Népsport, 1972. május (28. évfolyam, 103-127. szám)

1972-05-01 / 103. szám

LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS + LABDARÚGÁS LABDARÚGÁS N­em történt csoda... Dr. Terpitkó András, az­ MLSZ ele­l­­­nöke szom­baton este, a mérkőzést követő állófogadá­son fogadalmat tett: ha a magyar csapat Bukarestben kiharcolja a továbbjutást, ba­juszt növeszt, s mindaddig nem vágja le, amíg a gárda állva marad a mezőnyben... Az elnök fehérre őszült, komoly ember, aki a munkában eltöltött évtizedek alatt az élet több területén messze az átlag fölé emelkedett, s most megbecsült, magas be­osztású vezető. S hogy mégis elvállalná a kis bajuszt, amelyről mindenki tudná, miért nő az orra alá, csak a lelkesedésével és a tehetetlenségével magyarázható. „Páncsi­­cséknak egyszer sikerült” — mondta, de hangjában több volt a vágy, mint a meg­győződés. Sajnos, Terpitkó dr. minimális kockáza­tot vállalt. Bukarestben összehasonlíthatat­lanul jobb játékra képes a román váloga­tott, mint amilyent a Népstadionban nyúj­tott az első félidőben és­­ ezt sem tudtuk kihasználni megnyugtató előny szerzéséhez. Ha nem is megoldás, mégis meg lehet ér­teni azokat a szurkolókat, akik a mérkőzés utolsó perceiben, s a befejezés után hangot adtak elkeseredésüknek, elégedetlenségük­nek. A magyar csapat játékából sok minden hiányzott azok közül az összetevők közül is, amelyeket pedig még ettől a csapattól is joggal elvárhattunk volna! Most már nem vagyunk az idény elején, volt lehetőségük korrigálásra a szakvezetőknek, s volt ide­jük a játékosoknak is ahhoz, hogy hozzá­téve valamit a közös nagy ügyhöz, elősegít­sék saját maguk formábahozását. Csak azoknak nem volt igazuk, akik ezért a gyenge játékért a tizenegynéhány játé­kosra és Illovszky Rudolf szövetségi kapi­tányra koncentrálták haragjukat. A romá­nok elleni válogatott mérkőzésen ugyanis mindössze annyi történt, hogy — nem esett csoda!... Van nekünk egy egyre többször használt, óhajként jelentkező mondatunk: „felnőni a feladathoz!” Ha meg is valósul, nagyszerű dolog, szép ajándék a szakvezető számára, aki kénytelen például közepes erőnléttel rendelkező játékosokkal kivonulni a küzdőporondra. Azt azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy erre az óhajra ismételten építeni lehet. A románok ellen például­­ nem jött be ... Mindenki tudja, Mindenki tudja, sajtó hasábjain is, hogy klubcsapataink ed­zésmunkája általában meg sem közelíti az Európa élvonalához tartozókét. Egyik oka talán, hogy a játékos számára az egyesüle­tek többségében minimális differenciát je­lent, ha sportszerűen él, ha súlyosan kileng, ha hétről hétre kiválót nyújt, vagy ha csak évről évre elvegetál valahogy. Eh­hez igazodnak aztán lassan az edzők, mert az éjszakázó, ki-kimaradozó játékost edzé­sen meghajtani, s utána arra gondolni, hogy a bajnokin helytáll­ó képtelenség. S ezen a hosszú évek óta vissza-visszaeső erőnléti színvonalon nem lehet változtatni a válogatott néhány napos közös táborozása alatt sem, bár­­ ideje volna már kilépni abból a szemléletből, hogy csak „rápihen­­tetéssel”, az edzésmunka visszafogásával le­het friss állapotba hozni fiatal, válogatott szintű játékosokat! Az NSZK labdarúgó-válogatottjának ve­zetői becsületes őszinteséggel felvetették: érthetetlen számukra, miért esik vissza, mi­ért hull szét a magyar válogatott harminc­­negyven perc után? Túl az erőnléti problé­mákon — szerintük — ennek morális gyöke­rei lehetnek, ők ellenünk, majd most szom­baton az angolok ellen is megmutatták, hogyan kell harcolni az utolsó pillanatig. Még akkor is, ha gólt rúg, egyenlít az el­lenfél. Ha nem is mondták ki ilyen vilá­gosan, hasonló okokat sejtett a magyar— nyugatnémet találkozón ittlévő többi kül­földi szakember is. Ezek az észrevételek sajnos, nem állnak messze az igazságtól. A morális okok között azonban senki se keressen valami rendkí­vülit és legfőképpen ne a válogatott kere­tein belül... Sokszor úgy éreztük, hogy él­csapatainknak — tisztelet a kivételnek — nincs a nemzetközi helytálláshoz szükséges szellemük, morális egységük! Nem lehet vé­letlennek tekinteni, hogy az egész magyar mezőny hosszú évek óta csak elvétve termel ki olyan vezéregyéniségeket, akik felelős­séget éreznének a magyar labdarúgás jövő­jéért, akik komolyan veszik az adok-kapok elméletét, s mondjuk az edzéskövetelmények helyeslésével és igenlésével segítenék a fel­­emelkedést. Sőt, egy bizonyos „rang” elérése után nálunk — sajnos — sikk hátul futni az edzésen, morogva fogadni a szakvezető uta­sításait, s lazsálással, a klub lejáratásával megbuktatni edzőt, vezetőt. A labdarúgásun­kat behálózó szálak elválaszthatatlanok. A múlt héten a Vasasban a vezetőség , amely megengedhetetlen ál-lojalitásával sokat ártott a nagymúltú, felejthetetlen években gazdag egyesületnek, leváltotta az edzőt és a jelek szerint ki tudja hányadszor felmen­tette büntetése alól az edzésen ismét ittasan jelentkező Farkast, visszaadta játékjogát Kovácsnak, aki a Csepel elleni vereséget követő éjszakán maradt ki. Most 18 gólt rúgtak egy nem jegyzett olasz csapatnak. De mi lesz holnap, holnapután? Milyen kö­vetkeztetéseket vonnak le ebből a Vasas­pálya környékén nevelődő ifjúsági játéko­sok? !... Kérdések, amelyekre nagyon nehéz vá­laszt adni és amelyek, sajnos, nem egye­dülállóak. A Vasast említettük, mert az eset most történt, s a legkirívóbb. De hosszasan sorolhatnánk a klubok neveit, ahol az edzők, vezetők ismételten megalkudnak a hely­zettel, következetlenek a fegyelmezésben, nevelésben. És még csak azt sem mond­hatjuk, hogy ezek az emberek nem jószán­dékkal követnek el súlyos hibákat, s ne hin­nék, hogy adott pillanatban a klubot képvi­selik. Csak éppen a játékos pontosan tudja, hogy valaki mindig lesz, aki szót emel mel­lette, aki megbocsát, s megbocsátásra bírja a többit is. Mindaddig nem lehet tehát rend és előrelépés, amíg a vezetők nem tudnak mindenütt kiemelkedni a hétköznapok köte­lességei, hangulati tényezői közül és nem tudnak következetesen dolgozni azért, hogy majd évek múlva legyen morál, tisztessé­ges edzésmunka és ennek következménye­ként a csapat. alma­um­ hibák mellett eltörpül a Z UIUpVs,TO az hogy Géczit nem lett volna szabad hosszú kényszerpihenő után beállítani, a kirúgásoknál is láthatóan zavarta meg a sérülése. Nyilván ezért jött ki kétszer rosszul a kapujából (már a gól előtt is volt egy hasonló hibája, akkor azon­ban Bálint önfeláldozó közbevetődéssel mentett) ... Hogy Kocsisról most már ki tudja hányadszor bizonyosodott be: jelen­legi erőnléti állapota, mozgáskészsége nem teszi alkalmassá a válogatottban való szereplésre. (Ennek a kérdésnek a rendezé­sét egyébként egyszer már a játékosra kel­lene bízni. Ne akarjuk mi mindenáron kí­vülről egyengetni a karrierjét az ő aktív közreműködése nélkül. Az erőnlét, a lefo­­gyás kizárólag akarat kérdése!!) A mérkőzés után folytatódik a felkészülés a soron levő erőpróbákra: a Málta, a Svédor­szág elleni VB-selejtezőre és a Románia elle­ni visszavágóra. Hetekig szünetel a bajnok­ság, csak a nemzetközi küzdőtéren való helytállásra kell összpontosítani. A lényeges kérdésekben napok alatt azonban nem tör­ténhetnek döntő változások. Abban bízha­tunk, hogy Illovszky Rudolf rendezni tudja a sorokat, s a tőle szokott határozottsággal ke­ményebb helytállást követel a játékosoktól. S ez lényegében azonos az óhajjal. Remél­jük, felnőnek a feladathoz! Sajnos, ismét ez maradt. Szünet után csak kettő! Sokan állítják, hogy a statisz­tikák csalnak, nem lehet belő­lük egyértelmű következtetése­ket levonni. De, hogy ez meny­nyire nem így van, mi sem bi­zonyítja jobban: felméréseit az élet minden területén készül­nek, sőt, egyre többet alkalmaz­A magyar játékosok tizenhá­rom alkalommal célozták meg a román kaput. Ebből 11-szer az első, s csupán kétszer a II. fél­időben. A legtöbbször Zámbó próbálkozott, négy ízben (mind az első félidőben). Branikovits követi 3 lövéssel (szintén a jó­ fékrész első felében), Dunai Is zák őket. Mi is jó néhányszor próbálkoztunk már évekre visz­­szamenő, újabban pedig egy-egy mérkőzésre vonatkozó statiszti­kát készíteni. Ezúttal — csak­úgy, mint a Magyarország— NSZK találkozón — a kapura­­lövéseket jegyeztük le, készítet­tünk róluk rajzot, és Fazekas kétszer, Szűcs és Bá­lint pedig egyszer-egyszer szánta rá magát lövésre. Ellenfelünk az egész találkozó alatt ötször kísérletezett. Ebből egy gól született, s egy gólba tartó labdát Bálint nagy bravúr­ral a kapuvonalról vágott ki. Jelek: üres karika, gyenge lövés, fekete karika, félerős lövés. félig fehér, félig fekete karika, erős lövés. Az első szám a játékosok mezének száma, a második a lövés perce. Ha a perc után kis „f” látható, az fejest jelöl. Tizenhárom Géczi kétszer — Raducanu többször Géczi kétszer hibázott — az egyiket a románok azonnal ki­használták. Raducanu az első félidőben sorozatban követett el hibákat, s a magyar csatárok — ugyanilyen sorozatban — ki­hagyták a kínálkozó alkalmakat. A második félideji főtábla hí­ven tükrözi a magyar csapat visszaesését, meddő csatárjáté­kát. A támadások zöme elakadt a 16-os előtt, így nem is nyílt rá lehetőség, hogy megcélozzák a román kaput. Reméljük, Bukarestben ránk­cáfolnak. Réti ex Vége lett az előmérkőzésnek. A lelátók lassan megteltek, csak imitt-amott lehetett üres foltot találni a lelátókon. Közeledett az öt óra. A szurkolók várták a csapa­tokat. De még nem ők jöttek. Hanem a lányok. Bájosak vol­tak, üdék, s mindegyikük kezé­ben színes léggömbök. Körbeállták a pályát. A labdaszedő gyerekek is rendezett sorokban futottak be. S­glédában álltak az ötösön. A kezdőkörbe léggömbökön függő zászlókat tartottak piros melegítős férfiak. A katonaze­nekar pedig a dísztribün előtt állt meg. Az óriási üdvrivalgás a csapa­tokat köszöntötte. Aztán a fiúk, s a lányok elengedték a színes ballonokat, s ezek mél­tóságteljesen keltek légi útra. Tulajdonképpen nem volt ki­mondottan nagy a körítés. De kedves volt, hangulatos, s egy kicsit ünnepélyesebbé tette ezt a délutánt. Még csak a futballistáinknak kellett volna egy kicsivel meg­­toldaniuk. Raducanu besétált a román kapuba. Körbetekintett a fehér lécek között, aztán szembefor­dult a mezőnnyel. Ez az ember a megtestesült magabiztosság volt. Az első be­adást olyan hanyag eleganciá­val szedte le a levegőből, hogy a labda kis híján hozzáért az egyik magyar támadó orrához. A következő labdáért kijött a tizenhatos vonal közelébe. A harmadikat egy sikkes mozdu­lattal kiejtette. A gólt alig akarta elhinni. In­dulatosan hadonászott, hátvéd­társa azonban barátságosan megsimogatta a hátát. Hogy ha már bent van, kár mérge­lődnie. A 17. percben ismét lefektet­ték őt a magyarok. Bálint bombáját még kiütötte vala­hogy de utána csak kúszott­­mászott, hogy közelébe jusson Branikovits labdájának. Talán ő volt a legjobban meg­lepve, amikor nem kellett az eset után a hálóban kotorász­nia. Aztán Zámbó lövését kö­vette — színtelen tekintettel. Míg az ki nem pattant a kapu­fáról. Azt mondják, a jó kapusnak■ szerencséje is van. Raducanu ezen a napon nagyon jó kapus­nak bizonyult. Fazekas volt az egyik legtöbbet mozgó, legharcosabb támadónk. A képen is győztesen kerül ki az őrzőjével vívott „közelharc­ból”, de most sem jutott el a kapuig. (Geleta Pál felv.) Beszélgetések a toronyban Branikovits Nem volt bankett, több fogá­­sos vacsora, csak szerény álló­fogadás és az is a Népstadion toronyépületében. Az asztalokon néhány tál szendvics, néhány tál tortaszelet várta a vendé­geket. És némi ital. Az újságírók gyűrűjébe került Niculescu immár felszabadult vidámsággal mondta: — Istenem, istenem... mi itt izzadtunk a Népstadionban, Dobrin meg otthon ült a tele­vízió előtt, és hideg sört ivott!... Aztán Raducanu igyekezett pótolni Dobrinnal szembeni feltételezhető „hátrányát”. Ha­talmas tenyerében csaknem el­tűnt a sörösüveg. A románok­­ jókedvű tár­saság voltak ... A terem túlsó felében ke­vésbé vidám emberek ücsörög­tek, vagy álldogáltak. Az ide­gennek sem esett volna nehe­zére rájönni: ők a magyar vá­logatott labdarúgói, vagy hoz­zátartozók. ★ Szűcs nyugtalanul járt-kelt fel és alá Arcára komorság rajzolódott. Felesége, Pécsi Il­dikó szomorúan mondta: — Pedig úgy készült 25. vá­logatottságára! Egyre csak azt hajtogatta: neki ilyen ünnepé­lyes alkalomkor bizonyítania kell! És ez a görcsös akarás valósággal megbénította. Nem ment a játék!... — Legalább vigasztalja meg! — Nem lehet. Ilyen helyzet­ben nem lehet vigasztalni. Az ember vívja csak meg egyedül önmagával a harcot... Másra a nagy kérdésekben nem tá­maszkodhat ... ★ Satmareanu az egyik oszlop­nak támaszkodott, s jóízűen majszolt egy szendvicset. Bene ment oda hozzá: — Gratulálok, öreg. Jól ját­szottál. — Igen? Nagyon igyekeztem. És nagyon örülök, hogy ép­pen az én gólommal sikerült egyenlítenünk. — Most ti kerültetek hely­zeti előnybe. — Lehet. De mondjam, hogy milyen a futball? Milyen ala­pon vehetnénk biztosra, hogy Bukarestben legyőzzük a ma­gyar válogatottat?! Szeretnénk, de ott meg hátha nektek megy jobban a játék, és akkor jöhet a harmadik mérkőzés! — Bár igazad lenne! — só­hajtott Bene, s arrébb ment, mert valaki „elragadta”. Satmareanu pedig, lenyelvén az utolsó falatot is, elmondta történetét: — Nagyszalontai vagyok. Ott éltek szüleim alig pár kilomé­terre a magyar határtól. Gyak­ran hallgattuk a Ko­ssuth-rá­diót. Sőt, ha mérkőzést közve­tített a tévé vagy a rádió, ak­kor mindig a készülékek mel­lett ültünk. És milyen a gye­rek?! Elkezd álmodozni, ter­veket sző. De szép lenne, ha egyszer én játszanék a Népsta­dionban, és a szpíker az én nevem után mondaná: Góól! Góól!... És ez most, végre bekövetkezett... Itt játszottam a Népstadionban. Bevallom, nagy becsvággyal. Szerettem volna, ha azt mondják majd a lelátókon: „Ez igen! De ügyes ez a jobbhátvéd! Ez bizony el­kelne a magyar válogatottban is!” Szóval, igyekeztem. És amikor fejesem nyomán a lab­da túljutott a gólvonalon, vég­telen öröm töltött el... Szeme különösen csillogott. Látszott rajta, hogy újra átéli gólja történetét. — És ezek után biztos ben­ne, hogy továbbjut a román vá­logatott? — Azt nem mondtam ... — ... mert ha sokkal jobb játékra nem képesek, akkor tel­jesen nyílt a bukaresti vissza­vágó. — Csakhogy a román váloga­tott sokkal jobb játékra képes! És azt se felejtsék el a magya­rok, hogy itt, Budapesten nem játszott a legjobb román lab­darúgó: Dobrin. ★ Dobrin, Dobrin, Dobrin. Sokszor hallani a nevét. So­­­kan emlegetik. Valóban oly nagy játékos lenne?! íme, Angelo Niculescu újabb gyűrűben. És becsülettel állja a kérdések pergőtüzét: — Ki tetszett önnek a magyar válogatottból? — Páncsics, Szűcs és Dunai. — Dunai? — szól közbe valaki. — Dunai bizonyára azért tet­szett önnek, mert nem sok vizet zavart — A legtöbb fejtörést előzőleg éppen az ő semlegesítése okozta nekünk. Nagyszerű, veszélyes futballistának tartom. — Mint Dobrint? — Nem. Dobrinnál jobb! — Jobb? De, hisz... — Látom, nem hisznek. Tes­sék, cseréljünk. Dobrin játsszon önöknél, nálam meg Dunai An­tal! ... Lehet, hogy mégsem any­­nyira félelmetes az a Dobrin? ★ Branikovits lehorgasztott fő­vel ül egy széken. Lehorgasztott fővel, és egyedül: — Hej, ha bemegy az a kapu­fám! Magam sem hittem el elő­ször, hogy nincs benn a labda. Teljesen tisztán álltam, csak Raducanu volt velem szemben. Gondoltam, ellövöm mellette erővel, nehogy gyenge legyen a lövés és netán kiüsse... Ma sem értem, hogy nem rúgtam be azt a helyzetet?! És nem sokkal arrébb Illovsz­­ky szavai mintha csak rímelné­nek Branikovits keserveire: — Igen, azt mondják, hogy a helyzeteket be kell rúgni. De ép­pen ez az! Be kell rúgni! És az már nem lehet véletlen, hogy sorra nem értékesítjük a gólszer­zési lehetőségeinket... ★ És alighanem így igaz. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a második félidőket nem bírják a magyar labdarúgók. Hisz nem az akarattal van baj! De hiába hajt a szív, ha nem engedelmesked­nek az izmok. És még sincs veszve minden! A remény, a kedvező döntés re­ménye megmaradt. Igaza van Fazekasnak: — Bukarestben kell javíta­nunk! Hétfő, 1972. május 1­­3 AZ ÚJONC Zalka András, aki nemrég még mestere volt, kezet nyújt a szőke hátvédnek: — Gratulálok, Peti, de vigyázz, nehogy a fejedbe szálljon a di­csőség! Hisz nem játszottál na­gyon jól. Csak megfeleltél. Be­csülettel helytálltál... Vept Péter lehorgasztja a fe­jét, s tűnődik: — Nehogy fejembe szálljon a dicsőség? De milyen dicsőség? És mire fel?! Faggatjuk: — Mit gondol, hogyan ment a játék? — Közepesen. Játszhattam vol­na jobban is. — Például? — Nem mertem, nem tudtam igazán felszabadult lenni. Nem mertem például keresztlabdákat adni, 30—40 méterre elrúgni a labdát, mert bennem volt a drukk, hátha nem sikerül?! Szó­val, ha a védekezésben meg is feleltem, ha be is jött néhány szerelésem... Ez nem min­den ... — Elhallgat. Csönd van néhány pillanatig, aztán vissza­kérdez: — De ugye nem húznak le nagyon az újságok? Az na­gyon fájna... Hát, ilyen az újonc. Kevés szavú és szomorú. Pe­dig számára tulajdonképpen ün­nep volt az a szombati nap. Az első válogatottság ünnepe. És igazán nem rajta múlt. Hiszen a közepesnél jobban játszott. Sőt! Ezen a szombati mérkőzésen a magyar válogatott legjobbjai kö­zé tartozott. Keményen, fegyel­mezetten védekezett, néhány al­kalommal igazán látványosan szerelt, s olykor-olykor előre is tört. Egyszóval: az újonc nem ho­zott szégyent a válogatott 4-es számú mezére!

Next