom dicséretet érdemel, s ezzel nem is fogok fukarkodni a mérkőzést értékelő játékosértekezleten. Albert és Branikovits esete A találkozó érdekességei közé tartozott, hogy Albert Flórián, a zöld-fehérek válogatott középcsatára a legbiztosabb helyzetekben sem tudott a hálóba találni. Rúgott kapásból, hanyatt vetődve, passzolt belsővel, külsővel, fejelt, de mindezt a kapu mellé. Egyszerűen nem sikerült! Pedig öröm volt nézni, menynyire akart, küzdött és a mérkőzés nagy részében jól is játszott. Ismét karmester volt, szervezte a támadásokat, helyzetbe hozta magát, de valahogy megijedt, meglepődött, amikor a kapu közelébe került. Talán ő maga sem hitte el, hogy ekkora helyzetekben hibázott. Branikovitstól az utóbbi időben megszoktuk, hogy minden mérkőzésen csapatának egyik legjobb embere volt. Keményen, harcosan küzdött és természetesen nem maradt adós a góllövéssel sem. Ezen a találkozón nem játszott igazán jól. Hagyta magát elsodorni, sőt lefogni, viszont egyetlen dolgot nem felejtett el: a góllövést! Három gólt rúgott a Fenerbahcse hálójába. Jogos a kérdés, hogy mit kellett volna még ezen kívül tennie? Ez igaz, de megszoktuk már, hogy ő jól is játszik! Géni és az ökölvívás A második félidő első percében furcsa jelenet játszódott le a magyar kapu előterében. Osman, a törökök 9-es számú játékosa „minden ok nélkül” nekiugrott Géczi Pistának. A kapus erre a váratlan „barátkozásra” elveszítette a fejét és egy jól irányzott ökölcsapással leterítette a török játékost. Természetesen elszabadult a pokol. S még természetesebb, hogy ezért Géczit kell elmarasztalni. Egy válogatott labdarúgónak az ellenfél még oly durvasága esetén is meg kell őriznie hidegvérét. Géczit eddig mindenki nyugodt játékosnak ismerte, ezért volt furcsa ez a megnyilvánulása. A játékvezetőnek ki kellett volna állítani a magáról megfeledkezett labdarúgót. Ha ez megtörténik, akkor a kapus igen nehéz helyzetbe hozta volna játékostársait. Reméljük, Géczi tanult az esetből és a jövőben ismét nyugodt, hidegvérű kapuvédő lesz. Boross Dezső Ez is bemehetett volna többek között. Ze Albert nagy lendülettel érkezett, Ercan elkésett, Yavnz pedig már a földön fekszik. A labda azonban, sajnos, elsuhant a kapufa mellett. Ercan mögött kis helyezkedett, készen a beavatkozásra. (Geleta Pál felvétele.) A Ferencváros első gólja. Jobb, mint ha Igen, jobb, mint tavaly volt, sőt, sokkal jobb a kupacsapataink mérlege az I. forduló után. Tavaly BEK: Újpesti Dózsa 2:0 és 0:4. KEK: Bp. Honvéd 1:3 és 3:1. BVK: FTC 0:1 és 1:1, Pécs 1:2 és 3:0. Összesen: 8 mérkőzés, 3 győzelem, 1 döntetlen, 4 vereség, a gólarány 11:12, 7 pont. Idén BEK: Újpesti Dózsa 4:0 és 0:1. KEK: Komló 2:7 és 2:1. UEFA Kupa: Ferencváros 1:1 és 3:1, Vasas 1:0 és 1:1. összesen: 8 mérkőzés, 4 győzelem, 2 döntetlen, 2 vereség, a gólarány 14:12, 10 pont. Tavaly továbbment két, most három csapat. Pontszám tekintetében tavaly 43 százalékos, az idén pedig 62 százalékos az eredmény. M. B. Csendes mérkőzés után pokolgépriadó! Három napot voltunk távol Budapesttől. Mi is történt ezalatt csapatunkkal? Megpróbálok válaszolni rá. Hétfő. Délután repültünk el. Nem mondom, kicsit izgatott volt a társaság. Ilyenkor mindig egy kicsit erősebb a pulzus... Az út sima és eseménytelen volt. Este hét órakor foglaltuk el szobáinkat a Hotel St. Jörgenben. A fiúk hamar nyugovóra tértek. Mi még beszélgettünk vendéglátóinkkal, átfutottuk a svéd lapokat is. Nem sok esélyt adtak az FF Malmönek. Kedd. Reggel mindenki frissen és jókedvűen ébredt. Kovács Imre elégedetten nézett végig fiain, aztán edzésre parancsolta őket. A mérkőzés színhelyén került sor a gyakorlásra. Imre alaposan megdolgoztatta Benééket. Két foglalkozás anyagát is „öszszerakta”. Ezzel be is fejeződött a délelőtt. Délután az ilyenkor szokásos program következett. Szerda. Séta, majd taktikai megbeszélés. Mi várható a Malmötől? Mi a Dózsa feladata? Majd az öszszeállítást ismertette edzőnk. Nos ki kapta a 2-es mezt, Horváth Jóska lett a beállás, s Tóth Andris is helyet kapott az ■ együttesben. A mi taktikánk egyszerű és nagyon világos volt: óvatos játék! Határozott, erőteljes védekezés, a pálya középső részének birtoklása, s gyors ellenakciók vezetése! A találkozóra mintegy 12 ezren gyűltek össze. A svéd csapat csak egy helyen változott az újpestihez képest. Az első számú kapus, Halt foglalta el ismét a helyét a háló előtt. Én a sajtópáholyban ültem. Jegyzetfüzetemet és tollamat készenlétbe helyeztem, s figyeltem a játékot. A svédek ugyanazt a hadrendet választották, kictt mi. Védekeztek! Megszállták kapujuk előterét, onnan a középpályára továbbították a megszerzett labdákat. És ott elkezdődött a tili—toli. Látszott — nagyon tartanak a Dózsától. Nekem személy szerint jólesett ezt látni. A svéd bajnok otthon kettős fedezékbe vonul, mint az óvatos ökölvívó! Ez igen. Fél az újabb megrendítő erejű ütéstől. A félidő végéig nem történt semmilyen említésre méltó esemény. Gól egyik oldalon sem esett, így hát nem 1:0, hanem 0:0 volt az első 45 perc után a találkozó állása. Azaz hogy összesítésben továbbra is 4:0-ra vezettünk. Fordulás után jött aztán az a furcsa 11-es. A svéd szövetségi kapitány, akit jól ismerek, felém forralt, s széttárta kezeit. Ő sem értette, miért adott a bíró büntetőt. A Malmö annál boldogabb volt. A ziccert Tapper nem is hagyta ki. A büntetőből berúgta a labdát a jobb sarokba. Ez pontosan a 63. percben történt. Régen láttam ilyen boldog labdarúgókat! Örültek a gólnak, s remélték, ezzel megnyerik a mérkőzést. Igazuk is lett. Hogy miért nem változott az eredmény? A svédek teljesen kielégültek a soványka győzelem lehetőségével. A mi csatáraink pedig a szoros védőgyűrűben talán kissé hamar megadták magukat. De ez talán érthető. Már ott, akkor készültek Párizsba. Este gyorsan megvacsoráztunk, aztán rövid kimenőt engedélyeztünk a fiúknak, hadd szellőztessék ki fejüket. Én meg vártam a budapesti telefont, hogy lediktálhassam a tudósítást. A fiúk elég hamar visszatértek. Hiába, előttünk volt még a visszaút. Egyszer csak hatalmas csörömpöléssel, dudálással megérkezett a svéd rendőrség. Pillanatok alatt körülzárták a szállót, s kiadták a parancsolt: mindenki az utcára. Bejelentést kaptak a malmöi kapitányságon , pokolgépet helyeztek el a szállónkban. Pillanatok alatt mindenki az utcán volt. A rendőrök pedig félórai idegtépő keresgélés után már mosolyogni is tudtak: vaklárma volt az egész. Nem találtak egy fia pokolgépet sem. Tizenegy óra után aztán mindenki nyugovóra térhetett. Csütörtök. A reggelihez megkaptuk a svéd lapokat. Elégedettség áradt a tudósításokból. Az FF Malmö szép sikerének könyvelték el az 1:0-as győzelmet. Azt fejtegették, a Dózsa ellen a 0:4 után nem is várhattak többet... Délelőtt 10.20-kor emelkedett fel velünk a repülőgép, s mi a vereség ellenére kellemes, emlékekkel hagytuk el ezt a szép várost. Koppenhága, Prága, aztán Budapest következett. Rokonok, ismerősök, szurkolók, a szövetségi kapitány üdvözölt minket. Amikor otthon letettem csomagjaimat, leültem az asztalomhoz, s még egyszer végiggondoltam az elmúlt napok eseményeit, örömmel summázhattam: teljesítettük tervünket! Simán jutottunk el a második fordulóba. Most már az új híreket várjuk Belgrádból. Vajon kivel kerülünk össze? Gondolom, a fiúk szívesebben elkerülnének egy-két csapatot. S ahogy a névsort néztem, az jutott eszembe: azért csak akad jó néhány klubcsapat, akár kisebb hírű, akár patinás együttes, amelyik szívesen elkerülne minket. Benéék ázsiója emelkedőben van Európában! Hej, csak a franciák ellen is „beütnének” egy-két gól Párizsban. Farsang Endre Továbbjutottunk,ez a fontos! •— Távbeszélő-jelentésünk. «■ (Dublin, szeptember 30.) Nehéz lett, amit könnyűnek véltünk. Nem azért, mintha elbíztuk volna magunkat, mert tudjuk, hogy az ördög nem alszik, még akkor sem, amikor a mienknél jóval kisebb képességű csapat az ellenfél. Mégis, éppen csak továbbjutottunk Dublinban, s bár a gólkülönbség ilyen esetben mellékes, mi magunk is kevésnek találjuk az 1 :1-et. Ez a döntetlen eredmény egyáltalán nem fejezi ki a két csapat közötti tudásbeli különbséget. Más azonban a kupamérkőzések jellege és légköre. Ki hitte volna, hogy a Leeds United saját pályáján 4:0-ra kikap a belga Lierse együttesétől? Pedig mindenki tudja, hogy a Leeds jobb csapat. De hát a kupaküzdelmekben minden lehetséges, s ezért nem fogjuk fel túlságosan tragikusan az 1 :1-et. Mindenesetre megszívleljük a dublini tapasztalatokat. Az első mindjárt az, hogy még a legkézenfekvőbb lehetőséget sem szabad előre teljesen biztosra venni. Meg mertünk volna esküdni rá, hogy a Shelbourne saját pályáján támadni fog, hiszen ezt diktálta az ésszerűség és az általános tapasztalat. A Shelbourne viszont nem támadott, hanem foggal, tíz körömmel védekezett. Ezzel eleve nehézségekbe ütközött annak az elképzelésünknek a megvalósítása, hogy gyorsan gólt szerzünk és a gól megnyugtatja majd a fiúkat. Nem tudtunk gólt szerezni, mert csatáraink néha tíz hátvéddel találták szemben magukat. És ez a tíz hátvéd — tíz oroszlán volt. Látva a hazaiak önfeláldozó védekezését, magától adódott a taktika, hogy csatáraink húzzák szét a védelmet és a szabad emberek a résen törjenek be. Négy csatárunk közül azonban háromnak nem ment a játék. Támadóink elvesztették a labdát, az visszakerült a mi térfelünkre, s kezdhettünk újra mindent. Jellemző támadósorunk meddő játékára, hogy hosszú időn keresztül egyedül Váradi Béla szabadrúgásai jelentettek veszélyt az ír kapura. Amikor aztán a második félidőben a vezető gól megnyugtatta a kedélyeket, s a fiúk higgadtabban játszottak, több helyzetet is kidolgoztak, de még a „ziccereket” sem tudták kihasználni. Így hát kénytelenek voltunk átvenni az írek küzdőmodorát, ahelyett, hogy mi tudtuk volna rájuk erőltetni a magunk játékát. Komoly pozitívuma viszont a mérkőzésnek, hogy védelmünk annál inkább helytállt. A négy védő és a két középpályás nyugalma, körültekintő játéka lecsillapította a kedélyeket még abban a válságos pillanatban is, amikor Mészáros az egyenlítő gólt Murray-vel „összehozta”. Hogy ez mennyire meghatározó tényező volt, arra maga Mészáros a példa. Ilyen potyagól után a kapus rendszerint összeomlik lelkileg és hibát hibára halmoz. Védő társainak nyugalma azonban rá is jó hatással volt és továbbra is olyan kitűnően védett, mint azelőtt, így hát sikerült bebiztosítanunk a továbbjutást. Lehet, hogy nagyobb igyekezettel rúghattunk volna még egy-két gólt. Ezért azonban, lehet, hogy túlságosan nagy árat kellett volna fizetnünk. Az írek ugyanis, hallatlan küzdeniakarásuktól sarkallva, nemcsak saját testi épségüket nem kímélték, hanem a mieinkét sem. Ennyit pedig nem volt szabad kockáztatnunk azért, hogy Dublinban is győztesen hagyjuk el a pályát. Az a fontos, hogy továbbjutottunk. De nem mellékes az sem, hogy még az ilyen, kevésbé jelentős mérkőzés is, lám, mennyi tanulsággal szolgál. Machos Ferenc ! Ez más Komló volt... Amikor elutazott a bányászcsapat Jugoszláviába, még a legderűlátóbb komlói sportbarát is azon imádkozott, hogy minél kevesebb góllal ússza meg kedvenc együttese a visszavágót. Az aggodalom jogos volt, mert hát az a csapat, amelyik idegenben hét gólt tud rúgni, az otthonában sem izgalmas. Már csak azért sem, hogy kedvében járjon szurkolóinak, akik különösen ilyen esetekben nem izgulni mennek ki a visszavágóra, hanem szórakozni. Valahogy így gondolkozhatott a belgrádi bajnokcsapat is. Komlón igen vendégszerető, mi több, „udvarias” futballistákkal találták magukat szemben Acsimovicsék. Olyannyira udvarias fiatalemberekkel, akik hagyták őket nyugodtan, gondtalanul játszadozni. S hagyták a kapu előtt élni a csatárokat. Szó ami szó, elkényelmesedtek a vendéglátók. S hasonló stílusban és felfogásban kezdtek játszani, mint a bányavárosban, az első találkozón. Játszottak, és ahogy teltek-múltak a percek, úgy kezdtek csodálkozni. Csodálkoztak, tudniillik nem találták korábbi ellenfelüket. Arcra ugyanis ugyanaz a gárda játszott most is. Csak a játékuk, az volt szokatlan. Olyan lelkesen, harcosan robogtak fel és alá a komlói labdarúgók, mint akiknek még ott lebegne a szemük előtt a továbbjutás nagy lehetősége. Nem ismertek elveszett labdát, szívósan védekeztek, s pontos adogatásokkal közelítették meg az ellenfelük kapuját. Megfogadták az edzői intelmet is, amivel Lantos mester pályára bocsátotta őket, s ami valahogy így hangzott: „Ne engedjétek átvenni a hazai csatároknak a labdát, mert akkor azzal már nem találkoztak. Csak a kapunkban.’’ Nos, ezúttal mint a bulldogok, nyargalásztak Dzsajicsék nyomában a védők, s a középpályások. Az egyébként sem túl nagy becsvággyal játszó jugoszlávoknak még azt a kicsinyke kedvét is elvették a játéktól, amivel a zuhogó esőben nekiindultak. Miljan Miljanics mester néhány emberét pihentette ezen az estén. Dzsajicsot is lehívta, mert hát a hét végén a bajnoki mérkőzésre jó csapattal kell kiállni. Hja, az a komlói 7:2 eldöntötte már a továbbjutás sorsát. A 2:1-es győzelem azért győzelem marad. És mindenképpen dicséretére válik a komlói csapatnak. Mert kikapni azért a Crvena Zvezda sem akart. Megérdemelten nyertek fiúk, gratulálok — nyitott be a magyar csapat öltözőjébe a mérkőzés végén dr Terpitkó András, az MLSZ elnöke. — Itt Belgrádban, a Crvena Zvezda pályáján, a győzelem a Komlónál jobb csapatoknak is dicséretére vált volna. — Látjátok, ha lelkesen küzdőtök, mi több, mertek is futballozni, akkor az eredmény sem marad el. Ezt Lantos edző mondta. Miljan Miljanics is elismerően szorította meg edzőkollégája kezét. — Gratulálok Jól játszottak. A mi csatársorunknak viszont gyengén ment. Milyen kár volt azért a komlói hét gólért!... Vízhányó Imre Péntek, 1971. október 1.