Népsport, 1974. május (30. évfolyam, 101-126. szám)

1974-05-02 / 101. szám

XXX. 101. ♦ 1974. május 2. LABDARÚGÁS Búcsúmérkőzés — szép gólokkal jó Dózsa-Diósgyőr (2:1) Diósgyőr, 4000 néző. Vezette: Szkokén (Ludányi, Bodnár). Újpesti Dózsa: Szentmihályi (Szigeti a 15. percben) — Nos­­kó (Kellner a szünetben), Har­sány­i, Nagy (Juhász P. a szü­netben), Dunai III (Borbély II a 70. percben), Horváth (Soly­­mosi a szünetben, Bánkuti a 61. percben), Hegyi, Tóth A., Bene, Fekete, Zámbó (Sarlós a szünetben). Edző: Várhidi Pál. DVTK: Veréb (Szabó) — Ko­vács, Hajas (Solymosi a 30. perc­ben), Hajdú, Salamon, Gál (Oláh a 61. percben), Udvarev, Egri (Földesi a 61. p.), Horváth, Vá­­radi (Sikora a szünetben, Kol­­láth a 61. percben), Görgei (Vass a szünetben, Tatár a 61. percben). Edző: Preiner Kál­mán. Góllövő: Veréb az 5. perc­ben (öngól). Fekete a 15. percben, Horváth a 43. perc­ben, Udvarev az 55. percben, Fekete a 65. percben, Udvarev a 67. percben. Az eső, amely egész dél­előtt vigasztalanul zuhogott, ala­posan megviselte a diósgyőri pályát és a szurkolók egy ré­szét is távol tartotta e rendha­gyó­­mérkőzéstől. Szinte csalá­dias hangulatban indult el 90 perces útjára a labda. Elindult a labda, hogy foly­tatódjék valami, ami nemrégen kezdődött a Fáy utcában a Va­sas-Magyar válogatott mér­kőzéssel, amiről esztendőkön át, ki tudja miért, megfeledkeztek sportvezetők és szurkolók ... Egy-egy ilyen mérkőzés, mint ez a május elsejei Újpesti Dó­zsa—Diósgyőr találkozó is nem­csak gesztus, több annál, sport­­esemény a javából. Élvezte a néző a 22 játékos küzdelmét, figyelve három labdarúgót. Őket, akik utoljára játszottak csapatukban.­­Solymosi Ernő 327 NB I- es mérkőzésen játszott, 39-szer volt tagja nemzeti válogatot­tunknak. Olimpiai bronzérmes, a négyszeres magyar bajnok, az Újpesti Dózsa volt kitűnő já­tékosa. A chilei világbajnok­ságon ötödik helyet szerzett magyar együttes tagjaként is emlegetjük. Szerepelt a KK- és a VVK-döntős Újpestben. Eredményes sportpályafutása elismeréseképpen kitüntették a Magyar Népköztársaság Sport­érdemérem ezüst fokozatával, a Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója jelvénnyel. Diósgyő­rött, a füstös kéményű vasgyár tövében született és ott ismer­kedett meg a labdarúgással. A kölyökcsapatból az ifjúsági, majd a tartalék együttesen ke­resztül fiatalon, már 18 éve­sen a DVTK első csapatában játszott. Kivételes tehetsége ha­mar kibontakozott, s amikor 1961-ben a Diósgyőr kiesett az NB I-ből, Solymosi Újpestre ke­rült, ott lett igazán nagy já­tékos, klubjában és a váloga­tottban egyaránt. Az az egy esz­tendő, amelyet Pécsett töltött, már csak ráadás volt.) Látványos húzások, kemény összecsapások, felharsanó buz­dítások és fejcsóválások vál­togatták egymást — mint min­den mérkőzésen —, amikor egy bedobásnál a partjelző magas­ba emelte a zászlót. Csere következett. Hármas számmal a hátán pi­ros-fehér mezben — mint va­lamikor régen — a DVTK-ba állt be Solymosi, helyet cserélve a kapitány Hajas Imrével. A cseréknél általában megoszlik a nézők véleménye. Most egyet­értés volt... Nem azért, mert Hajas lejött a pályáról, hanem mert Solymosi beállt a DVTK­ba. Percekig zúgott a taps, s — ilyen a sors és a labdarúgás . Solymosi látványos szerelé­séből indult el az a labda, ame­lyet végül is a diósgyőri Hor­váth vágott a lila-fehérek há­lójába.­­Sikora Ferenc 15 évig ját­szott a DVTK-ban. A csábító ajánlatokat mindig legyőzte a klubhűség. Itt kezdte és vasár­nap itt fejezte be! Nyolcszor volt utánpótlás-válogatott, 13- szor játszott a B-válogatottban. 194 NB I-es bajnoki mérkőzé­sen 30 gólt rúgott. Pedig nem befejező, hanem előkészítő já­tékos volt. És ha a jégkorong­hoz hasonlóan pontoznák a gó­lok előkészítését a labdarúgás­ban is... Legemlékezetesebb mérkőzése éppen egy Újpest el­leni találkozó volt. Diósgyőrött játszottak s a fővárosi csapat már 2:0-ra vezetett, amikor két gólt rúgott Sikora. A végered­mény 2:2 lett.)* Azután következett a szünet, amely ezúttal nem csupán a pihenés, a taktikázás negyed­órája volt, hanem ünnepséggé lépett elő. A felezővonalnál sorakozó játékosokat és a há­rom búcsúzó „fiút”, Solymosi Ernőt, Sikora Ferencet és Vass Lászlót először Fügeczky Ró­bert, a DVTK elnöke, majd dr. Balogh Sándor, az Újpesti Dó­zsa labdarúgó-szakosztályának elnöke búcsúztatta, megajándé­kozva őket az egyesület nevé­ben. Az ünnepélyesség­e meg­hitt perceit a B-közép népes kórusa oldotta fel, harsogva: „Szép volt, fiúk, szép volt, fiúk!” S amikor ismét elindult 45 perces útjára a labda, a 22 játékos között ők is ott voltak — mind a hárman. (Vass László 15 évet futbal­lozott. Szabolcsban k­ezdte, majd Miskolcon a MEAFC-ban folytatta, 1965-től játszott a DVTK-ban, s ott is fejezte be. 199 bajnoki mérkőzésen 34 gólt rúgott az NB I-ben. A többszö­rös magyar bajnok Újpest el­leni barátságos mérkőzésen bú­csúzott az aktív labdarúgástól.­ A taps, amely ezen a talál­kozón többször tört fel elemi erővel, a találkozó végén is percekig zúgott. És ez megint nemcsak valamiféle gesztus volt, hanem tárgyilagos elismerése, megérdemelt jutalma a jó já­téknak és a remek góloknak. Nemes Péter Paulovits Ágoston Varga (SZEOL) ügyét nem tárgyalták A vasárnapi Dorog—SZEOL mérkőzésen kiállított Varga Gyula szegedi játékos ügyét az MLSZ fegyelmi bizottsága ked­den délután nem tudta tár­gyalni, mivel a játékos minő­sítési könyv nélkül jelent meg Játékjogát felfüggesztették. NÉPSPORT 3 A Magyar Népkastársaság– Stupáért Ferencváros—Komló 3:1 (0:1) Népstadion, 6000 néző. Vezet­te: Palotai (Szávó, Halász M.). Ferencváros: Géczi — Vér­, Bálint, Eipel, Megyesi — Juhász, Kű — Kelemen, Branikovits, Máté, Mucha. Edző: Dalnoki Jenő. Komló: Erdősi — Tallósi, Ko­vács, Pál, Csordás — Ladó, Kiss, Dárdai — Cs. Kovács,­­ Kole­­sánszky, Hohmann. Edző: Lan­tos Mihály. Csere: Eipel helyett Magyar a 30. percben, Kiss helyett Steib az 58. percben. Góllövő: Eipel (öngó­l) a 21. percben, Mucha a 70. percben, Magyar a 77. percben, Kelemen a 90. percben. Szögletarány: 11:6 (5:5) a Fe­rencváros javára. (Nem csoda, hogy az öl­tözők hangulata azt tükröz­te: a ferencvárosiak sokkal nyugodtabban készülődtek. A komlóiak általában szorongó érzéssel húzták magukra a mezt, hiszen a többség még egyszer sem játszott a Nép­stadionban, ráadásul mind­járt a Ferencváros ellen és MNK-döntőn. Lantos edző is idegesnek látszott, s ezt nem is tagadta: „Sokféle érze­lem kavarog bennem. Tud­juk, hogy nincs sok esé­lyünk, de szeretném, ha a csapat a televízió nagy nyil­vánossága előtt is bizonyí­taná, hogy kiváló kupasze­replése nem a véletlen mű­ve.’’) Az első támadásokat a zöld­fehérek vezették. Előbb Máté, majd Branikovits lövése kerülte el a kaput. A másik oldalon Dárdai lőtt fölé. A 12. percben ismét a komlói középpályás kö­vetkezett, húsz méterről küldött szabadrúgását Géczi megfogta. A 14. percben Kelemen futott el a jobb oldalon, beadását Mu­cha jó helyzetben kapu fölé fe­jelte. Mindjárt utána Tallósi ki­fejelte Máté lövését, Juhász azonban kapu fölé emelt. Ez­után Dárdai rosszul adott ha­za. Branikovits elcsípte a­­lab­­dát, de aztán a kifutó Erdősibe lőtte. A 21. percben jobb oldalról Cs. Kovács küldte kapu felé a labdát, az Eipel lábáról felpat­tant és a léc alatt a kapu jobb oldalába került. 1:0 a Komló javára. (Cs. Kovács: Láttam, hogy Pál nagyszerű ütemben ér­kezik, és élesen, gyorsan középre akartam neki ad­ni a labdát. A lövésszerű be­adás erős volt. Eipelnek még ideje sem volt arra, hogy arrébb lépjen, s a combjá­ról pattant be a labda.­ Ezután három ferencvárosi szöglet következett, de mentet­tek a védők. Cserélt a Ferenc­város, Magyar lett a balszélső, s Eipel helyére Mucha ment hátra. A 32. percben Csordást felírta a játékvezető, aztán Ju­hász fejesét fogta Erdősi. Kit, majd Branikovits veszélyeztette a kaput. A 43. percben Bálint miatt közvetett szabadrúgáshoz jutottak a komlóiak a ferenc­városi kaputól 14 m-re. Ladó le­gurította a labdát Dárdainak, de ő a sorfalba rúgta.. A másik ol­dalon Erdősi röviden öklözte ki a labdát, s Juhász 4 m-ről a jobb kapufa mellé fejelt. SZÜNET UTÁN nagy erővel küzdött a Ferenc­város az egyenlítésért. A 49. percben Magyar húzott el a bal oldalon, élesen belőtte a labdát a kapu elé. Juhász elfutott a ka­pu előtt, s Erdősi a bal sarok felé tartó labdát óriási bravúrral ütöt­te szögletre. (Erdősi: Tulajdonképpen a lövésre mozdultam, de a közvetlen előttem helyezke­dő Juhász majdnem megté­vesztett. Fejjel hozzáért a labdához és nekem nem volt más lehetőségem, mint az, hogy kétségbeesetten a lab­da után kaptam, s éppen csak bele tudtam ütni.) Nem sokkal utána egy ösz­­szecsapásnál Kiss megsé­rült és kérte lecserélését. Az 56. percben szabadrúgás után Bálint elé került a labda, aki 25 méterről fölé lőtt. A 61. perc­ben Branikovits legurított egy szabadrúgást Muchának, de ő a kapu mellé lőtt. A 66. percben, 17 méterre a kaputól, szabadrú­gáshoz jutott a Ferencváros. Bá­lint nagy erővel a kapu fölé lőt­te a labdát. A 70. percben, ferencvárosi tá­madás végén, Magyar laposan középre gurított, Mucha valóság­gal kilőtt a védők közül, s es­tében, mintegy öt méterről a ki­induló és vetődő Erdősi fölött a kapu közepébe emelt. 1:1 (Mucha: Amikor Magyar megkapta a labdát, betör­tem két védő között a 16- oson belülre. Éppen arra gondoltam, milyen jó lenne, ha megkapnám Magyartól a labdát, amikor nagyszerű ütemben elém adta. Aztán már csak Erdősivel találtam magam szemben. Féltem, hogy belé rúgom, de sike­rült a kapuson átemelnem. Erdősi: Amikor Mucsichoz került a labda, és eldobta­d magam, azt hittem, hogy el­akad bennem a labda, de Mucha nemcsak lőtt, hanem gondolkodott is. Ennek kö­szönheti a gólt, mert nem elhirtelenkedve rúgott bele a labdába, hanem mesterien átemelte fölöttem.) Három percre rá Máté lö­vését a gólvonalról fejelte szög­letre Kovács. A 75. percben Juhász átadását Branikovits cen­timéterekkel lőtte a bal sarok mellé. A másik oldalon Dárdai ment el, már a 16-os közelében járt, de senki nem kísérte, s így szerelték a védők. A 77. percben Branikovits futott el a jobb­­összekötő helyén, átadását Kű átlépte és a jókor érkező Ma­gyar mintegy nyolc méterről a kapu jobb oldalába helyezte a labdát. 2:1 A 79. percben Cs. Kovács lab­dáját Géczi nehezen hárította. A 82. percben Pál hátulról fel­vágta a kapura törő Mátét, ami­kor a középcsatár már a 16-oson belül járt. A labda közben szög­letre pattant, s Palotai — meg­lepetésre — büntető helyett szög­letet ítélt. A Komló nem adta fel. A 83. percben Dárdai hú­zott kapura, nagyerejű, jobb sa­rokra tartó lövését Géczi bra­vúrral mentette szögletre. A 90. percben Magyar ívelt be balról egy szabadrúgást, ide-oda pattogott a labda a komlóiak kapuja előtt, röviden mentegek a védők és Kelemen a jobb­­összekötő helyéről a kapu bal oldalába küldte a labdát. 3:1 Ezután a két csapat tagjai felsorakoztak a díszpáholy előtt, ahol Berzi Sándor, az MLSZ elnökségének tagja köszöntötte őket. Kiemelte, hogy a Ferenc­város jubileumi évben, fennállá­sának 75. esztendejében nyerte el a kupát és sok sikert kívánt a zöld-fehéreknek. Ezután át­adta a kupát Géczi Istvánnak, a Ferencváros csapatkapitányának. Géczi magasba emelte a serle­get, a közönség hatalmas tapssal köszöntötte a csapatkapitányt és az együttest. Ezután sorra nyúj­tották át az aranyérmeket a zöld-fehér labdarúgóknak, majd az ezüstöt a végig becsülettel, lelkesen, odaadóan küzdő Kom­lói Bányász labdarúgóinak. (Sportemberhez méltó cse­lekedet volt és felemelő ér­zés hallani, amikor a kupa átadásának pillanatában a rendkívül lelkes komlói B- közép, amely végig nagyon sportszerűen és harsányan biztatta csapatát, a győztest kórusban így köszöntötte: ,,Szép volt, Fradi!”) Kupaküzdelem volt a ja­vából, méltó az MNK dön­tőjéhez! És hogy ez így tör­tént, abban nemcsak a győztesnek volt jelentős ré­sze, hanem a vesztesnek is. Annak a vesztesnek, amely egy osztállyal lejjebb ját­szik, de ezen a mérkőzésen felnőtt a nagy feladathoz és teljesen egyenrangú ellenfele volt a Ferencvárosnak. Sőt, a játékidő jelentős részében jobbnak is bizonyult, hiszen több mint egy óra eltelté­vel még győzelemre állt. Ezt a komlóiak úgy érték el, hogy nemcsak óriási becsvággyal, hallatlan lelke­sedéssel küzdöttek, hanem nagyon fegyelmezetten és jól is játszottak. Kitűnően, szervezetten védekeztek, ügyesen fogtak embert, s az első félidőben bátran kezde­ményeztek, veszélyes táma­dásokat is vezettek. Ebben az időszakban a Ferencvá­ros mérsékelten játszott. Szünet után jelentős vál­tozás történt, mert az FTC együttese hatalmas becs­vággyal küzdött, nagy erő­feszítéseket tett a győzele­mért. Erős iramot diktált, va­lóságos tűzijátékot rende­zett, teljesen beszorította el­lenfelét. A komlóiak ekkor már kétségbeesetten véde­keztek, s látni lehetett, hogy aligha bírják a hajrát. A Ferencváros sorozatos roha­mai végül is megtörték a derekasan küzdő komlóiak ellenállását, s így a kupa — a lehető legnagyobb küzde­lem árán — a Ferencváros birtokába került. De teljes elismerés illeti a Komlói Bá­nyász kiváló együttesét is, amely nagyszerű bravúrt vitt véghez az MNK-ban és a Népstadionban. A Ferencváros közvetlen védelmének tagjai közül Bálint volt szerelésben és közbelépésekben a leghatározot­tabb. Megyesi elég sok táma­dást indított. Juhász és Kű úgy­szólván végigrohanta az egész mérkőzést. Szünet után megfe­lelően segítették a támadójáté­kot is. A csatárok közül Máté­ban volt a legtöbb átütőerő. Branikovitsot az első félidőben alig lehetett észrevenni, szünet után viszont a csapat egyik erőssége lett. Mucha kiegyenlí­tő góljával nagy érdemeket szerzett, miként a szemfüles Magyar is, aki részt vett az első gól előkészítésében és gólt is szerzett. A Komlói Bányász kapuját Erdősi meglepően hig­gadtan, kitűnően védte. A négy hátvéd kitett magáért, Kovács és Pál egymást múlta felül. Jó érzékkel szereltek, ügyesen he­lyezkedtek, s ha mód nyílt rá, a földön tartották a labdát. La­dó és Dárdai, amíg el nem fá­radt, óriási mezőnymunkát vég­zett. Dárdai néha még kapura is lőtt. Elöl a tehetséges, jól cselező Cs. Kovács tűnt ki, és megfelelt Hohmann is az első félidőben. Németh Gyula Varga Béla AZ ÉLET KAPUJA 1974. április 27-én a Csepel Vas- és Fémművekben 21 500 dolgozó tartott kommunista mű­szakot szabad szombatján. A 21 500-ból egy Rottenbiller Ist­ván volt, a Szerszámgépgyár fogaskeréküzemének meósa. Az a Rottenbiller István, aki csak­nem másfél évtizeden át a Cse­pel labdarúgócsapatának fedezet posztján vált ismertté a labda­rúgást kedvelő százezrek előtt. — Elnézést — mondja —, de ott volt az egész Evovers-bri­­gád... a szocialista brigá­dunk ... én sem hiányozhattam. — Evovers-brigád? — Igen. Evovers az a műszer, amelyet a fogaskerekek mérésé­re használunk. Látszik rajta, hajlandó rész­letes magyarázatokba is bocsát­kozni a munkáról, a munkájá­ról, amelybe lassacskán belerá­zódik, és amelyről lassacskán épp oly hévvel tud beszélni, mint a labdarúgásról. — Kezdetben, de még manap­ság is vigasztalnak: „Rá se ránts, öreg! Mindenki felett el­jár az idő!” Azért egy-egy Cse­­pel-meccs után odajönnek: „Hal­lod-e, öreg, elkelne egy idősebb fej a középpályán!”__ Ők is tudják, én is tudom, hogy ez már a múlté. Felébredtem egy hosszú-hosszú álomból, amely­ről pedig egykor azt hittem, hogy sosem ér véget. A labdarúgás ideje számomra lejárt. Szinte nem is akarom hinni, hogy már két esztendeje ... Belekortyol a kólába és mo­solyog: — Nem merek mást inni, még elkapnának a rendőrök ... Hátradől, mint aki a tartás feszességével szeretné leplezni feszültségét. Hiszen ez a beszél­getés az emlékek zsilipjét nyit­ja fel. Már-már elfelejtett já­té­kaink újraélése lüktetőbbé te­szi a szív verését. Az öklömnyi szivattyú szaporábban préseli a vért a tüdő és a szervezet ér­rendszerébe, mint amikor első szerelmünk lépdel velünk szem­ben az utcán. A játék is ilyen. Az első nagy szerelem. Minden más józan érvet előző érzelem­orgia. (Legfeljebb az idő szür­kévé tompítja, az érzelmek helyét elfoglalja a nem is min­dig józan ész, meg a pénz, és ki-kicsapongunk belőle, mint a megunt házasságokból.) Rottenbiller hátradől és pará­nyit rándul az arca, amikor új­ra beszélni kezd: — Amikor vége volt, akkor kezdtem felfogni, hogy mit is jelentett számomra a labdarú­gás. Magát az életet, a létezést. Szinte elképzelni sem tudtam, hogy más is létezik a világon. Más munka, más boldogság. Igaz, szereztem én szakmát, la­katos voltam, de talán fél évet sem dolgoztam lakatosként. Az üzembe ugyan be-bejártam né­ha, de sosem olyan nagy kedv­vel ... Igazából azt is most ér­zem, hogy az a kevés íz ilyen so­kat jelent. Labdarúgókoromban is itt volt a munkahelyem , a Szerszámgépgyár fogaskerék­­üzemében. Ha nem is voltam a szó szoros értelmében dolgozó, de legalább ismerős most a kör­nyezet, ismerősök a szakik. A váltás, az átállás kevésbé viselt meg... A vezetők azért a leír­­embe láthattak, amikor abba­hagytam a labdarúgást, mert ad­tak egy fél esztendő szabadsá­got. Csavarogtam a családdal, eljártam horgászni, felejtettem a régit, és szoktattam magamat az újhoz ... És még így sem volt túl könnyű! Kezdetben, amikor reggelente ballagtam be az üzembe, tolongtam együtt a töb­bi sok ezerrel, fel-feltört felő­lem: „Hát ezentúl ez már min­dig így lesz?!” Lehajtott fejjel mentem, szomorúan. Úgy érez­tem, fele annyi ember szól hoz­zám, mint amikor labdarúgó voltam. Fele annyit sem érdek­lek már. És ha valaki szóba állt velem, kezdtem hinni, hogy csak szánalomból teszi... Ma már mosolygok az egészen. Beleszok­tam az új rendbe, és amikor rá kell hajtani bent az üzemben, ráhajtok én is, éppen úgy, mint a többiek ... Azt hiszem, a XX. század má­sodik felének egyik jellegzetes társadalmi problémája a kiöre­gedett sportolók beillesztése és beilleszkedése a társadalom köz­katonáinak a rendjébe. A prob­lémák megoldására recept nem­igen alakulhatott ki, hiszen esek a csúcsok százada, a világmére­tűvé terebélyesedett verseny­­sport termelhette ki ezt a gon­dot. Amikor a távolságok tech­nikai-műszaki lerövidítése lehe­tővé tette az egész világra ki­terjedő versenyek gyakori meg­rendezését, illetve a sport ma­gába szívta a nemzeti társadal­mi önmegmutatás, a békés erő­felmérés funkcióját is. A csúcs­ra képes évekből kiöregedve azonban ott áll a sportoló a „mi­hez kezdjek?” gondjával, és ez nem csupán anyagi-pénzbeli kérdés, nem a „miből fogok megélni?” gondja csupán. Rottenbiller István is tudott félretenni a „szebb időkből”. Van jól berendezett és felszerelt la­kása, kocsija, tartalékolt pénze, de még csupán 34 éves, és ha már lábai nem képesek is a labda versenyszerű kergetésére, tevékenységi vágya, ereje van. Ezt kihasználandó adott a Cse­pel Vas- és Fémművek lehető­séget úgy, hogy a beilleszkedés­­beillesztés „hogyan?”-ja is ta­nulságos. A munkáskortársaihoz képest újonc Rottenbiller nem a Nagy Ismeretlennek vágott ne­ki, hanem olyan kollektívához kötődik immár szorosabban, amelyikhez másfél évtizede fű­zik lazább szálak. És nemcsak a „munkát” tudja, hanem azt is érzi, hogy valahová tartozik. A labdarúgócsapat közösségét fel­váltotta a fogaskeréküzem, az Evovers szocialista brigád kö­zössége, és az élet kapuján könnyebb úgy belépnünk, ha tudjuk , tartozunk valakikhez. • Lám, itt ül „Rotyi”. Arcizmai már kevésbé rángatóznak, eny­hül tartásának merevsége, régi énjét már kezdi visszaszorítani az új. Már hévvel tud beszél­ni arról is, hogy mennyi fejtö­rést okoz „odabent” — és neki is! — egy gép, amelyiknek még mindig sok a selejtje. Ó, nem vált még élmunkássá! Sejtjei­ben még nemcsak az üzem gondjait hordozza. Edzi a Csepel SC „mezítlábasait”. A fogas­keréküzem és a labdarúgópálya kettőssége még megvan benne, de már nem is komor, amikor reggel hat után ballag be az üzembe, együtt tolongva a többi sok ezerrel. — És a futball? — Maradt az üzemi csapat. — Sörmeccsek? — Kemény meccsek! Az ellen­felekről mindent elmondhatok, csak azt nem, hogy tisztelik labdarúgómúltamat. Oda-oda­­tesznek, meghajtanak, néha csak úgy zihálok, pedig nemigen van rajtam súlyfelesleg. — És a „mezítlábasok”? — A picik? Van köztük n­i­nány nagyon tehetséges kölyök. És ők még hallgatnak a szóra . .. Azt hiszem, maradok is náluk. Az edzői iskolát, a gyakorlat isko­láját ki kell járni. A TF-en az idén végzem el az oktatóit, egy­­szer talán a szakoktatóinak is nekivágok ... Úgy érzem, sok minden kötelez, hogy a munká­ban is, a pályán is helytálljak. Amikor megkaptam a sport­­érdemérem ezüst fokozatát, ak­kor döbbentem rá igazán, meny­nyi mindennel tartozom én még... Kint az utcán ezrek tolonga­nak a tavaszi napsütésben. Né­hány pillanat még, és Rotten­­biller Istvánt felszippantja a tömeg. Rövid ideig látni, ahogy megy, egyenletes, határozott lép­teivel. Aztán már csak embere­ket látni, akik jönnek, mennek, teszik dolgukat. Akár jelképként is felfogható! Rottenbiller István kivált és el­vegyült. Belépett az újra kez­dett élet kapuján. Kissé szo­rongva. De a kapun túl is közös­ség várta. Rózsa András

Next