Népsport, 1972. május (28. évfolyam, 103-127. szám)
1972-05-01 / 103. szám
LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS + LABDARÚGÁS LABDARÚGÁS Nem történt csoda... Dr. Terpitkó András, az MLSZ elelnöke szombaton este, a mérkőzést követő állófogadáson fogadalmat tett: ha a magyar csapat Bukarestben kiharcolja a továbbjutást, bajuszt növeszt, s mindaddig nem vágja le, amíg a gárda állva marad a mezőnyben... Az elnök fehérre őszült, komoly ember, aki a munkában eltöltött évtizedek alatt az élet több területén messze az átlag fölé emelkedett, s most megbecsült, magas beosztású vezető. S hogy mégis elvállalná a kis bajuszt, amelyről mindenki tudná, miért nő az orra alá, csak a lelkesedésével és a tehetetlenségével magyarázható. „Páncsicséknak egyszer sikerült” — mondta, de hangjában több volt a vágy, mint a meggyőződés. Sajnos, Terpitkó dr. minimális kockázatot vállalt. Bukarestben összehasonlíthatatlanul jobb játékra képes a román válogatott, mint amilyent a Népstadionban nyújtott az első félidőben és ezt sem tudtuk kihasználni megnyugtató előny szerzéséhez. Ha nem is megoldás, mégis meg lehet érteni azokat a szurkolókat, akik a mérkőzés utolsó perceiben, s a befejezés után hangot adtak elkeseredésüknek, elégedetlenségüknek. A magyar csapat játékából sok minden hiányzott azok közül az összetevők közül is, amelyeket pedig még ettől a csapattól is joggal elvárhattunk volna! Most már nem vagyunk az idény elején, volt lehetőségük korrigálásra a szakvezetőknek, s volt idejük a játékosoknak is ahhoz, hogy hozzátéve valamit a közös nagy ügyhöz, elősegítsék saját maguk formábahozását. Csak azoknak nem volt igazuk, akik ezért a gyenge játékért a tizenegynéhány játékosra és Illovszky Rudolf szövetségi kapitányra koncentrálták haragjukat. A románok elleni válogatott mérkőzésen ugyanis mindössze annyi történt, hogy — nem esett csoda!... Van nekünk egy egyre többször használt, óhajként jelentkező mondatunk: „felnőni a feladathoz!” Ha meg is valósul, nagyszerű dolog, szép ajándék a szakvezető számára, aki kénytelen például közepes erőnléttel rendelkező játékosokkal kivonulni a küzdőporondra. Azt azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy erre az óhajra ismételten építeni lehet. A románok ellen például nem jött be ... Mindenki tudja, Mindenki tudja, sajtó hasábjain is, hogy klubcsapataink edzésmunkája általában meg sem közelíti az Európa élvonalához tartozókét. Egyik oka talán, hogy a játékos számára az egyesületek többségében minimális differenciát jelent, ha sportszerűen él, ha súlyosan kileng, ha hétről hétre kiválót nyújt, vagy ha csak évről évre elvegetál valahogy. Ehhez igazodnak aztán lassan az edzők, mert az éjszakázó, ki-kimaradozó játékost edzésen meghajtani, s utána arra gondolni, hogy a bajnokin helytálló képtelenség. S ezen a hosszú évek óta vissza-visszaeső erőnléti színvonalon nem lehet változtatni a válogatott néhány napos közös táborozása alatt sem, bár ideje volna már kilépni abból a szemléletből, hogy csak „rápihentetéssel”, az edzésmunka visszafogásával lehet friss állapotba hozni fiatal, válogatott szintű játékosokat! Az NSZK labdarúgó-válogatottjának vezetői becsületes őszinteséggel felvetették: érthetetlen számukra, miért esik vissza, miért hull szét a magyar válogatott harmincnegyven perc után? Túl az erőnléti problémákon — szerintük — ennek morális gyökerei lehetnek, ők ellenünk, majd most szombaton az angolok ellen is megmutatták, hogyan kell harcolni az utolsó pillanatig. Még akkor is, ha gólt rúg, egyenlít az ellenfél. Ha nem is mondták ki ilyen világosan, hasonló okokat sejtett a magyar— nyugatnémet találkozón ittlévő többi külföldi szakember is. Ezek az észrevételek sajnos, nem állnak messze az igazságtól. A morális okok között azonban senki se keressen valami rendkívülit és legfőképpen ne a válogatott keretein belül... Sokszor úgy éreztük, hogy élcsapatainknak — tisztelet a kivételnek — nincs a nemzetközi helytálláshoz szükséges szellemük, morális egységük! Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy az egész magyar mezőny hosszú évek óta csak elvétve termel ki olyan vezéregyéniségeket, akik felelősséget éreznének a magyar labdarúgás jövőjéért, akik komolyan veszik az adok-kapok elméletét, s mondjuk az edzéskövetelmények helyeslésével és igenlésével segítenék a felemelkedést. Sőt, egy bizonyos „rang” elérése után nálunk — sajnos — sikk hátul futni az edzésen, morogva fogadni a szakvezető utasításait, s lazsálással, a klub lejáratásával megbuktatni edzőt, vezetőt. A labdarúgásunkat behálózó szálak elválaszthatatlanok. A múlt héten a Vasasban a vezetőség , amely megengedhetetlen ál-lojalitásával sokat ártott a nagymúltú, felejthetetlen években gazdag egyesületnek, leváltotta az edzőt és a jelek szerint ki tudja hányadszor felmentette büntetése alól az edzésen ismét ittasan jelentkező Farkast, visszaadta játékjogát Kovácsnak, aki a Csepel elleni vereséget követő éjszakán maradt ki. Most 18 gólt rúgtak egy nem jegyzett olasz csapatnak. De mi lesz holnap, holnapután? Milyen következtetéseket vonnak le ebből a Vasaspálya környékén nevelődő ifjúsági játékosok? !... Kérdések, amelyekre nagyon nehéz választ adni és amelyek, sajnos, nem egyedülállóak. A Vasast említettük, mert az eset most történt, s a legkirívóbb. De hosszasan sorolhatnánk a klubok neveit, ahol az edzők, vezetők ismételten megalkudnak a helyzettel, következetlenek a fegyelmezésben, nevelésben. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy ezek az emberek nem jószándékkal követnek el súlyos hibákat, s ne hinnék, hogy adott pillanatban a klubot képviselik. Csak éppen a játékos pontosan tudja, hogy valaki mindig lesz, aki szót emel mellette, aki megbocsát, s megbocsátásra bírja a többit is. Mindaddig nem lehet tehát rend és előrelépés, amíg a vezetők nem tudnak mindenütt kiemelkedni a hétköznapok kötelességei, hangulati tényezői közül és nem tudnak következetesen dolgozni azért, hogy majd évek múlva legyen morál, tisztességes edzésmunka és ennek következményeként a csapat. almaum hibák mellett eltörpül a Z UIUpVs,TO az hogy Géczit nem lett volna szabad hosszú kényszerpihenő után beállítani, a kirúgásoknál is láthatóan zavarta meg a sérülése. Nyilván ezért jött ki kétszer rosszul a kapujából (már a gól előtt is volt egy hasonló hibája, akkor azonban Bálint önfeláldozó közbevetődéssel mentett) ... Hogy Kocsisról most már ki tudja hányadszor bizonyosodott be: jelenlegi erőnléti állapota, mozgáskészsége nem teszi alkalmassá a válogatottban való szereplésre. (Ennek a kérdésnek a rendezését egyébként egyszer már a játékosra kellene bízni. Ne akarjuk mi mindenáron kívülről egyengetni a karrierjét az ő aktív közreműködése nélkül. Az erőnlét, a lefogyás kizárólag akarat kérdése!!) A mérkőzés után folytatódik a felkészülés a soron levő erőpróbákra: a Málta, a Svédország elleni VB-selejtezőre és a Románia elleni visszavágóra. Hetekig szünetel a bajnokság, csak a nemzetközi küzdőtéren való helytállásra kell összpontosítani. A lényeges kérdésekben napok alatt azonban nem történhetnek döntő változások. Abban bízhatunk, hogy Illovszky Rudolf rendezni tudja a sorokat, s a tőle szokott határozottsággal keményebb helytállást követel a játékosoktól. S ez lényegében azonos az óhajjal. Reméljük, felnőnek a feladathoz! Sajnos, ismét ez maradt. Szünet után csak kettő! Sokan állítják, hogy a statisztikák csalnak, nem lehet belőlük egyértelmű következtetéseket levonni. De, hogy ez menynyire nem így van, mi sem bizonyítja jobban: felméréseit az élet minden területén készülnek, sőt, egyre többet alkalmazA magyar játékosok tizenhárom alkalommal célozták meg a román kaput. Ebből 11-szer az első, s csupán kétszer a II. félidőben. A legtöbbször Zámbó próbálkozott, négy ízben (mind az első félidőben). Branikovits követi 3 lövéssel (szintén a jó fékrész első felében), Dunai Is zák őket. Mi is jó néhányszor próbálkoztunk már évekre viszszamenő, újabban pedig egy-egy mérkőzésre vonatkozó statisztikát készíteni. Ezúttal — csakúgy, mint a Magyarország— NSZK találkozón — a kapuralövéseket jegyeztük le, készítettünk róluk rajzot, és Fazekas kétszer, Szűcs és Bálint pedig egyszer-egyszer szánta rá magát lövésre. Ellenfelünk az egész találkozó alatt ötször kísérletezett. Ebből egy gól született, s egy gólba tartó labdát Bálint nagy bravúrral a kapuvonalról vágott ki. Jelek: üres karika, gyenge lövés, fekete karika, félerős lövés. félig fehér, félig fekete karika, erős lövés. Az első szám a játékosok mezének száma, a második a lövés perce. Ha a perc után kis „f” látható, az fejest jelöl. Tizenhárom Géczi kétszer — Raducanu többször Géczi kétszer hibázott — az egyiket a románok azonnal kihasználták. Raducanu az első félidőben sorozatban követett el hibákat, s a magyar csatárok — ugyanilyen sorozatban — kihagyták a kínálkozó alkalmakat. A második félideji főtábla híven tükrözi a magyar csapat visszaesését, meddő csatárjátékát. A támadások zöme elakadt a 16-os előtt, így nem is nyílt rá lehetőség, hogy megcélozzák a román kaput. Reméljük, Bukarestben ránkcáfolnak. Réti ex Vége lett az előmérkőzésnek. A lelátók lassan megteltek, csak imitt-amott lehetett üres foltot találni a lelátókon. Közeledett az öt óra. A szurkolók várták a csapatokat. De még nem ők jöttek. Hanem a lányok. Bájosak voltak, üdék, s mindegyikük kezében színes léggömbök. Körbeállták a pályát. A labdaszedő gyerekek is rendezett sorokban futottak be. Sglédában álltak az ötösön. A kezdőkörbe léggömbökön függő zászlókat tartottak piros melegítős férfiak. A katonazenekar pedig a dísztribün előtt állt meg. Az óriási üdvrivalgás a csapatokat köszöntötte. Aztán a fiúk, s a lányok elengedték a színes ballonokat, s ezek méltóságteljesen keltek légi útra. Tulajdonképpen nem volt kimondottan nagy a körítés. De kedves volt, hangulatos, s egy kicsit ünnepélyesebbé tette ezt a délutánt. Még csak a futballistáinknak kellett volna egy kicsivel megtoldaniuk. Raducanu besétált a román kapuba. Körbetekintett a fehér lécek között, aztán szembefordult a mezőnnyel. Ez az ember a megtestesült magabiztosság volt. Az első beadást olyan hanyag eleganciával szedte le a levegőből, hogy a labda kis híján hozzáért az egyik magyar támadó orrához. A következő labdáért kijött a tizenhatos vonal közelébe. A harmadikat egy sikkes mozdulattal kiejtette. A gólt alig akarta elhinni. Indulatosan hadonászott, hátvédtársa azonban barátságosan megsimogatta a hátát. Hogy ha már bent van, kár mérgelődnie. A 17. percben ismét lefektették őt a magyarok. Bálint bombáját még kiütötte valahogy de utána csak kúszottmászott, hogy közelébe jusson Branikovits labdájának. Talán ő volt a legjobban meglepve, amikor nem kellett az eset után a hálóban kotorásznia. Aztán Zámbó lövését követte — színtelen tekintettel. Míg az ki nem pattant a kapufáról. Azt mondják, a jó kapusnak■ szerencséje is van. Raducanu ezen a napon nagyon jó kapusnak bizonyult. Fazekas volt az egyik legtöbbet mozgó, legharcosabb támadónk. A képen is győztesen kerül ki az őrzőjével vívott „közelharcból”, de most sem jutott el a kapuig. (Geleta Pál felv.) Beszélgetések a toronyban Branikovits Nem volt bankett, több fogásos vacsora, csak szerény állófogadás és az is a Népstadion toronyépületében. Az asztalokon néhány tál szendvics, néhány tál tortaszelet várta a vendégeket. És némi ital. Az újságírók gyűrűjébe került Niculescu immár felszabadult vidámsággal mondta: — Istenem, istenem... mi itt izzadtunk a Népstadionban, Dobrin meg otthon ült a televízió előtt, és hideg sört ivott!... Aztán Raducanu igyekezett pótolni Dobrinnal szembeni feltételezhető „hátrányát”. Hatalmas tenyerében csaknem eltűnt a sörösüveg. A románok jókedvű társaság voltak ... A terem túlsó felében kevésbé vidám emberek ücsörögtek, vagy álldogáltak. Az idegennek sem esett volna nehezére rájönni: ők a magyar válogatott labdarúgói, vagy hozzátartozók. ★ Szűcs nyugtalanul járt-kelt fel és alá Arcára komorság rajzolódott. Felesége, Pécsi Ildikó szomorúan mondta: — Pedig úgy készült 25. válogatottságára! Egyre csak azt hajtogatta: neki ilyen ünnepélyes alkalomkor bizonyítania kell! És ez a görcsös akarás valósággal megbénította. Nem ment a játék!... — Legalább vigasztalja meg! — Nem lehet. Ilyen helyzetben nem lehet vigasztalni. Az ember vívja csak meg egyedül önmagával a harcot... Másra a nagy kérdésekben nem támaszkodhat ... ★ Satmareanu az egyik oszlopnak támaszkodott, s jóízűen majszolt egy szendvicset. Bene ment oda hozzá: — Gratulálok, öreg. Jól játszottál. — Igen? Nagyon igyekeztem. És nagyon örülök, hogy éppen az én gólommal sikerült egyenlítenünk. — Most ti kerültetek helyzeti előnybe. — Lehet. De mondjam, hogy milyen a futball? Milyen alapon vehetnénk biztosra, hogy Bukarestben legyőzzük a magyar válogatottat?! Szeretnénk, de ott meg hátha nektek megy jobban a játék, és akkor jöhet a harmadik mérkőzés! — Bár igazad lenne! — sóhajtott Bene, s arrébb ment, mert valaki „elragadta”. Satmareanu pedig, lenyelvén az utolsó falatot is, elmondta történetét: — Nagyszalontai vagyok. Ott éltek szüleim alig pár kilométerre a magyar határtól. Gyakran hallgattuk a Kossuth-rádiót. Sőt, ha mérkőzést közvetített a tévé vagy a rádió, akkor mindig a készülékek mellett ültünk. És milyen a gyerek?! Elkezd álmodozni, terveket sző. De szép lenne, ha egyszer én játszanék a Népstadionban, és a szpíker az én nevem után mondaná: Góól! Góól!... És ez most, végre bekövetkezett... Itt játszottam a Népstadionban. Bevallom, nagy becsvággyal. Szerettem volna, ha azt mondják majd a lelátókon: „Ez igen! De ügyes ez a jobbhátvéd! Ez bizony elkelne a magyar válogatottban is!” Szóval, igyekeztem. És amikor fejesem nyomán a labda túljutott a gólvonalon, végtelen öröm töltött el... Szeme különösen csillogott. Látszott rajta, hogy újra átéli gólja történetét. — És ezek után biztos benne, hogy továbbjut a román válogatott? — Azt nem mondtam ... — ... mert ha sokkal jobb játékra nem képesek, akkor teljesen nyílt a bukaresti visszavágó. — Csakhogy a román válogatott sokkal jobb játékra képes! És azt se felejtsék el a magyarok, hogy itt, Budapesten nem játszott a legjobb román labdarúgó: Dobrin. ★ Dobrin, Dobrin, Dobrin. Sokszor hallani a nevét. Sokan emlegetik. Valóban oly nagy játékos lenne?! íme, Angelo Niculescu újabb gyűrűben. És becsülettel állja a kérdések pergőtüzét: — Ki tetszett önnek a magyar válogatottból? — Páncsics, Szűcs és Dunai. — Dunai? — szól közbe valaki. — Dunai bizonyára azért tetszett önnek, mert nem sok vizet zavart — A legtöbb fejtörést előzőleg éppen az ő semlegesítése okozta nekünk. Nagyszerű, veszélyes futballistának tartom. — Mint Dobrint? — Nem. Dobrinnál jobb! — Jobb? De, hisz... — Látom, nem hisznek. Tessék, cseréljünk. Dobrin játsszon önöknél, nálam meg Dunai Antal! ... Lehet, hogy mégsem anynyira félelmetes az a Dobrin? ★ Branikovits lehorgasztott fővel ül egy széken. Lehorgasztott fővel, és egyedül: — Hej, ha bemegy az a kapufám! Magam sem hittem el először, hogy nincs benn a labda. Teljesen tisztán álltam, csak Raducanu volt velem szemben. Gondoltam, ellövöm mellette erővel, nehogy gyenge legyen a lövés és netán kiüsse... Ma sem értem, hogy nem rúgtam be azt a helyzetet?! És nem sokkal arrébb Illovszky szavai mintha csak rímelnének Branikovits keserveire: — Igen, azt mondják, hogy a helyzeteket be kell rúgni. De éppen ez az! Be kell rúgni! És az már nem lehet véletlen, hogy sorra nem értékesítjük a gólszerzési lehetőségeinket... ★ És alighanem így igaz. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a második félidőket nem bírják a magyar labdarúgók. Hisz nem az akarattal van baj! De hiába hajt a szív, ha nem engedelmeskednek az izmok. És még sincs veszve minden! A remény, a kedvező döntés reménye megmaradt. Igaza van Fazekasnak: — Bukarestben kell javítanunk! Hétfő, 1972. május 13 AZ ÚJONC Zalka András, aki nemrég még mestere volt, kezet nyújt a szőke hátvédnek: — Gratulálok, Peti, de vigyázz, nehogy a fejedbe szálljon a dicsőség! Hisz nem játszottál nagyon jól. Csak megfeleltél. Becsülettel helytálltál... Vept Péter lehorgasztja a fejét, s tűnődik: — Nehogy fejembe szálljon a dicsőség? De milyen dicsőség? És mire fel?! Faggatjuk: — Mit gondol, hogyan ment a játék? — Közepesen. Játszhattam volna jobban is. — Például? — Nem mertem, nem tudtam igazán felszabadult lenni. Nem mertem például keresztlabdákat adni, 30—40 méterre elrúgni a labdát, mert bennem volt a drukk, hátha nem sikerül?! Szóval, ha a védekezésben meg is feleltem, ha be is jött néhány szerelésem... Ez nem minden ... — Elhallgat. Csönd van néhány pillanatig, aztán visszakérdez: — De ugye nem húznak le nagyon az újságok? Az nagyon fájna... Hát, ilyen az újonc. Kevés szavú és szomorú. Pedig számára tulajdonképpen ünnep volt az a szombati nap. Az első válogatottság ünnepe. És igazán nem rajta múlt. Hiszen a közepesnél jobban játszott. Sőt! Ezen a szombati mérkőzésen a magyar válogatott legjobbjai közé tartozott. Keményen, fegyelmezetten védekezett, néhány alkalommal igazán látványosan szerelt, s olykor-olykor előre is tört. Egyszóval: az újonc nem hozott szégyent a válogatott 4-es számú mezére!