Népsport, 1972. június (28. évfolyam, 128-153. szám)

1972-06-16 / 141. szám

LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS A „szorgalmas emberek” ezúttal is helytálltak Ak­it­erísíí­lő játékosaink közül ke­­mon­ esuckti­­vesen aludtak végig az éjszakát. Duzzadt, vörös szemhéjjal jelen­nie meg csütörtök délelőtt az Anderlecht­­stadión­xal edzeni. Annyira az arcukra volt írva bánatuk, hogy a La Lantom fényké­pésze előzetes terve ellenére nem készített róluk közeli portrékat, s amikor összecso­magolta a gépét, odaszólt riporter kollégá­jának: — Ezek megöregedtek tegnap óta ... Férfik­örmyekről beszélni — férfiatlan lo­csogás. És egyébként is, mit jelent az, hogy labdarúgóink el vannak keseredve?! A te­levízió mellett szurkoló sok százezer néző legtöbbje is egészen biztosan fejfájósan kapcsolta ki a készüléket. Velük szemben a labdarúgóknak legalább volt lehetőségük, hogy másképp irányítsák a mérkőzést, for­málják az eredményt. Egy, Sidneyből csak ezért a mérkőzésért ide látogató hazánkfia nyersen kimondta: szerinte a futballistát nem azért dédelgetik, hogy könnyekkel fi­zessen. Rúgjon inkább gólt! Tegnap például kettő már elég lett volna! Szeretnénk emlékeztetni mindenkit azok­ra a cikkekre, amelyek többek között la­punk hasábjain is nemcsak őszintén feltár­ták a hibákat, de ostorozták azok elkövetőit és követelték a gyors változást. Ma sem gondolkozunk másként, ezért senki sem vi­tathatja azt a jogunkat, hogy szembeszáll­junk az ilyen megnyilvánulásokkal, ellent­­mondjunk azoknak az embereknek, akik csupán az eredményből következtetve ítél­keznek a szerdán pályára lépett tizenhárom labdarúgónk felett. A L’Equipe labdarúgó rovatának „magyar referense’’, Robert Vergne végigkísérte vá­logatottunkat a románok elleni mérkőzése­ken, s ott volt Stockholmban is. Szigorú kritikus, Boulogne, a franciák szövetségi ka­pitánya szerint családi levelezését is vérbe mártott tollal írja. Nos, miután leadta tu­dósítását, odajött hozzánk ez a szigorú fran­cia és­­ gratulált a játékhoz. Tudom, hogy groteszkül hangzik, de ő vigasztalt minket, mondván, hogy szerinte válogatottunk most, a legnagyobb tétért folyó mérkőzésein ját­szott a legjobban. Egy edző csak a labda­rúgó frisseségéért, a csapat taktikájáért vállalhat felelősséget. Ezt, hogy X, vagy Y a kapu előtt lyukat rúg, vagy éppenséggel kihagyja a 11-est, nem lehet előre be­kalkulálni. Áradozott Gécziről, Fábiánról, Páncsicsról, Bálintról, a két Juhászról, egy­szóval a fél csapatról. Nagyjából igaza is van, mérkőzésünkön sem volt olyan folyamatos és kiegyensúlyozott a válogatott mezőnyjá­téka, mint éppen szerdán, a legerősebb el­lenféllel szemben. Ez a mérkőzés nem is hasonlított a közelmúlt szovjet—magyar ta­lálkozóihoz, mert védelmünk minden tagja fölényesen helytállt a test, test elleni küz­delemben és az erőnléttel sem volt baj: a szovjet középpályások legalább annyira el­fáradtak a mérkőzés végére, mint a mie­ink. Sőt, többek között, azért tudtunk hely­zeteket kierőszakolni, mert Kolotov és Troskin már képtelen volt Juhász Pista és Kű után menni. Mégsem lehet azt mondani, hogy csak balszerencsénk volt, és hogy a 11-esen, il­letve a büntetőt hibázó Zámbón múlt. Ez igazságtalan leegyszerűsítése lenne a prob­lémáknak, márpedig nem véletlen, hogy sorsdöntő pillanatokban ismételten mi ma­radunk alul. Ha jobban utána számlálunk, nemcsak Zámbó hibázott el tegnap nagy lehetőséget, hanem Bene, Kű, Dunai II és Szőke is, de jó helyzetből többször lehetett volna Juhász I. és Bálint is. Változatlanul hiányzik a magyar váloga­tottból például egy olyan vezéregyéniség, aki karakterével, példamutatásával magá­val tudná ragadni a kételkedőket, vagy könnyen zavarba hozhatókat. Ezért is inga­dozik olyan széles határok között a csapat teljesítménye, esnek könnyen pánikba leg­jobb labdarúgóink. A csapat kapitánya, Bene, jelenlegi formájában nem alkalmas erre a szerepkörre, mert­­ ő maga is tá­mogatásra szorul. Jónéhány játékosunk könnyen kiismerhe­tő technikai repertoárral rendelkezik, ami megköti a szövetségi kapitány kezét a tak­tika elkészítésénél. Edu, az év brazil labda­rúgója, végigülte a kiapadón a világbajnok­ságot, mert edzője szerint csak előre ját­szik, nem szeret embert fogni, nem tud „szenvedni”. Nálunk Illovszky Rudolfnak kényszerből több embert is sorozatosan sze­repeltetnie kell, akik helyett mások véde­keznek, ütköznek, csúsznak be, ha idejében odaérnek. A szerdai mérkőzésen is kiválóan helyt­álltak az úgynevezett „szorgalmas emberek”, vagy ha úgy tetszik, a védők. Gécsi, Fá­bián, Páncsics, Juhász Péter, Bálint és Juhász István tartotta a szovjet csapatot, a rutinos embereknek, vagy ha úgy tetszik, a „spillereknek” kellett volna elbillenteniök a mérleg nyelvét. Egy icipici góllal, de még az első félidőben, mielőtt mi kaptuk volna azt a szerencsétlen gólt. Megvolt rá a le­hetőség! Az ellenfél - várl„tak«.""S­ csak a továbbjutást jelentő góllal, hanem a válogatott játékosok életkorát tekintve is. A 29 éves Hurcilava veteránnak számít, a 23 éves Kolotov, Konykov, Onyiscsenko és a húszéves Bajdacsnyij, meg a többi társa között. Lehet, hogy talán éppen fiatalsá­guk védi őket a túlzott idegeskedéstől. Va­lamennyien kiforrott, sokoldalúan képzett labdarúgók, de­­ még játéknak tekintik a futballt, nem húzzák vissza lövőhelyzetben a lábukat. Az eddigi fiatalítás nálunk is eredményes volt. Talán folytatni lehetne .. . És végül, de csak legvégül, a 11-es komp­lexus! Egyszerűen elfogadhatatlan, hogy egy válogatott csapat több tagja most már soro­zatban képtelen legyen sikeresen megbir­kózni ezzel a legegyszerűbb technikai fel­adattal. Nem is olyan régen a Vidám Park­ban — kisebb kapuval, a gólvonal előtt helyezkedő kapussal szemben , ba­kancsban és cipőben, „dilettánsok” védhe­­tetlenül berúgták a 11-eseket, mert elhitték, hogy képesek erre. Az edzőknek, a neve­lőknek, a játékosokkal közvetlenül foglal­kozó sok-sok vezetőnek már régen el kel­lett volna oszlatni azt a pszichikai sokkot, amely a mi játékosainkat megdermeszti, ha oda kell állniok a 11-es pontra letett labda mögé. De­­ a lélektan is tudomány. Olyas­valami, amiről futballpálya környékén ná­lunk beszélni sem illik. A csütörtöki újságokat A csütörtöki újságokat felbiá­nyosodhattunk róla: vereségünkkel a belga közvélemény érdeklődésének középpontjá­ba kerültünk. Mi leszünk a vendéglátók szombati ellenfelei a bronzéremért vívott csatában. Keserű népszerűség ez, de — akárhogy csűrjük, csavarjuk a dolgot, most már ez­zel kell szembenézni. És ebből a helyzet­ből kellene valami vigasztalót, a további munkához önbizalmat adót kihozni. Nagyon-nagyam nehéz dolog lesz, mert a belgáknak pillanatnyilag jó csapatuk van, és mindenki állítja, hogy a Standar Liege­­stadionban képesek önmagukat is felülmúl­ni Van Himsték. Délben, napsütésben egészen másként fest az Anderlecht­­stadion. Különösen azután, hogy szerda este óta aludtunk is egyet. Csütörtökön, amikor a magyar csapatot szállító autó­buszt vártuk, a szerdai mérkő­zés színhelyén már derült volt az ég, kellemesen sütött a nap. Tizenkét óra előtt néhány perc­cel melegítőbe öltözötten meg­érkeztek a játékosok. Illovszky Rudolf szövetségi kapitányt megállítottuk: — Hogyan értékeli most, a mérkőzés után a szerdai játé­kot? — Nyernünk kellett volna. De nem lehet gólhelyzeteket egy­más után elügyetlenkedni és 11-est büntetlenül kihagyni! — A vereségből milyen kö­vetkeztetéseket vont le? — Elsősorban azt, hogy vál­toztatnom kell az összeállításon. A védelem marad (Géczi — Fábián, Páncsics, Bálint, Ju­hász P.). Itt egyetlen gondom van. Juhász Péter húzódást szenvedett, de ahogy ismerem, szombatig rendbe jön. — És a középpályán? — Juhász István a jobb tér­dére rúgást kapott, de rá szá­mítok. Valószínű, hogy Szűcs és Albert is ott lesz a kezdő csapatban, de hogy végülis kik játszanak, arról csak pénteken délben döntök. — A csatársor? — Szinte biztos, hogy Kozma és Dunai II is helyet kap a csapatban. Jó volna bronzér­met szerezni. A belgákról na­gyon jó híreket hallottam. Mé­száros József, a Bp. Honvéd edzője ugyanis megnézte az NSZK—Belgium összecsapást. — Milyen a hangulat? — Túl vagyunk már a keserű­ség holtpontján. Pontosan ele­meztük a hibákat, de előre is kell tekintenünk. A liege-i 90, esetleg 120 percre. Az edző elnézést kért, mert már várták azok a játékosok, akik szerdán nem játszottak. Számukra Illovszky Rudolf ed­zést tartott. Bálint, telepedett mellénk. Szerdán a mérkőzés utáni pilla­natokban volt egy megjegyzése: „Megérdemeltük a vereséget.” Akkor nem volt értelme erről vitatkozni, azóta viszont alud­tunk rá mindketten. — Valóban megérdemeltük? A beállós ezt mondta: — Tizenegyest hagytunk ki, hű nem rúgta be azt a nagy helyzetet és Páncsics Mikinek is volt egy „ziccere” a találko­zó lefújása előtt. Ezért mond­tam ... Pedig haj­tottunk, de úgy nem lehet nyerni, hogy nem rúgunk gólt! Stockholmban sem sikerült a kapuba találni, most sem. — Mi az oka a gólszegény­ségnek? — Nem tudnám megmagyaráz­ni. Csatáraink és a középpá­lyások a nehezebb feladatot old­ják meg azzal, hogy helyzeteket teremtenek, de amikor ott a helyzet, akkor még két méter­ről sem tudnak a kapuba talál­ni! Pedig ez már sokkal köny­­nyebb, mint helyzetbe kerülni. Kocsis is bekapcsolódott a be­szélgetésbe: — Tudom, hogy elégedetlenek velem. Joggal. Sajnos, nem ment úgy, ahogy szerettem vol­na. — Miben volt jobb a szovjet csapat? — Az ő középpályásaik végig ügyesen játszottak és közülük Konykov gólt is szerzett. Ha kellett, tartották a labdát, ha adódott rá lehetőség, lőtték. Mi pedig__Csak Juhász Pista ját­szott jól és az kevésnek bizo­nyult. Juhász István, aki eddig csendben figyelte a beszélgetést, megjegyezte: — Ennyire közel még sohasem voltunk a győzelemhez. A szov­jet csapat tartott tőlünk. Mi­után Albert és Dunai is pályá­ra lépett, jó néhányszor za­varba is jöttek. Közben a pályán Illovszky pergő ritmusú edzést tartott. A szerda esti kezdő­­csapat tagjai csak nézték, hogy mit csinál­nak a többiek. Azok, akik kö­zül néhányan valószínűleg ott lesznek szombaton este a Stan­dard Liege pályáján. A kezdő csapatban­ Dunai II és Kozma a kapu-­­­ralövést gyakorolta. Talán ők tö­­­­rik meg a gól nélküli sorozatot?! ! Mindenesetre, a belgák ellen­­ gólt, vagy gólokat kell rúgni ah­­­­hoz, hogy válogatottunk meg­szerezze a bronzérmet. A bronzéremhez gálok kellenek ÍGY LŐTTEK... Első pillantásra látszik: a szovjet kapu rajza lényegesen szí­nesebb, s ez arról árulkodik, hogy csatáraink nem fukarkodtak a lövéssel. No, persze kissé csalóka a kép, mert igaz, hogy Ko­csisék tizenhétszer vették célba Rudakov kapuját, míg Banyi­­sevszkij és társai mindössze kilencszer próbálkoztak, de az ő lövé­seik veszélyesebbek, pontosabbak voltak. Csatáraink közül Kocsis és Zámbó volt a legaktívabb, egyaránt négyszer próbálkoztak ka­­puralövéssel. Érdekes viszont, hogy Bene (aki előretolt csatárként játszott), 90 perc alatt egyetlen egyszer találta el a kaput. A szovjet játékosok közül a balszélső (16-os számmal játszott) Onyiscsenko háromszor lőtt, s egyszer fejelt kapura, ebból kettő alig ment fölé, a másik kettőt Géczi védte bravúrral. Fekete kör: erős lövés. Félig satírozott kör: félerős lövés. Üres kör: gyenge lövés. Zászlós kör: gól. Elől a játékosok száma, mö­götte a lövés perce szerepel. Az „F”-betű fejest jelöl. 57!! 075M 2A\Q I •Wl • & 37J,, ^­­28100 q5C|3. 032­|8 •8)7 #249F 72W hl^' *5819 ^''ll 0316 SZOyjET KAPCJ 0181-18 P ~ s&p 4í>ie o4ol? ________ 30jS l|»55l6 _ MAQVA&KApa A 11-es „drámája” ZÁMBÓ az utolsók között jött le a pályáról. Néhányan kifü­tyülték, volt, aki gúnyosan meg­tapsolta. A játékos mögött be­csukódott az öltözőajtó, s ezzel lezárult a ,, 11-es dráma”, amely­nek részleteit felkutattuk és most a tisztelt olvasó elé tárjuk. Szerda 10 óra, Dworp: Sétál­gattunk a parkban Dunai An­tallal. — Nem leszek ott a kezdő csapatban — így a nyurga csa­tár. — A kispadon ülök, de ha betesznek, mindent elkövetek, hogy gólt lőjek. — Még a 11-est is elvállalja? — Megtenném, de Rudi bácsi már döntött. Most Zámbó pró­bálkozik. _ ?h? — Olyan kötélidegzetű, hogy nem jön zavarba. 21.44, Anderlecht-stadion. Ott toporog a játékoskijáróban Lev Jasin. Rudakovot várja. Amikor odaér, megöleli, megropogtatja, ütögeti a bal kezét, s folyton is­mételgeti: „Bravó, Jevgenyij, bravó Jevgenyij!” Rudakov csak hallgatott, s szeretettel nézett nagy elődjére. Akinek a nyom­dokában elindult. Ezzel a védés­sel. 21.50. RUDI GLÖCKNERREL beszélgettünk az öltözőben. Két NDK-beli partjelző kollégájával ültek a kispadon. Fáradtak vol­tak. — Még egy nagy lövést én is védtem — mondta mosolyogva Glöckner. — Az egyik magyar játékos alaposan­ telitalált. . . — Hogyan látta a 11-est? — Iskolapéldája a büntetőnek — mondta. — A védő­ akkor húz­ta el a csatár lábát, amikor már nem volt ott a labda. Százból száz bíró megadja. Én eddig csak hallottam arról, hogy a magyarok nem tudnak büntetőt berúgni, most közelről is láttam. Szinte hihetetlen, milyen rosszul rúgják. Csütörtök 12 ó­­a, Anderlecht­­pálya. DUNAI II monológja: „Úgy éreztem, hogy most biztos be­rúgom a labdát a kapuba. De még vinnem kellett, mert nem voltam elég jó szögben. Ekkor észrevettem, hogy Dzodzuasvili ott van a nyakamon, szinte a lélegzetét is éreztem. Kicsit megtoltam a labdát, előre, s ab­ban a pillanatban elkaszált. A földre zuhantam, s aztán nagy nehezen valahogy eljutottam az alapvonalig. De nem mertem a 11-es pontra nézni. Hallom, a többiek is így voltak.” És végül ZÁMBÓ. ..Eddig nem sok ürest hagytam ki, mert nem bízták rám. Rudi bácsi szólt, hát elvállaltam. Nem sokat teketóriáztam. Ide­gességet egy pillanatra sem éreztem, előre eldöntöttem, hogy a bal­­sarokra rúgom a labdát, így is volt. Fel sem néztem, csak akkor ijedtem meg, ami­kor láttam, hogy Rudakov arra az oldalra vetődik. SZŐKE ISTVÁN: „Rossz ér­zéseim voltak­, ezért amikor Zámbó elrúgta a labdát a 11-e­s­­nél, abban a pillanatban elkezd­tem futni. A labdát­ a kapus ki­ütötte, de egy kicsit már túl­jutott rajtam, s ezért­ visszafelé kellett érte nyúlnom a jobb lá­bammal. Onnan csak az oldal­hálót tudtam eltalálni. Persze, most már másképp látok min­dent, hiszen többször is láttam a tv-ben, amikor visszajátszot­ták az esetet. De akkor teljesen zavart voltam, én például arra­­ emlékeztem, hogy Rudakov már felállt, s ezért gyorsan megrúg­tam a labdát, viszont a tévében meggyőződhettem róla, hogy fe­küdt a földön. Hát sajnos, ez van.” ILLOVSZKY: — A legközeleb­bi büntetőt, ha ilyen lesz a bel­gák ellen, akkor azt PÁNCSICS rúgja. A középhátvéd szinte végszóra érkezett. Megpödörte bajuszát, s annyit mondott: — Ha megbíznak ezzel a fel­adattal, elvállalom. S berúgom a­ kapuba a labdát. — Mikor lehet kivédeni a tizenegyest? — Ha a magyarok rúgják ... Péntek, 1972. június 16.3 Brüsszeli tudósítónk, Mécs László jegyzetfüzetéből: Van Himst: Most már csak a szombati játékra összpontosítsunk! Hogy a belgák a vereség el­lenére is emelt fővel hagyták el az antwerpeni stadiont, az teljesen­ érthető. Jogosságát mi sem bizonyítja jobban, hogy a világ jelenlegi legjobb csapatá­nak kikiáltott NSZK válogatott­ja és a fanatikusan szurkoló harmincezer német néző kitörő örömmel fogadta a játékvezető mérkőzés végét jelző hármas sípszavát. A belgáik egyik szeme sírt, a másik nevetett. — Bizony, jó lett volna nyer­ni, s talán egy kis szerencsével be is juthattunk volna a dön­tőbe .. . No, de mivel szégyen­re így sincs okunk, szerintem most el kell felejtenünk ezt a mérkőzést, s teljes erőnkkel a szombati találkozóra kell össz­pontosítani­­— nyilatkozott Paul Van Himst, a „Vörös ördögök” kapitánya a belga tévé munka­társának. A belgák többet vártak Jean Dockx, a nagyszerű kö­zéppályás is osztotta játékostár­sa véleményét, és arra kérte Raymond Goethals szövetségi kapitányt, h­ogy menjenek el minél előbb a mérkőzés utáni rövid fogadásról, hogy az egész csapat együtt láthassa a szovjet —magyar mérkőzést, melyet a tévé a késő esti órákban kép­felvételről megismételt. Goethalst meglepte a szovjet —magyar találkozó — enyhén szólva túl lanyha — irama és csak ennyit mondott: — Mindkét együttestől többet, vártam! Természetesen ez nem jelenti azt, hogy szombaton a magyarok könnyen megadják majd magukat. Ezekkel a mondatokkal állítot­ta fel játékosait az asztaltól: — Nem szeretném, ha bárki is téves következtetést vonna le a látottakból. Minden mérkőzés más és más. Mi szombaton való­színűleg egy sokkal jobb ma­gyar csapatot kapunk ellenfélül, tehát nem szeretném, ha bárki is nagy mellénnyel menne ki a pályára. — Nekünk a harmadik hely is szép, de ezt el is szeretnénk nyerni — fűzte hozzá a nagy­szerű kapus, Piot. Roger Labqurour, a belga tévé egyik neves riportere pedig így fejezte be az anderlechti pályá­ról adott közvetítését. — ... és szombaton magyar barátaink ellen meg kell mu­tatnunk, hogy nem véletlen ju­tottunk be Európa legjobb négy csapata közé és a harmadik hely is — mely tárgyilagosan nézve, birtokunkba ker­ülhet — nagy örömet és megbecsülést jelent­het a belga labdarúgásnak. Elszalasztott nagy alkalom Késő éjjel a stadionból kifelé ballagva, Albert Roosens úrral, a belga szövetség új főtitkárá­val váltottunk néhány szót. — Szerintem óriási alkalmat szalasztott el a magyar csapat — kezdte a főtitkár. — Túlzás nélkül állítom, minden az önök malmára hajtotta a vizet. A ki­tűnő pálya, a magyar csapatot szünet nélkül fergetegesen biz­tató közönség, a tárgyilagos já­tékvezetés. .. Nos, és a 11-es... Mondja meg őszintén, mi kell még egy győzelemhez. A mai szovjet csapat közel sem volt legyőzhetetlen . .. Azt hisszük, Monsieur Roo­­sensnak igaza van . ..

Next