Népsport, 1974. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1974-05-02 / 101. szám
XXX. 101. ♦ 1974. május 2. LABDARÚGÁS Búcsúmérkőzés — szép gólokkal jó Dózsa-Diósgyőr (2:1) Diósgyőr, 4000 néző. Vezette: Szkokén (Ludányi, Bodnár). Újpesti Dózsa: Szentmihályi (Szigeti a 15. percben) — Noskó (Kellner a szünetben), Harsányi, Nagy (Juhász P. a szünetben), Dunai III (Borbély II a 70. percben), Horváth (Solymosi a szünetben, Bánkuti a 61. percben), Hegyi, Tóth A., Bene, Fekete, Zámbó (Sarlós a szünetben). Edző: Várhidi Pál. DVTK: Veréb (Szabó) — Kovács, Hajas (Solymosi a 30. percben), Hajdú, Salamon, Gál (Oláh a 61. percben), Udvarev, Egri (Földesi a 61. p.), Horváth, Váradi (Sikora a szünetben, Kolláth a 61. percben), Görgei (Vass a szünetben, Tatár a 61. percben). Edző: Preiner Kálmán. Góllövő: Veréb az 5. percben (öngól). Fekete a 15. percben, Horváth a 43. percben, Udvarev az 55. percben, Fekete a 65. percben, Udvarev a 67. percben. Az eső, amely egész délelőtt vigasztalanul zuhogott, alaposan megviselte a diósgyőri pályát és a szurkolók egy részét is távol tartotta e rendhagyómérkőzéstől. Szinte családias hangulatban indult el 90 perces útjára a labda. Elindult a labda, hogy folytatódjék valami, ami nemrégen kezdődött a Fáy utcában a Vasas-Magyar válogatott mérkőzéssel, amiről esztendőkön át, ki tudja miért, megfeledkeztek sportvezetők és szurkolók ... Egy-egy ilyen mérkőzés, mint ez a május elsejei Újpesti Dózsa—Diósgyőr találkozó is nemcsak gesztus, több annál, sportesemény a javából. Élvezte a néző a 22 játékos küzdelmét, figyelve három labdarúgót. Őket, akik utoljára játszottak csapatukban.Solymosi Ernő 327 NB I- es mérkőzésen játszott, 39-szer volt tagja nemzeti válogatottunknak. Olimpiai bronzérmes, a négyszeres magyar bajnok, az Újpesti Dózsa volt kitűnő játékosa. A chilei világbajnokságon ötödik helyet szerzett magyar együttes tagjaként is emlegetjük. Szerepelt a KK- és a VVK-döntős Újpestben. Eredményes sportpályafutása elismeréseképpen kitüntették a Magyar Népköztársaság Sportérdemérem ezüst fokozatával, a Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója jelvénnyel. Diósgyőrött, a füstös kéményű vasgyár tövében született és ott ismerkedett meg a labdarúgással. A kölyökcsapatból az ifjúsági, majd a tartalék együttesen keresztül fiatalon, már 18 évesen a DVTK első csapatában játszott. Kivételes tehetsége hamar kibontakozott, s amikor 1961-ben a Diósgyőr kiesett az NB I-ből, Solymosi Újpestre került, ott lett igazán nagy játékos, klubjában és a válogatottban egyaránt. Az az egy esztendő, amelyet Pécsett töltött, már csak ráadás volt.) Látványos húzások, kemény összecsapások, felharsanó buzdítások és fejcsóválások váltogatták egymást — mint minden mérkőzésen —, amikor egy bedobásnál a partjelző magasba emelte a zászlót. Csere következett. Hármas számmal a hátán piros-fehér mezben — mint valamikor régen — a DVTK-ba állt be Solymosi, helyet cserélve a kapitány Hajas Imrével. A cseréknél általában megoszlik a nézők véleménye. Most egyetértés volt... Nem azért, mert Hajas lejött a pályáról, hanem mert Solymosi beállt a DVTKba. Percekig zúgott a taps, s — ilyen a sors és a labdarúgás . Solymosi látványos szereléséből indult el az a labda, amelyet végül is a diósgyőri Horváth vágott a lila-fehérek hálójába.Sikora Ferenc 15 évig játszott a DVTK-ban. A csábító ajánlatokat mindig legyőzte a klubhűség. Itt kezdte és vasárnap itt fejezte be! Nyolcszor volt utánpótlás-válogatott, 13- szor játszott a B-válogatottban. 194 NB I-es bajnoki mérkőzésen 30 gólt rúgott. Pedig nem befejező, hanem előkészítő játékos volt. És ha a jégkoronghoz hasonlóan pontoznák a gólok előkészítését a labdarúgásban is... Legemlékezetesebb mérkőzése éppen egy Újpest elleni találkozó volt. Diósgyőrött játszottak s a fővárosi csapat már 2:0-ra vezetett, amikor két gólt rúgott Sikora. A végeredmény 2:2 lett.)* Azután következett a szünet, amely ezúttal nem csupán a pihenés, a taktikázás negyedórája volt, hanem ünnepséggé lépett elő. A felezővonalnál sorakozó játékosokat és a három búcsúzó „fiút”, Solymosi Ernőt, Sikora Ferencet és Vass Lászlót először Fügeczky Róbert, a DVTK elnöke, majd dr. Balogh Sándor, az Újpesti Dózsa labdarúgó-szakosztályának elnöke búcsúztatta, megajándékozva őket az egyesület nevében. Az ünnepélyessége meghitt perceit a B-közép népes kórusa oldotta fel, harsogva: „Szép volt, fiúk, szép volt, fiúk!” S amikor ismét elindult 45 perces útjára a labda, a 22 játékos között ők is ott voltak — mind a hárman. (Vass László 15 évet futballozott. Szabolcsban kezdte, majd Miskolcon a MEAFC-ban folytatta, 1965-től játszott a DVTK-ban, s ott is fejezte be. 199 bajnoki mérkőzésen 34 gólt rúgott az NB I-ben. A többszörös magyar bajnok Újpest elleni barátságos mérkőzésen búcsúzott az aktív labdarúgástól. A taps, amely ezen a találkozón többször tört fel elemi erővel, a találkozó végén is percekig zúgott. És ez megint nemcsak valamiféle gesztus volt, hanem tárgyilagos elismerése, megérdemelt jutalma a jó játéknak és a remek góloknak. Nemes Péter Paulovits Ágoston Varga (SZEOL) ügyét nem tárgyalták A vasárnapi Dorog—SZEOL mérkőzésen kiállított Varga Gyula szegedi játékos ügyét az MLSZ fegyelmi bizottsága kedden délután nem tudta tárgyalni, mivel a játékos minősítési könyv nélkül jelent meg Játékjogát felfüggesztették. NÉPSPORT 3 A Magyar Népkastársaság– Stupáért Ferencváros—Komló 3:1 (0:1) Népstadion, 6000 néző. Vezette: Palotai (Szávó, Halász M.). Ferencváros: Géczi — Vér, Bálint, Eipel, Megyesi — Juhász, Kű — Kelemen, Branikovits, Máté, Mucha. Edző: Dalnoki Jenő. Komló: Erdősi — Tallósi, Kovács, Pál, Csordás — Ladó, Kiss, Dárdai — Cs. Kovács, Kolesánszky, Hohmann. Edző: Lantos Mihály. Csere: Eipel helyett Magyar a 30. percben, Kiss helyett Steib az 58. percben. Góllövő: Eipel (öngól) a 21. percben, Mucha a 70. percben, Magyar a 77. percben, Kelemen a 90. percben. Szögletarány: 11:6 (5:5) a Ferencváros javára. (Nem csoda, hogy az öltözők hangulata azt tükrözte: a ferencvárosiak sokkal nyugodtabban készülődtek. A komlóiak általában szorongó érzéssel húzták magukra a mezt, hiszen a többség még egyszer sem játszott a Népstadionban, ráadásul mindjárt a Ferencváros ellen és MNK-döntőn. Lantos edző is idegesnek látszott, s ezt nem is tagadta: „Sokféle érzelem kavarog bennem. Tudjuk, hogy nincs sok esélyünk, de szeretném, ha a csapat a televízió nagy nyilvánossága előtt is bizonyítaná, hogy kiváló kupaszereplése nem a véletlen műve.’’) Az első támadásokat a zöldfehérek vezették. Előbb Máté, majd Branikovits lövése kerülte el a kaput. A másik oldalon Dárdai lőtt fölé. A 12. percben ismét a komlói középpályás következett, húsz méterről küldött szabadrúgását Géczi megfogta. A 14. percben Kelemen futott el a jobb oldalon, beadását Mucha jó helyzetben kapu fölé fejelte. Mindjárt utána Tallósi kifejelte Máté lövését, Juhász azonban kapu fölé emelt. Ezután Dárdai rosszul adott haza. Branikovits elcsípte alabdát, de aztán a kifutó Erdősibe lőtte. A 21. percben jobb oldalról Cs. Kovács küldte kapu felé a labdát, az Eipel lábáról felpattant és a léc alatt a kapu jobb oldalába került. 1:0 a Komló javára. (Cs. Kovács: Láttam, hogy Pál nagyszerű ütemben érkezik, és élesen, gyorsan középre akartam neki adni a labdát. A lövésszerű beadás erős volt. Eipelnek még ideje sem volt arra, hogy arrébb lépjen, s a combjáról pattant be a labda. Ezután három ferencvárosi szöglet következett, de mentettek a védők. Cserélt a Ferencváros, Magyar lett a balszélső, s Eipel helyére Mucha ment hátra. A 32. percben Csordást felírta a játékvezető, aztán Juhász fejesét fogta Erdősi. Kit, majd Branikovits veszélyeztette a kaput. A 43. percben Bálint miatt közvetett szabadrúgáshoz jutottak a komlóiak a ferencvárosi kaputól 14 m-re. Ladó legurította a labdát Dárdainak, de ő a sorfalba rúgta.. A másik oldalon Erdősi röviden öklözte ki a labdát, s Juhász 4 m-ről a jobb kapufa mellé fejelt. SZÜNET UTÁN nagy erővel küzdött a Ferencváros az egyenlítésért. A 49. percben Magyar húzott el a bal oldalon, élesen belőtte a labdát a kapu elé. Juhász elfutott a kapu előtt, s Erdősi a bal sarok felé tartó labdát óriási bravúrral ütötte szögletre. (Erdősi: Tulajdonképpen a lövésre mozdultam, de a közvetlen előttem helyezkedő Juhász majdnem megtévesztett. Fejjel hozzáért a labdához és nekem nem volt más lehetőségem, mint az, hogy kétségbeesetten a labda után kaptam, s éppen csak bele tudtam ütni.) Nem sokkal utána egy öszszecsapásnál Kiss megsérült és kérte lecserélését. Az 56. percben szabadrúgás után Bálint elé került a labda, aki 25 méterről fölé lőtt. A 61. percben Branikovits legurított egy szabadrúgást Muchának, de ő a kapu mellé lőtt. A 66. percben, 17 méterre a kaputól, szabadrúgáshoz jutott a Ferencváros. Bálint nagy erővel a kapu fölé lőtte a labdát. A 70. percben, ferencvárosi támadás végén, Magyar laposan középre gurított, Mucha valósággal kilőtt a védők közül, s estében, mintegy öt méterről a kiinduló és vetődő Erdősi fölött a kapu közepébe emelt. 1:1 (Mucha: Amikor Magyar megkapta a labdát, betörtem két védő között a 16- oson belülre. Éppen arra gondoltam, milyen jó lenne, ha megkapnám Magyartól a labdát, amikor nagyszerű ütemben elém adta. Aztán már csak Erdősivel találtam magam szemben. Féltem, hogy belé rúgom, de sikerült a kapuson átemelnem. Erdősi: Amikor Mucsichoz került a labda, és eldobtad magam, azt hittem, hogy elakad bennem a labda, de Mucha nemcsak lőtt, hanem gondolkodott is. Ennek köszönheti a gólt, mert nem elhirtelenkedve rúgott bele a labdába, hanem mesterien átemelte fölöttem.) Három percre rá Máté lövését a gólvonalról fejelte szögletre Kovács. A 75. percben Juhász átadását Branikovits centiméterekkel lőtte a bal sarok mellé. A másik oldalon Dárdai ment el, már a 16-os közelében járt, de senki nem kísérte, s így szerelték a védők. A 77. percben Branikovits futott el a jobbösszekötő helyén, átadását Kű átlépte és a jókor érkező Magyar mintegy nyolc méterről a kapu jobb oldalába helyezte a labdát. 2:1 A 79. percben Cs. Kovács labdáját Géczi nehezen hárította. A 82. percben Pál hátulról felvágta a kapura törő Mátét, amikor a középcsatár már a 16-oson belül járt. A labda közben szögletre pattant, s Palotai — meglepetésre — büntető helyett szögletet ítélt. A Komló nem adta fel. A 83. percben Dárdai húzott kapura, nagyerejű, jobb sarokra tartó lövését Géczi bravúrral mentette szögletre. A 90. percben Magyar ívelt be balról egy szabadrúgást, ide-oda pattogott a labda a komlóiak kapuja előtt, röviden mentegek a védők és Kelemen a jobbösszekötő helyéről a kapu bal oldalába küldte a labdát. 3:1 Ezután a két csapat tagjai felsorakoztak a díszpáholy előtt, ahol Berzi Sándor, az MLSZ elnökségének tagja köszöntötte őket. Kiemelte, hogy a Ferencváros jubileumi évben, fennállásának 75. esztendejében nyerte el a kupát és sok sikert kívánt a zöld-fehéreknek. Ezután átadta a kupát Géczi Istvánnak, a Ferencváros csapatkapitányának. Géczi magasba emelte a serleget, a közönség hatalmas tapssal köszöntötte a csapatkapitányt és az együttest. Ezután sorra nyújtották át az aranyérmeket a zöld-fehér labdarúgóknak, majd az ezüstöt a végig becsülettel, lelkesen, odaadóan küzdő Komlói Bányász labdarúgóinak. (Sportemberhez méltó cselekedet volt és felemelő érzés hallani, amikor a kupa átadásának pillanatában a rendkívül lelkes komlói B- közép, amely végig nagyon sportszerűen és harsányan biztatta csapatát, a győztest kórusban így köszöntötte: ,,Szép volt, Fradi!”) Kupaküzdelem volt a javából, méltó az MNK döntőjéhez! És hogy ez így történt, abban nemcsak a győztesnek volt jelentős része, hanem a vesztesnek is. Annak a vesztesnek, amely egy osztállyal lejjebb játszik, de ezen a mérkőzésen felnőtt a nagy feladathoz és teljesen egyenrangú ellenfele volt a Ferencvárosnak. Sőt, a játékidő jelentős részében jobbnak is bizonyult, hiszen több mint egy óra elteltével még győzelemre állt. Ezt a komlóiak úgy érték el, hogy nemcsak óriási becsvággyal, hallatlan lelkesedéssel küzdöttek, hanem nagyon fegyelmezetten és jól is játszottak. Kitűnően, szervezetten védekeztek, ügyesen fogtak embert, s az első félidőben bátran kezdeményeztek, veszélyes támadásokat is vezettek. Ebben az időszakban a Ferencváros mérsékelten játszott. Szünet után jelentős változás történt, mert az FTC együttese hatalmas becsvággyal küzdött, nagy erőfeszítéseket tett a győzelemért. Erős iramot diktált, valóságos tűzijátékot rendezett, teljesen beszorította ellenfelét. A komlóiak ekkor már kétségbeesetten védekeztek, s látni lehetett, hogy aligha bírják a hajrát. A Ferencváros sorozatos rohamai végül is megtörték a derekasan küzdő komlóiak ellenállását, s így a kupa — a lehető legnagyobb küzdelem árán — a Ferencváros birtokába került. De teljes elismerés illeti a Komlói Bányász kiváló együttesét is, amely nagyszerű bravúrt vitt véghez az MNK-ban és a Népstadionban. A Ferencváros közvetlen védelmének tagjai közül Bálint volt szerelésben és közbelépésekben a leghatározottabb. Megyesi elég sok támadást indított. Juhász és Kű úgyszólván végigrohanta az egész mérkőzést. Szünet után megfelelően segítették a támadójátékot is. A csatárok közül Mátéban volt a legtöbb átütőerő. Branikovitsot az első félidőben alig lehetett észrevenni, szünet után viszont a csapat egyik erőssége lett. Mucha kiegyenlítő góljával nagy érdemeket szerzett, miként a szemfüles Magyar is, aki részt vett az első gól előkészítésében és gólt is szerzett. A Komlói Bányász kapuját Erdősi meglepően higgadtan, kitűnően védte. A négy hátvéd kitett magáért, Kovács és Pál egymást múlta felül. Jó érzékkel szereltek, ügyesen helyezkedtek, s ha mód nyílt rá, a földön tartották a labdát. Ladó és Dárdai, amíg el nem fáradt, óriási mezőnymunkát végzett. Dárdai néha még kapura is lőtt. Elöl a tehetséges, jól cselező Cs. Kovács tűnt ki, és megfelelt Hohmann is az első félidőben. Németh Gyula Varga Béla AZ ÉLET KAPUJA 1974. április 27-én a Csepel Vas- és Fémművekben 21 500 dolgozó tartott kommunista műszakot szabad szombatján. A 21 500-ból egy Rottenbiller István volt, a Szerszámgépgyár fogaskeréküzemének meósa. Az a Rottenbiller István, aki csaknem másfél évtizeden át a Csepel labdarúgócsapatának fedezet posztján vált ismertté a labdarúgást kedvelő százezrek előtt. — Elnézést — mondja —, de ott volt az egész Evovers-brigád... a szocialista brigádunk ... én sem hiányozhattam. — Evovers-brigád? — Igen. Evovers az a műszer, amelyet a fogaskerekek mérésére használunk. Látszik rajta, hajlandó részletes magyarázatokba is bocsátkozni a munkáról, a munkájáról, amelybe lassacskán belerázódik, és amelyről lassacskán épp oly hévvel tud beszélni, mint a labdarúgásról. — Kezdetben, de még manapság is vigasztalnak: „Rá se ránts, öreg! Mindenki felett eljár az idő!” Azért egy-egy Csepel-meccs után odajönnek: „Hallod-e, öreg, elkelne egy idősebb fej a középpályán!”__ Ők is tudják, én is tudom, hogy ez már a múlté. Felébredtem egy hosszú-hosszú álomból, amelyről pedig egykor azt hittem, hogy sosem ér véget. A labdarúgás ideje számomra lejárt. Szinte nem is akarom hinni, hogy már két esztendeje ... Belekortyol a kólába és mosolyog: — Nem merek mást inni, még elkapnának a rendőrök ... Hátradől, mint aki a tartás feszességével szeretné leplezni feszültségét. Hiszen ez a beszélgetés az emlékek zsilipjét nyitja fel. Már-már elfelejtett játékaink újraélése lüktetőbbé teszi a szív verését. Az öklömnyi szivattyú szaporábban préseli a vért a tüdő és a szervezet érrendszerébe, mint amikor első szerelmünk lépdel velünk szemben az utcán. A játék is ilyen. Az első nagy szerelem. Minden más józan érvet előző érzelemorgia. (Legfeljebb az idő szürkévé tompítja, az érzelmek helyét elfoglalja a nem is mindig józan ész, meg a pénz, és ki-kicsapongunk belőle, mint a megunt házasságokból.) Rottenbiller hátradől és parányit rándul az arca, amikor újra beszélni kezd: — Amikor vége volt, akkor kezdtem felfogni, hogy mit is jelentett számomra a labdarúgás. Magát az életet, a létezést. Szinte elképzelni sem tudtam, hogy más is létezik a világon. Más munka, más boldogság. Igaz, szereztem én szakmát, lakatos voltam, de talán fél évet sem dolgoztam lakatosként. Az üzembe ugyan be-bejártam néha, de sosem olyan nagy kedvvel ... Igazából azt is most érzem, hogy az a kevés íz ilyen sokat jelent. Labdarúgókoromban is itt volt a munkahelyem , a Szerszámgépgyár fogaskeréküzemében. Ha nem is voltam a szó szoros értelmében dolgozó, de legalább ismerős most a környezet, ismerősök a szakik. A váltás, az átállás kevésbé viselt meg... A vezetők azért a leírembe láthattak, amikor abbahagytam a labdarúgást, mert adtak egy fél esztendő szabadságot. Csavarogtam a családdal, eljártam horgászni, felejtettem a régit, és szoktattam magamat az újhoz ... És még így sem volt túl könnyű! Kezdetben, amikor reggelente ballagtam be az üzembe, tolongtam együtt a többi sok ezerrel, fel-feltört felőlem: „Hát ezentúl ez már mindig így lesz?!” Lehajtott fejjel mentem, szomorúan. Úgy éreztem, fele annyi ember szól hozzám, mint amikor labdarúgó voltam. Fele annyit sem érdeklek már. És ha valaki szóba állt velem, kezdtem hinni, hogy csak szánalomból teszi... Ma már mosolygok az egészen. Beleszoktam az új rendbe, és amikor rá kell hajtani bent az üzemben, ráhajtok én is, éppen úgy, mint a többiek ... Azt hiszem, a XX. század második felének egyik jellegzetes társadalmi problémája a kiöregedett sportolók beillesztése és beilleszkedése a társadalom közkatonáinak a rendjébe. A problémák megoldására recept nemigen alakulhatott ki, hiszen esek a csúcsok százada, a világméretűvé terebélyesedett versenysport termelhette ki ezt a gondot. Amikor a távolságok technikai-műszaki lerövidítése lehetővé tette az egész világra kiterjedő versenyek gyakori megrendezését, illetve a sport magába szívta a nemzeti társadalmi önmegmutatás, a békés erőfelmérés funkcióját is. A csúcsra képes évekből kiöregedve azonban ott áll a sportoló a „mihez kezdjek?” gondjával, és ez nem csupán anyagi-pénzbeli kérdés, nem a „miből fogok megélni?” gondja csupán. Rottenbiller István is tudott félretenni a „szebb időkből”. Van jól berendezett és felszerelt lakása, kocsija, tartalékolt pénze, de még csupán 34 éves, és ha már lábai nem képesek is a labda versenyszerű kergetésére, tevékenységi vágya, ereje van. Ezt kihasználandó adott a Csepel Vas- és Fémművek lehetőséget úgy, hogy a beilleszkedésbeillesztés „hogyan?”-ja is tanulságos. A munkáskortársaihoz képest újonc Rottenbiller nem a Nagy Ismeretlennek vágott neki, hanem olyan kollektívához kötődik immár szorosabban, amelyikhez másfél évtizede fűzik lazább szálak. És nemcsak a „munkát” tudja, hanem azt is érzi, hogy valahová tartozik. A labdarúgócsapat közösségét felváltotta a fogaskeréküzem, az Evovers szocialista brigád közössége, és az élet kapuján könnyebb úgy belépnünk, ha tudjuk , tartozunk valakikhez. • Lám, itt ül „Rotyi”. Arcizmai már kevésbé rángatóznak, enyhül tartásának merevsége, régi énjét már kezdi visszaszorítani az új. Már hévvel tud beszélni arról is, hogy mennyi fejtörést okoz „odabent” — és neki is! — egy gép, amelyiknek még mindig sok a selejtje. Ó, nem vált még élmunkássá! Sejtjeiben még nemcsak az üzem gondjait hordozza. Edzi a Csepel SC „mezítlábasait”. A fogaskeréküzem és a labdarúgópálya kettőssége még megvan benne, de már nem is komor, amikor reggel hat után ballag be az üzembe, együtt tolongva a többi sok ezerrel. — És a futball? — Maradt az üzemi csapat. — Sörmeccsek? — Kemény meccsek! Az ellenfelekről mindent elmondhatok, csak azt nem, hogy tisztelik labdarúgómúltamat. Oda-odatesznek, meghajtanak, néha csak úgy zihálok, pedig nemigen van rajtam súlyfelesleg. — És a „mezítlábasok”? — A picik? Van köztük ninány nagyon tehetséges kölyök. És ők még hallgatnak a szóra . .. Azt hiszem, maradok is náluk. Az edzői iskolát, a gyakorlat iskoláját ki kell járni. A TF-en az idén végzem el az oktatóit, egyszer talán a szakoktatóinak is nekivágok ... Úgy érzem, sok minden kötelez, hogy a munkában is, a pályán is helytálljak. Amikor megkaptam a sportérdemérem ezüst fokozatát, akkor döbbentem rá igazán, menynyi mindennel tartozom én még... Kint az utcán ezrek tolonganak a tavaszi napsütésben. Néhány pillanat még, és Rottenbiller Istvánt felszippantja a tömeg. Rövid ideig látni, ahogy megy, egyenletes, határozott lépteivel. Aztán már csak embereket látni, akik jönnek, mennek, teszik dolgukat. Akár jelképként is felfogható! Rottenbiller István kivált és elvegyült. Belépett az újra kezdett élet kapuján. Kissé szorongva. De a kapun túl is közösség várta. Rózsa András