Népsport, 1974. június (30. évfolyam, 127-152. szám)

1974-06-01 / 127. szám

XXX. 127. ♦ 1974. június 1 LABDARÚGÁS A pontról és a hozzá vezető útról Minden csapat életében vannak nehéz pillanatok. Megsérül néhány kulcsjátékos, kimaradnak a helyzetek, elvész néhány előre elkönyvelt pont... Ilyenkor a szokottnál is idegesebb az edző, ingerlékenyebb a játékos és a szurkoló , jobb őket békében hagyni. Már persze, úgy általánosságban, mert vannak kérdések, amelyek éppen ezekben a nehéz pillanatokban érlelődnek elnapolhatatlan témává, s az ilyenkor hozott döntések többnyire hosszú időn át meghatározzák a szakosztály jövőjét. Ilyen „mérföldkőhöz” érkeztek a Bp. Honvéd labdarúgói is, mert hullámzó tavaszi teljesítményüket széteső, erőtlen hajrával zárják. A tavasszal tizennégy mérkőzésen mindössze 14 bajnoki pontot szereztek, a hajrában kikaptak a Csepeltől, a Vasastól, a Pécstől, döntetlent értek el a SZEOL-lal, a ZTE-vel és az FTC-vel. Ha ez utolsó forduló sem sikerül, középcsapatként zárják az évet. — Az összes többi szakosztállyal nem foglalkoztunk annyit, mint a labdarúgókkal — mondja nem titkolt iróniával az egyesület elnöke, Karácsony István. — Pedig, ugye, nem kell bizonygatnom, hogy nekünk minden versenyzőnk, valamennyi csapatunk egyformán kedves és értékes?! Az utólagos vizsgálódás közben sok minden újszerű megvilágításban került az asztalra. Kiderült például, hogy nem olyan kifogástalan a gárda kollektív szelleme, mint ahogy a jelekből hittük, néhány játékos nem érezte a helyét, a súlyát a csapatban és így tovább. Olyan kilengéseket, magánéletben problémákat azonban senkinél sem találtunk, amik magyarázhatnák a csapat helyzetét. A sajtóban is napvilágot látott decemberi fegyelmezések óta nálunk nincsenek „ügyek”! Azt is ki merem mondani, hogy a játékosok zöme akár a mérkőzéseken — mégsem megy nekik! Talán kevés van bennük. Többféle felállást, játékvarációt kellett volna előzőleg begyakorolni, s ezzel ellensúlyozni az egyéni fogyatékosságokat. Súlyosabb belső tartalomra lenne szükség, ami átsegítené a gárdát a nehéz pillanatokon. Mert akármelyik játékost kérdezem, mind azt mondja, már szégyelli magát a pályán, újra és újra elhatározza, hogy megpróbál valamit változtatni a helyzeten, de amikor oda kerül a kapu elé, mintha megbénult volna a lába... A titkárnő szakítja félbe. Feketét hoz és rést nyit az ablakon, hogy ne csak a cigaretta füstjét nyeljük. A beszélgetés harmadik résztvevője, Greminger János, az elnök helyettese teszi le először a csészét: — Tavaly ilyenkor olyan értékelést készítettünk a szakosztály munkájáról, amely szerintünk megfelelően rögzítette a hibákat és utat is mutatott az edzők számára. Ennek a dokumentumnak néhány pontját kipipálhattuk év közben, de a leglényegesebb követelményt képtelenek voltunk teljesíteni; a rendelkezésre álló gárdából nem tudtunk csapatot formálni! Nincsen Stílusa a Honvédnak, s egyetlen mérkőzésünkön sem tudtuk meglepni az ellenfelet valami váratlan húzással. Pedig ma már a világ legjobbjainak a felkészülése sem titok, csak el kell olvasni az újságokat, meg kell nézni a televízió közvetítéseit! — Nem a felismeréssel, vagy az elvekkel van nálunk hiba, hanem a végrehajtással. — A munka hiányzik az egyénekből és a csapatból is! — veti közbe Karácsony. — Arra gondoltam, hogy ma a játék, az ideálisnak elfogadható labdarúgás is szétszedhető alkotó elemeire, s ezek a „téglák” kellő gyakorlással megformálhatók. Képletesebben: nem ifjúsági bajnokcsapat kell az egyesületnek, hanem mondjuk szélsőhátvéd, középcsatár, s így tovább. Az elnök helyesel és gondolatban végigfutnak azokon az éveken, amelyek során a mostani csapat kialakult. Neveket említenek. Saját nevelésű, ügyes fiúknak a nevét, akik szanaszét az országban kergetik a labdát, mert Kispesten nem jutottak szóhoz, s szélnek eresztették őket a szakvezetők... És kiket hoztak? Például Békéscsabáról egyszerre négy labdarúgót, aztán egymás után lemondtak róluk, mert kiderült, amit előre is lehetett volna tudni, hogy az NB I-ben, ott is egy olyan csapatban, amelyik az élen szerepel, sokkal több kell, mint amire ők képesek. De jöttek mások! A sok között egy-egy tehetség is, aki később esett vissza, mert elrontotta, beképzeltté tette az a feltételezés, hogy a Honvédnak a neve, a múltja magától „hozza az eredményeket”. — Biztos, hogy mi is hibásak vagyunk a helyzet ilyen alakulásiban. Ma már nyilvánvaló, hogy nem kellett volna olyan hangsúlyozottan az edzők kezére bízni a szakosztály irányítását, mert ők a legjobb szándék mellett sem az egyesület távlati elképzeléseit tartják a lefontosabbnak, hanem a vasárnapi mérkőzést. Elsősorban a pontok száma után ítélték meg őket, magától értetődő, hogy az eredményre figyeltek, s ha az bejött, a siker fényében eltörpült a hiba, hogy... a serdülők és ifik mérkőzésén hetek óta senki nem volt kint a vezetők közül, hogy általában nincs összehangolva a különböző csapatok edzésmunkája, és ezt érzik, tudják a fiatalok, tehát nem is kell őket csábítani, elmennek az első intézővel, aki szól nekik. Hogy nincs dokumentációja mérkőzések eredményeiről és tapasztalatairól, ebben a szakosztályban nem készül feljegyzés a játékosok fizikai és biológiai jellemzőiről. Minden szempontból megérett tehát a helyzet az alapos rendcsinálásra, s olyan vezetői gyakorlatnak a kialakítására, amelyben nincs uralkodó, szerepe a véletlennek! Greminger szerint az első fontos lépéseket megtették, mert végre céltudatosan próbálnak erősíteni. Nem azt hívják az egyesülethez, akiről hallották, hogy költözniakar, hanem azokra a posztokra keresnek játékost, ahol gyengén állnak. És nagyon határozottan akarnak élni azzal a lehetőséggel, hogy az MLSZ új döntése szerint júniustól menedzserszerű vezetőedzők kerülnek az élvonalbeli szakosztályok élére, s ezzel átalakult az egyesületi élet belső rendje. — Már most, az új szerződések aláírásakor véget akarunk vetni annak a helyzetnek, hogy nem központi felkészülés, hanem néhány játékos ingadozó formája szabja meg a csapat játékát — lapoz bele a jegyzeteibe Karácsony István. — Egyelőre ne beszéljünk nevekről, inkább arról, hogy mit várunk az új szakvezetőtől! Mindenekelőtt megmondjuk neki, hogy a Bp. Honvéd nem lehet középszerű csapat. Két-három év múlva újra a bajnoki címért kell versenyezni, sok játékost kell adni a válogatottba és számottevő szerepet kell játszani a nemzetközi porondon! Ez egy pontként felrajzolható a grafikonra, tussal, hogy eszébe se juthasson később senkinek se kiradírozni, s lejjebb csúsztatni. Nézze meg minden játékos, az alacsonyabb osztályú csapatoknál dolgozó edzők is, és mindanynyian vegyenek részt az út kijelölésében, amelyen ez a cél megközelíthető! Legyen stratégiai terve a szakosztálynak, vitassuk ezt meg a szövetséggel és vezető edzőnk gondoskodjon arról, hogy a legjobbaktól a serdülőkig, mindenki e szerint dolgozzék. Ő lesz a szakosztály szakmai vezetője, egyszemélyi felelős, tehát tőle fogjuk számon kérni a rendet, a szakmai fejlődést! — Még nincs pontosan kidolgozva az a kétoldalú megállapodás, amelyet mindketten aláírunk. De azt félreérthetetlenül leszögezzük, hogy hangsúlyozottan célratörő, elmélyült, alapos munkát igényelünk. Az egyesület elnöksége egyetért az MLSZ elképzeléseivel, tehát valamennyi korosztálynak egész éven át kell készülnie és rangadók előtt sem lehet engedni a követelményekből. Aki nem bírja az iramot, arról le kell mondani! Ehhez a tempóhoz természetesen igyekszünk egy bővebb keretet biztosítani, az igazolási lehetőségeken túl azonban mozgósítani kell a belső erőket is. Az egyesület például az eddiginél sokkal több segítséget tud adni a fiatalok korszerű képzéséhez... írásba foglaljuk, milyen morális igényeink vannak a csapattal, a játékosokkal, s a nevelőkkel szemben. Elméletileg is foglalkozniuk kell a játékosokkal, hogy minden héten ragadjon rájuk valami... — Persze nemcsak igényeink vannak. Biztosítani fogjuk vezető edzőnket, hogy a rend fenntartásához és egyébként is, munkája kifogástalan ellátásához minden támogatást megadunk neki, vezetőtársként kezeljük ! Ezenfelül — mint elmondották — kidolgoznak egy dokumentációs rendszert, javítják a tehetségkutató hálózat tevékenységét, jobban akarnak támaszkodni az orvosok, a pszichológusok véleményére, általában nagyobb szerepet szánnak a tudománynak, s a technikának a képzésben, az ellenfelek megfigyelésében. Egyszóval — nem hiába isszák ki most fenékig a keserű poharat! Borbély Pál Lakinger példája — Nem hiszem, hogy nálam van boldogabb ember. Legszívesebben magamhoz ölelném az egész világot... Ha Lakinger Lajos, a Vasas labdarúgója nem ezt mondaná, akkor is tudná, látná mindenki, aki mostanában találkozik vele. Mert akarva a kárátlanul is észre kell venni. Lakinger boldog — Lakinger más ember, lakinger más ember? Kibújhat valaki a bőréből? Egyik pillanatról a másikra megváltozhat? Vagy csak a boldogság érzése és birtoklása miatt tűnik úgy, hogy ez az ember nem az az ember, aki korábban volt?... Nem! Lakinger valóban más ember. 1974. május 29-ig csak egy volt a sok közül a labdarúgás népes játékostáborában. Ma? Válogatott játékos. És ezért más ember. Csupán ezért, mert válogatott játékos lett az a Lakinger Lajos (31 éves korában!), akit néhány évvel ezelőtt a Hungária körúton persona non grata”-nak nyilvánítottak. Az MTK-nál. Nem kívánatos személynek. Emberi magatartása miatt? Ah! Tehetségében, tudásában kételkedtek. Eltanácsolták. Most, az öröm, a boldogság perceiben nem szívesen emlékszik azokra a napokra. Röviden próbálja elintézni: — Hagyjuk. Ne bolygassuk a múltat.• Várpalotáról került Budapestre. Nem magától jött. Hívták. Ezek tények. Ugyanúgy, mint az, hogy tehetségesnek tartották. Aztán mennie kellett Egerbe. Sárköziért — az újabban kiszemelt tehetségért — cserébe... — Bejelentettem, hogy nem megyek Egerbe. Sőt még azt is mondtam, hogy ha kell, még talán fizetnék is azért, hogy az MTK-ban maradjak. Végül is ment magától, mert: — Napokig töprengtem, hogy mi jobb: számkivetettnek lenni az NB 1-ben, vagy futballozni egy osztállyal lejjebb. A labdarúgás mellett döntöttem. Lakinger napokig töprengett. De azok, akik emberi sorsok fölött döntenek, töprengenek?... Töprengtek-e azon, hogy két év múlva miért fordult újra a kocka? Mert fordult! Lakingert Egerből hívták, kérlelték, jöjjön ... És az élet furcsasága: az MTK is hívta. Az MTK! Az élet furcsasága? De persze az már nem furcsa, hogy Lakinger (hiszen emberi tartás is van a világon!) nem az MTK-t, hanem a Vasast választotta. A negyedik idényét kezdte a piros-kékeknél augusztus 19-én, a ZTE ellen. Felhő nélküli, gondtalan évek? Ah... Küzdelmekkel, vívódásokkal teli , napok, hetek, hónapok. Nem olyan sors az övé, mint a tehetségeké. Neki küzdeni, harcolni kellett azért, hogy a csapatba kerüljön. Ez a harc már-már felőrölte idegeit. Nem is olyan régen, még a visszavonulás gondolatával foglalkozott. — Amikor a tavaszi idény előtt Jugoszláviában játszottunk néhány mérkőzést, Müller Sanyi, aki nagyon sokat tud beszélni a pályán, s mindenkihez, mindenről van véleménye, megsértett. Sok mindent emlegetett, többek között a koromat is .. . Annyit kértem tőle: hagyjon békén, ne bántson, ezt azt idényt még végigjátszom, aztán úgyis abbahagyom. Talán a többiek észre sem vették... Elhatároztam: visszavonulok. — A kor, a 31 év miatt? — A visszavonulást persze már elnapoltam, s Müllerrel is szent a béke. Én nem érzem, hogy harmincegy éves vagyok. Ugyanannyit elbírok terhelésben az edzéseken, a mérkőzéseken, mint a nálams 10 évvel fiatalabbak. Lakinger elbírja.És nem ő az egyetlen! Hiszen Stolcz, a Rába ETO csatára is hasonló cipőben jár. Harminckét éves korában jutott el a válogatottság küszöbéig, szerdán ott ült Székesfehérvárott, a jugoszlávok elleni mérkőzésen a kispadon. A 31 év ezek szerint nem olyan kor, amelynek elengedhetetlen velejárója: akaszd szegre a cipődet, vonulj vissza. Vonulj vissza, mint ahogy Mészöly Kálmán és Farkas János tette... Sőt. Fiatalabban! Hát, ilyen az élet? • Ilyen .... Sajnos, ilyen. A tehetségekből sokszor (tisztelet a kivételnek) hiányzik a szorgalom, az akaraterő. Hiányzik! Mert ha nem hiányozna, akkor — és ezt Lakinger példája igazolja — 37 éves korban is lehet valaki először válogatott. És nagyon-nagyon boldog ember. Mint Lakinger Lajos, aki a két és fél hónapos aranyos Orsolya édesapja, azé a gyermeké, akit így jellemez: — öt kiló boldogság. De vajon hány kiló az a boldogság, amely Lakingert szerdán érte?... Lantos Gábor NÉPSPORT 3 A közönség szavazata alapján: Budapest—Vidék Mitnsz véleménye az Anglia—NDK mérkőzésről Június 6-án nagyszabású műsort bonyolít le a Népstadion. Labdarúgást a közönségnek, közönséget a labdarúgásnak! címmel két mérkőzést és látványos show-műsort láthat a közönség. Először Budapest és a Vidék öregfiúk válogatottja küzd egymással, majd a közönség szavazatai alapján összeállított Budapest a Vidék válogatott játszik. A Sportpropaganda Vállalat Dózsa György úti irodájába egyébként százával érkeznek a szavazatok. Elkértük az első két szavazónak (Tabák Sándor és Tabák Sándorné, Bp. V. Guszev u. 18.) ajánlatát. A férj csapata: Rapp — Molnár, Kocsis, Mihalecz, Tóth I. — Kovács J., Somogyi, Póczik — Kőműves, Kovács, Tóth K. A feleség jelöltjei: Mészáros — Kolár, Bálint, Horváth, Kántor — Juhász I., Müller, Fazekas — Váradi, Bene, Zámbó. ★ Müricz György játékvezető csütörtökön este érkezett haza Lipcséből, ahol az NDK—Anglia válogatott mérkőzésen bíráskodott. — Milyen volt a találkozó? — Pályafutásom egyik legszebb sportemléke marad. Óriási iram, időnként színvonalas, jó játék, abszolút sportszerű, kívánhat ennél többet egy bíró? — Reálisnak tartja az 1:1-es végeredményt? — Nem. Az angoloknak gólokkal kellett volna győzniük. Az első félidőben három akkora kapufát rúgtak, hogy azt hittem, eltörik a léc ... Hughes, Bell, Chanon, Keegan kitűnő játékosok. — Az NDK? — Gyengén, átütő erő nélkül játszott. Csak Hoffmann becserélése után volt némi ötlet a csatárjátékban. A mérkőzésen egyébként ott voltak az NDK csoportellenfelének, az NSZK-nak megfigyelői is. — Ki irányította az angolokat? — Jelenleg Mercier, az Arsenal volt játékosa, a csapat szakvezetője. Ő vezeti az angolok európai túráját, amelynek következő állomásai: szombaton Bulgária, jövő szerdán Jugoszlávia. ★ Juhos László, a Láng Gépgyár, a Tatabánya, a KOMÉP, majd az ÉPGÉP játékosa bejelentette, hogy visszavonul. A 35 éves balhátvéd legnagyobb sikereit Tatabányán aratta, a B- válogatottságig vitte. Utolsó bajnoki játékára vasárnap az ÉPGÉP-Kisterenye NB II-es mérkőzésen kerül sor az ÉPGÉP- pályán. ★ A Csehszlovákia Bardejovban egy hős szlovák partizán emlékére minden esztendőben nemzetközi serdülőtornát rendeznek. Ezúttal a Borsod megyei serdülőválogatott is részt vett a mérkőzéssorozaton. A többi hét csapat: Bardejov, Kosice, Ostrava, Trinec, Bratislava, Martin, Rzeszow. A miskolci fiatalok a Trinec együttese ellen 0:0-ra végeztek. 2:0-ra verték a Martint, majd 1:0-ra a Bardejovot. A döntőben először a Bratislava gárdájával találkoztak, 1:0-ra győztek, majd a Kosice ellen 0:0 volt az eredmény. A győztes számára kiírt kristályváza sorsa 11-es rúgásokkal dőlt el, s a szabályok értelmében valamennyi csapattagnak — utoljára a kapusoknak — labda mögé kellett állnia. A miskolciak 10:9 arányban jobbnak bizonyultak, s megnyerték a tornát. A csapat edzője egyébként Hódi Zoltán, a DVTK volt kapusa. ★ Bányai Nándor, a Bp. Honvéd volt sokszoros válogatott fedezete Lengyelországban edzősködött. Az NB I-es Zaglebie Sosnowiec csapatának munkáját irányította, s az együttes kiharcolta a bentmaradást. Bányai Nándor most végleg hazatért Magyarországra. Átigazolás A szakosztályvezetővel madarat lehetett volna fogatni. Arcán széles mosoly terült el, kezét időnként hevesen összedörzsölte, sőt, egyszer minden átmenet nélkül nagyot kurjantott, s öklével — mint a brazil góllövőcsatárok szokták — belecsapott a levegőbe. Tette mindezt azért, mert mintegy féléves ádáz küzdelem után sikerült megszereznie Tarhonya Lajos aláírását. — Na, mit szólsz ehhez? — lobogtatta meg a papírlapot felesége orra előtt. — Ehhez a milliókat érő aláíráshoz . .. Az asszony belenézett. — ... Lasponya ... Naspolya... — próbálta elolvasni. • ^ — Tarhonya! — kiabálta diadalmasan a vezető. — Tarhonya! Remélem, nem akarod azt mondani, hogy nem hallottad ezt a nevet... Az asszony restellte, hogy nem ismerte a szóban forgó Tarhonyát, így bólintott. — Nem, persze, hogy nem. Nagyon is jól ismerem azt az urat, s tudom értékelni, hogy megszerezted az aláírását. Igaz, a házmesternek van egy eredeti Tóm Jones-autogramja is... A szakosztályvezető ideges lett. — Csak nem akarod összehasonlítani Tóm Jonest Tarhonyával?! — csattant fel ingerülten. Az asszony megszeppent. — A világért sem. Mind a kettő jól énekel, de Tarhonya jobban... A férj legyintett. — Te nem tudsz semmit. A Tarhonya az év legnagyobb igazolása. Tudod, hány csapat hajtott érte? Az asszony azonban most már nem mert számot mondani. — Tizenhat. Pont tizenhat. És én tizenötöt leelőztem. Igaz, megszenvedtem érte, fél évig úgy éltem, mint egy remete, állandóan a fiú sarkában voltam, hetekig az ablaka alatt aludtam egy birsalmafán, s minden ellenlábas klub ügynökét félrevezettem. Hol azzal, hogy kitettem az ajtajára a fertőző betegséget jelző piros cédulát, hol megcseréltem az utcában az összes házszámtáblát. Ebből kifolyólag elég nagy cirkusz kerekedett, mert például a végrehajtó és a zongoratanár összetévesztette a lakásokat, s az előbbi — miután odakísérték a zongorához, hogy leckét adjon — egyszerűen lefoglalta s két hórukkossal elvitette. Emiatt elverte a tulaj. A legaktívabb intéző is beugrott a házszámcserének, s leigazolta a szemben levő lakásból Tarhonya B. Balázst, akiről később kiderült, hogy címfestő kisiparos, lúdtalpa van és sérve, s csak azért írta alá az átigazolási lapot, mert a nevezett intéző egyszerűen nem volt hajlandó egy hétig elhagyni a lakást, s mert az aláírás ellenében kapott húszezer forint készpénzt, valamint ígéretet arra, hogy vele festetik meg a stadion összes hirdetőtábláját. A botrány akkor tört ki, amikor Balázst kirendelték az egyik edzésre, s festékesvödörrel és több ecsettel érkezett meg. A szerelést még úgy-ahogy felvette, de amíg a többiek melegíteni indultak, ő gyorsan ráfestette az egyik üres táblára, hogy „Egyél halat, a legjobb falat!”. Mire kiderült a turpisság, s keresni kezdték az igazi Tarhonyát, én már rég megszöktettem. Egy hétig az egyik barlangfürdőben rejtegettem, mint krónikus légzőszervi beteget, mire itt a nyomára leltek, már vittem fel a Kékesre. A kilátó tetején aludt több napig egy függőágyban. Most pláne biztonságos helyen van a gyerek. Egy bontásra ítélt óbudai ház modernül berendezett pincéjébe zártam. Erre a célra külön maszek lakatos csinálta a zárat, külön kombinációra nyílik. Amit csak én ismerek- Most pedig már megyek, mert enni kell adni Tarhonyának. Elment s este kisírt szemmel ,jött vissza. Tarhonya helyett ugyanis egy cédula várta, rajta a szöveg: Kösz, hogy eddig őrizted. Most már viszem. Leó, a lakatos. Aki az egyik ellenlábas klub szaszosztályelnöke volt. Természetesen társadalmi munkában, de kellő díjazás fejében. T.