Népsport, 1972. december (28. évfolyam, 288-312. szám)

1972-12-01 / 288. szám

I XXVIII. 288. ♦ 1972. december 1 LABDARÚGÁS Holnap már csak az eredményre emlékezünk! A tatabányai KK-győzelemről A történet október 6-án, az Intercontinental Szálló Vadász­termében kezdődött. Francesco Bertoldi, az olaszok képviselője szót kért, s kicsit drámai han­gon megkérdezte az egybegyűl­teket: hol van egyáltalán Tata­bánya, ki, mit tud futballcsapa­táról? — Ha ismét a régi rangjára akarjuk emelni a Közép-Európa Kupát, olyan csapatokra van szükség, amelyeknek neve biz­tosíték a tudásra és amelyek vonzzák a nézőket. A KK-bizottság elnöke, dr. Terpitkó András nem késleke­dett a válasszal, s igyekezett megnyugtatni a külföldi partne­reket, hogy a Bányász játéká­ban nincs semmi szégyellni va­ló, hogy minden csapat elkezdi egyszer valahol a nemzetközi felzárkózást. Hivatkozott külföl­di példákra és a távollevő tata­bányaiak nevében is megígérte: különös gonddal kezelik majd a kupát. Egy képviselő követhet el hi­bákat a vita hevében, Bertoldi azonban túlságosan elvetette a sulykot. Kételyei eljutottak Ta­tabányára, s azóta a csapat min­den győzelmét, de különösen a KK-ban aratott sikereit felkiál­tójeles válaszként kezelik az olasz szövetség, általában az olaszok felé. Merél tartalékos egy csapost ? Valamit megérzett ebből a Bologna küldöttségének vezető­je, mert közvetlenül a találkozó előtt, az öltöző folyosóján már egészen másképpen magyarázta tartalékos felállásukat, mint Bu­dapesten, érkezésük után. " Amikor elindultunk, so­kaknak az volt a véleménye, hogy a Tatabánya ellen meg­engedhetjük magunknak néhány jó játékos pihentetését. "Én most azt mondom, nehéz helyzetünk­ben nem volt más választásunk. A hét végén sorsdöntő mérkő­zést vívunk a Torino ellen, s éppen önöktől hallottam a köz­mondást: egyszerre két lovat legalábbis kockázatos megülni. Ez nagyon találó ... ő sem vesztette el azonban minden reményét, játékosai pe­dig kifejezetten bizakodóak vol­tak. — Most megmutathatják a fiatalok! — A Bologna nem csak tizen­egy játékosból áll! És ide kívánkozik a Bologna színeibe öltözött, filmvevővel, zászlókkal, táskarádióval kom­fortosan felszerelt törzsszurkoló­nak a megállapítása is: — Én már túl sokat láttam a futballból ahhoz, hogy egy­­egy sztár kimaradása esetén azonnal tartalékos csapatról be­széljek. Otthon hagytunk néhány neves játékost, akikről az edző nem feltételezi, hogy szerdától szombatig ki tudják pihenni egy mérkőzés fáradalmait. De­­ milyen futballisták ezek?! Én azt hiszem, ilyenkor kell na­gyon sürgősen fiatalok után nézni, s nem tartom kizártnak, hogy éppen itt, Tatabányán har­colja ki valamelyikük a jövő le­hetőségeit! Szerették volna megúszni Túl azon, hogy egy magyar csapat sikeréért szurkolhattunk, egy pontosan megfogalmazott várakozással ültünk tehát le a helyünkre: mérlegre akartuk tenni egy olyan híres profi csa­patnak — ha úgy tetszik — a jövőjét, mint amilyen az FC Bologna. A játék nem éppen azt hozta, amit — gondolom — az edző a taktikai értekezleten felvázolt. A felállásból ugyanis arra le­hetett következtetni, hogy az Inter által világszerte elterjesz­tett cntenacciohoz menekülnek: hét-nyolc embert sűrítve a 16- osuk környékére, a középpályát rábízva a nagy munkabírású, a labdát védő közelben is fölényes biztonsággal kezelő Vierire és lesimiskásként elöl hagyva a mozgékony, szemfüles Ghettit és Gropot. A cél ebből követke­zően nyilvánvaló volt: legrosz­­szabb esetben kihúzni egy gól nélküli döntetlennel, de ha az ellenfél túlságosan vehemensen támad és megfeledkezik a kö­rültekintő védekezésről, akkor néhány gyors ellentámadással „ellopni” a két pontot. A Tatabánya nem olyan rutinos, taktikailag sokoldalúan képzett csapat, hogy joggal elvárhattuk volna tőle, ennek a minden mai olasz labdarúgónak a vérébe ivódott — helyenként ificsapa­tok által is mesterien bemuta­tott — védekezésnek az ízekre szedését. S hogy ez mégis be­következett, annak két oka van. Az egyik, hogy bár a Bologna közvetlen utánpótlását képező négy-öt fiatal máris jól képzett labdarúgónak számít, nem alko­tott tökéletes egységet a többi­vel. Amikor a félpálya körül folyt a játék, amikor visszaesett az iram, vagy amikor nem kel­lett század másodperc alatt dön­teni, rögtönözni, akkor minden rendben volt. De megmerevedett mindenki, amikor Zöldi, majd Nagy átlépte a kapu előtt ke­resztbe gurított labdát. Azaz: a lövőcselekre még hárman-né­­gyen is ugrottak, vetődtek, de amikor a labda tovább gurult és a következő magyar játékos előtt feltárulkozott az igazi gól­helyzet, tehetetlenné vált az el­lenfél. Erre nem számítottak. A TBS€ já­t­é­ka fejlöc­ik És anélkül, hogy a csapatot meg akarnánk bántani, ilyen szép hazai gólokra mi sem szá­mítottunk. A bányászcsapat me­zőnyjátéka már a tavalyi évtől kezdődően észrevehetően állan­dóan fejlődik, csiszolódik. So­kat jelentett Szabó hátravonása, mert ő közel sem volt olyan jó szélső, mint amilyen sokat ér a pálya közepén. Nemcsak azért, mert gyors és ezen a mérkőzésen is utolérte az olasz csatárokat és olykor gólhelyzet­ben is elrúgta, elpöccintette előlük a labdát, hanem, mert százszázalékosan betartja a tak­tikai utasításokat, fegyelmezet­ten fog embert és példája át­ragad a mellette játszókra is. Göröcs leigazolása régi problé­mán segített: karmestere lett a csapatnak. Aranyat érnek pon­tos, az ellenfeleket kikerülő, de a saját szélső előtt szelíden földre hulló labdái. A társak ön­bizalmát növelik, az ellenfelét újra és újra visszavetik azok a finom cselek, szellemes, még válogatott szinten is ritkán lát­ható megoldások, amelyek a sokszoros válogatott játékát ál­talában jellemzik, de most, hogy Lakat dr. a tartalékok sorából kiemelte, s odatette mellé az ugyancsak fejlett technikájú Nagy Pistát, még tovább erő­södtek a pálya közepén! Mind­ketten fölényes biztonsággal „le tudnak venni” az ellenfél csa­patából egy-egy embert, szoron­gatott helyzetben is megtalál­ják egymást és a társaikat, s egy olyan pszichikai, taktikai bázist képeznek, amelyre rá le­het építeni a csapat játékát. A II. félidőben már Lakat dr. cserélt azzal az elgondolással, hogy a szombati nehéz bajnoki mérkőzésükre pihentessen egy­két kulcsjátékost. Hogy tulajdonképpen mi en­nek a győzelemnek a reális ér­téke? A Tatabányának sem tenne jót, ha fenntartás nélkül könyvelnék el a 3:0-t, de ugyan­ilyen kár lenne csökkenteni a siker súlyát. Ha a Bologna — akár az ellenfelet lebecsülve, akár más okból — eltaktikázta magát, az ne nekünk okozzon gondot, fejfájást. A magyar és a külföldi távirati irodák hír­adásai nyomán a nagy világla­pokban így jelent meg a kis hír: Tatabánya—FC Bologna 3:0 (3:0). S ez nekik kudarc, nekünk pedig siker! Borbély Pál Az árokrangadóra készülnek Hátul, a „művészbej­áron” át settenkedtem be a Fradi-pályá­­ra. Az edzőpályán néhány zöld mezes legény rugdosott kapura, mígnem jött értük az edző, s vitte a társaságot át a másik pályára. A füvesre. Játszani. Időközben a gondnok is meg­érkezett, kezében a kapukulc­­­csal. — Ha akar, most még kime­het. Mert bezárom a kaput. Egyébként körbe kell kerülnie a létesítményt. Mondtam, hogy maradok. S mentem keresztül a sártenge­ren. A füves pályához. Ott kétkapus játék folyt. Az első csapat váltott ellenfelekkel futballozott. Voltak közöttük „kettőisták”, nagy részük pe­dig a harmadik együttesben szerepel. A mérkőzést Novák Dezső vezette. A játék meglehetősen csalá­dias hangulatban zajlott. Kü­lönösen a harmadik harmad­ban, amikor a főszereplők szá­ma meglehetősen lecsökkent, s jobbára a nagycsapat csatárai és a tartalékok kapusa — Pá­linkás — foglalatoskodott a labdával. Az előbbiek ide-oda passzolgattak vele, végül pe­dig elrúgták a kapus felé. De nem pontosan hozzá, hanem egy kicsit mindig mellé, így sűrűn kellett szegénynek a há­lóban kotorásznia. Mindez megviselte némileg a „tarcsikat”, s nem győztek lo­holni Branikovitsék után. Már Csanádi mester is megszánta a fiúkat s beszólt: — Engedjétek egy kicsit ki őket. . . Egy kicsit kiengedték hát őket. De nem annyira, hogy valamit is kereshessenek a ka­pu előtt. Mindössze egy hely­zetük akadt. Amikor Vörös ka­pus labdacserét határozott el. Miközben elcsíptett egy ha­zaadást, a labdát maga mögé dobta, s egy másikat vett ki a hálóból. Közben Albert térült-fordult a felezővonalnál. — Indulj el, Bajusz... — kiáltotta s belenyesett a lab­dába. A Bajusz megszólításra hall­gató jobbszélső, a fiatal Engel­­brecht kapkodta a lábait, az alapvonal közeléből, aztán be­ívelt — a kapu mögé. — Nem baj — mondta Novák Dezső —, majd holnap mind­ezt gyakoroljuk ... Amikor már kellően kirojtot­­ták a hálót Kűék, az edzőmér­kőzés véget ért. A Csanádi edző szemlátomást fá­zott egy kicsit, hiszen ő nem játszott. Amikor arról kérdeztem, mi újság a csapatnál, mosolyogva mondta. — Csend van. Vihar előtti csend. De remélem, a „viha­ros” őszi hajrá után sem érezzük magunkat rosszabbul. — Mi várható a soron kö­vetkező mérkőzéstől, az MTK elleni rangadótól? Széttárta a karjait. — Nehéz lesz. Mert ezek az összecsapások mindig nehezek, s végső kimenetelük nem függ a pillanatnyi helyezésektől, sőt az előző heti formák sem min­dig mérvadók a tippelést ille­tően. Mi ugyan az élen állunk, de a játékunk még nem az igazi. Még sokszor erőlködünk. A vasárnapi összeállításról any­­nyit: ha semmi nem jön közbe, akkor a Pécs ellen szerepelt csapat kezd az MTK ellen is... A Hungária körúton is házi meccset játszottak. Az összecsapás előtt az edző, Kalocsay dr. mondott bevezetőt­­ ... Aztán, amikor a csa­tárok elvesztik elöl a labdát, azonnal visszajönni! Értitek, ugye? Aligha lehetett kétséges, hogy Oborzil és csatártársai megér­tették, mit akar a mester, ugyanis a szóban forgó eligazí­tás a kezdőkörben hangzott el. De a játékoskijáró tövében is nagyon jól lehetett érteni min­den szót. Az edző kicsit emelt hangon adta az utasításokat. Mert így szokta. Emelt hangon, s patto­gott minden szava. Az első csapat a kék melegí­tőre­­ még egy-egy fehér atléta­trikót is húzott. Erről lehetett megkülönböztetni a két gárdát. Meg arról, hogy az egyik lé­nyegesen több gólt rúgott, mint a másik. És ezek is a fehér trikósok voltak. Koritár mint egy rakéta lőtt ki középen. Az edző elismerően csettintett. Koritár hat méter­re ért a kapuhoz, aztán onnan mellé lőtt. Az edző legyintett: — Mintha bajnokin játsza­nánk ... Aztán ismét biztatott: — Gyerünk!... Gyorsabban adjuk a labdát!... És a széle­ken!__A széleken tessék fel­menni! Közben kijött a felezővonal mellé, s így a taktikai utasítá­sokkal párhuzamosan „sajtótá­jékoztatót” is tartott. — Dunai sérülése gondot okoz — mondta, miközben szemét nem vette le­­a játszókról. Sőt az egyik támadással ő is fel­futott vagy tíz métert, s kom­mentálta annak befejezését. Utána visszajött és folytatta: — Kénytelen vagyok meg­bolygatni a hátsó sort. Cseté­­nyivel próbálom betölteni a helyét. Elment és megismételtetett egy szögletrúgást, majd kifej­tette véleményét a védőkről, akik sokszor elfelejtkeznek oda­állni embereik mellé. — A SZEOL ellen is csak nézték s hagyták passzolgatni az ellenfelet. Pedig azt ma­gyarázom nekik állandóan, hogy nem szabad hagyni léleg­zethez jutni az ellenfelet. De szórakozni különösen nem ... — Biztos már, hogy Dunai nem játszhat? Az edző szeme megvillant. — Remélem, rendbe jön va­sárnapig. Ő persze mondta, hogy játszik. S Dunai olyan tí­pus, aki hamar talpraáll. A nyurga, szőke hajú fiú, Borsó adott remek labdát előre. — Szerencsére ez a gyerek már felépült — mutatott Bor­sóra. — Nagy erősség a közép­pályán. Időközben Oborzilék összehoz­tak néhány gólt, mindez azon­ban nem változtatott a helyze­ten. A mester továbbra is gyorsabb, s lendületesebb já­tékot kért. — A széleken lehet ma mécs­eseket nyerni — mondta. — A széleken felnyomulva, s az on­nan belőtt labdákkal lehet a legtöbb bajt okozni. A középen való pepecselés ma már kevés haszonnal jár. Az edzés vége felé Bakos Antal társaságában Csillag Im­re érkezett a partvonalhoz , Spanyolországból. Üdvözölte a mestert, az intéző pedig el­mesélte, hogy legutóbb jól si­került spanyol túrát kötött le Csillag Imre a kék-fehér együt­tesnek. Most is ez ügyben ér­kezett.­­*■ Már szürkült, a játék viszont még mindig tartott. Elvégre az örökrangadóra­­ készülni kell. (V. &4 NÉPSPORT 3 ­ IGAZI LABDARÚGÁS - SIKERÉLMÉNNYEL Talán nem veszik zokon a nagyválogatott tagjai, ha róluk most kevesebb szó esik. Nem mintha nem érdemelnének meg ők is hosszabb elemzést, de a szerdai játék nem kíván rész­letesebb bírálatot. Azért a tisztesség kedvéért szóljunk néhány szót róluk is. Elsősorban a kezdeményezést kell dicsérni, azt, hogy a csa­pat ez évi búcsú­játékát egyik vidéki nagyvárosunkban ját­szotta. Dicséret illeti Páncsics Miklóst is, aki sérülése ellenére elutazott az együttessel, ezzel járulva hozzá a jobb légkör­höz. Ugyanígy Dunai II is meg­érdemli a jó szót, hogy vállalt egy félidőt, pedig klubcsapatá­ban — sérülése miatt — nem szerepelt a legutóbbi bajnoki találkozón. A mérkőzés hangulatos, mond­hatni jóízű volt, de ismét ki­ütközött a válogatott régi hi­bája. Az első félidőben kicsit könnyedén véve a játékot, „el­szórakoztak” a fiúk, ezzel fel­lelkesítették az NB I B-s bé­késcsabai együttest. A második félidőben aztán igencsak meg kellett küzdeni a győzelemért. No, de sebaj! Az év utolsó vá­logatott edzőmérkőzésén még ezt is meg lehet bocsátani. S mert a nagycsapat előmérkőzést játszott az utánpótlás-válogatot­tak találkozója előtt, megterem­tette ezzel a kellő hangulatot a fiatalok összecsapásához. A magyar és a lengyel után­pótlás-válogatott találkozója nagy meglepetést okozott. Ez elsősorban a magyar csapat já­tékára vonatkozik. Az összeállí­tás már sejtetni engedte, hogy valami lesz, valami készül. De annyiszor csalódtunk már a nevekben, hogy eleinte hitetlen. Tamásként szemléltük az esemé­nyeket. S most őszintén, annyi korholó szó után végre nekünk is öröm volt leírni a jót, a szépet és a dicsérő jelzőket. Most könnyű dicsérni, lelke­sedni, mert a pályán igazi lab­darúgást láthattunk. A magyar fiatalok, főleg az első félidő­ben korszerűen, látványosan futballoztak, betartva a takti­kai utasítást, nem ragaszkod­tak a posztokhoz, hanem szél­­tében, hosszában bejátszották a pályát. Nem reklamáltak (pe­dig sokszor lett volna okuk), hanem küzdöttek. S kintről is látni lehetett, hogy valameny­­nyien élvezik a játékot, önfe­ledten, örömtelien futballoztak. És ismét van sikerélményük... Ez után a találkozó után le­het­­ csak sajnálni igazán, hogy az utánpótlás-válogatottak Eu­­rópa-bajnokságában a jugoszlá­­vok elleni első találkozón olyan szégyenteljes vereséget szen­vedtek fiataljaink (4:0). Ta­lán nagyobb körültekintéssel el­kerülhető lett volna az a ku­darc. A jelenlegi játékosok nyolcvan százaléka nem szere­pelt azon a bizonyos mérkőzé­sen. Akkor az utolsó pillanat­ban sok kapkodással alakult ki a keret, s nem hogy összeszok­ni, de jószerivel edzést tartani sem tudtak a játékosok. De borítsunk fátyolt a múlt­ra és nézzünk előre. Mond­hatni úgy is, hogy szerencsénk van, mert a jugoszláv utánpót­lás-válogatott hazai pályán ve­reséget szenvedett a görögök­től, így ismét lehetőség van a továbbjutásra! S ahogy elnéztük szerdán a magyar csapatot, meg­győződésünk, hogy ez a tár­saság nagy feladatokra képes. A találkozót követő napon megkérdeztük Várhidi Pált, a csapat egyik edzőjét, hogyan jött létre a lengyelek elleni találkozó, és megkértük, mond­jon véleményt a csapat játéká­ról. " A jugoszláviai vesztes mér­kőzés után az MLSZ-ben kö­zölték, hogy Sárosi László lesz az utánpótlás-válogatott veze­tője, engem pedig megkértek, hogy lássak el mellette edzői feladatot. Ezután összeállítottuk a válogatott keretet, majd tar­tottunk néhány közös edzőmér­kőzést. A szövetség aztán meg­kereste a lengyeleket és kér­te, ha lehetséges, jöjjenek el hozzánk egy válogatott mérkő­zésre, így jött létre ez a talál­kozó. Mi tudni akartuk, hogy komoly mérkőzésen hogyan áll­ja meg a helyét együttesünk. Az igazi erőpróbák tavasszal következnek, de ha most si­került a csapat gerincét kiala­kítani, akkor majd nem kell elölről kezdeni mindent.­­ Játékosaink valamennyien az NB I-ben futballoznak, így nevük jól cseng. A találkozó előtt vázoltuk a feladatokat és kértük őket, vegyék nagyon komolyan ezt a­ mérkőzést. A látottak alapján mondhatom, hogy a gyerekek komolyan vet­ték, amit kértünk tőlük. Ez azt jelenti, lehet rájuk számítani. Nem akarok túlzásokba esni, de olyan első félidőt produkál­tak, ami a legigényesebb szak­értőket is kielégítheti. Mint egy jó zenekar, úgy muzsikált együtt a társaság. Eddig is tud­tuk, hogy ezek a gyerekek jó futballisták, csak valahogy a hozzáállásukkal volt baj. Most viszont mintha kicserélték vol­na őket. Nagyszerűen küzdöt­tek, szinte lángolt bennük a győzni akarás. Amennyiben a továbbiakban a magyar játéko­sok ugyanígy viszonyulnak a feladathoz, akkor ismét lesz­nek eredményeink. A len­gyelek nem is jöttek rossz csapattal, de egyszerűen kép­telenek voltak feltartóztatni a mieinket. Ez a társaság együtt marad, persze lehet, hogy egy­két helyen lesz még változás, de én bízom abban, hogy jö­vőre, az EB-selejtezőkön to­vább folytatjuk a sikeres­ sze­replést. Szerdán a sok jó teljesítmény között is kiemelkedett Tóth András játéka. Ő így nyilatko­zott a találkozó után:­­• Korábban játszottunk egy­két edzőmeccset, de valahogy döcögött a „gépezet". Hiába voltak a nevek ... Most mind­egyikünk meg akarta mutatni, mit tud! Úgy érzem, ebben a csapatban még nagyon sok van. Jövőre lesz egy sereg ta­lálkozó, ahol bebizonyíthatjuk, hogy a lengyelek elleni játék nem egyedi, a véletlen szülött­je volt! Még egy játékosról külön is szeretnénk szólni. Az utóbbi időben sokat bíráltuk Becsei öncélú játékát. Az MTK bal­­szélsőjéről mindenki tudja, hogy remek futballista, szüle­tett tehetség. Mindenki so­kat vár tőle. Nos, Becsei szerdán igazi tudásához mél­tóan játszott. A dicsérő szó mellett azonban továbbra is le­írjuk a figyelmeztetést, hogy aki így tud játszani, annak a klubmérkőzéseken is sokkal többet kell vállalnia. De ezt megszívlelhetik a többiek is. Mert, hétről hétre, ha ha­sonló teljesítményekről hall az, aki hátat fordított a labdarú­gásnak, akkor biztos, hogy visz­­szatér és ismét telt házak előtt zajlanak majd le a mérkőzé­sek. De ehhez egy színvonalas, helyenként káprázatos 45 perc még nem elegendő. Boross Denes Fazekast közös erővel szereli Lukoviczki és Tasnády kapus (Demény Gyula felvétele)

Next