Népsport, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-03 / 1. szám

4 NÉPSPORT BOLYGÓ MAGYAROK Igenis, akarjunk messze­menő következtetést le­vonni abból a tényből, hogy kézilabdaedzőink ha­dilábon állnak az állhata­tossággal, hogy képtelenek tartósan egy szakosztályban maradni. A férfi NB I-ben például egyenesen elképesztővé vált a helyzet. Listát készí­tettünk az 1973-ban tör­tént „helycserékről”, s megdöbbenve tapasztaltuk: a bajnokságban szerepelt tizennégy csapat közül tíz­ben köszöntek el az edzők. De talán hiba lenne el­sősorban az edzőkön, vagy­is a bolygó magyarokon el­verni a port, néhány kivé­teltől eltekintve ugyanis a változásokban a sportkö­rök vagy sportköri vezetők akarata érvényesült. S a rossz példája nyomán, úgy látszik, a női NB I-ben is megindult a vándorlás. Igaz, sokkal szerényebb keretek között, hiszen a gyengébb nemhez tartozó csapatoknál mindössze két esetben tör­tént változás az edzői kis­­padon. Vonjuk le a messzemenő következtetéseket a fenti adatokból. És ha levontuk, akkor jogos aggodalommal kell tekintenünk a jövőbe. A változások óriási körében ugyanis aligha érvényesül­het a tétel, amely szerint csak azok a csapatok le­hetnek igazán egységesek, csak azokban lehet igazán nagyszerű a játék, a közös­ségi szellem, amelyekben a játékosok és az edzők kap­csolata több a hivatalosnál. Amelyekben erős szálak kötik össze az edzőt és a játékost. Mint látható, a kézilabda NB I-ben könnyen szakad­nak, mert nem erősek ezek a szálak. Hogy miért nem? Részben türelmetlenség­ből, gyorsan, felületesen al­kotott véleményből, esetleg másból. Csak nagyon rit­kán találtunk elfogadható indokot, jogos alapot a bú­csúra. A kétoldalú állhata­tosság hiányában ugyanis nincs rá idő, hogy mélyebb kapcsolat alakulhasson ki a sportköri vezetők, a csa­pat és az új edző között, s miután a pályán sem igen történnek csodák, halmo­zódnak a csalódások és elhamarkodott vélemény­­alkotások. Kézilabdasportunkban óriási az edzőgond. Legin­kább, sajnos, az NB I-ben. Hát nem különös, hogy egy olyan sportágban, amelyben ötvenezer igazolt játékossal büszkélkednek,­­ nincs elegendő és minden tekintetben megfelelő szak­ember? Vonjuk le a megfelelő tanulságot, remélvén, hogy eljön egyszer a megnyug­vás időszaka is, s hogy egyszer majd megszűnik ez a tűrhetetlen állapot. Reméljük, megszűnik! Sz. A. TEKE Az olimpia jegyében: a torna Barettmester és koreográfus az edzéseken Aki nem szeret loirokonto­alapjában véve kényelmetlen dolog­t, okosan teszi, ha gon­dolkozik, miképpen őrizhetné meg inkább a fején a dicsőség koszorúját. Így tesznek a tornászok, akik­nek az elmúlt egy-két eszten­dőben is jutott ebből a ritka levélből: női csapatban bronz az olimpián és néhány értékes egyéni helyezés az Európa-baj­­nokságon, arany- és bronzérem a férfi EB-n. Érthető, hogy megnövekedett, egészséges önbi­zalommal készülnek az 1974-es világbajnokságra és az 1976-os olimpiára. Persze, megnöveke­dett felelősségtudattal és gond­dal is ... Néhány érdekes szak­mai „újítás”, újdonság jelzi ezt. Felfigyeltünk arra, hogy a női válogatott az év végén merőben szokatlan helyen élvezte a jól megérdemelt, de rövidre szabott pihenőt. A sérülésekkel bajlódó lányok első ízben töltöttek közö­sen egy hetet Hévízen. A szak­vezetők ugyanis elgondolkoztak azon, hogy eddig alig fordítot­tak gondot a tornászok regene­rálódására. A felkészülési és a versenyidőszakok rövidke szü­neteiben eddig nem gondoskod­tak szervezetten arról, hogy a kisebb-nagyobb sérülésekkel bajlódó tornászok gyógyító ízt találjanak fájdalmaikra. Ha be­válik a hévízi „gyógyüdülés”, rendszeresítik az olimpiai fel­készülés alatt. Érdekes kettősség 1974-es évet. Természetesen jól fel kell készülni a várnai vi­lágbajnokságra, de közben, ez­zel a munkával párhuzamosan, már el kell kezdeni azoknak az elemeknek a tanulását, gyakor­lását, amelyeket az olimpiai gyakorlatokba építenek be. A válogatott keret edzői az egye­sületi edzőkkel együtt minden válogatott részére kidolgozták, milyen elemet milyen ütemben kell megtanulnia 1976-ig. Új­donság, hogy a női válogatottak­kal rendszeresen foglalkozik majd, balettmester. Minden ed­zésnek egy meghatározott ré­szében balettképzés folyik majd. Sőt, a lányok munkáját még egy koreográfus is segíti — az ér­dekelt edzőkkel konzultálva — kidolgozza a válogatottak talaj­gyakorlatát és kiválasztja a ze­nét. Kettősség más vonatkozásban is mutatkozik a lányok felké­szítésében. Várnában ugyanis valószínűleg olyan tornásznők is szerephez jutnak még, akikre előreláthatóan Montrealban már nem lehet számítani. Ugyanakkor különös figyelmet kell szentelni a sportkedvelők által ma még egyáltalán nem, vagy alig ismert serdülőkorú tehetségeikre, akik közül a leg­jobbak egészen biztosa­n ott lesznek a montreáli csapatban. A férfiafk esetében más a n JCI­­­líni helyzet A férfi vá­logatottban már megtörtént az „őrségváltás”. Az 1974. évi vi­lágbajnokságon helyet kapnak a csapatban azok a fiatalok, akik München idején még if­júságiak voltak, és akikre a szakemberek számítanak Mont­realban is. A feladat itt elsősor­ban az anyagerősség növelése. Új elemek tanulása jellemzi majd leginkább az 1974. évi felkészülést. A „Magyar-vándor” sikerén felbuzdulva (mint ismeretes, Magyar Zoltán olyan új elem­­kombinációval lepte meg a­­tor­nászvilágot, hogy az elemsort róla nevezték el) a tornászok és az edzők nagy kedvvel keresik az új elemeket, elemkapcsolato­kat. Különösen a lólengés moz­gatta meg az újítók fantáziá­ját. Vígh László edző, a Magyar­vándor „szülőatyja” az Európa­­bajnoki aranyat hozó elemsor továbbfejlesztésére és általában a lólengés­ oktatására különleges szert tervezett. A szabványok­tól alaposan eltérő „pacit” a tornaszövetség készítteti el. Most még tart a tornászok pi­henője, de az új év első nap­jaiban a „műhelyekben”, az ed­zőtermekben megkezdődik a tervek valóra váltása. P. K. Óváry Éva (Dunaújvárosi Kohász Sí) serdülő bajnok, „reménység­­hadseregünk” egyik tündéri tagja (MTI Fotó: Petrovics László felvétele) MEGÚJHODÁS vidéki fő­szereplőkkel . Az ember hajlamos rá, hogy esztendő végén auto­matikusan is visszatekint­sen: mit végzett? A sport­ban azonban ez a visszate­kintés korántsem véletlen­szerű. Tudatos, aprólékos elemzés szükséges, hogy a hibákból okulva a helyes nyomon folytathassuk utun­kat. Különösen így van ez, ha — mint a tekézésben — az 1973-as év tulajdonkép­pen a jövő évi világbajnoki szereplést volt hivatott szol­gálni. Mer elöljáróban 5uTM°ngS sikeres éve volt a magyar te­kesportnak! Szinte ugrásszerűen javult a csapatbajnokságok szín­vonala, az újonnan bevezetett felnőtt és különösen az ifjúsági egyéni versenyek is elérték cél­jukat. S a hazai előrelépésnek a nemzetközi porondon is meg­volt az eredménye. Férfiválogatottunkban a tehet­séges fiatalok egészséges versen­gést folytattak az idősebb ver­senyzőkkel, s párharcukból, re­mélhetőleg, mihamarabb kiala­kul a világbajnokságon is ütőképes együttes. Az idei jelek legalábbis erre enged­nek következtetni. Elég, ha megemlítjük, hogy Budapesten az osztrákok mellett az NDK világbajnok válogatottját is le­győzték, s hogy jelentős nem­zetközi egyéni versenyeken több győzelmet, s értékes helyezése­ket szereztek. A jó szereplés­ben a fiatalok jártak az élen. A prerovi ifjúsági EB-ről még ma is gyakran beszélnek szakkörök­ben , külföldön is. Csányi Béla, aki az idei felnőtt baj­nokságot is megnyerte, s akit az esztendő tekézőjének is meg­választottak azóta, főként há­rom prerovi EB-aranyának kö­szönheti nemzetközi hírnevét. Társai remekül kiegészítették! Erre utal a páros- és a csapat­arany. Csányi, Révész, Nagy és a többiek hamarosan átvehe­tik az uralmat a hazai tekepá­lyákon, de ahhoz, hogy ez meg­történjék, s hogy nemzetközi vi­szonylatban is éreztesse hatását az őrségváltás, feltétlenül, szük­séges az idősebbek, Rákos, Fel­tévi, Tősi, meg a többiek aktív jelenléte, segítsége! Női válogatottunkban tulaj­donképpen már régebben meg­történt az őrségváltás, s a fia­talok teljesítménye egyelőre még — érthetően — hullámzó. Igaz, már nem ritka a kiugró eredmény sem! Ilyen volt pél­dául a világbajnok román csa­pat otthonában Tóth Katalin egyéni győzelme, Vati Ági ezüstérme, vagy a páros és a csapat bronzérme az ifjúsági EB-n. A közeljövő edzésein te­hát az átlagos dobásszint fel­emelése a legfontosabb feladat, vagyis a hullámzás csökkentése. A kiegyensúlyozottság azonban sok edzést igényel. Akárcsak a jó világbajnoki szereplés! De — megéri. Az egész sportágra a fiatalok előrenyomulása. A néhány évi csendet megtörő friss vérkeringés, pezsgés való­ban biztató. De egyről nem sza­bad megfeledkeznünk. Történe­tesen arról, hogy eltolódott az egyensúly, s az utánpótlásneve­lésben­ a vidéki egyesületek jár­nak az élen. Olyannyira gyenge a fővárosban a nevelő munka, hogy az edzők csak átigazolás­sal képesek fiatalítani. Meg kel­lene vizsgálni, mi az igaz abból az állandó edzői panaszból, hogy a fővárosban egész egy­szerűen nincs fiatal jelentkező. Ma, amikor a sportág népszerű­sége szinte napról napra foko­zódik, mindenesetre nehéz ezt elképzelni. A helyzeten sürgősen változ­tatni kell, mert félő, hogy a vi­déki nevelőegyesületek előbb­­utóbb megunják az előkészítő szerepet. Jelenleg ugyanis ott tartunk, hogy a válogatottak túlnyomó többsége vidéki, s a két edző, Kiss Pál, a férfi­ és B. Tóth László, a női csapat szakvezetője újoncot minden­képpen csak vidékről avathat! S ez sok nehézséget okoz. A vá­logatottaknak sokat kell utaz­­niuk a közös foglalkozásokra, hosszú idő telik utazással, feles­legesen, hogy sokat ja­vult a sportág felszereltsége. Több új, 4-es pálya épült, kedvező együttmű­ködés jött létre a VILATI és a svájci Schmid cég között. Ennek eredménye többek között a MOM világszínvonalú termének remekül működő bábuállító­ja is. Sok helyütt vették tervbe új pá­lyák építését, az automatizálást, másutt azonban érthetetlenül takarékoskodnak. Tarthatatlan a helyzet például Szegeden, ahol a pályák már annyira kikoptak, hogy valóságos „vezetősín” fut a bábukig. A golyót csak rá kell helyezni... így nem is ritka. Örömteli, hogy a hazai pályán a férfiak 1000, a nők pedig 500 fa felett gurítanak, aztán idegenben ala­posan elmaradnak még az át­lagtól is! A tekeszövetség is foglalkozott már a kérdéssel, s több szak­osztályt figyelmeztetett: ameny­­nyiben nem javítják ki a hibá­kat, betiltják a pályát! Ehhez a fejezethez tartozik még egy probléma, amely, bár szakosztályi ügy, mégis kihat az egész sportágra. Az FTC pálya­gondjairól van szó. A zöld­fehérek sorozatban nyerik a bajnokságokat, mégis vándorol­ni kényszerülnek évek óta. A válogatottak tömegét adják, vagyis egyik fő meghatározói az eredményes, vagy sikertelen szereplésnek. Így az egész vá­logatottra kihat, hogy az FTC tekézői sokszor 4-5 napig sem tudnak edzést tartani. Kénytele­nek a pályatulajdonos Beloian­­niszhoz alkalmazkodni! Nem csoda, ha a fiatalokkal alig tud­nak foglalkozni, így vált a he­lyi probléma fokozatosan kulcs­kérdéssé. Egy év lezártával rendsze­rint visszatekintünk, mit vé­geztünk jól, s mit hibásan. Tudatosan kell elemeznünk a történteket, hogy a helyes úton folytathassuk tovább. Különösen érvényes ez a tekézésben 1973-ban, mert a mérleg másik serpenyőjé­be az 1974. évi NSZK-beli VB kerül. Ott pedig a sportág veze­tése, edzői, versenyzői vizs­gáznak! S az lesz a legjobb értékelés 1973-ról is. Tölgyes Péter XXX. 1. ♦ 1974. január 3. ÖTTUSA Stratégia Montrealig Kezdjük az évet egy találós kérdéssel! Mi az, ami van, de nincs?.. Fordítva is jó: mi az ami nincs, de van? Nehéz?... Pedig igazán egyszerű: öt­tusa-válogatottunk. Hivatalosan még nem létezik. Egy-két kérdés még vitás, nincs jóváhagyva. .. Gyakorlatilag azonban — és ez a lényeg — már javában ké­szül kilenc versenyzővel az 1974. évi, moszkvai VB-re. Annak idején szenzáció, bom­bameglepetés volt, hogy a 22 éves Kancsal Tamás (Bp. Hon­véd) nyerte a válogatottak előtt az 1973. évi magyar öttusabaj­nokságot. Az viszont már egyáltalában nem meglepetés, hogy a VB-re készülő keretben (pardon, cso­portban) helyet kapott. A győzelmek — Gondolt akkor arra, hogy országos bajnok lesz? . — Gondoltam? Azt hiszem, kifejezőbb, ha azt mondom, áb­rándoztam róla. A verseny előtt sm­inden valamire való öttusázó álmodozik erről, játszadozik a lehetőségekkel.. . Mindenesetre, amikor a lovagláson szerencsé­sen túljutottam, már határozot­tabban gondoltam rá. — A londoni VB-re ezzel együtt sem tudott kijutni. Csa­lódott? — Nem. Jó lett volna, de nem... — Túl csendes, zárkózott, mondhatni: gátlásos versenyző­ként jelentkezett az öttusázók között. Most? Még mindig hor­doz szorongásokat, kételyeket magában? — Ez valóban így volt... Hát, ami azt illeti, előző éveimben úszóként, vízilabdázóként nem sok sikerélmény oldhatta fel bennem a bizonytalanságot. A győzelmek az önbizalom leg­hatásosabb erősítő szerei. Tény, hogy jobban bízom magamban, mint korábban, a kedélyállapo­tom is javult, főként a fiúk jó­voltából. . Naponta öt . Most, ha ugyan ezt még nem is hirdették ki, válogatott lett. Eddig is a nagy szívósko­­dók”, az elszántan edzők cso­portjához tartozott. Mennyit edz manapság, az alapozás idején? — Futás, úszás, lovaglás és vívás mindennap van. — Lovaglás is mindennap? — Kezdem már érezni az üle­­pemmel a lovat, mind otthono­sabban mozgok a pályán, de ren­geteget kell még javulnom. Na­ponta tehát négy edzés, de he­tente háromszor lövészetre is megyek, akkor meg öt — Kelés? — Fél hatkor. — Fekvés? — Fél kilenckor. — Ki tudja pihenni a fáradt­ságot? — Nem mindig. Van, amikor már mozgás közben szabadulok meg tőle, futás vagy úszás köz­ben. — Kifejezetten jó futó hírében áll, bár tudott, hogy a lábai al­katához képest gyengébbek. So­kat bajlódott és fájlalta őket, meg is akarták operálni. — A tudatlanságomból fakadt az egész. Már túl vagyok rajta. Néha valóban úgy kínozott, hogy alig bírtam elvánszorogni a célig, edzeni is csak szenvedve tudtam. Pedig nem történt más, csak az, hogy amikor az úszás­ról áttértem az öttusára, a lá­baimat nem fokozatosan erősí­tettem. Elgörcsösödött, csomós lett a sok erőltetéstől, begyul­ladtak az inhüvelyek. Ha a csonthártya fáj... Nem kívánom senkinek... A sorozatos kivizs­gálások után gyógykezelés, gyógymasszázs. Azóta rend­szeres sportmasszázst haszná­lok. Hogy ez nem jutott előbb eszembe! Ha rendszeresen gyú­­rattam volna, soha semmi ba­jom! Teljes emberként — Többet edz, mint általában az élversenyzők... — Kénytelen vagyok, mert sok a pótolnivalóm és előbbre akarok jutni. — Vannak társai? — Elsősorban Lázár. Nagy akarnok, elszánt fickó. Együtt csináljuk a dolgokat. Így köny­­nyebb elviselni a pluszterhe­lést. .. — Képzettsége? — Ezt még szerencsémre az öttusázás előtt megszereztem. Ofszet-fényképész vagyok. — Szerencsére? — Ügy van, szerencsére. Mert az igazat megvallva, az edzések, az ide-oda utazgatások, az időt emésztő közlekedés, a sok öl­­tözködés-vetkőzés, az összezsú­folódó napi teendők mellett nem­igen tudnám elképzelni, hogy még valami másra is jutna idő és energia. — Semmi más, csak öttusa? — Jobban hangzik, ha azt mondom, minden az öttusa. Én ezt nem érzem, nem tekintem sem egyoldalúnak, sem unalmas­nak. Ez tölti be minden gondo­latomat. Teljes emberként kívá­nok foglalkozni vele, áldozni rá. Ez a hobbym, az elkötelezettsé­gem, a célom, az életem. — Semmi más nem érdekli? — Az már egészen más, hogy mi érdekel. Nagyon is sok do­log érdekelt és érdekel. Hogy mégis mi az, aminek kielégíté­sére időt erőszakolok ki magam­tól a pihenés rovására, azt ala­pos megfontolás után döntöttem el. Szeretem a tévét, a filmeket, a jó regényeket. A tévé és a film többé-kevésbé kiesett. Ami maradt — az irodalom. Ma is rendszeres olvasója vagyok a Nagyvilágnak és az Új Írásnak. — Mit olvasott legutóbb? — Zendülés a Caine hadiha­jón, Wouk-tól. — És az öttusázás befejezése után? — Még lenne időm ezen rá­gódni, de nem kell. Sportfotó­­riporter szeretnék lenni. Törés­­nélkéül — 1974-ben Moszkvában ren­dezik a világbajnokságot. Ho­gyan ítéli meg esélyeit a csapat­ba kerülésre? — Nem latolgatok. Van esé­lyem. Hogy mennyi, azt az el­lenfelek és jómagam döntjük majd el év közben. Nekem nem kell mást tennem a magam ré­széről, csak­­ mindent. László edzővel részletesen megbeszél­tük számonként a teljesítendő évi tervet. Mértéktartó realitás­sal. Mint mondta, pszichikailg ez a legmegfelelőbb a számom­ra. Nem nagyon sietni, de soha vissza nem esni, fokozatosan, tö­rés nélkül haladni. — A VB ehhez elég közelinek tűnik. .. — Az lehetséges, de mi Moszk­vát is figyelembe véve, már Montrealig építettük fel a fejlő­déshez szükséges stratégiát... Addig sincs már olyan sok idő, de annak elegendőnek kell len­ni! Gallov Rezső

Next