Népsport, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-03 / 1. szám
4 NÉPSPORT BOLYGÓ MAGYAROK Igenis, akarjunk messzemenő következtetést levonni abból a tényből, hogy kézilabdaedzőink hadilábon állnak az állhatatossággal, hogy képtelenek tartósan egy szakosztályban maradni. A férfi NB I-ben például egyenesen elképesztővé vált a helyzet. Listát készítettünk az 1973-ban történt „helycserékről”, s megdöbbenve tapasztaltuk: a bajnokságban szerepelt tizennégy csapat közül tízben köszöntek el az edzők. De talán hiba lenne elsősorban az edzőkön, vagyis a bolygó magyarokon elverni a port, néhány kivételtől eltekintve ugyanis a változásokban a sportkörök vagy sportköri vezetők akarata érvényesült. S a rossz példája nyomán, úgy látszik, a női NB I-ben is megindult a vándorlás. Igaz, sokkal szerényebb keretek között, hiszen a gyengébb nemhez tartozó csapatoknál mindössze két esetben történt változás az edzői kispadon. Vonjuk le a messzemenő következtetéseket a fenti adatokból. És ha levontuk, akkor jogos aggodalommal kell tekintenünk a jövőbe. A változások óriási körében ugyanis aligha érvényesülhet a tétel, amely szerint csak azok a csapatok lehetnek igazán egységesek, csak azokban lehet igazán nagyszerű a játék, a közösségi szellem, amelyekben a játékosok és az edzők kapcsolata több a hivatalosnál. Amelyekben erős szálak kötik össze az edzőt és a játékost. Mint látható, a kézilabda NB I-ben könnyen szakadnak, mert nem erősek ezek a szálak. Hogy miért nem? Részben türelmetlenségből, gyorsan, felületesen alkotott véleményből, esetleg másból. Csak nagyon ritkán találtunk elfogadható indokot, jogos alapot a búcsúra. A kétoldalú állhatatosság hiányában ugyanis nincs rá idő, hogy mélyebb kapcsolat alakulhasson ki a sportköri vezetők, a csapat és az új edző között, s miután a pályán sem igen történnek csodák, halmozódnak a csalódások és elhamarkodott véleményalkotások. Kézilabdasportunkban óriási az edzőgond. Leginkább, sajnos, az NB I-ben. Hát nem különös, hogy egy olyan sportágban, amelyben ötvenezer igazolt játékossal büszkélkednek, nincs elegendő és minden tekintetben megfelelő szakember? Vonjuk le a megfelelő tanulságot, remélvén, hogy eljön egyszer a megnyugvás időszaka is, s hogy egyszer majd megszűnik ez a tűrhetetlen állapot. Reméljük, megszűnik! Sz. A. TEKE Az olimpia jegyében: a torna Barettmester és koreográfus az edzéseken Aki nem szeret loirokontoalapjában véve kényelmetlen dologt, okosan teszi, ha gondolkozik, miképpen őrizhetné meg inkább a fején a dicsőség koszorúját. Így tesznek a tornászok, akiknek az elmúlt egy-két esztendőben is jutott ebből a ritka levélből: női csapatban bronz az olimpián és néhány értékes egyéni helyezés az Európa-bajnokságon, arany- és bronzérem a férfi EB-n. Érthető, hogy megnövekedett, egészséges önbizalommal készülnek az 1974-es világbajnokságra és az 1976-os olimpiára. Persze, megnövekedett felelősségtudattal és gonddal is ... Néhány érdekes szakmai „újítás”, újdonság jelzi ezt. Felfigyeltünk arra, hogy a női válogatott az év végén merőben szokatlan helyen élvezte a jól megérdemelt, de rövidre szabott pihenőt. A sérülésekkel bajlódó lányok első ízben töltöttek közösen egy hetet Hévízen. A szakvezetők ugyanis elgondolkoztak azon, hogy eddig alig fordítottak gondot a tornászok regenerálódására. A felkészülési és a versenyidőszakok rövidke szüneteiben eddig nem gondoskodtak szervezetten arról, hogy a kisebb-nagyobb sérülésekkel bajlódó tornászok gyógyító ízt találjanak fájdalmaikra. Ha beválik a hévízi „gyógyüdülés”, rendszeresítik az olimpiai felkészülés alatt. Érdekes kettősség 1974-es évet. Természetesen jól fel kell készülni a várnai világbajnokságra, de közben, ezzel a munkával párhuzamosan, már el kell kezdeni azoknak az elemeknek a tanulását, gyakorlását, amelyeket az olimpiai gyakorlatokba építenek be. A válogatott keret edzői az egyesületi edzőkkel együtt minden válogatott részére kidolgozták, milyen elemet milyen ütemben kell megtanulnia 1976-ig. Újdonság, hogy a női válogatottakkal rendszeresen foglalkozik majd, balettmester. Minden edzésnek egy meghatározott részében balettképzés folyik majd. Sőt, a lányok munkáját még egy koreográfus is segíti — az érdekelt edzőkkel konzultálva — kidolgozza a válogatottak talajgyakorlatát és kiválasztja a zenét. Kettősség más vonatkozásban is mutatkozik a lányok felkészítésében. Várnában ugyanis valószínűleg olyan tornásznők is szerephez jutnak még, akikre előreláthatóan Montrealban már nem lehet számítani. Ugyanakkor különös figyelmet kell szentelni a sportkedvelők által ma még egyáltalán nem, vagy alig ismert serdülőkorú tehetségeikre, akik közül a legjobbak egészen biztosan ott lesznek a montreáli csapatban. A férfiafk esetében más a n JCIlíni helyzet A férfi válogatottban már megtörtént az „őrségváltás”. Az 1974. évi világbajnokságon helyet kapnak a csapatban azok a fiatalok, akik München idején még ifjúságiak voltak, és akikre a szakemberek számítanak Montrealban is. A feladat itt elsősorban az anyagerősség növelése. Új elemek tanulása jellemzi majd leginkább az 1974. évi felkészülést. A „Magyar-vándor” sikerén felbuzdulva (mint ismeretes, Magyar Zoltán olyan új elemkombinációval lepte meg atornászvilágot, hogy az elemsort róla nevezték el) a tornászok és az edzők nagy kedvvel keresik az új elemeket, elemkapcsolatokat. Különösen a lólengés mozgatta meg az újítók fantáziáját. Vígh László edző, a Magyarvándor „szülőatyja” az Európabajnoki aranyat hozó elemsor továbbfejlesztésére és általában a lólengés oktatására különleges szert tervezett. A szabványoktól alaposan eltérő „pacit” a tornaszövetség készítteti el. Most még tart a tornászok pihenője, de az új év első napjaiban a „műhelyekben”, az edzőtermekben megkezdődik a tervek valóra váltása. P. K. Óváry Éva (Dunaújvárosi Kohász Sí) serdülő bajnok, „reménységhadseregünk” egyik tündéri tagja (MTI Fotó: Petrovics László felvétele) MEGÚJHODÁS vidéki főszereplőkkel . Az ember hajlamos rá, hogy esztendő végén automatikusan is visszatekintsen: mit végzett? A sportban azonban ez a visszatekintés korántsem véletlenszerű. Tudatos, aprólékos elemzés szükséges, hogy a hibákból okulva a helyes nyomon folytathassuk utunkat. Különösen így van ez, ha — mint a tekézésben — az 1973-as év tulajdonképpen a jövő évi világbajnoki szereplést volt hivatott szolgálni. Mer elöljáróban 5uTM°ngS sikeres éve volt a magyar tekesportnak! Szinte ugrásszerűen javult a csapatbajnokságok színvonala, az újonnan bevezetett felnőtt és különösen az ifjúsági egyéni versenyek is elérték céljukat. S a hazai előrelépésnek a nemzetközi porondon is megvolt az eredménye. Férfiválogatottunkban a tehetséges fiatalok egészséges versengést folytattak az idősebb versenyzőkkel, s párharcukból, remélhetőleg, mihamarabb kialakul a világbajnokságon is ütőképes együttes. Az idei jelek legalábbis erre engednek következtetni. Elég, ha megemlítjük, hogy Budapesten az osztrákok mellett az NDK világbajnok válogatottját is legyőzték, s hogy jelentős nemzetközi egyéni versenyeken több győzelmet, s értékes helyezéseket szereztek. A jó szereplésben a fiatalok jártak az élen. A prerovi ifjúsági EB-ről még ma is gyakran beszélnek szakkörökben , külföldön is. Csányi Béla, aki az idei felnőtt bajnokságot is megnyerte, s akit az esztendő tekézőjének is megválasztottak azóta, főként három prerovi EB-aranyának köszönheti nemzetközi hírnevét. Társai remekül kiegészítették! Erre utal a páros- és a csapatarany. Csányi, Révész, Nagy és a többiek hamarosan átvehetik az uralmat a hazai tekepályákon, de ahhoz, hogy ez megtörténjék, s hogy nemzetközi viszonylatban is éreztesse hatását az őrségváltás, feltétlenül, szükséges az idősebbek, Rákos, Feltévi, Tősi, meg a többiek aktív jelenléte, segítsége! Női válogatottunkban tulajdonképpen már régebben megtörtént az őrségváltás, s a fiatalok teljesítménye egyelőre még — érthetően — hullámzó. Igaz, már nem ritka a kiugró eredmény sem! Ilyen volt például a világbajnok román csapat otthonában Tóth Katalin egyéni győzelme, Vati Ági ezüstérme, vagy a páros és a csapat bronzérme az ifjúsági EB-n. A közeljövő edzésein tehát az átlagos dobásszint felemelése a legfontosabb feladat, vagyis a hullámzás csökkentése. A kiegyensúlyozottság azonban sok edzést igényel. Akárcsak a jó világbajnoki szereplés! De — megéri. Az egész sportágra a fiatalok előrenyomulása. A néhány évi csendet megtörő friss vérkeringés, pezsgés valóban biztató. De egyről nem szabad megfeledkeznünk. Történetesen arról, hogy eltolódott az egyensúly, s az utánpótlásnevelésben a vidéki egyesületek járnak az élen. Olyannyira gyenge a fővárosban a nevelő munka, hogy az edzők csak átigazolással képesek fiatalítani. Meg kellene vizsgálni, mi az igaz abból az állandó edzői panaszból, hogy a fővárosban egész egyszerűen nincs fiatal jelentkező. Ma, amikor a sportág népszerűsége szinte napról napra fokozódik, mindenesetre nehéz ezt elképzelni. A helyzeten sürgősen változtatni kell, mert félő, hogy a vidéki nevelőegyesületek előbbutóbb megunják az előkészítő szerepet. Jelenleg ugyanis ott tartunk, hogy a válogatottak túlnyomó többsége vidéki, s a két edző, Kiss Pál, a férfi és B. Tóth László, a női csapat szakvezetője újoncot mindenképpen csak vidékről avathat! S ez sok nehézséget okoz. A válogatottaknak sokat kell utazniuk a közös foglalkozásokra, hosszú idő telik utazással, feleslegesen, hogy sokat javult a sportág felszereltsége. Több új, 4-es pálya épült, kedvező együttműködés jött létre a VILATI és a svájci Schmid cég között. Ennek eredménye többek között a MOM világszínvonalú termének remekül működő bábuállítója is. Sok helyütt vették tervbe új pályák építését, az automatizálást, másutt azonban érthetetlenül takarékoskodnak. Tarthatatlan a helyzet például Szegeden, ahol a pályák már annyira kikoptak, hogy valóságos „vezetősín” fut a bábukig. A golyót csak rá kell helyezni... így nem is ritka. Örömteli, hogy a hazai pályán a férfiak 1000, a nők pedig 500 fa felett gurítanak, aztán idegenben alaposan elmaradnak még az átlagtól is! A tekeszövetség is foglalkozott már a kérdéssel, s több szakosztályt figyelmeztetett: amenynyiben nem javítják ki a hibákat, betiltják a pályát! Ehhez a fejezethez tartozik még egy probléma, amely, bár szakosztályi ügy, mégis kihat az egész sportágra. Az FTC pályagondjairól van szó. A zöldfehérek sorozatban nyerik a bajnokságokat, mégis vándorolni kényszerülnek évek óta. A válogatottak tömegét adják, vagyis egyik fő meghatározói az eredményes, vagy sikertelen szereplésnek. Így az egész válogatottra kihat, hogy az FTC tekézői sokszor 4-5 napig sem tudnak edzést tartani. Kénytelenek a pályatulajdonos Beloianniszhoz alkalmazkodni! Nem csoda, ha a fiatalokkal alig tudnak foglalkozni, így vált a helyi probléma fokozatosan kulcskérdéssé. Egy év lezártával rendszerint visszatekintünk, mit végeztünk jól, s mit hibásan. Tudatosan kell elemeznünk a történteket, hogy a helyes úton folytathassuk tovább. Különösen érvényes ez a tekézésben 1973-ban, mert a mérleg másik serpenyőjébe az 1974. évi NSZK-beli VB kerül. Ott pedig a sportág vezetése, edzői, versenyzői vizsgáznak! S az lesz a legjobb értékelés 1973-ról is. Tölgyes Péter XXX. 1. ♦ 1974. január 3. ÖTTUSA Stratégia Montrealig Kezdjük az évet egy találós kérdéssel! Mi az, ami van, de nincs?.. Fordítva is jó: mi az ami nincs, de van? Nehéz?... Pedig igazán egyszerű: öttusa-válogatottunk. Hivatalosan még nem létezik. Egy-két kérdés még vitás, nincs jóváhagyva. .. Gyakorlatilag azonban — és ez a lényeg — már javában készül kilenc versenyzővel az 1974. évi, moszkvai VB-re. Annak idején szenzáció, bombameglepetés volt, hogy a 22 éves Kancsal Tamás (Bp. Honvéd) nyerte a válogatottak előtt az 1973. évi magyar öttusabajnokságot. Az viszont már egyáltalában nem meglepetés, hogy a VB-re készülő keretben (pardon, csoportban) helyet kapott. A győzelmek — Gondolt akkor arra, hogy országos bajnok lesz? . — Gondoltam? Azt hiszem, kifejezőbb, ha azt mondom, ábrándoztam róla. A verseny előtt sminden valamire való öttusázó álmodozik erről, játszadozik a lehetőségekkel.. . Mindenesetre, amikor a lovagláson szerencsésen túljutottam, már határozottabban gondoltam rá. — A londoni VB-re ezzel együtt sem tudott kijutni. Csalódott? — Nem. Jó lett volna, de nem... — Túl csendes, zárkózott, mondhatni: gátlásos versenyzőként jelentkezett az öttusázók között. Most? Még mindig hordoz szorongásokat, kételyeket magában? — Ez valóban így volt... Hát, ami azt illeti, előző éveimben úszóként, vízilabdázóként nem sok sikerélmény oldhatta fel bennem a bizonytalanságot. A győzelmek az önbizalom leghatásosabb erősítő szerei. Tény, hogy jobban bízom magamban, mint korábban, a kedélyállapotom is javult, főként a fiúk jóvoltából. . Naponta öt . Most, ha ugyan ezt még nem is hirdették ki, válogatott lett. Eddig is a nagy szívóskodók”, az elszántan edzők csoportjához tartozott. Mennyit edz manapság, az alapozás idején? — Futás, úszás, lovaglás és vívás mindennap van. — Lovaglás is mindennap? — Kezdem már érezni az ülepemmel a lovat, mind otthonosabban mozgok a pályán, de rengeteget kell még javulnom. Naponta tehát négy edzés, de hetente háromszor lövészetre is megyek, akkor meg öt — Kelés? — Fél hatkor. — Fekvés? — Fél kilenckor. — Ki tudja pihenni a fáradtságot? — Nem mindig. Van, amikor már mozgás közben szabadulok meg tőle, futás vagy úszás közben. — Kifejezetten jó futó hírében áll, bár tudott, hogy a lábai alkatához képest gyengébbek. Sokat bajlódott és fájlalta őket, meg is akarták operálni. — A tudatlanságomból fakadt az egész. Már túl vagyok rajta. Néha valóban úgy kínozott, hogy alig bírtam elvánszorogni a célig, edzeni is csak szenvedve tudtam. Pedig nem történt más, csak az, hogy amikor az úszásról áttértem az öttusára, a lábaimat nem fokozatosan erősítettem. Elgörcsösödött, csomós lett a sok erőltetéstől, begyulladtak az inhüvelyek. Ha a csonthártya fáj... Nem kívánom senkinek... A sorozatos kivizsgálások után gyógykezelés, gyógymasszázs. Azóta rendszeres sportmasszázst használok. Hogy ez nem jutott előbb eszembe! Ha rendszeresen gyúrattam volna, soha semmi bajom! Teljes emberként — Többet edz, mint általában az élversenyzők... — Kénytelen vagyok, mert sok a pótolnivalóm és előbbre akarok jutni. — Vannak társai? — Elsősorban Lázár. Nagy akarnok, elszánt fickó. Együtt csináljuk a dolgokat. Így könynyebb elviselni a pluszterhelést. .. — Képzettsége? — Ezt még szerencsémre az öttusázás előtt megszereztem. Ofszet-fényképész vagyok. — Szerencsére? — Ügy van, szerencsére. Mert az igazat megvallva, az edzések, az ide-oda utazgatások, az időt emésztő közlekedés, a sok öltözködés-vetkőzés, az összezsúfolódó napi teendők mellett nemigen tudnám elképzelni, hogy még valami másra is jutna idő és energia. — Semmi más, csak öttusa? — Jobban hangzik, ha azt mondom, minden az öttusa. Én ezt nem érzem, nem tekintem sem egyoldalúnak, sem unalmasnak. Ez tölti be minden gondolatomat. Teljes emberként kívánok foglalkozni vele, áldozni rá. Ez a hobbym, az elkötelezettségem, a célom, az életem. — Semmi más nem érdekli? — Az már egészen más, hogy mi érdekel. Nagyon is sok dolog érdekelt és érdekel. Hogy mégis mi az, aminek kielégítésére időt erőszakolok ki magamtól a pihenés rovására, azt alapos megfontolás után döntöttem el. Szeretem a tévét, a filmeket, a jó regényeket. A tévé és a film többé-kevésbé kiesett. Ami maradt — az irodalom. Ma is rendszeres olvasója vagyok a Nagyvilágnak és az Új Írásnak. — Mit olvasott legutóbb? — Zendülés a Caine hadihajón, Wouk-tól. — És az öttusázás befejezése után? — Még lenne időm ezen rágódni, de nem kell. Sportfotóriporter szeretnék lenni. Törésnélkéül — 1974-ben Moszkvában rendezik a világbajnokságot. Hogyan ítéli meg esélyeit a csapatba kerülésre? — Nem latolgatok. Van esélyem. Hogy mennyi, azt az ellenfelek és jómagam döntjük majd el év közben. Nekem nem kell mást tennem a magam részéről, csak mindent. László edzővel részletesen megbeszéltük számonként a teljesítendő évi tervet. Mértéktartó realitással. Mint mondta, pszichikailg ez a legmegfelelőbb a számomra. Nem nagyon sietni, de soha vissza nem esni, fokozatosan, törés nélkül haladni. — A VB ehhez elég közelinek tűnik. .. — Az lehetséges, de mi Moszkvát is figyelembe véve, már Montrealig építettük fel a fejlődéshez szükséges stratégiát... Addig sincs már olyan sok idő, de annak elegendőnek kell lenni! Gallov Rezső