Népsport, 1975. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1975-04-25 / 97. szám

XXXI. 97. ♦ 1975. április 25. LABDARÚGÁS PÉLDÁ­T MUTA­TOTT A FERENCVÁROS ! A mérkőzés után Dalnoki Je­nővel a kispadot védő tető alá húzódva beszélgettünk. Nem fenyegetett eső, de röpködtek az ü­vegek, a narancsok a magyar csapat felé, s mintegy jeladásra, a hatalmas stadion különböző pontjain gyújtogatni kezdték a padokat. Most értettük meg, miért vonultak ki a tűzoltók rohamsisakban már jóval a mérkőzés előtt... Az érzelmek vad hullámzását a megérkezés pillamna­tától kezdve érezte a Ferencváros. Amerre csak jártunk, mindenütt „röp­ködtek” a megjegyzések. Három­négygólos győzelemről beszéltek a helyi szakemberek is. Érthető, hogy a Ferencváros továbbjutá­sa, pontosabban: az esélyeiben alaposan „túlfuttatott” Crvena Zvezda kudarca, viharokat kel­tett. De ez­­ az ő dolguk. A csütörtöki kommentárok már nagyon tárgyilagosak és mértéktartóak voltak. Talán a legjellemzőbb a Vecseri No­­voszti szalagcíme: Hat perc re­mény! Ennyi és semmi több. A cím arra céloz, hogy 2:1-es Crvena Zvezda vezetés után mindössze ennyi ideig állt a továbbjutás a piros-fehéreknek. Ekkor egyenlítették ki hátrá­nyukat, s ebben a kis időszak­ban villant fel a remény, hogy a két mérkőzés során először váljanak ők esélyessé. De a Zvezda nem tudott élni a lehetőséggel, mert­­ nem hagyták! Jobb volt a zöld-fehérek taktikája A Ferencváros erre a talál­ *­kozóra jobban felkészült, m­int ellenfele. Ez a mérkőzés egész menetéből kitűnt. A Zvezda mindenáron gólt akart rúgni már a találkozó első szakaszában, s erre nyomban rá is fizetett. Ugyancsak erőltette a góllövést a 2:1-as vezetés után, amikor pedig fennállt annak a lehetősége is, hogy a 10 főre csökkent ferencvárosiakkal szemben a hosszabbításra tarta­lékoljon. A jugoszlávok zavar­ban voltak, mert a Ferencváros nem állt be védekezni, nem ijedt meg a nagy nyomás ide­jén sem, hanem nagyon hig­gadtan, körültekintően játszott. Pusztai gólja például egy be­gyakorolt jobb oldali szabadrú­gás után esett. Máté úgy ívelte be a labdát, hogy az a belső ol­dalon (!) megkerülte Kérit és Radovicsot, s a „hosszú” sarok irányából előre lendülő Pusztai szinte senkitől sem zavartatva be tudta rúgni O. Petrovics ka­pujába a labdát. A helyi sajtó aláhúzottan ál­lapítja meg, hogy akkor sem omlott össze az FTC-védelem, amikor Bálintot a bíró leküldte a pályáról. A fiatal Rab azon­nal átvette az irányítást, úgy játszott söprögetőt, mintha szá­mára ez a legtermész­ete­sebb volna. Ennek a védelmi falnak vezéralakja mindvégig Juhász volt. Rengeteget futott, szerelt, megszerezte a labdát, s közben arra is futott erejéből, hogy in­dítson. A csütörtök reggeli jugo­szláv lapok kivétel nélkül igen magasra értékelik teljesítmé­nyét. Csupa 8-as és 9-es szere­pel a neve után. A tervben tehát szigorúan benne volt: támadni, ellenakció­kat vezetni. Egy pillanatig meg nem állni. Gólt, vagy gólokat rúgni! Az edzői elképzelés látványo­san megvalósult. A két gólon kí­vül is akadt számos helyzete az FTC-nek. A szakmai kérdéseken túl, amelyeknek taglalására még érdemes lesz másik cikkben visszatérni , döntőnek bizonyult a zöld-fehérek fegyelme­zett játéka. Nem rúgták el a labdát vaktában, igyekeztek mindig emberhez továbbítani. Ez általában sikerült, mert rengete­get futottak a játékosok, mindig volt szabad ember. Legtöbbször sikerült a ritmusváltás is. Tet­szett, hogy az előretolt csatáro­kat, hol rövid passzok­kal, hol tértölelő átadásokkal meg lehe­tett játszani. Az is sokszor oko­zott zavart az ellenfél védelmé­ben, amikor Magyar hozta fel a labdát, valaki társai közül rend­re mellé zárkózott, így párban, egymás közelében, gyors adoga­tással számos veszélyes helyze­tet alakítottak ki, több alkalom­mal viszont egyből igyekeztek megjátszani a másik oldalon fel­futó társukat. Volt tehát súly­pontáthelyezés is. Négyszemközt a főszereplőkkel A mérkőzés bővelkedett drámai fordulatokban. A főszereplőket kívülről lát­tuk. Nem érezhettük, mi zajlik le bennük, hiszen a döntő pilla­natban nekik kellett helytáll­niuk. Két példát emeltünk ki, két nevet tettünk egymás mellé. Egy idősebb labdarúgóét és egy fiatalét, akit csak mostanában ismernek meg közelebbről a mérkőzésre járók. A maguk te­rületén mindketten megtették, ami erejükből tellett. Folytat­hatnánk azonban a sort Géczitől Magyarig. Apropó: Magyar! Ha­mar rúgást kapott a lábára, en­nek ellenére végig a pályán ma­radt, s tulajdonképpen azt ját­szotta, amit korábban Rákosi. A középpályáról indult, s nagyon sokszor húzott el a bal szélen. Csak ilyen játékosokkal lehe­tett megoldani, hogy az FTC vé­dekezzen, de csak annyira, hogy ne adja át teljesen a területet. Azok, akiknek támadó feladatuk volt, nem húzódtak túlzottan hát­ra, mert ezzel a Zvezda védőit szinte bekényszerítették volna a Ferencváros térfelének közepére. És a megszerzett labdával 70—75 méteren át kellett volna vezetni az­­ellenakciókat! Erre idegen­ben, a fölényben lévő védőkkel szemben, nem lehet alapozni. Szerdán késő este, amikor a jugoszláv tévében újra láttuk a mérkőzés legizgalmasabb pilla­natait, ott ültünk a játékosok mellett. Pusztai szinte felemelkedett a helyéről, amikor látta saját magát a 7. percben. Vallomása, a gólról, a Nagy Lehetőség ki­használásáról túlzottan egysze­rűnek tűnik: — Annyit, de annyit beszél­tünk arról, hogy meg kell lep­ni őket, hogy már szinte alig vártam a mérkőzés kezdetét. Tudtam, nem nagyon ismernek, sőt félreismernek. Az egyik lap azt írta rólam, 39 éves vagyok, s elneveztek magyar Matthews­­nak. Gondoltam, csak higgyétek ezt rólam. A gólnál nagyon jól jött a labda. Becsapta a kapust és két védőt is. Bálint a 70. percben szörnyű pillanatokat élt át. — Azt hittem, rámszakad az ég. Hirtelen elsötétült előttem minden, úgy éreztem, nyomban végem van. 1:1 volt az ered­mény ... Nem mentem be az öltözőbe, az alagút közeléből figyeltem. Talán életem legne­hezebb percei voltak ezek. Sza­bálytalankodtam, de hasonlóért korábban még sárga lapot sem kapott senki. Aztán megnyugod­tam: Rab Tibi jól helyettesí­tett, mindenki még többet vál­lalt, mint eddig. Igen, Rab Tibi! Együtt fi­gyeltük a képet. Néha felszisz­­szent. — Ezt jobban kellett volna csinálni... Most gyorsabban ... — mondogatta önmagának. Játékospályafutása felől ér­deklődtünk. — 1967-ben kerültem a Fradi­ba. Itt nőttem fel, játszottam középpályást is, de mostani sze­repkörömben érzem igazán jól magam. — Mire gondolt, amikor Bá­lint szerepét átvette? — Juhász Pista biztatott, meg a többiek is. Átvillant az agya­mon, most kell aztán vigyázni. Csak jöttek a hazai csatárok, és gólt kaptunk a 75. percben. Amikor már minden veszni lát­szott, kinyúlt Juhász lába, Me­gyes­ magasabbra ugrott, mint szélsője, vagy Takács beledobta magát a labda útjába, s ha már mindenkin túljutottak, ott volt Géczi. Mint egy óriás, úgy ál­lította meg sokszor az akció­kat. És aztán a 82. percben elin­dították Mátét... Megvártuk, amíg a képer­nyőn mindez lezajlott. És aztán újabb részleteket láttunk. A jugoszláv tévé készített egy ka­pu mögötti felvételt is. Meg­néztük egyszer, aztán még egy­szer. Máté támaszkodó (bal) lá­bát Baralics valósággal kiütötte a jobb lábával. Vitathatatlan 11-es volt! Aztán már csak az látszott a lelátóról, hogy Megyesi előre indul. Letette a labdát. Há­romszor megforgatta, aztán meg­igazgatta mindkét sportszárát. Többen elfordultak. Megyesit arról faggattuk, mit érzett? — Amikor Jenő bácsi szólt, hogy én rúgjam, teljesen érthe­tetlenül nagy nyugalom szállt meg. Elhatároztam, hogy a jobb sarokra helyezem a labdát. A kapus bemozdult jobbra, aztán elment balra. Én belsővel a jobb sarokra küldtem a labdát, így tovább! A mérkőzés után óhatatlanul válaszolni kell arra a kérdésre, mi lesz a döntőben, Bázelban? Dalnoki Jenővel, egy lélegzet­vételnyi szünetben, erről is be­széltünk. — Túl vagyunk nyolc mérkő­zésen — mondta. — Veretlenek maradtunk, s ezzel most sok újság értékelésében a kijevi Dinamó elé kerültünk. Egy mér­kőzésen, semleges pályán min­den lehetséges. Nagyon nehéz lesz, mert 90 perc dönt! Nincs visszavágó, nem lesz mód „ja­vításra”. Ha a csapat olyan erényeket csillogtat, mint ed­dig, s ha játékban tovább tu­dunk javulni, akkor 10 év után újra nagy sikert könyvelhet el az FTC! Ezért dolgozunk vala­mennyien, vezetők, játékosok. . A belgrádi 90 perc sok-sok tanulsággal szolgált. Túl a drá­mai fordulatokon, ennek a ta­lálkozónak, sok és megszívlelen­dő tanulsága van. A lelkesedés, az akarás, a csapat és a tár­sak iránti szeretet, mások segí­tése túljuttatta az FTC-t az egyik legnehezebb akadályon. A fiatal együttes sok tekin­tetben példát mutatott. Labda­rúgásunk mai helyzetében a zöld-fehérek sikere jelentős ér­ték, előre mutató, fontos állo­más. Csak így tovább! Varga Béla A Ferencváros harci szekerén Dalnoki, Pusztai és Megyesi. Elől a fáradhatatlan Juhász Megyesi a büntetőből Jobb bel­sővel a kapu jobb oldalába küldi a labdát (Simon László felv.) NÉPSPORT Észrevételek az MNK-elődöntőkről Egyik győztes sem ünnepel... A Magyar Népköztársasági Kupa küzdelemsorozata az utolsó felvonáshoz érkezett: május 1-én, a Népstadionban a döntőt játsz­­sza a hatszoros bajnok és a kétszeres kupagyőztes Újpesti Dózsa (az elődöntőben: UI. Dózsa—Vasas 2:0), és a Haladás VSE (az elő­döntőben: Haladás VSE—Tatabánya 2:1). Tanultak a rangadóból! A Vasas múlt szombaton szi­porkázó játékkal, szinte lelép­te az Újpesti Dózsát. A szer­dai találkozón — ennek alapján — a Vasas volt az esélyes. A papírforma azonban ezúttal ép­pen úgy felborult, mint szom­baton ... — A Népstadionban egy de­moralizált Dózsát láthattak a né­zők — mondta Várhidi Pál, a lila-fehérek vezető edzője. — Vereségünknek akkor nem fizi­kai, hanem lélektani okai vol­tak. Levontuk a tanulságokat, s abból indultunk ki, hogy az MNK-elődöntőre elsősorban ide­gileg és lelkileg kell felkészíteni a játékosokat. Mindenekelőtt Be­nőt, akit nagyon megviselt a szurkolók otromba viselkedése. Sokat beszélgettünk, s habár idegileg nem is sikerült a leg­jobb állapotba hozni mindenkit, sokkal jobb volt a hangulat, mint a szombati találkozó előtt. Ennek figyelembevételével, s egyéb okokat is szem előtt tart­va, négy helyen változtattam az összeállításon. — És milyen taktikai tervet dolgozott ki? — Itt is felhasználtam a rang­adó tapasztalatait. Horváth szi­gorú feladatot kapott: csak a vé­dekezéssel kellett törődnie. A rangadón ugyanis fegyelmezetlen játékfelfogásával, elkalandozá­saival lyukas lett a védelmünk, nagyobb területe volt így a Va­sasnak, amit ügyesen ki is hasz­nált. Taktikánk alapja az volt, hogy most nem szabad teret engedni a piros-kékeknek. Hogy ezt jól végre tudjuk hajtani, úgy döntöttem, hogy nem követő em­berfogással játszunk, hanem a vegyes védekezést alkalmazzuk, területet védünk, s a kapunk előtt 20—30 méterre pedig em­bert fogunk. Ez megvalósult, s így zárt lett a védelmünk. A megszerzett labdákkal aztán gyors ellentámadásokat vezet­,­tünk, sok gólhelyzetet dolgoz­tunk ki, amelyek közül most ki is tudtunk használni egyet, nem úgy, mint szombaton. Szétszakí­tottuk a Vasast, s bár nekik is voltak helyzeteik, megérdemel­ten jutottunk tovább, mert já­tékban, lelkesedésben felülmúl­tuk a piros-kékeket. Hej csatárok, csatárok! Négy és fél hónap alatt a Ha-­­ladás VSE ritka bravúrt haj­tott végre, két kupasorozatban is a döntőbe jutott. December 21-én a bajnokcsapatot, az Új­pesti Dózsát 11-esekkel ütötte el a Téli Kupában a döntőbe ju­tástól. Akkor, azon a délutánon, majd szétvetették a Perint­­parti stadiont az öröm hullámai." Most, szerdán, amikor a Tata­bánya legyőzésével az MNK dön­tőjébe kerültek , elmaradt az ünneplés, mindenki természetes­nek vette az eredményt. Gyor­san kiürült a pálya... — Igaz, a mérkőzés lefújása után tíz perccel aztár a televí­zió közvetítette Belgrádból a KEK-találkozót, s mindenki sie­tett, de azért egy-kétperces ün­neplést megérdemeltek volna a fiúk, hiszen az egyesület 55 éves történetének legnagyobb sikerét harcolták ki — mondta Sárosi László vezető edző. — Sajnos, továbbra is jobbszélső- és közép­­csatárgondunk van. Sebestyént azért próbáltam ki középcsatár­ként, hogy esetleg bajnoki mér­kőzéseken is számításba vehes­­sem. Kár, hogy hamar megsé­rült, s a helyére beállt Dohány továbbra is elfogódott, nem tud feloldódni. Pedig több van ben­ne. Horváth Z. játékával viszont elégedett vagyok, taktikai fel­adatát maradéktalanul végrehaj­totta, volt szíve küzdeni, s ez sokat számított, örülünk, de nem ünnepelünk, mert szomba­ton már újabb nagy feladat vár ránk, s erre készülnünk kell... Új csapat formálódott Mi a DVTK sikerének titka ? Amikor tavaly augusztus 31-én, az új bajnoki év első mérkőzé­sén az újonc DVTK saját pályá­ján kikapott 1:0-ra a Pécsi MSC-től, a kishitűek legyintet­tek, mondván: — Megint átszállót váltottunk az NB I-be, mi leszünk a pofo­zógép. Nem így történt! Legalábbis eddig. Sőt, a számí­tások szerint nagy a valószínű­sége, hogy a hátralevő mérkő­zéseken a játékosok megszerzik nemcsak a bennmaradáshoz, ha­nem a jó helyezéshez szükséges pontokat. A diósgyőri játékosok az első vereség után hétről hétre pro­dukáltak valami meglepőt, s egyre több örömet szereztek hí­veiknek. Ősszel a 6. helyen végeztek. A tavaszi idény ismét vereség­gel kezdődött, aztán a folyta­tás ... A labdarúgó-szakosztály szo­bájában Soós György szakosz­tályelnök elégedetten válaszolt kérdéseimre. — Igyekeztünk megoldani a játékosok minden gondját-ba­­ját — mondta Soós György —, s a csapat most kiegyensúlyo­zott körülmények között mun­kálkodik. Ez meglátszik a fiúk játékán is, hiszen színes­ lélek­­kel hajtanak. Ennek bizonyíté­ka, hogy néhány mérkőzésen vert helyzetből fordították meg az eredményt. — Milyen a kapcsolat a két nagy bázisszervvel? — Most nem panaszkodha­tunk. A lehetőségeken belül mindent megkapunk. Csak így tudtuk megvalósítani elképzelé­seinket. — A közönség? — Az eredmények visszahoz­zák a nézőket a pályára! — És a város vezetői? — Szintén támogatják az egyesületet. Elmondhatjuk: a DVTK nemcsak Diósgyőr, hanem Miskolc csapata is. — Hány igazolt játékosa van a szakosztálynak? — 100—120. Ebben benne van­nak a serdülők is. — Hogyan működik a szakosztályvezetés? — A kiadott új rend szerint tevékenykedünk. Csak annyit újítottunk, hogy az egyesület el­nökének vagy helyettesének, a szakosztály elnökének, a techni­kai vezetőnek és a vezető edző­nek a részvételével minden hé­ten tartunk munkaértekezletet. Ennek témája az elmúlt hét és a teendők. — Milyen gondjaik van­nak? — Elsősorban létesítmény­hiánnyal küszködünk. Nincs fü­ves edzőpályánk, és a stadion gyepszőnyege is felújításra vár. — Mikor lesz villanyvilá­gítás a pályán? — Az elnökség napirenden tartja a kérdést. Ígéreteket is kaptunk, de időpontot nem tu­dok mondani. — Terveik? — Azt szeretnék, ha a csapat sokáig NB I-es lenne! A szakosztályelnök után Szabó Géza vezető edzőtől érdeklőd­tem: mi a titka az együttes jó szereplésének? Az edző hosszasan gondolko­dott, majd lassan sorjázni kezd­te a szavakat. — A megítélésnél több dolgot is figyelembe kell venni. Első­sorban azt, hogy a régi játéko­sok közül, akik kiestek az NB I- ből, az újra első osztályban in­duló csapatban csak olyanok ma­radtak meg, akik edzésterhelési szempontból megfeleltek és ké­pesek a mai, korszerű játékhoz szükséges teljesítményre. Jelen­leg jól ötvöződik a rutinos, NB I-et megjárt törzs az újonnan beépült játékosokkal. A huszon­évesek — Veréb, Salamon, Oláh, Tatár, Váradi, Görgei, Horváth A. — közül többen nem voltak még elég érettek, amikor kiesett a csapat. Most viszont erősségei az együttesnek. Az idősebbek­, Kovács és Hajas sportszerű élet­módjukkal, lelkesedésükkel, akarásukkal példát mutattak a többieknek. Az idegenből ide hozottak közül Kutas­ kényszer­poszton is megállta a helyét, s hamar beépült a csapatba. Ugyanígy beilleszkedett Martis is. Talán Horváth E. nyújtott a vártnál kevesebbet. — Milyen az utánpótlás? — Nagyon jó. A 19 éves Kole­­szárik az ifiből került az egybe, de készenlétben áll Fükő, Bo­rostyán és a magyar ifiváloga­­tott, Szűcs is. A jövő érdekében leigazoltuk a borsodi ifjúsági vá­logatott öt játékosát. Ezt fogjuk tenni a továbbiakban is. Borsod megyében nagyon sok tehetséges fiatalember rúgja a labdát. — Sok ismert, neves játé­kos kimaradt az első csapat keretéből. Nem okozott ez feszültséget? — Eleinte igen. A tartalékcsa­patunkban nyolc volt NB I-es labdarúgó játszik, de az élet en­gem igazolt, mert ők az utolsó helyen állnak. — Reálisnak tartja a csa­pat jelenlegi helyezését? — Felmértük erőinket és úgy értékeltük, hogy a 15 együttes közül tizenkettővel fel tudjuk venni a versenyt. Közöttünk a pillanatnyi forma, a felkészülés, az esetleges sérültek megfelelő pótlása döntheti el a különbsé­get. Ennek ellenére csapatunk kis önbizalommal indult, nehéz volt meggyőzni a fiúkat, hogy merjenek játszani. — A tavaszi első vereség után kevesen gondoltak ilyen folytatásra... — Hát igen ... Az MTK-VM elleni vereség után volt, aki már új edző után nézett. Én az első öt tavaszi mérkőzésen három pontot terveztem, de bíztam ab­ban az edzésmunkában, amit a fiúkkal végigcsináltunk. Végül is hét mérkőzésen — ebből né­gyet idegenben játszottunk — hét pontot szereztünk. — Milyen a szellem a csa­patban? — Szerény társaságot sikerült összehoznunk. Nincs hangadó a fiúk között. Sok a közös össze­jövetel. Segítőtársammal, Csá­­nyi Józseffel, felnőtt emberként kezeljük a játékosokat. Baráti­­lag beszélünk velük, de mindig megvan a „három lépés” távol­ság. Nálunk nincsenek italozá­sok, nem kell ellenőrizni a játé­kosokat. A többség iskolába jár, kénezi magát. Családias a han­gulat. Talán ez is egyik titka a jó eredménynek? Boross Dezső 3

Next