Népsport, 1972. június (28. évfolyam, 128-153. szám)
1972-06-16 / 141. szám
LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS A „szorgalmas emberek” ezúttal is helytálltak Akiterísíílő játékosaink közül kemon esucktivesen aludtak végig az éjszakát. Duzzadt, vörös szemhéjjal jelennie meg csütörtök délelőtt az Anderlechtstadiónxal edzeni. Annyira az arcukra volt írva bánatuk, hogy a La Lantom fényképésze előzetes terve ellenére nem készített róluk közeli portrékat, s amikor összecsomagolta a gépét, odaszólt riporter kollégájának: — Ezek megöregedtek tegnap óta ... Férfikörmyekről beszélni — férfiatlan locsogás. És egyébként is, mit jelent az, hogy labdarúgóink el vannak keseredve?! A televízió mellett szurkoló sok százezer néző legtöbbje is egészen biztosan fejfájósan kapcsolta ki a készüléket. Velük szemben a labdarúgóknak legalább volt lehetőségük, hogy másképp irányítsák a mérkőzést, formálják az eredményt. Egy, Sidneyből csak ezért a mérkőzésért ide látogató hazánkfia nyersen kimondta: szerinte a futballistát nem azért dédelgetik, hogy könnyekkel fizessen. Rúgjon inkább gólt! Tegnap például kettő már elég lett volna! Szeretnénk emlékeztetni mindenkit azokra a cikkekre, amelyek többek között lapunk hasábjain is nemcsak őszintén feltárták a hibákat, de ostorozták azok elkövetőit és követelték a gyors változást. Ma sem gondolkozunk másként, ezért senki sem vitathatja azt a jogunkat, hogy szembeszálljunk az ilyen megnyilvánulásokkal, ellentmondjunk azoknak az embereknek, akik csupán az eredményből következtetve ítélkeznek a szerdán pályára lépett tizenhárom labdarúgónk felett. A L’Equipe labdarúgó rovatának „magyar referense’’, Robert Vergne végigkísérte válogatottunkat a románok elleni mérkőzéseken, s ott volt Stockholmban is. Szigorú kritikus, Boulogne, a franciák szövetségi kapitánya szerint családi levelezését is vérbe mártott tollal írja. Nos, miután leadta tudósítását, odajött hozzánk ez a szigorú francia és gratulált a játékhoz. Tudom, hogy groteszkül hangzik, de ő vigasztalt minket, mondván, hogy szerinte válogatottunk most, a legnagyobb tétért folyó mérkőzésein játszott a legjobban. Egy edző csak a labdarúgó frisseségéért, a csapat taktikájáért vállalhat felelősséget. Ezt, hogy X, vagy Y a kapu előtt lyukat rúg, vagy éppenséggel kihagyja a 11-est, nem lehet előre bekalkulálni. Áradozott Gécziről, Fábiánról, Páncsicsról, Bálintról, a két Juhászról, egyszóval a fél csapatról. Nagyjából igaza is van, mérkőzésünkön sem volt olyan folyamatos és kiegyensúlyozott a válogatott mezőnyjátéka, mint éppen szerdán, a legerősebb ellenféllel szemben. Ez a mérkőzés nem is hasonlított a közelmúlt szovjet—magyar találkozóihoz, mert védelmünk minden tagja fölényesen helytállt a test, test elleni küzdelemben és az erőnléttel sem volt baj: a szovjet középpályások legalább annyira elfáradtak a mérkőzés végére, mint a mieink. Sőt, többek között, azért tudtunk helyzeteket kierőszakolni, mert Kolotov és Troskin már képtelen volt Juhász Pista és Kű után menni. Mégsem lehet azt mondani, hogy csak balszerencsénk volt, és hogy a 11-esen, illetve a büntetőt hibázó Zámbón múlt. Ez igazságtalan leegyszerűsítése lenne a problémáknak, márpedig nem véletlen, hogy sorsdöntő pillanatokban ismételten mi maradunk alul. Ha jobban utána számlálunk, nemcsak Zámbó hibázott el tegnap nagy lehetőséget, hanem Bene, Kű, Dunai II és Szőke is, de jó helyzetből többször lehetett volna Juhász I. és Bálint is. Változatlanul hiányzik a magyar válogatottból például egy olyan vezéregyéniség, aki karakterével, példamutatásával magával tudná ragadni a kételkedőket, vagy könnyen zavarba hozhatókat. Ezért is ingadozik olyan széles határok között a csapat teljesítménye, esnek könnyen pánikba legjobb labdarúgóink. A csapat kapitánya, Bene, jelenlegi formájában nem alkalmas erre a szerepkörre, mert ő maga is támogatásra szorul. Jónéhány játékosunk könnyen kiismerhető technikai repertoárral rendelkezik, ami megköti a szövetségi kapitány kezét a taktika elkészítésénél. Edu, az év brazil labdarúgója, végigülte a kiapadón a világbajnokságot, mert edzője szerint csak előre játszik, nem szeret embert fogni, nem tud „szenvedni”. Nálunk Illovszky Rudolfnak kényszerből több embert is sorozatosan szerepeltetnie kell, akik helyett mások védekeznek, ütköznek, csúsznak be, ha idejében odaérnek. A szerdai mérkőzésen is kiválóan helytálltak az úgynevezett „szorgalmas emberek”, vagy ha úgy tetszik, a védők. Gécsi, Fábián, Páncsics, Juhász Péter, Bálint és Juhász István tartotta a szovjet csapatot, a rutinos embereknek, vagy ha úgy tetszik, a „spillereknek” kellett volna elbillenteniök a mérleg nyelvét. Egy icipici góllal, de még az első félidőben, mielőtt mi kaptuk volna azt a szerencsétlen gólt. Megvolt rá a lehetőség! Az ellenfél - várl„tak«.""S csak a továbbjutást jelentő góllal, hanem a válogatott játékosok életkorát tekintve is. A 29 éves Hurcilava veteránnak számít, a 23 éves Kolotov, Konykov, Onyiscsenko és a húszéves Bajdacsnyij, meg a többi társa között. Lehet, hogy talán éppen fiatalságuk védi őket a túlzott idegeskedéstől. Valamennyien kiforrott, sokoldalúan képzett labdarúgók, de még játéknak tekintik a futballt, nem húzzák vissza lövőhelyzetben a lábukat. Az eddigi fiatalítás nálunk is eredményes volt. Talán folytatni lehetne .. . És végül, de csak legvégül, a 11-es komplexus! Egyszerűen elfogadhatatlan, hogy egy válogatott csapat több tagja most már sorozatban képtelen legyen sikeresen megbirkózni ezzel a legegyszerűbb technikai feladattal. Nem is olyan régen a Vidám Parkban — kisebb kapuval, a gólvonal előtt helyezkedő kapussal szemben , bakancsban és cipőben, „dilettánsok” védhetetlenül berúgták a 11-eseket, mert elhitték, hogy képesek erre. Az edzőknek, a nevelőknek, a játékosokkal közvetlenül foglalkozó sok-sok vezetőnek már régen el kellett volna oszlatni azt a pszichikai sokkot, amely a mi játékosainkat megdermeszti, ha oda kell állniok a 11-es pontra letett labda mögé. De a lélektan is tudomány. Olyasvalami, amiről futballpálya környékén nálunk beszélni sem illik. A csütörtöki újságokat A csütörtöki újságokat felbiányosodhattunk róla: vereségünkkel a belga közvélemény érdeklődésének középpontjába kerültünk. Mi leszünk a vendéglátók szombati ellenfelei a bronzéremért vívott csatában. Keserű népszerűség ez, de — akárhogy csűrjük, csavarjuk a dolgot, most már ezzel kell szembenézni. És ebből a helyzetből kellene valami vigasztalót, a további munkához önbizalmat adót kihozni. Nagyon-nagyam nehéz dolog lesz, mert a belgáknak pillanatnyilag jó csapatuk van, és mindenki állítja, hogy a Standar Liegestadionban képesek önmagukat is felülmúlni Van Himsték. Délben, napsütésben egészen másként fest az Anderlechtstadion. Különösen azután, hogy szerda este óta aludtunk is egyet. Csütörtökön, amikor a magyar csapatot szállító autóbuszt vártuk, a szerdai mérkőzés színhelyén már derült volt az ég, kellemesen sütött a nap. Tizenkét óra előtt néhány perccel melegítőbe öltözötten megérkeztek a játékosok. Illovszky Rudolf szövetségi kapitányt megállítottuk: — Hogyan értékeli most, a mérkőzés után a szerdai játékot? — Nyernünk kellett volna. De nem lehet gólhelyzeteket egymás után elügyetlenkedni és 11-est büntetlenül kihagyni! — A vereségből milyen következtetéseket vont le? — Elsősorban azt, hogy változtatnom kell az összeállításon. A védelem marad (Géczi — Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász P.). Itt egyetlen gondom van. Juhász Péter húzódást szenvedett, de ahogy ismerem, szombatig rendbe jön. — És a középpályán? — Juhász István a jobb térdére rúgást kapott, de rá számítok. Valószínű, hogy Szűcs és Albert is ott lesz a kezdő csapatban, de hogy végülis kik játszanak, arról csak pénteken délben döntök. — A csatársor? — Szinte biztos, hogy Kozma és Dunai II is helyet kap a csapatban. Jó volna bronzérmet szerezni. A belgákról nagyon jó híreket hallottam. Mészáros József, a Bp. Honvéd edzője ugyanis megnézte az NSZK—Belgium összecsapást. — Milyen a hangulat? — Túl vagyunk már a keserűség holtpontján. Pontosan elemeztük a hibákat, de előre is kell tekintenünk. A liege-i 90, esetleg 120 percre. Az edző elnézést kért, mert már várták azok a játékosok, akik szerdán nem játszottak. Számukra Illovszky Rudolf edzést tartott. Bálint, telepedett mellénk. Szerdán a mérkőzés utáni pillanatokban volt egy megjegyzése: „Megérdemeltük a vereséget.” Akkor nem volt értelme erről vitatkozni, azóta viszont aludtunk rá mindketten. — Valóban megérdemeltük? A beállós ezt mondta: — Tizenegyest hagytunk ki, hű nem rúgta be azt a nagy helyzetet és Páncsics Mikinek is volt egy „ziccere” a találkozó lefújása előtt. Ezért mondtam ... Pedig hajtottunk, de úgy nem lehet nyerni, hogy nem rúgunk gólt! Stockholmban sem sikerült a kapuba találni, most sem. — Mi az oka a gólszegénységnek? — Nem tudnám megmagyarázni. Csatáraink és a középpályások a nehezebb feladatot oldják meg azzal, hogy helyzeteket teremtenek, de amikor ott a helyzet, akkor még két méterről sem tudnak a kapuba találni! Pedig ez már sokkal könynyebb, mint helyzetbe kerülni. Kocsis is bekapcsolódott a beszélgetésbe: — Tudom, hogy elégedetlenek velem. Joggal. Sajnos, nem ment úgy, ahogy szerettem volna. — Miben volt jobb a szovjet csapat? — Az ő középpályásaik végig ügyesen játszottak és közülük Konykov gólt is szerzett. Ha kellett, tartották a labdát, ha adódott rá lehetőség, lőtték. Mi pedig__Csak Juhász Pista játszott jól és az kevésnek bizonyult. Juhász István, aki eddig csendben figyelte a beszélgetést, megjegyezte: — Ennyire közel még sohasem voltunk a győzelemhez. A szovjet csapat tartott tőlünk. Miután Albert és Dunai is pályára lépett, jó néhányszor zavarba is jöttek. Közben a pályán Illovszky pergő ritmusú edzést tartott. A szerda esti kezdőcsapat tagjai csak nézték, hogy mit csinálnak a többiek. Azok, akik közül néhányan valószínűleg ott lesznek szombaton este a Standard Liege pályáján. A kezdő csapatban Dunai II és Kozma a kapu-ralövést gyakorolta. Talán ők törik meg a gól nélküli sorozatot?! ! Mindenesetre, a belgák ellen gólt, vagy gólokat kell rúgni ahhoz, hogy válogatottunk megszerezze a bronzérmet. A bronzéremhez gálok kellenek ÍGY LŐTTEK... Első pillantásra látszik: a szovjet kapu rajza lényegesen színesebb, s ez arról árulkodik, hogy csatáraink nem fukarkodtak a lövéssel. No, persze kissé csalóka a kép, mert igaz, hogy Kocsisék tizenhétszer vették célba Rudakov kapuját, míg Banyisevszkij és társai mindössze kilencszer próbálkoztak, de az ő lövéseik veszélyesebbek, pontosabbak voltak. Csatáraink közül Kocsis és Zámbó volt a legaktívabb, egyaránt négyszer próbálkoztak kapuralövéssel. Érdekes viszont, hogy Bene (aki előretolt csatárként játszott), 90 perc alatt egyetlen egyszer találta el a kaput. A szovjet játékosok közül a balszélső (16-os számmal játszott) Onyiscsenko háromszor lőtt, s egyszer fejelt kapura, ebból kettő alig ment fölé, a másik kettőt Géczi védte bravúrral. Fekete kör: erős lövés. Félig satírozott kör: félerős lövés. Üres kör: gyenge lövés. Zászlós kör: gól. Elől a játékosok száma, mögötte a lövés perce szerepel. Az „F”-betű fejest jelöl. 57!! 075M 2A\Q I •Wl • & 37J,, ^28100 q5C|3. 032|8 •8)7 #249F 72W hl^' *5819 ^''ll 0316 SZOyjET KAPCJ 0181-18 P ~ s&p 4í>ie o4ol? ________ 30jS l|»55l6 _ MAQVA&KApa A 11-es „drámája” ZÁMBÓ az utolsók között jött le a pályáról. Néhányan kifütyülték, volt, aki gúnyosan megtapsolta. A játékos mögött becsukódott az öltözőajtó, s ezzel lezárult a ,, 11-es dráma”, amelynek részleteit felkutattuk és most a tisztelt olvasó elé tárjuk. Szerda 10 óra, Dworp: Sétálgattunk a parkban Dunai Antallal. — Nem leszek ott a kezdő csapatban — így a nyurga csatár. — A kispadon ülök, de ha betesznek, mindent elkövetek, hogy gólt lőjek. — Még a 11-est is elvállalja? — Megtenném, de Rudi bácsi már döntött. Most Zámbó próbálkozik. _ ?h? — Olyan kötélidegzetű, hogy nem jön zavarba. 21.44, Anderlecht-stadion. Ott toporog a játékoskijáróban Lev Jasin. Rudakovot várja. Amikor odaér, megöleli, megropogtatja, ütögeti a bal kezét, s folyton ismételgeti: „Bravó, Jevgenyij, bravó Jevgenyij!” Rudakov csak hallgatott, s szeretettel nézett nagy elődjére. Akinek a nyomdokában elindult. Ezzel a védéssel. 21.50. RUDI GLÖCKNERREL beszélgettünk az öltözőben. Két NDK-beli partjelző kollégájával ültek a kispadon. Fáradtak voltak. — Még egy nagy lövést én is védtem — mondta mosolyogva Glöckner. — Az egyik magyar játékos alaposan telitalált. . . — Hogyan látta a 11-est? — Iskolapéldája a büntetőnek — mondta. — A védő akkor húzta el a csatár lábát, amikor már nem volt ott a labda. Százból száz bíró megadja. Én eddig csak hallottam arról, hogy a magyarok nem tudnak büntetőt berúgni, most közelről is láttam. Szinte hihetetlen, milyen rosszul rúgják. Csütörtök 12 óa, Anderlechtpálya. DUNAI II monológja: „Úgy éreztem, hogy most biztos berúgom a labdát a kapuba. De még vinnem kellett, mert nem voltam elég jó szögben. Ekkor észrevettem, hogy Dzodzuasvili ott van a nyakamon, szinte a lélegzetét is éreztem. Kicsit megtoltam a labdát, előre, s abban a pillanatban elkaszált. A földre zuhantam, s aztán nagy nehezen valahogy eljutottam az alapvonalig. De nem mertem a 11-es pontra nézni. Hallom, a többiek is így voltak.” És végül ZÁMBÓ. ..Eddig nem sok ürest hagytam ki, mert nem bízták rám. Rudi bácsi szólt, hát elvállaltam. Nem sokat teketóriáztam. Idegességet egy pillanatra sem éreztem, előre eldöntöttem, hogy a balsarokra rúgom a labdát, így is volt. Fel sem néztem, csak akkor ijedtem meg, amikor láttam, hogy Rudakov arra az oldalra vetődik. SZŐKE ISTVÁN: „Rossz érzéseim voltak, ezért amikor Zámbó elrúgta a labdát a 11-esnél, abban a pillanatban elkezdtem futni. A labdát a kapus kiütötte, de egy kicsit már túljutott rajtam, s ezért visszafelé kellett érte nyúlnom a jobb lábammal. Onnan csak az oldalhálót tudtam eltalálni. Persze, most már másképp látok mindent, hiszen többször is láttam a tv-ben, amikor visszajátszották az esetet. De akkor teljesen zavart voltam, én például arra emlékeztem, hogy Rudakov már felállt, s ezért gyorsan megrúgtam a labdát, viszont a tévében meggyőződhettem róla, hogy feküdt a földön. Hát sajnos, ez van.” ILLOVSZKY: — A legközelebbi büntetőt, ha ilyen lesz a belgák ellen, akkor azt PÁNCSICS rúgja. A középhátvéd szinte végszóra érkezett. Megpödörte bajuszát, s annyit mondott: — Ha megbíznak ezzel a feladattal, elvállalom. S berúgom a kapuba a labdát. — Mikor lehet kivédeni a tizenegyest? — Ha a magyarok rúgják ... Péntek, 1972. június 16.3 Brüsszeli tudósítónk, Mécs László jegyzetfüzetéből: Van Himst: Most már csak a szombati játékra összpontosítsunk! Hogy a belgák a vereség ellenére is emelt fővel hagyták el az antwerpeni stadiont, az teljesen érthető. Jogosságát mi sem bizonyítja jobban, hogy a világ jelenlegi legjobb csapatának kikiáltott NSZK válogatottja és a fanatikusan szurkoló harmincezer német néző kitörő örömmel fogadta a játékvezető mérkőzés végét jelző hármas sípszavát. A belgáik egyik szeme sírt, a másik nevetett. — Bizony, jó lett volna nyerni, s talán egy kis szerencsével be is juthattunk volna a döntőbe .. . No, de mivel szégyenre így sincs okunk, szerintem most el kell felejtenünk ezt a mérkőzést, s teljes erőnkkel a szombati találkozóra kell összpontosítani— nyilatkozott Paul Van Himst, a „Vörös ördögök” kapitánya a belga tévé munkatársának. A belgák többet vártak Jean Dockx, a nagyszerű középpályás is osztotta játékostársa véleményét, és arra kérte Raymond Goethals szövetségi kapitányt, hogy menjenek el minél előbb a mérkőzés utáni rövid fogadásról, hogy az egész csapat együtt láthassa a szovjet —magyar mérkőzést, melyet a tévé a késő esti órákban képfelvételről megismételt. Goethalst meglepte a szovjet —magyar találkozó — enyhén szólva túl lanyha — irama és csak ennyit mondott: — Mindkét együttestől többet, vártam! Természetesen ez nem jelenti azt, hogy szombaton a magyarok könnyen megadják majd magukat. Ezekkel a mondatokkal állította fel játékosait az asztaltól: — Nem szeretném, ha bárki is téves következtetést vonna le a látottakból. Minden mérkőzés más és más. Mi szombaton valószínűleg egy sokkal jobb magyar csapatot kapunk ellenfélül, tehát nem szeretném, ha bárki is nagy mellénnyel menne ki a pályára. — Nekünk a harmadik hely is szép, de ezt el is szeretnénk nyerni — fűzte hozzá a nagyszerű kapus, Piot. Roger Labqurour, a belga tévé egyik neves riportere pedig így fejezte be az anderlechti pályáról adott közvetítését. — ... és szombaton magyar barátaink ellen meg kell mutatnunk, hogy nem véletlen jutottunk be Európa legjobb négy csapata közé és a harmadik hely is — mely tárgyilagosan nézve, birtokunkba kerülhet — nagy örömet és megbecsülést jelenthet a belga labdarúgásnak. Elszalasztott nagy alkalom Késő éjjel a stadionból kifelé ballagva, Albert Roosens úrral, a belga szövetség új főtitkárával váltottunk néhány szót. — Szerintem óriási alkalmat szalasztott el a magyar csapat — kezdte a főtitkár. — Túlzás nélkül állítom, minden az önök malmára hajtotta a vizet. A kitűnő pálya, a magyar csapatot szünet nélkül fergetegesen biztató közönség, a tárgyilagos játékvezetés. .. Nos, és a 11-es... Mondja meg őszintén, mi kell még egy győzelemhez. A mai szovjet csapat közel sem volt legyőzhetetlen . .. Azt hisszük, Monsieur Roosensnak igaza van . ..